Az utópista attitűd: „A világban benne lenni,
de azon kívülről nézni a dolgokat”
(Veres András)
TELJES SZÖVEG Akár beismerjük magunknak, akár nem, Kelet-Európában létezik néhány fogalom, amelytől a baloldali értelmiség jelentős része úgy retteg, mint a tűztől. Ez persze az egyes esetekben merőben különböző okokra vezethető vissza. A „munkásosztály”, a „kizsákmányolás”, az „elidegenedés” kifejezések szavatossága eszerint azért járt le, mert az elmúlt negyven év diszkvalifikálta őket a politikai témák köréből. A modern kapitalizmus komplex és átalakult világában értelmezhetetlenek és használhatatlanok. A „népszuverenitás”, a „közvetlen demokrácia” hangoztatása a demagógiára hajaz, míg a „teljes foglalkoztatottság”, az „állami-közösségi tulajdon” kérdése számára jelenleg – úgymond – nem kedvez a korszellem. És akkor még nem beszéltünk a „forradalom-reform”, a „szabadság-egyenlőség-testvériség”, vagy a világbéke, az imperializmus-ellenesség, a globális gazdaságot és politikát ellenőrző demokratikus kormányzás ügyéről, ahogy a klasszikus humanizmus témái sincsenek éppen ideológiai közbeszédünk zenitjén. A baloldal errefelé már nem csak közvetlen céljaként, de viszonyítási pontként is lemondani látszik mindenfajta szocializmusról, egyenlőségen alapuló és szabad, független társadalomról.
Előszeretettel indokolják mindezt a politika átalakulásával, vagyis azzal, hogy a nyugati társadalmakban a politikai tevékenység kapcsán egyfajta olyan tendencia figyelhető meg, amely szerint minden lényeges szereplő elmozdul a marketing, a szakpolitikák, a menedzser-szemlélet és a szavazatmaximalizálás irányába. A „túl nagy célokban” gondolkodó politika maradványai pedig erre teljesen alkalmatlanok. Ha azonban a valódi okokat nézzük, azt találjuk, hogy az ezektől a kifejezésektől való „irtózás” mégiscsak visszavezethető egy mindenik mögött meghúzódó alapra, legalábbis ebből a gondolatból kiindulva talán teljesebb képet kapunk a rendszerváltás utáni szellemi közállapotok egyik alapvető torzulásáról.
A nyugatos igazodás, a mindenféle „integráció” mögött meghúzódó finalizmus és determinizmus, a neoliberális közbeszéd eluralkodása azt hozza Kelet-Európa számára, hogy nem marad hely egy fontos tényezőnek a kiépülő új politikai kultúrában. Az általunk felsorolt félelmetes kifejezésekben valójában az a közös, hogy (különböző gyökerekkel és tartalmakkal, gyakran csak az asszociáció szintjén) valamifajta „utópikusat” közvetítenek a politika számára. A hagyományos baloldali „kritikai jelzők” egy szocialisztikus jövőkép, a hagyományos szociáldemokrata értékek egy valóban „harmadik utas” politika irányába mutatnak, a liberális humanizmus pedig egy szabad, önrendelkező és erőszakmentes szereplőkre építő vízió része, amit aktuálpolitikailag a hivatalos szereplők számára utoljára 1989-ben lehetett komolyan venni. A baloldali „demokratikus” kritika esetében a baj, hogy a „polgári demokrácia” kereteit feszegetik a népszavazások középpontba állításának tézisével. Hosszasan sorolhatnánk, hogy a jelenlegi „posztkommunista”, vagy „élkapitalista” közegben miért nem tehetők engedmények ezek számára, miért számít még felvetésük is skandalumnak. Nem hiába keletkezik az új rendszer kritikusaiban jobbára az az illúzió, hogy a világtól elrugaszkodott álmodozások egy szocialista jövőről és egy humanista mozgalomról, már önmagukban a resistance-ot jelentik a víziók és közösségek nélküli antiutópista jelenben. A kérdés most nem az, hogy lehet-e valódi ellenállás e maroknyi szektákban, hanem mégiscsak az, hogy a világjobbító víziók ezen trónfosztása valójában hogyan is történhetett meg éppen a baloldalon, amikor az korábban mindig nagy célokban és eszmékben gondolkodott. És hogy egy következő korszellem nem éppen ezek újrafogalmazását és újra középpontba állítását teszi-e majd szükségessé, amikor kiderül, hogy a történelem vége nem érkezett el, vagy ha igen, akkor ideje volna egy új történelembe kezdeni.
A TÖRTÉNELMI UTÓPIZMUS VÁLSÁGA ÉS A TOTÁLIS UTÓPIA DÉMONA
Az utópizmustól való mai irtózás oka nem más, mint egy sajátos politikai viszonyulás történelmi válsága, amely az utópista tradíció megkettőződéséhez és lejáratódásához vezet. Az utópizmusnak az egész „politikai filozófiája” azon a szituáción alapult, amelyet a nagy utópisták közül is különösen Owen érzékelt a legvilágosabban. Az utópia letéteményese eszerint nem annak kiötlője, hanem azok az emberek, akiknek módjában állna megvalósítani azt. A brit gondolkodó esetében ezek a gyártulajdonosok és a politikai elit tagjai, mindazok, akik a jobbító intézkedéseket bevezethetnék. A történelmi utópizmus szellemiségében ezért még a racionalizmus, a meggyőzés, az együttműködés, az erőszakmentesség és a szabadság nevében lép fel. S ez független attól, hogy képviselői mennyiben találnak utat a nagypolitikához. Saint-Simon követői számára még evidens volt, hogy a politika is csak újabb eszköz arra, hogy megszervezzék a munkásokat – természetesen a lélek és az ész útján – a nagyszerű „szocialista” tervek végrehajtására. De ezek a tervek ebben az esetben is legalább annyira szolgálták az egyes résztvevő munkás érdekeit, mint az emberiség egészének ügyét – s bizony a hangsúly elvitathatatlanul az utóbbin volt. A képviselők magukat is eszköznek tekintették a cél elérésében, s csak másodsorban haszonélvezőnek. Az utópia ennyiben altruista. És politikai filozófiája a változtatásra képes, de abban nem feltétlenül érdekelt egyénekhez való apellálás alapmotívumára épül.
A történelmi utópizmusnak azonban van egy másik alapmotívuma is. Mórusz Tamás szerint – aki Platón utópia-elképzelését felhasználva teremti meg a történelmi utópizmus modern formáját – az ő elképzelt világa azért megvalósítható, mert „csak” a jelenlegi világ ésszerűsítése, amennyiben elvetése és kiküszöbölése mindannak, ami gátolja a jót. Így a klasszikus utópizmus – Richard McIntyre szellemes meglátása szerint – eredeti formájában olyasmi, mint amit az öreg kontinenst példaképpé választó Amerika meghódításakor először, és azóta számtalanszor tapasztaltunk. Vagyis módszerében először is odamásolja a jelenlegi, fennálló társadalmat az új helyre, de eközben végrehajtja rajta azokat a módosításokat, amelyektől ennek az izotóp társadalomnak a lényege valóban „új” lesz. Az utópia „illuzórikus pozitivizmusa” – amire S. I.. Gessen orosz filozófus utal egyik elemzésében – annyit jelent tehát, hogy „a problémák megléte gátolja meg a világot abban, hogy tökéletes legyen”. Így elég adott embereket adott problémák megoldására „rábírni”, s máris létrejön a mindenki tökéletes világa. S persze akár a tökéletes világ kerül a középpontba, amelynek nevében ki kell dolgozni bizonyos társadalmi reformlépéseket, mint Campanella politikai programjában, akár a racionális reformlépések adják ki egy tökéletes világ kontúrjait, mint az említett utópista szocialisták esetében – mitsem változik az alapvető feltételezés. A világ könnyen megváltoztatható, ehhez csupán a megfelelő (általában nem sok) embernek kell lehetőségeivel élve bizonyos dolgokon (amelyeken módjukban és lehetőségükben áll) változtatni; az ő „meggyőzésük” pedig az észbe vetett hit alapján lehetséges is.
