Full text,  Kiemelt

A WIW-REJTÉLY: A NAGY ÜZLET ÉS A KÖZÖSSÉGISÉG JÖVŐJE

 
A hazai internet legnagyobb „közösségi” oldala az elmúlt hetekben meghatározó jubileumhoz érkezett: a regisztrált tagok száma elérte a hétszázötvenezret. A közelmúltban azonban még egy fontos esemény történt az oldal életében: a felhasználók mindegyike értesülhetett a nagy hírről, miszerint az óriási sikerre való tekintettel a hazai tele- és infókommunikáció legtőkeerősebb cégcsoportja megvásárolta a portált, de ne aggódjanak – üzenték – jelenleg csak a minőség javul majd ennek hatására. A magyarországi információs társadalom és digitális technika monopolizálásában sosem rest multi nagy üzletet szimatol. Ez korántsem véletlen. Az interneten létrejövő „virtuális közösségek” világszerte egyre nagyobb teret hódítanak maguknak. Az Orkut, a Friendster több tízmillió felhasználót tart számon, Kínában pedig ennél is nagyobb portálok üzemelnek.
 
A WIW eközben visszavonhatatlanul a magyar valóság részévé vált. Emberi kapcsolatok terepévé, kapcsolati hálózatunk alakításának egyik központi helyévé.  Akik még nem hallottak róla, azoknak nem árt tudni: a WIW (who is who?) legkevésbé sem „ismerkedő hely”, „randivonal”. Egészen másként működik. Az ember kap egy meghívót valamelyik régi ismerősétől, csak így nyerhet bebocsátást a felhasználói felületre és ott egy keresőrendszer segítségével végigkutathatja saját ezer éve nem látott és aktuálisan is aktív ismerőseit, azok ismerőseit tizediglen, összegyűjtheti őket. Levelet írhat nekik, üzenőfalra tehet szellemes „cetliket”, mellesleg programajánlók, apróhirdetések és érdeklődésének megfelelő információk is várják. Az őrület szinte népbetegséggé vált, lassan aki nincs rajta az nem is létezik – nem törődve sem a lehetséges, sem a valószínű következményekkel és mellékhatásokkal.
Nem nehéz kitalálni ugyanis: a célcsoport népes tömege miatt hamarosan jönnek a reklámok, a célzott felhasználói lehetőségek – esetenként jó pénzért. A folyamatot persze, mely szerint egy többszázezer embert látogatói közt tudó oldalon előbb-utóbb megjelennek a reklámok, esetleg egy tőkeerős cégcsoport érdekeltségébe kerül a lap, akár normálisnak is nevezhetnénk. A kapitalizmusban nap mint nap megesik az ilyen. Csakhogy a WIW nem egyszerűen egy honlap, virtuális életterünk egyike, közösségi létünk eszköze. Érdemes végiggondolni, mi rejtezik a „nagy üzlet” sikere mögött és tekinthető-e valami egészen újnak az internetes közösségi oldalak dömpingje a modern társadalmak életében?
