Full text

17 szűk esztendő – a posztkádári baloldal csődje

A közelmúlt megnyilvánulásait figyelve az az érzése támad az embernek, mintha a szocialista-kommunista tradíció hazai képviselői, semmit nem tanultak volna 1989-es (és máig tartó) kudarcaikból.
 
Akkor a baloldal az átmenet vesztesét, a kisembert kívánta védelmezni, aki nem volt képes a nagy ugrásra, amit és ahogyan tőle vártak – ezzel azonban menthetetlenül a posztkommunista Magyarország szolgálatába szegődött. Pedig neki kellett volna legelőször is hadat üzennie annak az új helyzetnek, amelyben a későkádári elitek saját kulturális előnyeiket hatalmi és elitpozíciókra váltották át, kihasználva az átlagember tudatlanságát és elmaradottságát az új kapitalista és demokratikus viszonyok működtetésében. Akkor a Kádár-rendszer „érveit” (a gondoskodó állam: az egyenlőség a szegénységben elve, a felülről szervezett közösség: szövetkezet és brigád, meg úttörőtábor, ingyenes közszolgáltatások: garantált létbiztonság, munka, lakás, egészségügy stb.) féltette az egyoldalú új hivatalos gondolkodásmódtól – ezzel azonban saját ősforrásai közé emelte a kádárizmus „eredményei” mögött megbúvó valamennyi hazugságot: leginkább pedig azt, hogy nem ezeknek finanszírozhatatlan és kontraproduktív fenntartása okozta az államszocializmus vesztét. Ezzel hűségét fejezte ki a baloldal mindahhoz és mindazokhoz, amitől és akiktől az ancien regime-ben a becsületes, szabadságszerető és autonóm marxistának felállt az összes szőr a hátán. Akkor, 1989 után a régi baloldal, morális és eszmei elkötelezettségből a (nem kis részben a közreműködésével, vagy tehetetlensége mellett) létrejövő piacgazdaság elfogadhatatlan igazságtalanságaival szemben kívánta megszervezni a politikai (társadalmi) ellensúlyt – nem számolva sem egy ilyen program nemzetközi környezetével, sem a társadalom gondolkodásmódbeli mozgásait és állapotát figyelembe vevő kivitelezhetőségével.
 
A világszellem azóta messze tovahaladt, ez a tudatszerkezet azonban itt maradt.  És sorsában máig összeköti a szocialista párttagság és középvezetés döntő részét, a két Munkáspárt és a szakszervezetek környékén csoportosuló hajdani pártideológusokkal, másodvonalbeli bürokratákkal és a kritikai értelmiség sokszínű csapatával. Szili Katalin kiáltványa mintha ezeket a bal-lépéseket ismételné meg csupán, áthangszerelve, aktualizálva a mai viszonyokra. A hajdani pártfunkcionárius éppen úgy félti ma a gyurcsányi reformkapitalizmus „veszteseit”, éppen úgy kéri számon a neoliberális dömping, az állam eltörpítésének, vagy a mindent megoldó piac híveinek torz törekvésein az átlagember számára idehaza megkérdőjelezhetetlen igazságokat (paternalizmus), éppen úgy óhajt ezek nevében politikai ellensúlyt és társadalmi reformterveket, mint hajdanán Krausz Tamás öreg professzorunk és elvbarátai. „Muszáj baloldalinak lennünk!” alapon. Hát persze.
 
A posztkádári baloldal az elmúlt években persze számtalanszor megtalálta már a bűvös koncepciót, amely egyszerre vethető be a vesztesek védelmezéseként (1), a kádári rendszerből érkezett átlagember demokratikus képviseleteként (2), az új idők morális bírálataként (3). „[A jelenlegi] rendszer működésének korrekciója a társadalomban ma domináns érdekcsoportok ellenállásába ütközik. A közérdeket éppenséggel velük szemben kell érvényre juttatni. Ezt a rendkívül bonyolult feladatot kizárólag az erős és igen nagy társadalmi támogatottságot élvező politikai állam és a közhatalom képes elvégezni.”. – mondja most Szili Katalin. A régi mantra: ’89 baloldalának a munkás-önigazgatás, a kilencvenes évekének a népi ellenszegülés (Bokros), az ezredfordulóénak a status quo-ellenes civil társadalom (jugoszláv háború, szociális fórum, ATTAC) volt a mindent megoldó politikai receptje – most Szili újat talál: a szociális állam, a legyengített társadalom szolgálatában. Akik azonban ezen az úton mennek tovább, nem fognak különbül járni, mint csalódott, agóniába süllyedt, politikailag megzavarodott és intellektuálisan kimerült kritikai baloldalunk derékhada a rendszerváltás forgatagában mindahányszor.
 
