Full text

A megvalósult rémálom

Egyik ismerősöm a minap megjegyezte: nem tudja, milyen eredményekre vezetnek majd a Gyurcsány-reformok, de ha ezeket valamelyik nyugati országban vezették volna be, a baloldal biztosan felszedte volna az utcaköveket. Nálunk ellenben a jobboldal tette ezt – a miniszterelnököt „leleplező hangfelvétel” hatására. Egyetlen befolyásos sajtóorgánum sem akad a baloldalon, amely határozottan szembehelyezkedne a kormányzati intézkedésekkel. Eközben a korábban oly hangos kritikai értelmiség is (tán TGM és Szalai Erzsébet kivételével) mintha ideológiai alapvetéssé változtatta volna, hogy Feri Blairnek (ahogy a nemzetközi baloldali sajtó gúnyosabb fele nevezi a magyar miniszterelnököt) nincs alternatívája. Ez a kapituláció belpolitikailag persze védhetőnek látszik – hiszen a jobboldal hatalomra kerülésével végképp minden esély elvész a baloldali-demokratikus szempontokat is figyelembe vevő politikára. Tágabb összefüggéseit tekintve azonban védhetetlen. Nem számol ugyanis az európai politikai szintéren megjelenő új populista jelenségekkel, amelyek már nem küszöbölhetők ki a Haider és Le Pen ellen kipróbált receptekkel – sőt azok alkalmazása még tovább súlyosbíthatja a helyzetet.
Az új jobboldali-populista előretörés alapja: a nemzetközi politika “globális” jellegének és a “globalizáció” egyes negatív jelenségeinek összekapcsolása Európa szerte. A tagállamok jelentős része szenved a globalizáció kritikusai által az unalomig bírált jelenségektől. 17 millió munkanélküli él az EU országokban, s átlagosan a lakosság 15-16 százaléka a szegénységi küszöb alatt tengődik. A munkahelyek biztonsága és az azt szavatoló rendszer felrobbant. Egy friss felmérés szerint például Olaszországban a munkahelyek 70 százaléka ingatag. Ebben a helyzetben könnyen megfogalmazható a nemzetek felett álló, a gazdasági érdekeket előtérbe helyező politika kiegészítésének követelése. Azt állítva, hogy a transznacionális intézmények mellé szükséges volna odaépíteni a nemzeti érdeket képviselő erőközpontokat is. Az új populista jobboldal például egyre magabiztosabban kérdezi: hogyan lehetne Brüsszel több, mint a globalizáció parancsainak végrehajtója, ha megmásíthatatlan doktrínaként kezeli mindazt, amit a nemzet feletti világrendben gyűlölünk? A nemzetközi politika a mai viszonyok között nem lehet a nemzeteké, mert nemzetek feletti (melletti) érdekeket kényszerül szolgálni. Vagy mert kénytelen behódolni valamely szuperhatalom elvárásainak, vagy mert kénytelen partnernek elfogadni a lélektelen és érdekvezérelt multinacionális és spekulatív tőkét. S ezzel szembe csak a nemzeti keret megerősödése állítható – nyilatkoztatja ki a populista jobboldal szerte a kontinensen azt, amit minden választópolgár tapasztalatból tudni vél. Majd megfogalmazza az állítólagos pozitív programot: be kellene egy nemzeti kontrollt, egy szociális ellensúlyt is iktatni és ennek megszervezésére ezek a radikális retorikájú pártok alkalmasnak is tetszenek. Ezzel előttünk áll az új populizmus érvrendszere, amire bizony nehéz a társadalmak elesettjei számára hiteles, tagadó választ adni. Hiszen – ahogyan az aggodalom hatására életre hívott Európai Baloldali Párt munkabizottsága megfogalmazza – az EU-t ténylegesen olyan összehangolt politikai döntések határozzák meg, amelyek célja a szociális jogok megnyirbálása, a globalizáció valamennyi hatásának és játékszabályának rázúdítása a társadalomra a nagyobb hatékonyság érdekében. Az EU-t a versenyképesség és a közös piac megteremtése mozgatja, annak a dogmának mindenáron való fenntartásával, miszerint a gazdaság elsődleges célja a profit maximalizálása.