A bevett elgondolások szerint az emberi kapcsolatok újrarendeződése napjainkban nagyrészt független folyamat a piaci cápák szándékaitól, akkor is, ha előnyeit nyilvánvalóan ők is kihasználják. Az érvelést alátámasztó elméletek egyik legismertebbike, J. Naisbitt és Z. Baumann megközelítése, az „új törzsiség” jelszavával operál, azt állítva, hogy a huszonegyedik századra „az emberi lények közötti összekötő kapocs az egyes egyéneknek az a tulajdonsága, aminek folytán sajátosnak érzik magukat. A huszadik század végén az egyén – identitásmagja veszélyeztetve nem lévén – különböző törzsi megnyilvánulásokkal azonosíthatja magát. Biztonságán alapuló szabadságából kifolyólag egyszerre lehet houstoni, texasi, amerikai, könyvelő és kínai.” A WIW-törzs tagjai saját identitásukat propagálják, amikor meghívót küldenek másoknak. De legalább ennyire elterjedt az „új közösségiség” megközelítése, amelynek hívei „azt mondják, hogy egyre inkább kötöttségek-kötelékek nélküli világban élünk. A community networking, s a különböző „new localism” megjelöléssel összefoglalható mozgalmak új közösségiséget, új kötelékeket ígérnek.” Megváltozik az emberek egymáshoz való viszonya, s ez az átrendeződés szükségszerűen új helyeket követel magának, új lehetőségeket nyit. A WIW-hez hasonló jelenségeket eszerint nem szabad a zárt, hagyományos társadalmakban fönnálló kötelékekkel összetévesztenünk. „Az új kötelékek szabad és tudatos választáson alapulnak. Ami azonban nem jelenti, hogy szociológiailag tekintve felszíneseknek, pszichológiailag tekintve hatástalanoknak kellene lenniük”. Az új közösségek tagjai alkalomszerűen választják partnereiket és őket is alkalomszerűen választják. S mi sem lenne erre alkalmasabb hely – mondják az új közösségiség hívei – mint éppen az úgynevezett közösségi site-ok.  Ahol kedvemre kereshetek és engem is előkereshetnek. Mint egy szakácskönyvből, amikor valamit főzni akarok, be kell szereznem a hozzávalókat – ugyanígy akkor lesz tökéletes a hétvégi buli, ha megfelelően összeválogatott emberekkel indulhatok neki az éjszakának. Mint egy prospektusból, amikor az éppen aktuális helyen az éppen aktuális emberek közül kiválasztom azokat, akik nekem a leginkább megfelelnek – de csak ott és azon a helyen, például egy osztályban „iskolai barátként”.
A harmadik legjellemzőbb kutatási irány, a „virtuális társadalom” elmélete Paul Virilio (filozófus) és Friedrich Kittler (médiakutató) tollából született, s azt állítja, hogy a digitális technikának köszönhetően az ember élete, szerepei, tartózkodási helye „megkettőződhet”. Térben távol lévő emberek viselkedhetnek úgy, mintha itt élnének egymás mellett, saját virtuális közösségükről döntéseket hozhatnak, élményeket szerezhetnek, miközben hagyományos életükben minden megy a maga útján.
A közkézen forgó magyarázatokban közös elem, hogy vagy az emberek és a társadalom átalakulásának bizonyítékait vélik felfedezni az új „közösségi site-ok” sikereiben, vagy az emberek autonóm, lázadó, antropológiailag igazolható humanista indítékait ünneplik velük kapcsolatban, példának okáért az öntevékenység és társra vágyás önmagának utat törő szükségletét a rideg és elidegenedett világban. Nem árt azonban az óvatosság. Éppen a WIW sikertörténete bizonytalaníthatja el a digitális korszak legújabb evangélistáit. Amikor ugyanis az oldalt 2002-ben önszerveződő módon útjára indították, gyakorlatilag mindenfajta feltűnés nélküli agóniába süllyedt, mígnem egy évvel ezelőtt egy fiatal üzletemberekből álló csapat – a felhasználók szokásait kiértékelve – meg nem látta benne egy újfajta „értékesítési modell” lehetőségét. Mára világossá vált: innentől a „megacég” felvásárló politikája csak az utolsó lépés volt egy előre lejátszott partiban.
A dolog hátterében az új évtized egyik fejleménye áll: a modern értékesítési technikák átléptek egy olyan határt, ami korábban lehetetlennek látszott és megléte éppen a piac esküdt ellenségei számára jelentett reményt. A hatvanas-hetvenes évekre konszenzus alakult ki azügyben, hogy vannak, lenniük kell olyan területeknek az egyének életében, pszichológiai-lelki adottságaiban, amelyekben nem érvényesülhet (kizárólagosan) a haszonszerzés motívuma, amelyeket nem lehet, vagy az emberek többsége nem akar a piacra vinni. A „magánélet” rejtett szféráiban mindig sokkal kevesebb termékre és szolgáltatásra volt szükség, mint azt a tőke szerette volna. Ráadásul az egyéneket itt nem vezette a haszonszerzés, a birtoklási vágy, a fogyasztás parancsa. Éppen elvonulni akartak a világ elől. Az információkat, a tudást, a véleményeket akárhogyan megszűrhették és manipulálták, mégsem lettek egyformák az emberek, maradtak másként gondolkodók. Sok nő hajtott pénzes pasira, de azért az érzelmeket a nagy többség nem volt hajlandó áruba bocsátani, a szeretet, a tudás, a belső világ akár lázadni is hajlandó volt a fogyasztói társadalom ellen.