Ebben persze kezdettől túl sok volt a képlékeny elem. Biztos, hogy keveseket kell meggyőzni? Biztos, hogy módjukban áll változtatni? Biztos, hogy ezek a változtatások elegendők a teljes fordulathoz? Biztos, hogy szándékukban áll az együttműködés, hogy az eszközök, amelyekben bízunk elegendők az ő megdolgozásukra? Biztos hogy a többiek nem fognak mindent meggátolni és helyreállítani a régi rossz világot? És végül: biztos, hogy a tökéletes világról való elképzeléseink mások számára nem jelentik esetleg a poklot, ha szándékuk ellenére (vagy attól függetlenül) valósítjuk meg azokat? Hogy a problémák kiküszöbölése nem szül újabb és nagyobb problémákat?
De az igazi kételyek mégiscsak a két legfontosabb ponton jelentek meg: biztos, hogy alapozni lehet a jó szándékú kevesekre, vagy az igazán lényeges kérdésekben csak magunkra számíthatunk, az akaratra, amit mi jelentünk? És biztos, hogy csak kevés dolgot kell kiküszöbölni egy új világhoz, vagy meg kell törni a régi ellenállását és ellenségességét az üggyel kapcsolatban, s ehhez hatalmas erőre van szükség? Nem véletlen, hogy a „bizonytalanabb időkben” az utópista ősök „politikai filozófiájának” használhatatlanság-érzése indítja útjára az utópista gyakorlat újfajta felvetését, ahol is az ember már totálisan a világgal szemben kényszerül cselekedni, s semmi másra nem számíthat, csak önmaga erejére. Az utópia kigondolója – új kozmikus és modern élmény ez a javából – egyedül marad, s ebből kifolyólag új eszközök után kell néznie. Az utópizmushoz hű marad annyiban, hogy úgy véli: a világ valamely problémáját állítja a középpontba, amelyet morális, elvi, vagy racionális szempontból nem lehet nem megoldani. Sőt: az utópia lényege szerinte éppen abban áll, hogy még ennél is tovább megy: a probléma megoldásának egyet kell jelentenie azzal, hogy a létrejövő új világ ellenlábasai felett is győzelmet aratunk. A gondolkodó tehát az ügyben (ez benne a régi) valamilyen tarthatatlan torzulást vél felfedezni és ennek megoldása során (és ez a rémisztően új) el kell jutnia az egész világ jobbá tételéhez; akkor is, ha a világ erői nem akarják ezt a változást. Tehát nem mások jó cselekedeteire, hanem önmaga erejére alapoz, ha kell másokkal szemben is. Az új kényszer új reményeket és lehetőségeket szül, melyeket első megfogalmazójuk, Fichte így formulázott: „Az ember nem azáltal ébred tudatára, hogy mi is ő, hogy mit is akar, hogy gondolkodik. Az öntudat az ellenállással való találkozással alakul ki.” Az igazság az, hogy az utópizmus sosem volt demokratikus; azonban ennek a ténynek egészen más súlya van akkor, ha a cél kevesek meggyőzése, mint ha a valóság elleni gátlástalan fellépés. Az egyénnek ez a képzelt világgal szembeni helyzete igen termékenyítően hatott az egész európai civilizáció politikai gondolkodására. Az utópizmus a pejoratív értelemben vett meg nem alkuvó jobbító szándék szinonimája lett, ami reformjavaslatai közül a legkevesebbel is beérte volna – és eközben nem adhatta alább a sorsfordító ambíciók megvalósulásánál.
Innen ered a baloldal mérhetetlen rettegése az utópiáktól. Az utópia új formája veszélyes és az egész tradíciót keveri gyanúba – amint az ész helyett az akaratot állítja a középpontba. A századfordulóra már teljes harci díszben pompázik a „totális utópizmus”, amely történelmi elődjének mesteri eltorzítása, s az egész utópianista tradíció végzetes bajba sodrója is egyben. Ennek a világgal szembeni akaratkultusznak a filozófusa Nietzsche, még ha ő maga túl cinikus is lett volna egy jobboldali utópiához. Nem úgy Hitler, aki az utópia eme torzulását már politikai erővé fokozta. Az „akarat diadala” a hihetetlen csodával hatalomra került náci párt nürnbergi kongresszusán, éppen azt demonstrálja, hogy bármi lehetséges: még az örökre elveszettnek hitt vidékek is visszakerültek. Az akarat, a személyes kiállás, a resistance feltételből – amely nélkül nem található meg az átjáró a tökéletlen és a tökéletes világ között – az utópia lényegévé válik; a valódi értelmezés, az ötlet, a kapocs, a megoldás pótlékává. A harc ténye a siker garanciájává. A harcos az utópia hordozójává és letéteményesévé. Még a filozófia eszményében oly megingathatatlanul hívő Martin Heidegger is megrészegült ettől a lehetőségtől: a hagyomány utópiáját a feltétlen akarat hordozójától, a Führertől várta megvalósulni – szemben a hagyományhoz önmagától visszatalálni képtelen emberiség valóságával. A tökéletes világ egyetlen esélye az akarat, az eszményé a politika, a célé a hatalom, a sikeré az erő és a győzelem; s bizony ez a modern gondolkodás legnagyobb zsákutcájának tűnt a humanisztikus gondolkodás számára – talán még annál is nagyobb zsákutcának, mint amit a marxizmus a bolsevizmusban járt végig.
A „totális utópizmus” eszerint benne lakozik minden utópiában, hiszen bármikor kimondható legfőbb tézise: az akarat erő, amely mindenre képes. És hogy ez az akarat kell a világgal szemben, ha bármit is magunk elé tűzünk. Az akaratra építkező utópia aztán már végérvényesen ezzel az erővel kezd szövetkezni, nem a világért, nem a világgal, hanem a mindenséggel szemben. Ez a feltétlen akaratra és erőkultuszra épülő politika-kép szembe fordul a történelmi utópizmus racionalista és önkéntes (öntevékeny) alapjaival és jogot formál rá, hogy önkényesen, a tradíció, az érdek, a transzcendencia, a megérzés, a közösségi mágia nevében fogalmazza meg a jövő társadalom alapjait – a küzdelem emberének képében. A jövő társadalom azoké lesz, akiké annak utópiájának akarata, akik tehát beleillenek abba a társadalomba – szemben azokkal, akik nem illenek bele, vagy ellenállnak. Már nem kell a humanitást, a szolidaritást, az emberiséget, a szabadságot, az ésszerűséget tekintenie az új világ tökéletességének mércéjeként; éppen ellenkezőleg: közvetlenül az egyéneket tekinti mércének, akiknek az új világot alkotniuk kell és akik számára az készül. Az új utópia az alanyra vonatkozik, nem a tárgyra. S mindenki ellenség lesz, aki a szabadság, a humanitás, a szolidaritás, az emberiség, sőt az ész nevében „akadékoskodik”.
AZ ELBIZONYTALANODÁSTÓL AZ ÖNFELSZÁMOLÁSIG – MESSIANIZMUS ÉS FORRADALOM
De a baloldal elbizonytalanodása az utópiában nem csak azért történhetett, mert a XX. század nagy kataklizmái azt sugallták, hogy bármilyen jó szándék vezérli is a tökéletes világ vízióját, bármikor bekövetkezhet egy olyan pillanat, amikor a legsötétebb erővel, akarattal és a kiválasztottak kultuszával kezd szövetkezni. Az elbizonytalanodás mögött egy aktuális helyzetértékelés is meghúzódott, amely 1989 után szinte a zsigerekig hatolt: a globális kapitalizmus szuperelitjeinek és erőseinek kontrollálhatatlansága és torz logikája, a világban uralkodó könyörtelen mechanizmusok megváltoztathatatlansága, a neoliberális és fogyasztói agymosás ellensúlyozhatatlansága, a világ megállíthatatlan rohanása saját pusztulása felé azt a benyomást kelti, hogy ebben a világban nincs helye az utópiának – még csak felvetésének sem. Az utópia a fennálló helyett fogalmazódik meg. Nem ellene, mert vannak szövetségesei, de ezek túl gyengék és számuk annak megfelelően növekszik majd, ahogyan a valóság mindinkább megmutatja igazi arcát. Ahogyan egyre világosabbá válik majd a „szocializmus, vagy barbárság” jelszava mindenki számára, úgy lesz egyre igazabb a „lehet más a világ” ígérete. A szocializmus ma – olybá tűnik a hagyományos baloldal hívei számára – csak azon kevesek mozgalma lehet, akik egy új világot akarnak, mert megfojtja őket a jelenlegi (esetleg ennek „vesztesei”) – szemben azzal a többséggel, amely még ezt a mai világot akarja és ebbe olvad és illeszkedik bele. Ha azonban az utópiát csak a világ helyett lehet bevezetni, akkor bár az akarat és az erő mérhetetlenül veszélyes, előbb-utóbb mégsem lesz más választás: az önkontrollban és elkötelezettségben való hit – a messianizmus – kívül helyezi magát a valóságon, egy olyan pillanatra várva, amelyben mindenki hallgat majd hívó szavára. A messianizmus utópiája két véglet között ingadozik: a szektásodás elszigeteltsége, tehetetlensége és tényektől eltávolodása (de persze átmenetileg zárt közösségi kielégültsége) között egyrészről, illetve a minden lehetőséget dühödten megragadó, a másik világot már halaszthatatlannak érző élcsapat-elv között. A baloldal számára pedig mindkét lehetőség bénítóan démonikus és különösen az Kelet-Európában. Az volt a harmincas években, amikor látták, az emberek vágya egy jobb világra az utópiát milyen erők és attitűdök szolgálatába képes állítani. Hiszen az akaratra épülő utópista gondolkodás akkor szemben állt a determinizmus eszméjével, veszélyei ellenére is mindazok számára kapaszkodót nyújthatott, akik számára amaz aktuálisan nem volt lehetséges. Németország munkássága nem hitt többé szükségszerű történelmi győzelmében, hanem ott és akkor szeretett volna cselekedni. Az utópia kiszolgáltatottságától való rettegés, attól, hogy az utópia megint olyanok kezébe kerül, akik a helyzet tarthatatlansága és a helyzet tökéletesítése közötti utat egyetlen lépésként képzelik el – hiszen mi volna ennél vonzóbb. S azt állítják: nem kell ehhez más, mint hogy a legapróbb és a legnagyobb tett között ne lássunk más kapcsot, csak saját szerepünket – és hát ebben mintha osztoznék a totális és a messianisztikus utópia.
