Full text,  Válogatott tanulmányok

Szerep és szocializmus – A hazai szocialista értelmiség válsága a rendszerváltás után és a kilábalás esélye (2006)

TELJES SZÖVEG „Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal,
hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal…”
(József Attila)

A szocializmus víziója nem véletlenül oly csábító a kelet-európai értelmiség számára évszázadnyi ideje. Régiónkban ugyanis a baloldaliság (ismert történelmi hányattatottságunk, jobboldali autoriter diktatúráink körülményei közt) nem egyszerűen gondolkodásmód, nem egyszerűen politikai elkötelezettség, de tradicionálisan életforma és egzisztenciális, morális válasz és választás is egyben. Hosszasan sorolhatnánk azoknak a neveit, akik politikai elkötelezettségük miatt hátrányt szenvedtek, s ezen belül bizony eléggé hosszú azoknak a tudósoknak, értelmiségieknek, filozófusoknak és művészeknek a sora, akiket az aktuális politikai és korszellem nem hagyott létezni, akiknek nem jutott levegő. Számukra gyakorta nem is maradt más út, mint a szocialisztikus gondolkodás. A szocializmus formájában elképzelt jövőtársadalom ugyanis mindig arra az alapérzésre épül, hogy a jelenben már nem lehet tovább élni. A szocialisztikus életfilozófia időről időre elkerülhetetlennek látszik, s kitermeli saját klasszikussá váló szerepeit.
A baloldali értelmiségi pedig hajlik arra, hogy ezeket „mintaként” fogadja el egészen más időkben is. Nem véve észre, hogy gyakorta csak saját helyzetét kísérli meg romanticizálni, fajsúlyosabbá tenni – nem pedig sorsát kényszerül összekötni a társadalom sorsával. Számtalan példát láthatunk erre a rendszerváltás folyamatában is. A mai Magyarországon a baloldalnak arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy a szocializmus megragad-e az értelmiségi divat, az intellektuális dekadencia szintjén, vagy politikai-társadalmi mozgások és törekvések valódi kifejezőjévé válhat. Az átmenet baloldala ennek nevében – a fenti tendenciákkal párhuzamosan – tényleges útkeresésen és szembenézésen is keresztülment, az elmúlt évtizedek öröksége számos tekintetben mérlegre került. (TGM új osztálypolitikájáról és Szalai Erzsébet kritikai értelmiségijéről a Népszabadságban és az ÉS-ben vitatkoztak.) A baloldali értelmiség hagyományos „szerepei” mellett vagy helyett újabb szereppróbák sorozatának lehetünk tanúi. A munkáspárti sztálinistáktól az MSZP centrumáig, a „kritikai baloldaltól” a „népi baloldalig”, a függetlenektől a médiasztárokig, a fiatal lázadóktól az öreg professzorokig mindenki esküszik a maga javaslatára – kevés eredménnyel és az önigazolás elsődleges szándékával. TGM és Kis János vitája ebből a nézőpontból alapvetően új szituációt teremt, ezért jelen írásunkban polémiájuknak ezzel a metszetével kell foglalkoznunk. TGM érdeme – azóta, mióta „megérkezett” a baloldalra – ugyanis nem más, mint hogy tisztában van vele: fabatkát sem ér az olyan írás, amely nem tud gyakorlatilag is hozzájárulni a baloldal, a „szocialista értelmiség” megújulásához.