A gazdasági alapon üzemeltetett „közösségi oldalak” (és ne legyen illúziónk: szinte mindegyik milliós site ilyen) világszerte megcáfolhatatlan bizonyítékai annak, hogy a piaci értékesítők feladták azon szándékukat, hogy ezeket a területeket közvetlen irányításuk alá vonják. Ehelyett egészen új megoldáshoz folyamodtak. Az új értékesítési modell a virtualitás és a digitalitás házasságából születik és a kontrollra épül: az emberek nem új „használati értékekre” vágynak csupán, nem termék kell nekik immár, hanem „felpörgetés”. Nem átalakítani kell őket, rávenni valamire, hanem szabadjára engedni, amit amúgy csak korlátozottan csinálhatnak. Az új értékesítési modell kulcsszava a „virtuális tér”, ahol az emberek ugyanazt tehetik, mint hétköznapi életükben, csak éppen steril körülmények közt, megsokszorozott módon. Kilépnek a „virtuális térbe”, de csak hogy azután visszaléphessenek életükbe. Az új értékesítési modell olyan tereket teremt, ahol a mindennapok egy részlete zavartalanul élhető, „felturbósítható”, a többi pedig addig „felfüggeszthető”. Azt a varázslatot nyújtva az embereknek, amit a mindennapokban egyre inkább csak a fogyasztás képes.
A készítők nem hiába nevezik oldalukat „új típusú szolgáltatásnak”. Az internetes szexoldalak, amelyek először testesítették meg a „virtuális élvezetre” alapozott businesst, maguk sem csupán pótmegoldások voltak magányos emberek számára. Éppen olyanok voltak, mint a közösségi oldalak, csak szalonképtelen formában. A WIW, a majd milliós barátkozó oldal sikertörténetének hátterében az első ilyen jellegű hazai tudatos vállalkozás piaci áttörése áll. A készítő cégcsoport remekül érzett rá arra, hogy a (poszt)modern társadalomban (különösen annak posztkommunista-informális válfajában) milyen hihetetlen igény van a „narratívákra”, a történetek mesélésére. Hogy az emberek azért nézik oly előszeretettel a kulturális vulkán (a televízió) lávafolyamát, azért versenyeznek a bulvárlapokért, azért nézik a hirdetési újságokat, a híreket, mert mesélnivalóra vágynak. A narratívák kora nem a történelem vége, csupán egy olyan társadalmi közeg, amikor az atomizálódott, egymás mellett élő, saját életük folyásába zárt emberek véletlenszerűen találkoznak egymással, s ezeken a hatalmas számú találkozásokon nem tudnak mást csinálni, csak mesélni egymásnak. A WIW típusú közösségi oldalak azért olyan sikeresek, mert extra formában teremtik meg a lehetőségét a pillanatnyi találkozásoknak, a „mi van veled?” kérdésekre adott, „képzeld ez meg ez” önmeghatározó, öndicsőítő és önbizalomnövelő válaszokat. És éppen erre van szüksége a mai embernek: sok ismerőst tudni maga körül, amikor kapcsolatait szegényesnek, elhanyagoltnak érzi, biztos hálóval rendelkezni, amikor annyira kiszolgáltatott, másokkal beszélni, amikor annyira elszigetelt, tudni, hogy ki ő, mi az értéke, elmesélni, hogy mi mindent csinál, amikor annyira bizonytalan és belefásult a hétköznapokba. A kelet-európai nyomorúságban ehhez csatlakozik a „pletyka” ősrégi tradíciója, amely persze régen sem éppen a polgáriasodó világra volt jellemző, mindig is összekapcsolt az elmaradottságban. A „mesélő társadalom” tagjai jönnek össze a vacsorázó asztalnál, ülnek le a tévé elé, beszélik meg a kocsmában a meccseredményt, találkoznak rendszeresen régi ismerőseikkel, ezer éves barátaikkal, dobják fel unalmas tevékenységüket a munkahelyen.