Az új populista jobboldal vitalitásának kulcsa, hogy egyesíteni tudja a hagyományos jobboldali-konzervatív és a korábbi baloldali-szociáldemokrata témákat, s ezzel olyan választói csoportokat is elérhetnek, amelyeket korábban soha. A neoliberális Európával éppen úgy szalonképesen is szembeállítható a nemzeti alapú szociális biztonság programja, mint ahogyan korábban az amerikanizmus, a szabadosság vagy a vallási pluralizmus ellenzéséhez sem volt szükség konkrétan az USA, a homoszexuálisok, a zsidó vagy az iszlám vallás elleni fellépésre. Az új populista jobboldal (esetenként bizony néhány hagyományos, nagy párt is) egyszerűen meglovagolja nemzeti szinten az EU és a globális történések ellen felhalmozódó érzelmeket, azután belesimul az európai mainstream politikába – odahaza persze kiszámíthatatlan mellékhatásokat és felfordulást hagyva. Ez nem is lehet másként, hiszen a politikai osztály tagjaiként ezek a politikusok is nagyon jól tudják – ha máshonnan nem, saját szakértőiktől és kedvezményezettjeiktől – hogy a nemzetek feletti szint negatív jelenségeit nem lehet azzal megoldani, hogy egyszerűen kiiktatjuk, a határoknál megállítjuk a globalizációt. Nem lehetséges az, amit a populista jobboldal ígér: tudniillik, hogy a nemzeti érdekeket képviselendő csak azzal lesz hajlandó tárgyalni, aki egyenrangú partnerként kezeli az adott országot, hogy a nemzet zsarolási potenciálja és ereje minden más külső tényezőt le tud gyűrni és minden problémáját meg tudja oldani saját erőből. A populista jobboldal profi politikusai tudják a legjobban, hogy  globális problémára csak globális válaszok volnának adhatók, még ha ezek reálpolitikailag nem is aktuálisak.
Magyarországon a Fidesz kimondottan sikeresen állt irányba az „új idők szelére” alapozva – még ha egyelőre el is vesztette a parlamenti választásokat. A kampány idején az egyetlen jelentős politikai erő volt, amely felemelte szavát az ellen, hogy az ország a nemzetközi tőke játékszerévé váljék. A globalizációs tematika: a túlzottan elkényeztetett multik, a szándékosan leszorított bérek, a háttérbe kényszerített hazai kisvállalkozók, a nemzetközi munkaerő-áramlás igazságtalanságai tartósan jelen van a politikai diskurzusban – és a Fideszhez kötődik. A „cselekedj lokálisan, gondolkozz globálisan” elve nálunk a „nemzeti antiglobalizmus” formájában dívik, amely magába olvasztja a rendszerváltás antikommunista jelszavait is.
Kialakult az a politikai felállás, amitől oly sok uniós országban tartanak a baloldaliak és a liberálisok. A globális folyamatok megítélése politikai törésvonallá vált – ám nem a balliberális (antikapitalista-szocdem) oldalon belül, hanem a bal- és a jobboldal között. Túl könnyen változtatható Gyurcsány a gyökértelen globális tőke, a kozmopolita médiaelitek érdekeit szolgáló elvtelen és szervilis politikusi osztály szimbolikus alakjává – és akinek ez nem tetszik, annak csak Orbán marad. Egy milliókat megmozgató, a verbalitás szintjén elitellenes, globalizációkritikai, civilalapú, baloldali jelszavakat zászlajára tűző, radikális és mozgalmi politika – amely az egyetlen esélyes kihívónak látszik az önmagát bebetonozó hatalmi gépezettel és politikai-társadalmi viszonyokkal szemben. Ebben a helyzetben a (radikális) jobboldalnak adatik a kritika sikerre ítélt pozíciója, míg a koalíciónak (erre válaszul) a status quo egyre elhivatottabb (feltétlen) védelmezése marad, ami kétségkívül reménytelen vállalkozás.
Ez a tendencia nem valami bíztató – különösen annak fényében, hogy Gyurcsány Ferenc nyíltan vállalja „tőkés”, „globális”, „neoliberális-harmadikutas”, „nyugatias” szimpátiáit – ráadásul folyamatosan borzolja ellenlábasai idegeit. A magyar balliberális oldal belesétált abba a csapdába, amire számtalan elemző felhívta a figyelmet Európa-szerte. Ha tiltakoznak Gyurcsány ellen, hatalomra segíthetik Orbánt és segédcsapatait. Ha nem, akkor tovább erősíthetik azt a “neoliberális világszellemet”, amely az új jobboldali populizmust táplálja. Bénító slamasztika.