Értelmiségi szerepek tegnap és ma

TGM diagnózisa nagyrészt helytálló a rendszerváltást illetően. A rendszerváltást megelőző időszakban, a nyolcvanas évekre az államszocializmus baloldali ellenzéke olyan szerepeket dolgozott ki a maga számára, amelyek a lengyel Szolidaritás teljesítményében érték el csúcspontjukat, és az egész demokratikus ellenzék számára mértékadóul és követendőül szolgáltak. Egyrészről az emberi jogok, az ellenhatalmiság, a tiltakozás tömegesen is releváns formáinak megtalálása, másrészt a létező szocializmus reformalternatívájának, szocialisztikus meghaladási lehetőségeinek megtalálása okán. Az ellenzék szocialista volt, a szabadságért küzdve is. A rendszer ellenzéke valahogy úgy volt vele, hogy ha győz a Szolidaritás, akkor lesz szocializmus – egész másmilyen persze. Ha nem győz, akkor együtt bukik a rendszerrel.
A bajok akkor kezdődtek, amikor a rendszerváltás folyamata során a „baloldali alternatívák” lekerülni látszottak a napirendről. A Szolidaritás győzött, és kapitalizmust csinált. Amikor elfelejtődött, hogy a Szolidaritás (részben kimondva, részben kimondatlanul) azt ígérte, hogy „a termelés és elosztás rendje [majd] önigazgató egységek szabad társulására épül”. (TGM). „Magyarországon talán az önigazgatás ideológusai, akik jórészt a demokratikus ellenzékhez tartoztak, nem álltak át a neoliberális projektek támogatói közé, amikor világossá vált az önigazgatás elnyomása?” – teszi fel a költői kérdést Krausz Tamás ugyanebben a vitában. Mindkettejüknek igazuk van. A „baloldali társadalmi alternatíva” korábbi hívei a rendszerváltás után „átálltak” egészen más oldalakra. Bizonyos értelemben árulóvá váltak, de ez nem menti a baloldal kudarcait és hibáit a rendszerváltás időszakában. Hasonló érveket azonban túl sokan és túl sokszor próbáltak erre a célra használni már. A kudarcokat nem lehet arra fogni, hogy túl kevés becsületes ember maradt túl sok becstelennel szemben – s nem csak azért, mert ez nyilvánvalóan nem igaz.
Valójában arról van szó, hogy a baloldali értelmiség nem tudott váltani, nem látta be, hogy korábban szocializált magatartásmódjai, világérzékelése és szerepfelfogásai felett eljárt az idő. A rendszerváltással kiszenvedett egy intellektuális szerep: a válság és agónia teremtette „cselekvési űrbe” benyomuló értelmiségié, aki úgy érzi, minden álma valóra válhat, miközben az éppen aktuális rögvalóságban nem lehetségesek álmok. Vége azoknak az időknek, amikor egy nyilatkozat, egy nyílt levél, egy petíció önmagában politikai tett, amikor a politika ezekben kereste a társadalom hangját. Vége azoknak az időknek is, amikor egy programtervezet, egy tanulmány, egy reformjavaslat tengernyi viharokat kavart, amikor az elitek az értelmiségtől várták a választ saját be nem vallott tehetetlen állapotukban.
A szocialisztikus értelmiség Magyarországon csak jelentős késéssel jött rá (s néha úgy tetszik, csak azok maradtak „aktívak”, akik nem jöttek rá), hogy megváltozott a világ. Annyiban is, hogy a Sto gyéláty? kérdés helyett a What to do? dívik mostanában, s erre is kellene ismerni a választ. A rendszerváltás után tizenöt évvel nem az a kérdés, milyen szocializmust akarunk. Hanem, hogy kik akarnak egyáltalán szocializmust. Az önszerveződő szocialisztikus mozgalmak átmeneti bukása (függetlenül attól, hogy a kádárizált társadalomban ez mennyire volt szükségszerű – mert ez ma már szinte mindegy), a „reformbaloldali” értelmiségi szerepek „ellehetetlenülése” után a szocializmus perspektívája csak a szerepek újrafogalmazásával és újraosztásával menthető meg, nem pedig pótmegoldásokkal.

Szerepválság a baloldalon

Nekünk pedig ezzel szemben 2005-re szinte csak szerepeink vannak, nem mozgalmaink, régi kísérteteink, akik állandóan visszajárnak. Itt jár köztünk Lenin „hivatásos forradalmára”. Csábító romantikus hős lehet mindazok számára, akik kis létszámú, elszigetelt szervezetekben tevékenykednek, s messianisztikus módon remélik a politikai klíma jobbra fordulását – addig pedig majd kihúzzák valahogy, ha nem is jön el soha. A hivatásos forradalmár rendszerváltás kori utódai gyakorta szoktak a történelmi vagy társadalmi igazságra hivatkozni a népet átverő vagy sanyargató elitek bukását jövendölve, minden alkalmat kihasználni a tiltakozásra és ellenszegülésre. A szocialista jövő álmát egy megtisztító tömegmozgalom álmára vetítik rá.
Közöttünk kísért Mannheim „szabadon lebegő értelmiségije”. Csábító szerep mindazok számára, akik a politikai talajvesztettség és a morális elégedetlenség pozíciójából kísérlik meg a mindenkori valóság leírását, olyan korszakban, amikor a fennálló hibái egyértelműek, de nincsen olyan politikai erő, amely mellé nyugodt szívvel fel lehetne vonulni – az uralkodó elitekkel szemben. Amikor – látszólag – a fennálló rendszer hibái csak még nagyobb hibákra cserélhetők. Az átmenetben nem volt nehéz észrevenni azokat a visszásságokat, amelyekkel szemben egy humanista perspektíva felvázolható. A mélyszegénység, a kisebbségek helyzete, a munka világának anomáliái, a fogyasztói dömping, az elbutulás és környezetpusztítás olyan rémképként tűntek fel, amelyek a kapitalizmus reformja mellett is kiküszöbölhetők ugyan, de összességében nem hihető, hogy szocializmus nélkül bárki ki akarná őket küszöbölni. Paradoxonok sokaságát eredményezte az a kérdésfelvetés, hogy egy ilyen helyzetben a „legalább valamit” nevében szövetségese legyen az értelmiség a politikának, odahagyva saját céljait, autonómiáját és tisztaságát, vagy a lehetetlent válassza, amivel lemond a valódi cselekvés esélyéről – s be kell érnie látszatradikalizálódással és szimbolikus részsikerekkel. (Gondoljunk csak a Zengő, a hajléktalannap vagy a kilakoltatások elleni akciók ügyére.)
Nem hagy minket nyugodni Lukács „pártértelmiségije” sem, a reálpolitika elkötelezett híve, aki a „legrosszabb szocialista mozgalom is jobb, mint a legjobb kapitalista” parafrázisával élve a végcélokkal, a mozgalom autentikusságával kapcsolatban kritikátlan, ugyanakkor az eszközök, a bázis, a demokratizmus és a részcélok megfelelő „teljességét” és „tisztaságát” sosem rest radikálisan kritizálni. Látszólag alternatíva nélküli szerep ez minden olyan időben, amikor csak egyetlen olyan résztvevő van a porondon, amelytől kisebb vagy nagyobb út megtétele várható a „baloldali jövőkép” irányába (példának okáért az antifasizmus zászlaja alatt mindegy, hogy azt Gyurcsány vagy Horn vezeti-e), ráadásul az ettől a szervezettől való elszakadás a szellemi életből való kizáratással is egyenértékű lenne.