De a baloldal rettegése az utópiától nem csak arra vezethető vissza, hogy az elmúlt évszázad során az utópiával annyi veszedelmes erő került hatalomra és annyi démonikus energiát engedtek szabadjára a nevében. És még csak nem is arra, hogy a status quo megváltoztatásának békés, meggyőzéses, racionális, az erősek akaratára épülő útjai teljesen elzártnak tetszenek napjainkban – a messianizmus helyett azonban nem látszik más út. Az utópiával szembeni ellenérzéseknek van egy harmadik, kimondottan régiónkra jellemző oka is a baloldalon. A „saját térfélen” mintha lenne még egy igen súlyos ballaszt, amit nem könnyű kidobni a léghajóból. Hiszen a baloldal is letagadhatatlanul felhasznált bizonyos utópista elemeket huszadik századi gyakorlatában, s bizony (finoman fogalmazva) ezek sem voltak problémamentesek. Az utópia határainak kérdéséről van szó. Arról a határról, amit a baloldalnak át kellett lépnie, ha az utópiát nem akarta már jó ideje elfelejteni. Nevezetesen, hogy az utópista gondolkodás eredeti formájában reformista, a fennálló eltörlése helyett annak pozitív alteregoját keresi – ami persze lényegében a fennálló tagadása. De – ahogyan Ernest Laclau fogalmaz Emancipations című könyvében – az utópia nem fundationista. Nem akar új alapokon új világot építeni, nem akar mindent lerombolni, ennyiben nem akarja a múltat végképp eltörölni. Ha a forradalom szó egyáltalán felvethető vele kapcsolatban, az egy olyan világ reformista létrehozatala, ahol az emberek forradalmárrá válnak és azt a világot saját képükre formálják. De ez csak olyan elvont esély, ami kétség kívül létezik – ezért tisztelte oly nagyon Marx a nagy utópistákat – de nem a dolgok lényege. A baloldal ellenben, amely determinisztikus, forradalmi, egalitárius, antikapitalista, emancipációs, osztályharcos és kollektivista gyökerekkel rendelkezett, nem hagyhatta ennyiben az utópiát. Ezen projektjeihez eredeti formájában az túl kevés lett volna. Az utópia túllépett reformista határain, s a baloldal kezében igen ellentmondásos és kétséges örökséggé látszott válni. S mintha ezt igazolta volna a baloldali szocialista-kommunista rendszerkísérletek sorsa is, Sztálinnal, Pol-Pottal, vagy éppen a kínai kulturális forradalommal. Az utópia modern sorsa és lejáratódása ebben a kontextusban a baloldal globális elbizonytalanodásának fő okaként jelenik meg, nem pedig az újjászületés esélyeként. Korunkban ugyanis éppen a fasizmustól meghökkent és saját múltja iránt gyanakvó baloldali utópista gondolkodásból érkezik a felvetés, hogy ha forradalom nélkül nincs kiteljesedés, de az utópia forradalmi változata éppen a legszörnyűbb, ember ellenes korszakhoz vezetett, akkor a politikai tiltakozás alapjai rendülnek meg. Az utópia mintha nem csak akkor lenne veszélyes, amikor egy kisebbség az erőre és akaratra épít, vagy amikor a megváltoztatatlant akarják megváltoztatni. Hanem minden olyan esetben, amikor egyetlen ember is akad, akinek nem tetszik, nem érdeke az utópia, vagy nem tudja elfogadni azt. Minden ilyen esetben a reform a határ, a forradalom pedig innen nézve veszélyes és humanista módon lehetetlen. Ha pedig ezt a paradoxont nem lehet feloldani, akkor inkább el kell hessegetni az egész ügyet. Akkor az utópia – ismerős a koravén toposz – megint akaratuk ellenére fog boldogabbá tenni másokat, egy elképzelt tökéletes világ kiharcolásának kétes folyamatán keresztül. Jobbára ezt a kisebbségi és forradalmi utópizmust, a maga messianisztikus, baloldali, praktikus és mozgalmi-politikai elkötelezettségével nevezik régiónkban „bolsevizmusnak” a baloldalon. Tévesen, de rettegésük fokát hűen reprezentálva. És ezzel szemben akkor inkább – mondják – maradjon a „reálpolitika”, a szakpolitika, a nagypolitika logikája, az érték alapú politizálás a maga visszafojtott módján, a lehetőségekhez és kényszerekhez való alkalmazkodás, vagy éppen az ártalmatlan eszmei vegyesfelvágott, amit nagyszerű utópikus harmadik útjaink helyett manapság kínálnak.
AZ UTÓPIA REHABILITÁLÁSA
A baloldal a totális akaratra és erőre épülő (1), a másik világ ígéretét egyre elkeseredettebben messianisztikus utópizmustól (2) való rettegésében, valamint az utópizmus forradalmi reményeinek visszahozhatatlanságától (3) indíttatva elkezdi saját magát is felzabálni, könyörtelenül kiiktatandó a gyanús és veszélyes, esetleg kínos elemeket gondolkodásából és programjaiból. Persze a helyzet abszurditása, hogy ennek csak az lesz az eredménye, amit Lukács György úgy fogalmazott valahol: ettől nem lesznek kevéssé utópisták, csak „olyan utópisták, akik még színvonalas utópiákat sem tudnak és mernek gyártani” – gondoljunk a technokraták által menedzselt optimálisan baloldali politika „utópiájára”, szemben a paternalista és álforradalmi, modernista baloldal működésképtelen jóléti államával. Ez az irracionálissá váló szkepszis nem kíméli Marxot sem. Miközben a baloldali és az elődjét jelentő történelmi utópizmusnak arra már nincs ereje, hogy önálló jövőképet kanonizáljon, arra alapot teremt, hogy a baloldal irányzatai „titkon megrágalmazzák egymást”. Egy nagyban eltorzított, ám a „létező szocializmusokkal” kapcsolatba hozható Marx-adaptáció teremt erre lehetőséget, mely szerint Marx álláspontja a hatalommal kapcsolatban a „hatalmat szerezni, hogy ezzel a hatalommal élve megszüntessük a hatalmat” koncepciója lett volna. De mi van akkor, ha a hatalom csak hatalmat hozhat és hatalom nélkül nem győzhető le a hatalom? – kérdezi a legtöbb mai humanista baloldali. S ha más nem is, de a „hatalom természetéről” szóló viták újra a középpontba kerülnek a baloldalon, különösen a huszonegyedik század legújabb világpolitikai fejleményeivel kapcsolatban, miközben a neoliberalizmus és az egyetlen szuperhatalom gátlástalanul él a hatalmával. Sőt: éppen a „liberális demokrácia”, a létező világok állítólagos legjobbika nevében tekinti ellenségnek az alternatív próbálkozásokat – ráerősítve erre azzal a tétellel, hogy a globális tőke által kialakított világnak úgysincs alternatívája.