A „ki védi meg a veszteseket” és a „milyen szörnyű, amit létrehoztak” múltba révedő pozíció helyett meg kellene tanulni a jövőről beszélni végre.
 
Első látásra persze szinte minden elmulasztott megújulási lehetőség alól felmentést adhat, hogy az államszocializmusból a globálkapitalizmusba zuhanó Kelet-Európában „Az Új Rendszer” ideológiailag még nem áll vesztésre. (Sőt!) A rendszerváltás csak mint eszmény és utópia szenvedett vereséget, politikai elitjeink végzetesen talajt vesztettek persze – de ettől még Bill Gates, a Wall-Mart, George Bush, vagy a Google köszöni jól van. A társadalom tagjai számára ők határozzák meg az élet alapvető kondícióit, hiszen ők termelik az emberek mobilizációs stratégiáit. Ám ha nem vagyunk képesek az elsőre reménytelennek tetszőben meglelni új irányainkat, végérvényesen vesztésre vagyunk ítélve. S ez nem is teljesen kilátástalan ügy. Mindennek a folyamatnak kiteljesedése és következményeinek megtapasztalása ugyanis nagyrészt még az előttünk álló évtizedre vár – a hazai baloldalnak már most erre a helyzetre kellene készülnie-erősödnie és muszáj munícióit felhalmoznia az oda vezető években. Különösen annak a „reményteli” ténynek ismeretében, hogy először a régió történetében a gazdasági félperiféria, az elmaradott Kelet-Európa, a megkésett valóság ezegyszer szimultán kapja meg mindazt, ami a központokban lejátszódik, aztán kezdjünk vele, amit tudunk.
 
Ennek tükrében könnyen belátható, hogy eddigi útjaink nem vezetnek sehova. Sem néhány tucat felkent értelmiségi és ifjú lázadó időről-időre egymásra találása a vesztesek iránt érzett felelősség, eszményi igazságok, vagy éppen a politikai-társadalmi ellensúly (hovatovább ellenhatalom) vágyának bizsergető nagyszerűségében. Sem a menetelő SS-bakancsoktól való borzongatóan jó kollektív rettegésük. Sem térdre borulásuk azok előtt a hivatalos politikusok előtt, akik ilyesmi szálakat pedzegetnek. Évtizedes kudarcaik legfőbb oka, hogy éppen ezekben és éppen így szeretnek egymásra lelni az összefogás jelszavát harsogva. A posztkádári baloldal hitvilága (György Péter emlékezett meg róla remek esszéjében a minap) az átmenet során napról-napra szorította a baloldali gondolatot élettelen, steril és doktriner szektákba. A tömegek érdekében a tömegektől egyre távolabb szoruló irányzat ennek a helyzetnek fogságában, mind politikailag, mind elméletileg rettenetesen alulteljesített. Mindennek azonban nem kellett volna így történnie.  Mert bár az ideológia már csak olyan, hogy minduntalan a körülmények hatalmával találja magát szembe – a valódi politika teljesítménykényszerétől azért mégis csupán öncélúvá silányult eszméink zárhatnak el minket.
 
Miközben a baloldali értelmiség és a különböző nyugati mintát követő „civil” szervezeteik büszkén hirdetik eszmei és ideológiai „egyidejűségüket” (hogy rajta tartják ujjunkat a világszellem vénáján) – aközben mérhetetlen deficitet termelnek a régió önmegértési folyamatába- és aktuális szellemi harcaiba történő bekapcsolódásban, a politikai-társadalmi folyamatok magyarázatának újszerűségében, a nagyvilágról kimondott olyasfajta igazságokban, amelyek nem jutottak eszébe a nagyvilágnak, mert csak innen látszanak. A hazai baloldal elméleti alulteljesítése azonban nem takargatható sokáig. Az erőltetett ütemű elméleti bóvli importja, a morális küldetéstudat negédes giccse és a leépültségben való összefogás jelszava helyett szellemi újrakezdésre volna szükség. Ez azonban nem megy, ha Pavlov rendszerellenes kutyusának nem tanítunk új reflexeket, vagy nem találunk helyette olyan ebet, amelynek másmilyenek az ösztönei.
 