Az „önszerveződés hamis tudata”

A rendszerváltás baloldali értelmisége nem számolt eléggé azzal a ténnyel, hogy az új rendszer kritikája, az igazság kimondása, a humanista alternatívák akármennyire utópiamentes felvázolása, a néma társadalom elégedetlenségének rögzítése nem helyettesítheti azt a „tudást”, amelyet egy önszerveződő mozgalom önmagából kikínlódik, és amelyet az értelmiségnek kell tőle elsajátítania – ezért kényszerült régen szemétdombra hajított attitűdjeinek újraélesztésére. Az önszerveződés hamis tudata: a valódi mozgalomra találó humanista értelmiség szívesen „bolsevizálná” a tömegeket. Magát az önszerveződést ideológiaként (önigazgatás) és utópiaként (szövetkezet, szellemi termelés, fair trade stb.) képzelve el, nem következményként és előfeltételként. A szocialisztikus értelmiség ez ügyben nagyon szívesen hivatkozik Marxra. Tévesen. Don Quijote a harcot változtatta a harc értelmévé – hozzájuk hasonlítja Marx az ilyen gondolkodásmódot. Velük szemben tucatszám idézhetők tőle azok a passzusok, amelyek arról szólnak, hogy „sírásóit csak a kapitalizmus termelheti ki”. Arról szólnak, hogy „a munkásosztály a harc során formálódik osztállyá”, midőn „kijárja a kapitalizmus iskoláját”, ezen az úton halmozza fel a közösségiség, az ellenzékiség, a lázadás, a szolidaritás, a szabadság, a tervezés és az öntevékenység azon tapasztalatait, amelyeket átvihet egy majdani szocialista társadalomba. Nem akarja ezt a tapasztalatot, egyszerűen megtörténik vele. Marx tudja: az önigazgatás alternatívája nevében éppen az „alantas” politikát nem lehet megspórolni. Az önszerveződés ugyanis Marx szerint nem azonos a „civil társadalommal”. Persze a kapitalizmusban is van ilyesmi, a környezetvédők, a szülői egyesületek, a klubok, az alapítványok, a lakóhelyi közösségek „szándékoltan” léteznek. Az önszerveződés azonban, amely egy új társadalom alapja lehet, egyszerre öntevékenység, közösségiség és kooperáció, deliberáció és önzetlenség, amely behálózza az egész életet. (Talán az ösztönössé váló „felebaráti” szeretet, ahogyan Eric Fromm megfogalmazza.) Tudás, amely nem szerezhető könyvekből, nem érthető meg az öntudatlan beilleszkedők megalkuvásával. (Talán a Nagy Megtagadás, ahogyan Marcuse írja, vagy a perspektivikus beilleszkedés a rendszer lehetőségeit magunk javára fordítva, mint Hermannál.) Amely csak a kapitalizmussal szemben jöhet létre. (Talán a belsővé váló tudás, amely kitágítja a horizontot, és nem lehet tovább élni már a régi módon, ahogyan Sartre véli.) Vagy az „emancipációs érdek”, amelyről TGM beszél egy helyütt Habermas nyomán? „Marx, ha jól értem, azt állítja, hogy az egyéni cselekedetek »koordinációja« a kapitalizmusban olyan problémákhoz vezet, amelyek kifelé mutatnak a rendszerből.” Elfogadható-e ez marxista álláspontnak, és mit mond a szocializmus esélyeiről? Valószínűleg ezek volnának a valódi kérdések napjainkban is.
Ahogyan azt a kérdést is tisztázni kellene végre, hogy az átmenet után tizenöt esztendővel a kiépült újkapitalizmus „korszelleme” mennyiben hajlanék inkább a szocializmus, mint a liberalizmus vagy a konzervativizmus felé. Ez azonban már nem válaszolható meg sem „tisztán” morális, sem „tisztán” kritikai nézőpontból – az értelmiség új baloldali szerepének tulajdonképpen mindennel szakítania kell, amit 1848 és 1989 óta jónak tételeztünk. Ezek részletes felsorolása helyett többet elárul a jelenlegi helyzetről, ha azt nézzük meg a vörös keretes tükörben, milyenek is vagyunk valójában. A példák létezők. A baloldali értelmiség szervezetei tizenhat éve kudarcot vallanak abban, hogy megszervezzék maguk alá a tömegeket. Az értelmiségi nálunk, ha „baloldali fából faragták”, akkor kerül csak egy kicsit zavarba, ha „hús-vér emberekkel”, ha „autentikus politikusokkal”, ha „sekélyes, partikuláris dolgokért síkra szálló tömegekkel” találja magát szemben. Nem tudja értékelni a saját ismerősei közt „botcsinálta” eszméit terjesztő átlagpolgárt. Nem ért szót a fiatalokkal. Nem érti meg, hogy a mostani generációk tagjai számára szinte csak a véletlen kérdése, hogy Fidesz-aktivisták, fundamentalista környezetvédők vagy baloldali értelmiségiek lesznek. Gyanakodva és lekicsinylően tekintenek azokra, akik „elaggott és anakronisztikus” pártjukat kívánják megszabadítani vezérétől, hogy saját maguknak visszaszerezzék, hogy nyitottak lehessenek az új világ dolgaira. Nem tud együtt lélegezni azokkal, akik doktrínákat, személyes gyűlöleteket és szimpátiákat félretéve mindenkivel hajlandók együttműködni, akivel közös az ellenfél.
A magyar baloldali értelmiség jelenleg szubkulturálisan távolabb áll saját „természetes” szubkultúra-csíráitól, mint a mainstream politika, a posztkommunista középosztály, a megtépázott és piaci sikereiben agonizáló tudóstársadalom „többségi” kultúrájától. Ezért nem értheti meg, hogy akinek „valódi a gondja”, az esetleg kevésbé állhatja a kispolgárt, a főnököt, az újgazdagot, az Amerika-barát frázisokat, az érdekembert, a semmittevőt, a szegénységet, a tömeg-egyetemistát, a kultúrmocskot, mint azt a baloldalit, aki néhány dolgot másként gondol. Vagy jobban utálhatja a fennkölt elveket, a szellemi kreálmányokat, mint az ésszerű és értelmes tevékenykedést. A rendszerváltás utáni nemzedék, a jövő lázadói, a jelen „munkásosztálya” a Blikk – Best magazin – Való Világ – Barátok közt – videoklip – reklámújságok világán és nyelvezetén nevelkedett, lázadni és másként gondolkodni is ezen a nyelven kezd. Van ebben valami abszurd, amit a hetvenes évektől Nyugaton már régen megtapasztalt a baloldal – ráadásul nálunk annyival rosszabb a helyzet, hogy a hagyományos baloldalt és kinézetét-nyelvezetét kimondottan távolinak, ellenségesnek és lejártnak érzi az ifjúság „generációs” alapon is. A szocialisztikus értelmiségnek nem azért kell valódi és saját társadalmi-politikai szervezetekhez, nyilvánossághoz, kultúrához utat találnia a „baloldalon”, mert ez a nemes jelszó, hanem mert – Marx szellemében – a szocializmusnak nincs más esélye, csak a „proletáriátus” adott szintjéből, helyzetéből és gondolkodásából, cselekvéséből kiindulni. És ebben az adott munkásságban (középosztályban) meglátni a holnapot.