A humanista baloldal gyanakvása az utópiákkal szemben azonban azért veszélyes, mert nem veszi észre, hogy a gondolati tradíció messianisztikus, erő-, hatalom- és akaratközpontú eltorzítása maga is csak azért történhet meg, mert képviselői ezt megelőzően már láthatatlanul végrehajtottak egy nagyon is lényeges változtatást ennek az ideológiának az alapszerkezetében. Az igazi különbség tehát ennyiben nem a különböző eszmék köntösében fellépő „humanista” és a világ ellen harcoló „totális” utópizmusok között húzódik, nem a világban és azon kívül fellépni akaró messianisztikus utópiák közt és még csak nem is a reformokban, vagy a forradalomban a tömegeket mozgósító víziók határán. Hanem a tradicionális szerkezethez hű és az azt megtagadó irányzatok között. Ha tehát a humanista baloldal rettegésében elveti az utópiát, azzal csak ellenfél nélkül hagyja azt a gondolkodásmódot, amely a másmilyen világot soha nem humanista, alternatív, forradalmi formában képzelte el. Miközben ugyanis az „utópizmus” humanista „baloldali” öröksége minden tekintetben defenzívába szorul, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy „jobboldali” párja soha nem látott reneszánszát éli. Erre nyilvánvalóan alapot teremt az új évezred elejének „jobboldali” korszelleme, vagyis az a tény, hogy a neoliberalizmus mindent lerombolt, ami a baloldalból maradt, miközben békét ajánlott a politikai paletta másik felén lévő „szalonképes” irányzatoknak. Ehhez járul még hozzá az „államszocializmusok” utólag kiállított rossz bizonyítványa, amely – mint láthattuk is – szintén minduntalan gyanúba keveri a baloldaliságot, mint olyat. A „jobboldali utópizmus” kérdéséről azért kell részletesebben beszélnünk, mert ez „a történelmi válság betetőzéseként” – teljesen tévesen – még inkább arra sarkallja a baloldalt, hogy saját utópizmusát felszámolja – egy antifasiszta harc koalíciójának nevében.
Nagyon fontos azonban megérteni, hogy itt nem eszmék és elvek megítéléséről van szó, hanem gondolkodási szerkezetekről. A „jobboldali utópizmus” nem a konzervatív, nacionalista, vagy éppen tradicionalista nézetek utópikus változatát jelenti; még akkor sem, ha ezek nyilvánvalóan általában jobboldali utópiákban öltenek testet. De jobboldali utópia volt éppen így Sztálin nézeteinek jó része az öntudatos homo sovjeticusról, a proletár internacionalizmusról, a sajátosan értelmezett osztályharcról és így a Gulag pozitív szerepéről. Akárcsak a neoliberalizmus erőszakos világképe, amely versengő, kreatív, öngondoskodó, piaci szereplőkként kívánja viszontlátni az embereket a számukra is boldog és működőképes világ ígéretével. Amikor tehát a jobboldali utópizmus előretöréséről beszélünk, a név egy gondolkodási szerkezetet jelöl, nem egy politikai oldalt bélyegez meg. Azzal együtt sem, hogy a hagyományos jobboldali elvek szinte kiáltanak ez után a szerkezet után – gondoljunk csak a nemzeti, vagy az antiszemita nézetrendszerekre, amelyek gyakorta már jobboldali utópiaként születnek. Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a jobboldali utópizmus mai formájában elszakadási kísérlet az akarat és erőkultuszra építkező huszadik századi változatától; ennyiben humanista kíván lenni. Megfigyelhető a mai jobboldalon belül egy olyan elméleti tendencia, amely megkísérli az „utópizmus” valamifajta saját emberi tradícióját érvényesíteni – amely nem-náci, nem-negatív tradíció. Az utópizmus a kereszténységgel jelenik meg mint döntő gondolat. Úgy látszik, abban az időben mintha „megmozdulna” a szó szoros értelmében vett lelkiismeret, és rövidesen a hellenisztikus írókból is adódott több, aki elvetette a pogány vallást, és kutatni kezdett az általánosabb bölcsesség után, amelyben zsidó és keresztény elemek is vegyülnek. Egyfajta szinkretista vallás fogalmazódott meg hermetikus, gnosztikus, újplatonista részekből, amely elfogadta a megváltást, bár még mindig nem szabadult meg a bölcstől, mint az önmagát az élet viszontagságai fölé emelő közömbös embertípustól. „… Jézus tanítása roppant egyszerű, de ugyanakkor kiterjed az ember egészére és közéletére is [ezért lehetett ennek is alapja]. Logikája az, hogy mivel Isten személyes (nem csupán transzcendens), az emberrel való kapcsolata az élet minden aspektusát áthatja.” – fogalmaz például Molnár Tamás, s ezekből a fejtegetésekből is kiolvasható, hogy a jobboldali utópizmus – szemben baloldali párjával – nem tartja elképzelhetetlennek, hogy az utópizmusnak éppen az emberi, a lelki, a kulturális, a humánus lehet a célja.
Ám a jobboldali utópizmus hihetetlen virulenciájának okait mégiscsak hiba lenne csupán saját politikai tradícióiból, a korszellemből vagy a kereszténységből levezetni, hiszen egy ilyen magyarázat még nem válaszolná meg azt a kérdést, hogy a „jobboldali utópiák” hogyan tehettek szert olyan hatalmas tömegbefolyásra az elmúlt évszázadban – és hogyan tehetnek még napjainkig is. A jobboldali utópiák titka ugyanis nem az, hogy olyan érzelmekre, hitekre, morálra alapoznak, amelyek a többségi társadalomban létezők és érvényesek – ezzel bizonyítva be felsőbbségüket. A jobboldali utópia sokkal több ennél – és ezt bár hívei próbálják figyelmen kívül hagyni, letagadni – megszüntetni nem lehet. Ráadásul nem is egyszerűen arról van szó, hogy az akarat nevében egybefolyik a rend, az erő, a tradíció eszköz- és utópia-volta – mert ez ellen még fel lehetne lépni az önkontroll nevében. Hanem arról a folyamatról, ahogyan a jobboldali utópizmus minduntalan kitermeli – akár legnemesebb céljai nevében is – a végcél víziója mellé a változtató- és annak gátjában álló személyek apokaliptikus harcának vízióját is. A jobboldali utópizmus mai formája azért végtelenül figyelemre méltó, mert azt gondolja – s ebben áll állítólagos „reformja” – hogy szakítani lehet a régmúlt örökségével úgy, hogy eközben a jobboldali utópia szerkezete továbbörökíthető. Hogy szakítani lehet az erőkultusszal, az akaratmániával, az ellenség megkreálásával és kiirtásával, az erőszakkal és a kifelé ellenséges „mi” tudattal; hovatovább éppen ezek ellenkezőjét kínálja a „helyes” utópia. A „jobboldali utópizmus”, mint politikai ideológia azzal éri el történelmi sikereit, hogy eltorzítja, meghamisítja az utópiák „klasszikus” szerkezetét. Mint azt Mobly-tól Morelly-ig valamennyi klasszikus (talán még Jézus) esetében láthatjuk: az utópiák a „de mi lesz az emberrel?” kérdésből indulnak ki, amikor is a jelen fojtogató gyakorlati és társadalmi ellentmondásait keresik. A humánum nagy válságérzetét, nagy kérdéseit vetítik vissza egy (vagy több) társadalmi bajra, hogy azután ennek alapján felvázoljanak egy ideális társadalmat. De eközben újfent beleütköznek az ember nagy kérdéseibe, a hogyan változtassunk?, milyen lesz ez a világ ennek utána?, vagy az alkalmas-e az ember egyáltalán erre? stb. problémáiba. Ez adja a „klasszikus” és „baloldali” utópiák filozófiai mélységét: sematikusan ábrázolva az Emberi mögött megpillantott Társadalmi és az ebből felvetett Emberi (E-T-E) komplexumának drámai boncolgatása.