Itt van mindjárt a fasiszta veszély szinte konszenzus-számba menő felemlegetése. Kétségtelen ugyebár, hogy utcán randalírozik a parlamenti ellenzék által támogatott „szélsőséges” siserehad, hogy ezt ráadásul a szélsőjobboldal alig titkolt ideológiai és szimbolikus tradícióinak befolyása alatt teszik. Innen nézve azonban „csak térkép e táj”. S az ordas eszmék rendszeralternatívává válásától aggódók valójában csak azt bizonyítják tucatszám zúduló elemzéseikben és állásfoglalásaikban, hogy semmit nem értenek a hazai úgynevezett „szélsőjobb” mérhetetlen befolyásának természetéből, ami nem is csoda, ha még egyik legnagyszerűbb baloldali gondolkodónk is kénytelen volt egyszer bevallani négyszemközt, hogy ő tulajdonképpen egyáltalán nem ért semmit abból, ahogyan 40 alatt gondolkodnak honfitársaink. És az önnön fontosságát komikus módon túlértékelő hazai vulgárpolitikai antifasizmus ettől nem is zavartatja magát, hiszen nem találkozik azzal az igen dekoratív, majdnem maximum ponttal a felsőoktatásba került, három nyelvet beszélő és jó családból származó, Brüsszelbe vágyó (!) huszonévessel, aki mellesleg szabadidejét szívesen tölti irredenta zenekarok koncertjein csápolva, a bulikon sörözve, tüntetésre járva és mélymagyar (néha kissé antiszemita) szépirodalmat olvasva. Amúgy meggyőződéses demokrata, az individuális szabadság elkötelezett híve, kissé sem radikális és militáns, ateista és a fogyasztói kultúra természetes fogyasztója. Ilyen volna pedigci veszély” kilencvenöt százaléka, nem a balhét kereső futballhuligán, vagy a rendszert váltó szittyavezér.
 
De ne legyünk igazságtalanok tucatnyi véleményformálónkkal. Nem csak a baloldalon hiányzik a töltet: az elméleti alulteljesítés ebben a kérdésben is általános tünetjegye a magyar szellemi életnek, még ha ez nem is menti a rendszerkritikai baloldal mulasztásait. Rá kellene ébrednünk azonban: éppen ebben rejlenek a legnagyobb lehetőségeink és remélhetőleg tartalékaink. Fel kéne állnunk a padlóról és energiát meríteni abból a tényből, hogy a centrumkapitalizmus ellentmondásai (esetleg antagonizmusai) jó ideig igenis nálunk (a „hátsó udvaron”) látszanak a legvilágosabban, még ha a világkapitalizmus egészének kritikáját Latin-Amerikában, vagy Kínában, jövőjének lehetséges zsákutcáit pedig Japánban, vagy Amerikában is találjuk.
 
Baloldali sablonjaink újrakivagdosása helyett meg kellene értenünk a minket körülvevő folyamatokat, saját magunkat, s tudomásul kellene vennünk: ennek sikere csak azon alapulhat, mennyiben vagyunk képesek elfogadni, hogy Gyurcsány, Kóka és Orbán egyaránt alapvetően zsákutcásan gondolkodik. Hogy hajlandók vagyunk-e bevallani magunknak: elengedhetetlen a totális szakítás velük, s ki kell dobni azokat a velejéig romlott politikai-értelmiségi-gazdasági elitcsoportokat is, amelyek csak őket bírták hatalomra és „helyzetbe” segíteni. A szellemi újrakezdés ugyanis nem adhatja alább új politikai frontvonalak megnyitásánál. Ehhez ki kell hajítani a népfrontpolitikát, a technokratizmust, a nomenklatúra-izmust a nyugatmajmolást, a kádári nosztalgiát és a gondolat nélküli polgárpukkasztást is, mindazt, ami eleddig olyan sikertelenné tette a baloldalt utóbbi korszakaiban.
 
Az új politika esélyéhez elengedhetetlenül új és idehaza kikínlódott gondolati alapokba kell felszívni: új (szub)kulturális meghatározottságokat, új szimbólumokat, új viszonyt a múlthoz, új célokat és új ambíciókat, új életstratégiákat és víziókat, problémákat és perspektivikus megoldásokat – ezzel szerezni új bázist. Ha ezekre nem lelünk rá, akkor nyilván az új eszmék, jóslatok és diagnózisok sem érnek semmit – a régi intellektuális porcicákkal és szervezeti kötődésekkel éppen az a baj, hogy velük mindez ab ovo lehetetlen. Napjaink két legaktuálisabb ideológiai kérdésének tisztázása: Gyurcsány reformdiktatúrájának, Orbán populizmusának és a szélsőjobb szubkulturális diadalának megértése és totális oppozíciójuk megszervezése (megszerveződése) ezért mehet csak egyszerre, egy átfogó zászlóbontás részeként végbe, különben nem lesz új magyar baloldal. Nem tudom, ebbe a projektbe kikkel lehet belevágni – de közjogi pozícióból és az MSZP-n belülről (az elmúlt hetek megmutatták) biztosan nem lehet megcsinálni. Bevallom: nem vagyok túl optimista.
 