Szocialista baloldal, kapitalista baloldal

Nagyon is valóságos kérdésekről van szó. A hazai baloldali értelmiség egészen új helyzettel találta magát szemben 1989-ben, és ezzel nem tudott mit kezdeni. Korábban idehaza általában jellemző volt, hogy aki baloldalinak tekintette önmagát, az ilyen vagy olyan formában szocialisztikusnak nevezhető társadalom megteremtéséről álmodott. A ’48-as liberálisok és a munkáspolitikusok, a szociáldemokraták és a kommunisták, a Tanácsköztársaság hívei és a gyanakvó értelmiség, a népi politikusok és az antifasiszta népfrontosok, a sztálinisták és a reformkommunisták, de még a demokratikus ellenzék és az állampárt baloldali ellenzéke is sok szempontból hasonlókat gondolt arról, hogy milyen lenne a boldogabb társadalom. És nemcsak „madártávlatból”, az elveket és célokat tekintve, hanem a világnézet, az érzékelt szituáció szintjén is. A „baloldaliság” mint értékkategória olyan körülmények között hatott az elmúlt másfél száz évben, amikor egy „autoriter” társadalmi rendszer elnyomó gépezetével is szembe kellett nézni. A nép boldogsága, a szegények sorsa, az egyenlőtlenségek kérdése, a gazdasági alulfejlettség, a válság, a panamák, az elavult viszonyok nevében nyilvánvalóan és kézenfekvően azt kellett támadni, aki az elavult ideológia hordozója, aki nem hallja meg a változtatást akarók szavát. A császárt, a kormányzót, a klérust, a cenzort, a politikai elitet – s azután reflexből a kommunista diktátort. Ez a felállás mindaddig napirenden tartotta a szocializmus eszméjét (ha máshogy nem, egy népi demokratikus politikai rendszer képében), ameddig nem adódott történelmi pillanat arra, hogy a fennálló autoriter rezsimet „jobbról” támadják. Ameddig a baloldaliságot mint értékkategóriát nem lehetett jobboldali társadalomképbe ágyazni, csak egy, a fennálló viszonyokat felbomlasztó „népi” alapú felfordulás esélye hordozhatott reményeket. A nagy fordulat, amelyet a demokratikus ellenzék hozott a nyolcvanas évek közepén, saját történetének vége felé: a demokratikus liberalizmus, amelytől egyszerre remélték a társadalmi bajok orvoslását és a kádárista hatalom eltűnését.
A rendszerváltás után nem volt többé autoriter hatalom, amely ellen evidens volt lázadni. Nem volt evidens többé, hogy a baloldali értékek megvalósulása feltételezi az egész status quo felborítását. Nem volt egyértelmű, hogy minden út a szocializmushoz vezet. Nem volt evidens többé, hogy „a nép” igazságát csak egy, a jelennel radikálisan szakító baloldali jövőképben érdemes keresni, a jelen meghosszabbításában reménytelen és esélytelen. Nem volt evidens, hogy a nép boldogsága „baloldali” eszme. Nem volt alapvető, hogy a „jobboldal” diktatórikus, a „baloldal” demokratikus. Hogy ezeken belül nincsenek másfajta szereplők. Sőt: éppen ezek ellenkezője vált evidenssé. Aki „józan” baloldalinak vallotta magát az 1989 utáni reálpolitikával számolva, ebben az új helyzetben „kellett” meglátnia a lehetőségeket. Aki baloldalinak vallotta magát, és nem tetszett neki a visszavonulás a füstös hátsó szobák forradalmaiba, annak a „polgári-kapitalistaliberális” erőkkel együtt kellett tudni működni, különben csak a sztálinista-bürokratikus-retrográd erők voltak a placcon. Aki ténylegesen baloldali politikát akart csinálni, annak el kellett fogadnia, hogy a globális erőviszonyok nem teszik lehetővé, hogy ebben a régióban belátható időn belül szocializmus legyen. A „szocialista Svájc” (a szocializmus ebben a kis országban) víziója csak a jóléti állam és az euroatlanti integráció keretei közt lett volna komolyan vehető – ha egyáltalán felvetette volna valaki. Sokak számára olybá tűnt, nincs más út a rendszerváltás után. Ez volt a baloldal ideológiai rendszerváltása, amely alapzaton az MSZP, az SZDSZ és holdudvaruk építkezni próbál. (A TGM–Kis-vitában az ő nézeteik egyik variánsát fejti ki Kis a Szolidaritás kapcsán.)