Ezzel szemben a jobboldali utópizmus ezen lényegi változtatást hajt végre, amennyiben az emberiség nagy problémáit illetően nem megoldandó kérdései, hanem állításai vannak. Az utópia rehabilitálásához elengedhetetlen, hogy felismerjük: az utópiában az igazán veszélyes az a formája, amely túl könnyen kezd el kérdések nélkül válaszolni, a kérdéseket a válaszokhoz igazítani. Az igazán veszélyes nem az utópista gondolkodás tehát önmagában – hanem annak egy olyan válfaja, amely miközben az ember pozitív megváltoztatásától reméli a valóság tökéletesedését – aközben bármelyik pillanatban átfordulhat az önnemesítés programjából a nem-megfelelő emberek, az ellenségek, a bűnbakok, a másmilyenek kiiktatását célzó erő, akarat és kiválasztottság elméletté. A nacionalizmuson, a vallásos autoritáson, a fajelméleten, az összeesküvés elméleteken nevelődött „álmodozók” körülbelül az I. Világháború végére olyan reálpolitikai helyzetbe kerültek, hogy emberek milliói számára a humánum nagy kérdései saját partikuláris kérdéseikkel egybemosódva jelentek, jelenhettek csak meg. Hiszen a „nemzetek nagy vérszivattyújából” hazatérve nem lehetett más emberi kérdés, minthogy ki a felelős mindezért. A nagy gazdasági válság, a vesztesek nyíltszíni megalázása azonnali választ követelt – egy egészen más világ nevében.
A jobboldali utópizmusnak ezekre a kérdésekre mindig van válasza. A jobboldali utópizmus azóta mindig ott talál tipikusan táptalajra, ahol a megalázottság és frusztráció bosszúért kiált. Ahol társadalmi csoportok a felelősek és a nem társadalmi mechanizmusok, ahol a politika nem ér rá a társadalom átalakítására, ahol nem az ész, hanem az érzelem igényeit kell kielégíteni, ahol a tökéletes társadalom nem szándék, hanem csak következmény. Ahol a cél a bosszú, a felülre kerülés, a felállás a földről; s persze ezek igazolhatók egy tökéletesebb világ víziójával. Ahol a kérdés már nem az emberiség jövője, ami a társadalom jövőjétől függ – hanem a társadalom jövője, ami az emberektől függ. A sértett társadalom nagy kérdéseit (szegénység, korrupció, megalázottság, igazságtalanság stb.) emberi sorskérdéseknek hazudja, hogy ezeket emberi hibákra vezesse vissza, s ezen emberi hibák kiküszöbölése azután létrehozza a „jó emberek jó társadalmát”. (T-E-T) A jobboldal utópizmus a szorongatott teremtmény állati önvédelme. Hitler minden bajok okozójának a zsidót tekintette, aki nem ember és nem is képes azzá válni, ezért az ária faj boldog világa csak akkor válik lehetségessé ha eltávolítjuk. Ha az állatot állatként intézzük el. A mai szélsőjobb – Le Pentől Csurkáig – ugyanezen alapon találja meg a saját „ellen emberét” (figyeljük meg, az elmélet logikája szerint milyen hátborzongatóan találó a nácik megfogalmazása) a feketékben, bevándorlókban, a cigányokban vagy a nemzetközi banktőkében, amelynek nem is kell zsidónak lennie, de azért az.
UTÓPIKUS KIHÍVÁSOK AZ EZREDELŐN
Ám Kelet-Európában a jobboldali utópizmus beágyazottsága még ennél is mélyebb; köszönhetően annak a bizonyos „reformnak”. Meciartól Haideren át Funarig vezet az ív, amelybe Magyarországról mégsem Csurka, hanem éppen Orbán Viktor illeszkedik bele. A „jobboldali utópizmus” sajátos kelet-európai válfaja nem választható el a térség történelmi-társadalmi meghatározottságaitól. Ezek is magyarázzák, az ember utópiája miért oly népszerű a társadalmi változás utópiáival szemben. A jobboldali utópizmus esetében ugyanis egy virulens kulturális tradícióról van szó, amely éppen akkor veszti el minden kulturális jellegét, s nyit kaput az esztelen barbárságnak, ha kapcsolatba kerül az aktuálpolitikával. Amely kitörölhetetlenül napirenden tart bizonyos régen aktualitásukat vesztett problematikákat, amelyek nem hogy egy megvalósult szép új világ reális ígéretét nem hordozzák az új évezredben, de éppen a jelen szituációinak és esélyeinek felmérésétől és realizációjától zárnak el.
Ezek közül a legfontosabb a nemzetállami problematika egyedi jelentkezése: a nacionalizmus ezen országok történetében (legalábbis a történelmi tudat számára) a progressziót sajátos formában jelenítette meg. Általában a nacionalizmus tette lehetővé, hogy ezek az országok felül emelkedjenek saját ellentmondásaikon: az agonizáló feudális maradványok, az elmaradottság és a koraérett kapitalizálódás, a függetlenség és autonómia hiányának visszásságai alapjukban támadták a társadalmakat összetartó és a haladás esélyét szimbolizáló lehetőségeket. Másodszor: Kelet-Európa legtöbb állama rendelkezik valamifajta olyan emlékkel, amely a jobboldali utópizmust, mint tömegmozgalmat a polgári demokrácia szemszögéből nézve szalonképtelenné teszi. Ezért kényszerül az új jobboldali utópizmus arra, hogy álruhát öltve támadjon, hogy ne merje számításba venni még saját következményeit sem. A jobboldali utópizmus politikai újraéledésének harmadik sajátos szükségszerű következménye a gazdaság és a társadalom militarizálása. A kelet-európai régió világgazdaságban elfoglalt helyzete ideológiailag kettős szorításként jelenik meg ezen ideológiák számára: egyrészről a félperifériális helyzetből, vagy az ország kis méretéből adódóan a „nagyokkal” szembeni fellépésre ösztönöznek, aminek alapja, hogy a nemzet jelenlegi helyzetével egy olyan történelmieskedő „víziót” állítanak szembe, amely ezen a helyzeten változtatni tud. Másrészről minduntalan jelentkezik a „jobboldali utópizmus” számára az a közvetlen krízis, hogy a földrajzilag is közeli „szegényebbek” és „balkánibbak” (vagy csak szimplán a bevándorlók és a kisebbségek, például a cigányok) valamifajta veszélyt jelentenek a társadalomra nézve, s igazán ez az a momentum, amely miatt önvédelemre kell szerveződni.
Az új évezred elején szembe kell nézni azzal, hogy a jobboldali utópizmus megerősödése és politikai szerephez jutása (nem kívánt következményeivel egyetemben) nem egyszerűen azért reális veszély régiónkban, mert a rendszerváltások maguk alá temették a baloldalt is, s az 1989 utáni hivatalosság rangjára emelt liberalizmus minden tekintetben hiteltelenné, érthetetlenné és érdektelenné vált ezen országok lakói számára. Nem csak arról a politikai űrről van szó tehát, hogy a rendszer hivatalos ideológiája a társadalmak többsége számára elvesztette azon képességét, hogy mindennapi problémáik megoldása során rájuk lehessen alapozni – a rendszert kritizáló baloldal pedig nem tudott erre alternatívát mutatni. A helyzet kulcsa a huszonegyedik század első évtizedének globális korhangulatában keresendő, amely mintha újra az utópiákat követelné. A kérdés azonban az, hogy milyen formában találja meg őket a következő évtizedekben. Úgy gondoljuk, a globális újkapitalizmus időszakában újra kedvező hangulat keletkezik az utópikus szellem számára, s ezt a jobboldali utópiák máris igyekeznek saját hasznukra fordítani – vagy csak öntudatlanul meglovagolni. Ez olyan utópikus kihívás, amire a „vörös” baloldal (de a centrumpolitika piros, rózsaszín, lila és kék erői) sem maradhat válaszok nélkül.