A radikális szembeszegülést elmulasztó baloldaliak és szociálliberálisok semmivel sem követnek el kisebb hibát, mint a  megőrzése érdekében magát a Honfoglalás 2000 nevű soviniszta szervezet karjaiba vető Thürmer Gyula. Lehet, hogy még nagyobbat is: az új populizmus legyőzésének esélyével egyetemben a globális baloldal esélyeit áldozzák fel. A Fidesz lenyúlta (ha nem vigyázunk, végleg) a globalizáció kritikusainak és a hagyományos baloldalnak a témáit, hogy saját hasznára fordítsa a kritika, a radikalizmus, az emancipáció, az alternativitás stb. energiáit – ám az MSZP sem bánt különbül radikális baloldali és antikapitalista öndefinícióinkkal, jelképeinkkel, címkéinkkel.
A gátlástalanul “hazug” marketingguruknak, a dőzsölő luxusesküvőket tartó kormányzati politikusoknak, a gazdasági-piaci szempontokat privilegizáló gondolkodásmódnak, a posztkommunista nosztalgiának, a Nyugattal szembeni szolgai engedelmességnek, a Che Guevara-pólóban feszítő tandíjpárti FIB-eseknek és az elitekkel való összefonódásnak (a bankár-menedzser kormánynak) persze nem sok keresnivalója van a társadalom jelen formáját megváltoztatni akaró baloldali, a szocialista öndefiníció körül. Aki ezt mégis legitimálja, hallgatásával elősegíti az európai baloldal politikai eszközrendszerének átjátszását a legfőbb riválisnak, a Blair és Bush nevével fémjelzett politikai irányzatnak. Ez pedig végzetesen veszélyes, mert egy ilyen “kifosztás” után szinte lehetetlen (lesz) olyan politikai erő létrehozása, amely külsőségeiben és programjában kompatibilis az EU baloldalán kialakult konszenzus szervezeteivel. Amely a populista jobboldal legyőzésének egyetlen esélyét nem a globális kapitalizmushoz való alkalmazkodásban és az amerikai szuperbirodalom melletti kiállásban látja, hanem egy autonóm rendszerkritikai, szakszervezetpárti és EU-reformer mozgalom megerősödésében.
Ebben az esetben évtizednyi ideig is maradhat a jobboldali populizmusnak oly kedves képlet – amely állandósíthatja az ’56-os évfordulón kialakult „gumilövedékes polgárháború” állapotát: ha haladónak lenni nálunk a “kórházgyilkos” Kókát és az “egyetemgyilkos” Hillert jelenti, akkor biztosan nem kérnek belőle sokan. Ha Gyurcsány antifasiszta, és megveregeti a Marx Károly Társaság vállát kiállásáért a Ságvári-ügyben, akkor inkább védjék meg a nácik a vasútvonalakat, a tömegközlekedés kedvezményeit, a munkahelyeket – gondolhatják megint mások. Ha a szocialista „vadkapitalista”, a demokratikus „hazug”, a radikális pedig „népnyúzó”, akkor e szavak hitele bizony gyorsan semmivé foszlik – akkor mit sem ér a posztkommunisták híres-nevezetes „köztársasága”. Ha a vörös szín a politikában is veszélyt jelez, akkor inkább jöjjön a narancssárga. Az úgynevezett demokratikus erők hiába bújnak a rettegő pozícióféltők és a karhatalom véd- és dacszövetsége mögé, ameddig a randalírozók joggal képzelhetik magukat „a népnek”.
Gyurcsány lehetséges és egykori baloldali-liberális bírálói idehaza eközben dupla vagy semmi taktikára kényszerültek. Csendben drukkolnak most, hogy a miniszterelnököt a következő választásokon ne söpörje el a népharag, mert különben nekik is lőttek. Az övék a megalkuvó reménykedés marad – az elfogadhatatlan elvek nevében cselekvő ellenfél sikerében az elviselhetetlennek vélt ellenségével szemben. Lelkük rajta.
 
Népszabadság, 2006. október 27.