Nem véletlenül fogalmazza meg ennek nevében Hegyi Gyula TGM-mel szemben a „baloldali politika egy jobboldali társadalomban” programját. „Röviden: a szocializmus céljai szerintem sok tekintetben módosultak. A többpárti demokrácia védelme, a vallási és nemzeti hagyományok tisztelete, az állam újraelosztó szerepének erősítése – ma ezek is a szocializmus »céljai«. Az imperialistaellenes és forradalmi szövegeknél pedig sokkal hatékonyabb lenne, ha például a kőolajimportot sikerülne teljes egészében megújuló energiával kiváltani, s ez utóbbit szövetkezeti formában működtetnék, résztulajdonossá téve minden fogyasztót. Sok ilyen részmegoldás van, amelyek együtt a demokratikus szocializmus irányába vinnének.” Addig azonban: „A füstöt okádó gyárkémény valaha a haladás jelképe volt, ma a környezetszennyezésé. Marx még a gyári munkásban látta a forradalom hordozóját, most egy internetező diák többet tehet a társadalmi forradalomért, mint egy szakszervezeti bizalmi. A XIX. század derekán az állam a tőke elnyomó eszköze volt a nép ellen. Napjainkban a legtöbb európai országban a szociális jogok aktívabb vagy tétovább védelmezője a neoliberális ellenforradalommal szemben. A parasztságot hajdan kizsákmányolták, ma az uniós és hazai támogatások első számú haszonélvezője. »Vallás helyett tudomány«, írja TGM egy olyan korban, amikor a vallás mindenütt (talán Európát leszámítva) reneszánszát éli, s a tudományba vetett vakhitre a kiábrándulás másnapossága köszöntött.” Egyszóval: a szocializmust nem szabad többé a kapitalizmussal szemben követelni, hanem maximum csak annak meghosszabbításaként, ha majd realitássá válik. „Az előbbi szép álom, az utóbbi belátható realitás.”
A rendszerváltás után a „szocialista értelmiség” egy szűk csoporttá vált a kapitalizmust építő „baloldali értelmiség” mellett (néha azon belül). Elavultnak minősítették céljait, pedig csak szerepfelfogása, ösztöne, zsigeri világnézete volt elavult. Ennek modernizációja helyett azonban elkövette az eredendő bűnt: kissé idegesítő és visszataszító módon saját morális felsőbbrendűségét kezdte bizonygatni, ahelyett hogy valódi mozgalmai révén a másik oldalt kényszerítette volna állandó bizonyításra. A szocializmus „kell”-jét ő akarta kimondani legelőször. A nép barátjának tekintette önmagát, szemben az „SZDSZ-es és MSZP-s barbár hordákkal”, miközben a nép azokra szavazott – és jobbára ő maga is.
Ezzel szemben nem harciasabb antikapitalizmust vagy nagyobb morális tartást kell követelnünk, hanem egyszerűen számon kell kérnünk mindazt, amit az elmúlt évtizedben nem vettünk észre. Amit éppen a harciasság vagy a moralizálás túlhajtása takart el szemünk elől. Ami nem látható az empirikus kutatások számsoraiból, a „buszon hallottam” „van egy ismerősőm” típusú second hand pozícióból, a televízióhíradón zsörtölődve, ezeréves barátainkkal vagy félművelt „újpolitikusainkkal” találkozva, külföldi könyveink magyar alkalmazhatóságát kutatva. A baloldali értelmiségnek nem a mainstream nyilvánosság, politika, tudomány, hanem a társadalom függelékének kellene lennie – erről szól a nemzetközi színvonalon teljesítő, a vezető értelmiséget összefogó Eszmélet szinte minden tanulmánya. Még sincs így, s nem is lesz, ameddig nem létezik alternatív nyilvánosság, politika, tudomány, kultúra. Vannak biztató jelek: gondoljunk a Magyar Szociális Fórumra, amely több százezer emberrel áll kapcsolatban, a Vajnai-féle megújuló Munkáspártra, amely alig várja az értelmiségi kapcsolatokat, az Egyenlítő hihetetlenül nyílt és kísérletező közegére, a TEK-életformára vagy az újjászerveződő rednews.hu csapatára. Ezek mind ma történnek!
A minap találkoztam egy fiatal szakszervezetissel, aki a Dunaferrben szervezett ifjúsági kört, ahová többtucatnyian járnak. A L’Humanité budapesti tudósítójától egy interjú után azzal váltunk el, hogy sok embert ismer, akik mindenfélét csinálnak, de azok alig tudnak egymásról. A szocialista értelmiségi felelőssége (s ezt néhányan már ma is látják), hogy szakítson azzal a gyakorlattal, amely szerint fő tevékenysége saját vezető szerepének kikényszerítése és bebiztosítása mindenütt, a szocializmus meghatározása, a privilégiumának kiharcolása. A dudás a csárdában önmagától részegen ráborul a söntésre. „Lassan megalvadunk” – írta az utolsó nagy marxizmusvitában Papp Zsolt az államszocializmus mocsarában hempergődző elhivatott entellektüellekről éppen ebben a lapban. Húsz évvel később kicsit máshogy kell fogalmaznunk: „Lassan eltávolodunk.” Mindentől és mindenkitől.