Az „utópikus energiák kimerülésének” (Marcuse) érzülete, amely a baloldal politikai elbizonytalanodásához közvetlenül is hozzájárult a hatvanas évek végére, a kilencvenes évek eleje óta érvényét látszik veszteni. A globális kapitalizmus korszakában az utópizmusnak egyenesen két új forrása is fellelhető. Az egyik ezek közül a fogyasztói társadalom középosztályának válságérzetére és kiszolgáltatottságára adott radikális individualista és védekező válasz lehetségességének illúziójából ered. Ez a forrás egyértelműen a konzervatív forradalom eszköze: a velünk egyívásúak világának tökéletessé varázsolhatósága azon az áron, ha a tökéletesség útjában álló „többieket” kiiktatjuk, vagy megváltoztatjuk. A másik az úgynevezett posztmodern életérzés szülötte, vagyis a globális kapitalizmussal szemben változtatni képtelen, ugyanakkor saját civilizációjához és kultúrájához láncolt egyén azon kísérletéből ered, hogy ezt a lényegében mozdulatban, de belül állandóan változásban lévő és kihívásokkal teli állapotot saját szabadságának, autonómiájának és esélyeinek szolgálatába állítsa.
a. A defenzív individualizmus és a „jobboldali utópizmus”
A hetvenes évek óta nyilvánvaló a társadalomtudósok számára idehaza is, hogy a fogyasztói társadalom minden földhözragadtsága ellenére folyamatosan olyan víziókat „termel”, amelyek megfelelnek a nyílt gazdasági érdekeknek és egyben a politikai ellenzékiség felszámolását is célozzák. Ennek a jelenségnek a megjelenését-elterjedését a hatvanas évek közepére tehetjük, amikor is a kapitalizmusnak szüksége volt arra, hogy a forgalmi folyamatban beálló újabb pangás ellen tegyen valamit. „A belső piacok forgalmi folyamatának fokozatos felgyorsítása a termelő tőke számára a piacokat folyamatosan kiürítette. Tehát nem állt elő a telített piacokból származó túltermelési válság. Nem véletlen, hogy a hetvenes években a válság egyik jellegzetes tényezőjévé vált a jelenség, hogy az emberek fogyasztási szokása megváltozott, a [pusztán] materiális értékekkel szemben egy más fajta értékrend terjedt el.” Megjelent a szabadidő és az önmegvalósítás témája, hiszen az embereket sem több munkára, sem több fogyasztásra nem lehetett már korlátlanul ösztönözni „a nagyobb lakás, jobb kocsi, több luxus jelszavával”. – fogalmazza meg a helyzetet Thoma László, s nyilvánvaló: egy ilyen szituációban a hagyományos fogyasztói imázsok helyett már egészen másokra van szükség. A használati értéket felváltja a szimbolikus érték (Lindner), a fogyasztás már nem a tárgyról, hanem a fogyasztóról szól (Baudrillard), célja egyre kevésbé materiális és egyre inkább pszichés hatások kiváltása (Fromm). Ekkor kezdődik a „megvalósítható személyes világoknak” az a kollektív termelése, amely döntő ponton különbözik a hagyományos termékek imázsától. A filmektől a reklámokig, a tömegkultúrától a szórakozásig és oktatásig a „személyiségjegyek”, „tárgyak”, „tevékenységek”, „szokások”, „vélemények”, „viszonyulások”, „státuszszimbólumok”, „kulturális elemek”, „színterek”, „kapcsolatok”, „luxuscikkek”, a „divat” és az „érzelmek” egymást erősítő hatássá állnak össze. Az emberek elé állított „személyes világokat” már nem csak filmszínészek, de kölnik, ruhák, autók, zenék, a magánélet megélésének módjai együttesen reprezentálják. Azt a benyomást keltve, hogy a saját mikroviláguk soha véget nem érő javítása olyan perspektíva, amelyért érdemes dolgozni és ami indokolja a korlátlan konzumerizmust.
A kilencvenes évektől (persze lehetetlen egy ilyen határt pontosan meghúzni) ez a repertoár még egy fontos elemmel gazdagodott. Az ember a fogyasztáson keresztül már nem csak egy idillikus világ szereplőjévé teheti magát (a személyes környezet víziójának kritikusai a hetvenes években nem véletlenül beszéltek annyit a giccsről és az idillről), ha megvásárolja annak elemeit. Hanem a világ tehető egy önfejlesztő egyén világává. Mert míg a hatvanas-hetvenes évek áruszimbolikáján keresztül milliónyi kis álom-világot termeltek, a modern fogyasztói társadalom utópiái néhány, jól behatárolható, egymást erősítő „személyiségtípus” számára jelennek meg. A személyes világok helyére lépnek a „világmegváltó” személyiségek. A fogyasztásban már nem az a vízió, hogy egy tökéletes világot hozok létre magam köré és magamnak, hanem, hogy önmagamat tehetem megfelelővé a világ bizonyos szegmensei és kontextusa számára. Az egyén tökéletesítése azt kínálja, hogy a világ körülötte önmagától tökéletessé változik. Az egyén permanens tökéletesítése (amiről a divatmagazinok ontják a híreket) azonban egyszemélyes projekt, ahol a milyen vagyok? kérdése befelé, önmagunk felé tevődik fel, nem kifelé immár. A válasz az én-vízióban, magam még további alakításában található: abban, hogy egyre inkább megfeleljek egy magam elé felállított személyiségtípus ismertetőjegyeinek. A világ ugyanis attól „változik” önmaga boldog másává az egyén számára, ha a mind jobban megkreált egyén belelép és maximálisan ki tudja használni azt, amit a világ éppen az ilyen egyéneknek kínál.
Nem nehéz kimutatni, a középosztály fogyasztói víziói a személyes világokról és a világmegváltó személyiségekről hogyan alapozzák meg a jobboldali utópizmus karakterológiáját – különösen régiónk újkapitalizmusában, amelynek lakói oly nagyon védtelenek ezek ellen, annyira megállíthatatlanul és egyszerre érkeztek ezek be hozzánk és oly erős jobboldali utópista tradícióval bírnak. Ráadásul ezek a víziók állandósítják a frusztrációt és kiábrándultságot, amely krízis esetén prekondícionáltan mindig az utópiába menekül. „Ha rossz a kedvem, veszek egy hozzám illő tárgyat, amitől tökéletesebb leszek.” Az individualizált, saját környezettel az egész világot azonosító, nárcisztikus és versengő utópiák világában nehéz volna ugyanis egy közösségi, a partikularitást kiiktató, összefogásra és közös lehetőségeinkre épülő racionalista politikai ideológia képében újratermelni a választ a tökéletesebb világot firtató kérdésre. És aki megtanulta a társadalmi változtatás szándékát kiiktatni az egyéni tökéletesedés nevében, az a társadalmi változást is csak emberek közötti harcként tudja elképzelni, ahol jók és rosszak, bűnösök és áldozatok, segítők és akadályozók, mocskosak és tiszták állnak egymással szemben. Ez könnyen egy hamis közösségiség forrásává válik, amint a kijelölt „bajok okozója” (a cigányok, a zsidók, a külföldi tőke, a korrupt elit, az idegenszívűek stb.) közös ellenségnek tetszik, akikkel szemben mi összetartozunk. A jobboldali utópia a krízisbe került individualista fogyasztó mentsvára lehet, ami ellen az utópizmus ilyetén képviselőinek nyilván nincs kifogása, hiszen saját projektjeikhez ezen keresztül tömegbázist remélhetnek. Azonban a közös pont ebben a felállásban csak a bezárkózás és a kirekesztő védelem lehet, hiszen bármifajta, a jobboldali utópiák „tökéletes jövő tökéletes emberére” vonatkozó tétele éppen azokat kellene önkritikára sarkallja, akiktől összetartozás érzést és támogatást remél – és akiknek ez az önkritika nem feltétlenül van ínyére. A jobboldali utópia ezért nem beszélhet arról, hogy milyen a tökéletes magyar, csak arról, hogy miért nem kellenek a cigányok. Nem beszélhet arról, milyen a morális karakter, ami a kapitalizmus körülményei közt is jobbá teheti a világot, csak arról, hogy a zsidók, a bankárok, a nemzetközi tőke miért nem olyan. Nem beszélhet arról, milyenek nem vagyunk, minek köszönhetjük nem túl rózsás nemzetközi megítélésünket, csak arról, hogy miért szörnyűbbek nálunk a románok, a szlovákok és egyéb bűnös népek tagjai. Nem beszélhet arról, milyen az a keresztény és polgári nyugat, csak arról, hogy milyen a barbár és elnyomó kelet, amit senki nem akar. Nem oszthatja meg kételyeit a kultúraellenes tévénéző országról, a panelprolikról, csak a multikat szidhatja, akik lenéznek minket és nem akarnak munkát adni, vagy a nemzetvesztő és idegen liberális magaskultúra képviselőit – akiket úgysem ért senki és gyanakvással tekint mindenki. A jobboldali utópia csak úgy lehet a fogyasztói vízióit féltő középosztály menedéke, ha a fogyasztói társadalom hamis céljait és értékeit nem leleplezi, hanem kivonja az újragondolás hatálya alól, elhitetve, hogy mások az igazi morális és emberi problémák okai és okozói. Ha ebben sikerrel jár, az valódi veszélyt jelent. A jobboldali utópizmus azért is különösen kedvező helyzetben van tehát, mert baj esetén a saját élet újragondolása helyett megelégszik a bűnösök kijelölésével és (egyenlőre) verbális felnyársalásával. A jobboldali utópizmus itt védekező jelleget kap, amely persze szinte végletesen átfordítható agresszióvá. A fogyasztói társadalom személyes tökéletesítésben hívő egyéne azt gondolja, számára lehet tökéletes a jelenlegi világ is – ha csak el nem rontják ezt az esélyt azok, akik bemocskolják, veszélyessé teszik, összezavarják, kényelmetlen feladatok elé állítják. Ahelyett, hogy ők is megtalálnák saját magukat, nem lennének vesztesek, ügyetlenek, lusták, nonkonformisták, deviánsok, tökéletlenek és önmenedzselésre képtelenek. A jobboldali utópiák titka, hogy a fogyasztói középosztály tagja válságszituációban túl könnyen hajlamos azt gondolni, hogy saját maga személyes világa és saját személyes fejlesztése a világban azok miatt nem vezet mégsem eredményre, akik nem akarják, nem tudják, vagy nem merik a dolgokat „normálisan” csinálni, így védelmet remél azokkal szemben, akik köreit és lehetőségeit zavarják. A védekező utópia egy steril világ utópiája, amely nevében azért ideig-óráig, többé vagy kevéssé (de lehet, hogy egyre jobban) a fogyasztói középosztály megrettent egyéne tényleges (jobboldali?) utópia támogatójává válhat.