Megejtő például, hogy akik elvileg a neoliberális politika, a fasizmus új formáinak, a Bush és Blair nevével fémjelzett irányzatoknak ismerőinek és esküdt elvi ellenfeleinek tekintik önmagukat, hogyan nem képesek beidegződéseik és elfogultságaik okán valódi kritika alá vetni ezek hazai „képviselőit”. Mert igaz ugyan, hogy Orbán önveszélyes illúzióban ringatja híveit, amidőn az adószint csökkentésére, a hazai burzsoáziára és a közérdek iránt érzéketlen új arisztokrácia civil kontrolljára építkező „morális kapitalizmus” vízióját vázolja fel. De mennyiben jobb ennél az az önáltatás, amelyet a miniszterelnök próbál legyömöszölni az ország torkán?
 
Hisz Gyurcsány programja a versenyképes, a globálkapitalizmus esélyeit megragadni képes, a társadalom többsége számára azokat igazságosan menedzselő Magyarország létrejöttét évszázada elmaradott polgárosodásunk pótlására akarja építeni. „A polgár tehetsége, szorgalma, teljesítménye viszi előre a gazdaságot.” Nélküle demokrácia és öngondoskodás sincsen. Eszerint a habituspolgár a globális versenyben sikeres nemzet kulcsa. Mindez nagyon szép. Csak hát a globálkapitalizmus kulturális-ideológiai forradalma éppen a polgári-kispolgári tudat átalakítására irányul. A nemzetközi baloldal éppen a civil jogokat félti a technokraták uralmától, az egyre autoriterebb kormányoktól, az egyszólamú médiamogulok nyilvánosságától.  A gazdasági játék „tisztaságát” a multiktól és a spekulatív tőkétől, akik komornyikká fokozzák le a szabad vállalkozó polgárt. A fogyasztói szabadság illúzióvá silányul a hipermarketekben. Az önmagunkért vállalt felelősség alapját, az autonómiát hazavágja a társadalmasított divat, populáris és szépségipar. A részvétel joga odavész, amint a globális problémákról a megkérdezésünk nélkül döntenek Washingtonban és Brüsszelben. A reklámpiac a habituspolgárt habitusfogyasztóvá változtatja át, élményeinek, szabadságának és egyéniségének sosem látott szintjét ígérve neki. A kockázat, az állandóan változó körülmények, a könyörtelen verseny, a médiaerőszak hadat üzen a protestáns etikának, az autonómiára épülő munkamorálnak, a magánélet alkotó nyugalmának, a társadalmi felelősségvállalás biztos személyes pilléreinek, az emberi távlatokat engedő műveltségnek – mindannak, amiben a polgár hitt. Hiába próbálja Gyurcsány takargatni: a globálkapitalizmus kitermeli saját embertípusát, hiszen ebben látja torz hatékonyságának kulcsát. Ez ellen minden erővel fel kell lépni, különben oda egy humanista-baloldali-szabadságcentrikus alternatíva esélye. És bizony aki ezt akarja tenni, az saját bozótharcaiba süllyedt pártpolitikánkban sem támogathat olyan erőket, amelyek a globális tőke elvárásainak kiszolgálásának versenyébe partnerként akarja belevinni az országot.
 
A posztkádári baloldal igazságai azért lehetetlenítik el politikai sikereinket, azért vezetnek a régi vereségek és túltaktikázott melléfogások megismétléséhez, mert lehetetlenné teszik, hogy a valóságban tényleg a valóságot lássuk meg. 1789 után a német félperiférián ötven évbe telt, ameddig a liberális és szocialista koreszméket nem régi filozófiai klisékhez építve, romantikus, reformer és bürokratikus zsigereikre alapozva próbálták újjáépíteni – hanem szembenéztek régiójuk valódi helyzetével az akkori világfolyamatokon belül. És ezzel felvértezve léptek ki a nagyvilágba. Tizenhét szűk esztendő 1989 óta már eltelt. Ne legyünk türelmetlenek, az újrakezdéshez pedig fogadjuk meg annak intelmét, aki ebben a fordulatban talán a legnagyobb szerepet játszotta anno. Karl Marx írta hajdanán: a legelső feladat, hogy „miután az igazság túlvilága eltűnt, felépítsük az evilág igazságát”.
 
A „baloldali igazság túlvilága” éppen most porlik semmivé a szemünk előtt. Ennyivel is beljebb vagyunk.