A szocializmus még egy jelentése

TGM és Kis vitája azért nagyon fontos a hazai baloldali értelmiségi szerep újrafogalmazása szempontjából, mert Tamás Gáspár Miklós írásában olyan kétfrontos harcot folytat, amely egyszerre teszi lehetségessé a „szocializmus” ügyének újrafogalmazását a hazai reálpolitikai térben, és egyszerre teszi követelménnyé (akár generációs alapon is) a jelen „marxista” értelmisége számára a korszakos váltást vagy a játéktér átadását.
Nem véletlen tehát, hogy a két szerző a szocializmusvita frazeológiájába csomagolja állításait, s bizony nagyon sokat meg is tudunk arról, hogy mit is gondolt Marx a jövőbeni és kívánatos társadalmi formációról, és mit nem gondolt egyáltalán. TGM önmaga eszerint főleg azért „marxista”, mert nem hisz abban, hogy a kapitalizmus örökre fennállhat, Kis viszont nem vet figyelmet erre a szempontra. Kis azért nem vallja magát „marxistának”, mert szerinte a Marx által javasolt megoldások a „modern” világ problémáira elméletileg és gyakorlatilag is kudarcot vallottak, hát meg kell hagyni a problémák megoldásának igényét, törekedni kell a megoldásra, csak éppen Marx nélkül. Nyilvánvalóan elbeszélnek egymás mellett, csakhogy éppen azért teszik, mert a szocialista elmélet relevanciájáért vívott harc számukra nem a múltért, hanem a jelenért, saját szerepükért vívott harc. A rendszerváltás során a múlt fegyvereivel, a múlt sérelmei nevében küzdötték végig a jelen vitáit és alternatíváit. A valóság elárulásának nagy tradíciója újraébredt Kelet-Európában: értelmiségünk elméleti vitának álcáz gyakorlati vitákat, múltnak és jövőnek a jelent, morálnak a történelmet, érzelemnek a racionalitást, és viszont.
A valóság szempontjából (ha lesz következménye egyáltalában) a minden bizonnyal kritikus fél kijelentéseit fogják megméretni. „Kedves János, miért kellene a világnak ott megállnia, ahol a mi fáradt nemzedékünk megállt? Kudarcot vallottunk. Én ezt nem akarom szépíteni. Én kiszállok. De a világon kívül nincs világ, ezért csak egy marad: a forradalom” – írja TGM. A mondat a maradandóságnak készült, hát állítódjék neki emlékmű e helyütt. Hogy politikai jelszó válik-e belőle, azt nem ez a néhány cikk fogja eldönteni, hanem a valódi politika valódi mozgalmai, hogy létezik-e „felhajtó erő”, amely az „új igazság”, a „jelen igazság” kérdését is napirendjére tűzi. TGM „szocializmusa” azt üzeni, hogy megérett az idő azok félretételére, akik már csak saját múltjukat tudják képviselni a jelenben. Kis „antiszocializmusa” pedig azoknak nyújt kapaszkodót, akik szerint ma is létezik olyan elmélet közgondolkodásunkban, amely alapvetően fedésben van a jelen problémáival, pontosítása, továbbépítése, kritikája továbbvitelét kell szolgálja – természetesen megfelelő nyitottsággal párosulva.
TGM elméleti pozíciója ebben a formában ténylegesen utat nyit a szocializmus gondolata előtt: kísérlet arra, hogy az új iránti igény, a beállt szellemi és társadalmi viszonyok felbomlasztásának vágya, az elaggott nemzedékek félresöprése, a hazai látszatkapitalizmus valódi baloldali bírálata – mind a „szocializmus” fogalmával legyen azonosítható, szemben mindenki mással. Akkor is, ha ehhez fejeknek kell a porba hullaniuk. Akkor is, ha ezt nehéz és görnyesztő gürizéssel kell megvalósítanunk, feltöltenünk tartalommal. Mert nincs választás – a „régi” liberálisok sem azok.