b. A posztmodern utópia negatív pillanatai
Az új évezred másik utópista energia-forrása már nem elsősorban a fogyasztói középosztály kétségbeeséséből ered, amely egy defenzív utópiát keres a személyes tökéletesedés határtalanságának megőrzése nevében. Sokkalta inkább a „posztmodern világ” lesüllyedt kultúrjóvá váló ideológiai téziséből érthető meg, amely egyrészről alternatíva-mentesnek, másrészről bizonyos alkalmazkodási követelmények és esélyek hordozójának ábrázolja a kiépülő új világrendet. Ezt persze nem könnyű felfedezni, mert – teljesen igaza van Terry Eagletonnak After Theory című könyvében – a posztmodern mögött leginkább egy olyan érzület fedezhető fel, amely nem tud többé hinni semmilyen hagyományos értelemben vett utópiában. A posztmodern tehát nem a hagyományos történelem, hanem minden hagyományos utópia végeként tör be a nyugati kultúrába. Az utópia ezen formái ugyanis nem voltak mások – mondhatjuk Eagletont továbbgondolva – a hatvanas évek végéig, mint a „feltétlen hit letéteményesei abban, hogy ha valamire eléggé vágyunk és elég jól cselekszünk érte, akkor bármi elérhető”. A posztmodern szerint ezt a valamit nem lehet többé bárminek elgondolni, alaptalan a modern ember hite a feltétlen korlátlanságban. Nem lehet többé azt keresni, hogy szabadon szárnyaló vágyaink hogyan válnak a gyakorlat részévé, mert vágyaink határait az a gyakorlat jelöli ki, aminek maguk is részei, következményei, szülöttei. A vágy ezen túl „üres, az igazság lehetetlen, a szubjektum törékeny és veszélyeztetett, a haladás hazugság, a hatalom átláthatatlan és mindent átható”. A posztmodern szerint ha az utópia a másról, az egészen más jövőről akar beszélni, azt csak úgy teheti, ha erőszakot tesz a jelenen – ennek pedig ismerjük következményeit a modernség borzalmaiból.
A posztmodern életérzés és ideológia minden eddigi utópiának hadat üzen, mert számára elveszett a fennállón kívül álló és azt megváltoztatni akaró pozíció lehetőségének hite. Csak olyan pozíciók vannak, amelyek elválaszthatatlanok a fennállótól. Ezek pedig nem lehetnek többé egy „másik hely” (u-topia) kiindulópontjai. Csak a jelen által kínált lehetőségeken és esélyek mind jobb kihasználásán, az establishment potenciáljainak kibontakoztatásán alapulhatnak. Ennyiben hasonlatos a fogyasztás perszonál-utópiáihoz. De míg a fogyasztás személyes utópiái azt kínálják, hogy ha magamat utópiává változtatom, a világ számomra utópia lesz – addig a posztmodern életérzés csak úgy tud utópiákat elképzelni, ha a világ megváltoztatása nélkül tudunk egy másik világot létrehozni. Emögött a posztmodern korszak két markáns tapasztalata van, amely egy egész érzésvilág alapjává válik. Az egyik ezek közül mindaz, amit a globalizáció névvel szoktak illetni: az ember sosem volt kicsinységét, kiszolgáltatottságát a globális tendenciáknak, mechanizmusoknak és szereplőknek. Olyan kiszolgáltatottságot azonban, amely számtalan esélyt, lehetőséget kínál, amelyekkel „csak” az a baj, hogy mindennapi kényszerekként nehezednek ránk, hogy nincs befolyásunk rájuk, ellenőrzésünk felettük. A másik élmény ennek lokális ellenpólusa: a kilencvenes évektől tapasztalta meg a nyugati ember, hogy létünk mennyire saját civilizációnkhoz és kultúránkhoz kötött, hogy elsősorban nem „emberek” vagyunk, mert hogy mi a humánum, az érték, a szabály és a jó, az összeegyeztethetetlenül változékony a Földön. A terrorizmus tanította meg eszerint a nyugati embert a világtörténelem pótvizsgáján arra, hogy a civilizációk sokszínűsége miatt csak saját fertályunkon lehetünk azok, akik vagyunk. Lehetőségeink éppen úgy ettől függnek, mint szubjektumunk és korlátaink. Máshová helyezve bennünket nem csak idegenek vagyunk, de egyenesen értelmezhetetlenek és rosszabb esetben ellenségek – és a mások éppen így számunkra. Ebben a helyzetben senki nem beszélhet többé a „humánum tökéletes világáról”, maximum csak arról a jóról, amit a sokszínűség békés egymás mellett élése kínálhat. A globális kiszolgáltatottak világában egyrészről és a saját fennállónk függelékeként életben maradó szubjektumokként másrészről nem lehet többé az utópiát a régi módon elgondolni – mondja a posztmodern. Mert miközben annak még lehetne értelme, hogy globális korlátaink és láncaink ellen fellázadjunk, de hogy mit tegyünk helyette, abban úgysem lehetne dűlőre jutni. Az új utópia – ha lehetséges egyáltalán – tehát a fennálló tagadása csak úgy lehet, ha nem akar a fennálló helyett valami „mást” állítani.
A globális kiszolgáltatottság és a saját civilizációnktól-kultúránktól való függés kétségtelenül nap mint nap termeli a maga negatív energiáit. A posztmodern utópia lényege pedig éppen az, hogy megkísérli ezeket azon pillanatokba koncentrálni, amelyekben a létezőn belül látszik lehetségesnek a létező egészen más minősége. Ez az utópia nem rokon a hajdani géprombolók negatív érzelemvilágával, akik saját balsorsuknak közvetlen okait akarták megsemmisíteni. De nem rokonítható a huszadik század ellenutópiáival sem, amelyek a tökéletesen pozitív és támadhatatlan egészet kísérelték meg szétrombolni, vele szembe állítva valamit, amit az egész nem fogadhat el, de eltüntetni sem lehet. Orwell 1984-e az érzelmekkel, a belső szabadsággal, vagy Huxley autonómiája a Nagy Testvér számára értelmezhetetlen és csak az emberrel együtt semmisíthető meg. A posztmodern utópia a „nagy megtagadással” szemben is éppen azt hirdeti, hogy a fennálló pillanatnyi felfüggesztésével és hiányával nem egyszerűen megelégszik egy támadhatatlan globális struktúra és lokális alap ismeretében, de egyenesen ezek jelentik a „belső” utópia esélyét egy olyan korban, amelyben nincs többé esélye és értelme a „külső” utópia felvetésének. A posztmodern utópia egy olyan érzületet tudhat maga mögött, amely hisz és függ a mai lehetőségektől – a szórakoztatóipar áldásaitól a fogyasztás céljain át a nyugati életmód ezernyi zsánerképeiig – ezért nem kíván többet, mint újra és újra megszabadulni azoktól a gyötrelmektől, amelyek mindennek árai, a stressztől, a versengéstől, a teljesítménykényszertől, a szerepjátéktól, a rohanástól, az érdektől és a kiüresedéstől és csömörtől. George Ritzer elemzéseit olvasva például olyan érzése keletkezik az embernek, mintha a posztmodern utópia nem volna más, mint a fecskéknek a pózna, amelyen újra és újra megpihenhetnek, ha már terhes az összevissza repülés dolgossága.