Ezt a mesélési szükségletet virtualizálta és turbósította a WIW – jelesül segít megtalálni régi ismerősünket, akiről éppen annyit lehet megtudni itt, amit el lehet mesélni: hogy néz ki most, mi lett belőle, van-e barátja/barátnője/gyereke, meg lehet kérdezni rövid üzenetben egy-két dolgot, mondani magunkról ugyanennyit. A millió regisztrált tag nagy része nem akar mást, két-három-ötszáz ismerősétől, mint pár ilyen jellegű információt; a „visszaigazolás”, a „két-három levél”, a beszámoló nem kötelez semmire.
A WIW ennyiben tehát csak ideológia, egyfajta közösségi részvétel ideológiája. A „mesélési szükséglet”, az össznemzeti osztálytalálkozó nagy divatja mentén. Az internetszkeptikusok ezért nem véletlenül vélik úgy, hogy jelenleg nem új közösségiségről, hanem a régi újszerű lenyúlásáról van szó. A digitális technika fejlődésével a virtuális terekre épülő értékesítési modell lehetőségei várhatóan ugrásszerűen megnövekednek majd, egyre nagyobb szerepet töltve be a hús-vér világban is. A közösségi szükséglet és kezdeményezések piaci alapon működtetett, mesterséges és virtuális terekbe csatornázásának negatív társadalmi következményeivel éppen úgy szembe kell néznünk ezért, mint a bennük rejlő lehetőségekkel. A recept már készen van, csak alkalmazni kell. Csinálnak egy oldalt, ahol az embereknek lehetőségük van szabadon azt tenni, amit egyébként szoktak (!) – azután amikor már beépítették saját „normális” életükbe (esetleg nem is tudjuk, hogyan és miért), akkor lebombázzuk őket reklámokkal, eladjuk nekik saját életük mozzanatait. Várhatóan a WIW-en is megjelennek a szolgáltatások és korlátozások amelyeket csak fizetős ügyfelek vehetnek majd igénybe.
Valószínűleg felesleges vitát nyitni arról a kérdésről, az első magyar közösségi sikeroldal átalakította-e életünket. A digitális eszközök, a virtuális valóság egyre nagyobb térnyerése ugyanis minden bizonnyal megváltoztatja majd az embereket, a társadalmakat, amelyekben élünk. A valódi kérdés nem ez. Hanem egy lehetőség jövője. A közösségi oldalak (majd a virtuális valóság közterei) esélyt kínálhatnának arra, hogy ebbe a folyamatba nekünk is beleszólásunk legyen. Hogy közösségeinket máshol és máshogy is alakítsuk, mint eddig, mint a hagyományos, készen kapott környezetben. De milyen lesz a jövő, ha közösségi igényeinket multinacionális cégek ápolják majd, szorítják keretek közé, torzítják el és cenzúrázzák? Milyen esélye lesz a multik által üzemeltetett sikeroldalakkal szemben a valódi közösségiségnek, a valóban emberi szükségleteknek? Milyen lesz az a közösségi szféra, ahol csak addig és úgy lehetünk együtt, ameddig másnak üzleti érdeke fűződik hozzá? A high-tech szektor fejlődése, az internet és az információ előretörése éppen azokat a kérdéseket teszi fel a közösségiséggel kapcsolatban, mint amelyeket a demokráciát illetően szoktak feltenni. Vajon sikerül-e élnie a digitális technika esélyeivel a társadalom tagjainak? A virtuális technika ezen korai formáját sajátjuknak érezhetik-e? A WIW felemelkedése és annak üzletesített háttere azt bizonyítja, nincs okunk túl sok bizakodásra.