A megújulás esélye

A kérdés maga a történelem: a jelen és jövő objektív szembenállása. Hogy szubjektíve, a mai közérzet szerint szemben állnak-e egymással? Hogy van-e valódi felhajtóerő, amely új igazságokat hoz felszínre, melyek alapvetően tagadják a jelenlegieket? A felhajtóerő sokfelől jöhet (és ez az állítás már maga is szerepmeghatározás): az értelmiség „proletarizálódó” vagy háttérbe szorított tagjaitól, az új nemzedékektől, a szegényektől, a kisebbségiektől, az elesettektől, a fogyasztásban megcsömörlött középosztálytól stb. – vagy egyszerűen csak ezek megfelelő „viszonyából”, kapcsolódásából.
Kelet és Nyugat baloldalának problémája ebből a szempontból közösnek mondható. 1968 óta nincs ellenkultúra, amely potenciálisan találkozhatna a „munkásosztállyal” (pláne az underclass-szal), nincs autentikus munkáskultúra sem, amely eljuthatna a valódi önszerveződés stádiumába. Az eredeti marxi koncepció, amely „katalizátoraként” fogja fel az értelmiségi baloldalt a politikai-mozgalmi baloldalnak, azonban némileg mégiscsak tarthatónak bizonyul a centrumországokban – s ennek tapasztalatait nekünk is le kellene szűrnünk végre. Az EU-alkotmány elleni tiltakozás megmutatni igyekszik a civil társadalom korlátait, s azt, hogy a mainstream politikától nem nagyon lehet mit várni, ha komolyra fordul a helyzet. Az antiglobalizációs mozgalmak felvetik, hogy a világban olyan feszítő problémák vannak, amelyek nem hagyhatják érintetlenül a centrumországokat sem, a túlnépesedés, környezetszennyezés, stressz, menekültek, multikulturalizmus, munkanélküliség, energiaválság olyan jelenségek, amelyek miatt a dolgok nem mehetnek tovább a mai módon. A szociális mozgalmak felvetik a társadalmak kettészakadásának, a középosztály bezárkózásának problémáját. A baloldal a neoliberális társadalomképet támadja, amely azt akarja elhitetni az emberekkel, hogy a szekér elé fogott igáslovak is versenylovak. Egyszóval csupa olyan dologgal hozakodnak elő, amelyek megelőlegeznek egy válságba került világtársadalmat, egy a közösségiséget, társadalmiságot és önszerveződést elkerülni tovább már képtelen világot. „Szocializmus vagy barbárság” – mondja Mészáros István.
A megújuló „szocialista baloldal” elméleti alapvetéssé teszi, hogy a fennálló rendszert (a Kapitalizmust – így, nagy k-val) olyan kihívások fenyegetik, amelyeket az hosszú távon nem tud kezelni, mert az egyének (mint intézmények képviselői és szerepek megtestesítői), akik a bajokat előidézik, nem tudnak kilépni saját korlátaik közül, nem tudnak gyökeresen mást csinálni. Ahogyan az új évezred első kultuszfilmje, Jennifer Abbott és Mark Achbar dokumentarista munkája, a The Corporation nagyszerűen megállapítja: a rendszerbe integrált egyéneknek a gondolkodásbeli reformja (a bajok és kihívások tudatosítása, a humanista megoldás akarása, a magánélet emberi arcának erősítése stb.) már nem vihető át a rendszer reformjává. (És például Hegyi Gyulának nyilván „tartósan otthona van a baloldalon”, ameddig ki nem derül, hogy ebben TGM-nek van igaza vele szemben.)