A posztmodern milliónyi kvázi-utópikus pillanata kapcsán nem nehéz Fredric Jamesonnak úgy látnia a nyolcvanas évek közepén, hogy azok egy új magaskultúra esélyét hordozzák magukban, amelyek a mindennapi élet érzelemvilágával is találkozhatnak. A posztmodern utópia a játék, a kreativitás, a kísérlet, a szabadság, az élmény, az extázis, az önkifejezés segítségével szublimálná a kapitalista rögvalóságot. Ezzel a „későkapitalizmus kulturális logikája” szerint olyan értékeket valósítana meg, amelyek korábban az emberiség számára lehetetlenek voltak. Robert Gober installációit hozza fel példának, amelyek célja felszabadítani nem a dolgok megszokott rendje alól, hanem az alól, hogy a dolgokat ne is tudjuk másként elképzelni, mint megszokott rendjükben. Mert ha erre képesek vagyunk, akkor már nem is kell másik világ, mert utópikus pillanatainkban a jelenlegiből teremthetjük meg a más-világot. Nem elsősorban újrakombinálva annak elemeit, hanem csak megfejtve azt a kombinációs lehetőséget, ami már jelenleg is adott volna. S valóban olybá tűnik, hogy a kiszolgáltatottság és függés nyomán keletkező negatív energiák napjainkra sikeresen tudják életre kelteni a posztmodern utópia jelszavát: a mást csak a fennállón belül érdemes keresni, a fennállón túli pillanatokban. A hétköznapokból elegendő, ha a százmilliók számára kézzelfogható példát említjük: a kilencvenes évek elejétől a party-kultúra – ami gyökeresen átalakította a disco-világot – éppen egy olyan más helyet (u-topia) kínál, ami egy hosszú pillanat átlényegülés és élmény, átélés és szabályok nélküli embermassza pulzálása. Ahol érvényüket vesztik a tényleges mechanizmusok, pszichológiailag felszabadít a basszus neobarbár ritmusa, a drogok által módosított tudat, a másokhoz való viszony steril rituáléja – anélkül, hogy ténylegesen fel kellene szabadulni, létre kellene hozni valami mást. Amit persze nem is lehet és nem is akar senki. Mert a posztmodern utópiában – elegendő ehhez Greg Harrison Trend című filmjét figyelmesen nézni – a negativitás kreativitása, szabadsága, önmegvalósítása működik, ahol a pszichológiai-mentális megszabadulás aktusa jelenti a mást – de csak addig, ameddig nem következik belőle valami pozitív, amit bele kéne építeni az utópián inneni valóságba; például egy szerelem, mint a filmbéli David és Collin esetében. A posztmodern utópia-igénye tehát egy olyan életérzésen alapul, amely a fennállót akarja kiélvezni azokban a pillanatokban, amikor lehetősége van, többet és mást látni és találni, kihozni és megkreálni a fennállóból, mint amit a kényszerek, az alkalmazkodás, a függés és a fölé nehezedő globális logika minden nap megkövetel. A posztmodern utópia így a milliónyi szabad pillanat versengése a folyamatos elnyomó idővel – olyan magaskulturális termék, amely egészen napjainkig nagy mértékben popularizálhatónak tetszett.
AZ UTÓPIA AKTUALITÁSA – PROLÓGUS HELYETT
A posztmodern negatív utópiái napjainkra éppen úgy a nyugati (köz)gondolkodás részévé váltak, mint a fogyasztás utópikus személyiségének, a megrettenő középosztály tagjának jobboldali utópiái. Amelyek a kilencvenes évekre nem csak az átlagember világnézetének lettek természetes tartozékai – akár legtitkosabb vélekedéseiben – de bizony a politikai mozgalmak világában is megjelentek olyan szervezetek, amelyek az újfajta indulatokat kívánták meglovagolni. Haider, Le Pen, Fortuyn és a többiek azokat a társadalmi rétegeket tudták a szélsőjobboldal bázisává tenni, amelyek amúgy zsigerből baloldaliak lettek volna, de a baloldal semmit nem tudott kezdeni egy veszélyeztetettség nélküli „mai” világra vonatkozó vágyaikkal. Napjainkra azután azt is megtapasztalhattuk, a posztmodern negatív utópiái mennyire öncélúak, destruktívak, reménytelenek, elkeseredettek, ha valódi társadalmi problémák és feszültségek következtében a kultúrán túl a politikában is radikális helyet követelnek maguknak. A Párizs külvárosait lángba borító új bevándorló nemzedékek tomboló dühe a rendőrök, a kirakatok és a nagyváros ellen azt a helyzetet kereste amikor ugyan nem marad semmi, de legalább az is megszűnik, ami számukra ellenséges, hatalmas, idegen és embertelen. A többségi társadalom szabályai és terei. Hasonló történt – ha lehet még tisztább formában, a destruktív politikai utópizmus számára fújva meg a harci kürtöket – 2006 őszén Budapesten. Amikor szélsőjobboldali jelmezekben radikális fiatalok megtörték a rendőri ellenállást és elfoglalták a közszolgálati televízió épületének egy részét. A megdöbbentő és megmagyarázhatatlan az volt akkor a közvélemény számára, hogy a győzelem utáni pillanatban az addig állati és harcias ifjak békésen flangáltak az épületben, fényképezkedtek, kólát ittak, aztán szétszéledtek. Kevesen értették: ilyen a posztmodern utópia. A pillanat, amikor a rendről, az erősen őrzött kulcsépület, a hatalom, a realitás hálója érvényét veszti, újra és újra megismételhető. A győzelem íze, a felszabadulás érzése, a közösségi egymásra találás ugyan nem old meg semmit, de ad valami olyat, ami fontosabb és erősebb lehet a valóság kényszereinél: hogy a kilátástalan helyzetben mégis mi vagyunk az erősebbek. És ez mindent elviselhetővé tesz egészen a következő akcióig, legyen szó bár egy programról, egy futballmeccsről, vagy egy demonstrációról.
Mindebben nem is annyira a sokat emlegetett „szélsőjobboldali előretörés” a lényeges, hogy a fogyasztói középosztály hogyan sodródik a jobboldali utópiák karjaiba, hogy a posztmodern utópia a társadalmi elkeseredettséggel párosulva hogyan válik szélsőjobboldali maszkok hordozójává. Sokkalta inkább az utópia új megjelenésének tanulságai. Hogy a fogyasztói középosztály individualizált és bezárkózó utópiái és a posztmodern utópia negatív pillanatai mennyire reménytelenek, miközben nagyon is valódi feszültségek, vágyak és energiák munkálnak mögöttük. Hogy az utópia milyen önveszélyes, üres és pusztító, ha a jogos és tényleges energiák torz és hamis formákban jelennek meg. A feladat az újkapitalizmus időszakában ezért Kelet-Európában sem az utópikus energiák megtalálása már, hanem, hogy ezek ne mélyítsék el társadalmi-politikai problémáinkat, hanem éppen megoldásuk és kezelésük esélyét kínálják majd. Az utópia aktuális és közöttünk van tehát újra, ha rettegünk tőle és nem tudunk mit kezdeni vele, akkor is. Ma persze még nem látszik, az individualizált fogyasztói utópiák bezárkózó világát lehet-e egy közösségi, öntevékeny és szolidáris világ akarásává tenni, hogy a mai nyugati világ kiszolgáltatottságtól és függéstől mentes tökéletes pillanatait kereső emberek akarni tudnak-e egy olyan világot, amely ugyan sok mindennek híján lesz a jelenlegi „áldásai” közül, de legyőzi végezetes kicsinységünket és elrekesztő civilizációs függőségünket. Hogy a radikális társadalmi reform és a humanista baloldal tradíciói újra vonzóak lehetnek-e egy olyan világban, amely minduntalan abban keresi megmentését, ami pedig bajainak leginkább okozója.
Ezeknél persze nem is érhetjük be kevesebbel. Mert a helyzet valami hasonló, mint amiről Bertold Brecht beszélt a modernitás nagy vészkorszakában: azért nincs más választásunk, mint egy olyan világról gondolkodni, ahol az embereket megszabadulnak és felszabadulnak, mert ha ezt nem tesszük meg itt és most, akkor már nem marad majd sokáig kit fel- és megmenteni.