De a nyugati fejleményeknek van egy másik tanulságuk is. A német „balpárt”, a francia „népszavazás”, az olasz „szakszervezeti tiltakozások”, a porto-allegre-i „szivárványmozgalmak” sikere minden eddiginél világosabban bizonyítja, hogy a modern baloldalnak nincs más választása, mint a többszereplőssé válás. A sikeres szocialista baloldalnak pártok, mozgalmak, médiumok, fesztiválok és kulturális tevékenységek, szórakozóhelyek és pubok, klubok és felvilágosító-érdekvédelmi szervezetek, tudományos kutatóhelyek, civil szervezetek és szakszervezetek egymásmellettiségén kell alapulnia, amelyek éppen azáltal teszik vitálissá a mozgalmat, hogy autonóm módon testesítik meg az ideológiákat, eszméket, a tudást és a demokratizmust. Hogy multipoláris módon épülnek be a társadalomba, közvetítenek a „munkásosztály” és az „élcsapat” között, vagy ami ezekből megmaradt. Mindezt sokan félreértik, és az eszmék sokszínűségének, az ideológiai „posztmodernizmusnak” a követelését látják emögött – vagy egyszerűen azt a tényt, hogy éppen egy kommunista párt nem bír magába olvasztani mindent az igazság nevében. Azonban éppen ők nem értik meg az elmúlt évtized „nyugati” tapasztalatait. A kelet-európai szocialista értelmiségnek szakítania kell a „döntőbíró” szerepkörével, azzal a tradícióval, hogy meghatározza, ki tekinthető „elméletileg” baloldalinak, ki üti meg az eszme színvonalát és következetes forradalmiságát. A belső emigráns szerep éppen úgy nem vezet sehova, mint a külső emigránsi, mondjuk a Tanácsköztársaság bukása után. Ez a „szektás” magatartás arra a tételre épül, hogy az ideológiai harcok végigharcolása nélkül nincs esély a valódi mozgalomra – ami nyilvánvalóan csak egy olyan helyzetben reális követelés, amikor mindenkit „le lehet harcolni”, aki másként látja a dolgokat. (Ez pedig csak két helyen lehetséges: egy dogmatikus, elszigetelt értelmiségi csoportban meg Sztálin rendszerében. Nem pedig egy társadalmi részvételre alapozott mozgalmi hálózatban.)

A valódi politika világában nem az a kérdés, kinek van igaza, hanem, hogy kivel kell együttműködni konkrét kérdések megoldása érdekében. A nyugati szocialista baloldal tisztában van vele, hogy a sikeres politika fontosabb, mint a belső harcok azonnali végigvitele, hiszen ha a mozgalom megszűnik, a pártok mögül eltántorognak a szavazók, a civil szervezet kiüresedik, akkor már tökmindegy, kinek volt igaza. Ha az emberek nem harcolnak egy szocialista világért a maguk módján, akkor a mi módunkon sem fognak soha. Balázs Gábor nagyszerű érzékkel írja le ezt a francia ATTAC kapcsán a Rednews.hu hasábjain. A kelet-európai szocialista értelmiségnek fel kell hagynia azzal a mentalitással, hogy idővel minden szervezete túl próbál terjeszkedni önmagán, s egy egyszerű civil szervezet tíz ember belépése után már az összes funkciót magában foglaló vezető pártnak, médiumnak, nyilvánosságnak, tudományos körnek, morajló tömegnek és civil szervezetnek akarja látni magát. Ehhez persze nyilván szükséges, hogy a „megújuló baloldalnak” éppen úgy tétje legyen, mint ahogy nyugati társai minden cselekedetének tétje van. Mindenkinek önmagát kell racionálisan elhelyeznie egy szélesebb baloldali mezőn belül, akinek a talpon maradás és a siker „egzisztenciális” kérdés a szó legszűkebb és legtágabb értelmében egyaránt.
A hazai szocialista baloldalon (és nem csak az értelmiségen belül) napjainkban az a legnagyobb veszély, hogy ezen az alapon éleződnek ki a generációs ellentétek. Az idősek között, akik számára ez az egész „civil”, „szabadidős” tevékenység, s a között a fiatal között, aki számára valódi egzisztenciális választás. Aki számára elméleti, mentális tétje van csak a dolgoknak és aközött, aki számára életstratégiai, politikai és társadalmi tétje. Felnőtt az első nemzedék, aki a kapitalizmusba született. Ki másé lenne a modern szocialista baloldal, mint az övé?
A nyugati fejlemények nyilvánvalóan számtalan más összefüggésben is nélkülözhetetlenek saját helyzetünk újragondolásához. Az ottani sikereknek persze számtalan előfeltétele van, ami garantálni tudja, hogy a nyugati baloldal megindulhatott az „újjáéledés” útján. Isten óvjon a sematikus másolástól, a minták formális átvételétől. De mindaz, amit tesz, Kelet-Európa számára is esélyeket jelent. Nem biztos persze, hogy nálunk ezeket kell csinálni, a viták, a mozgalmak, a demokrácia tétje számunkra most éppen a tisztázás lehetősége és követelménye, új szerepeink és gondolataink kiküzdése is egyben. A hazai „szocialista értelmiségnek” végre szembe kellene néznie azzal, hogy mi is ő valójában.
Mert a (baloldali) értelmiség szerepeiről vitatkozni annyi, mint a társadalom kérdéseiben dűlőre jutni.