Full text,  Válogatott tanulmányok

Az ideológia négy klasszikus marxista felfogása (2010)

TELJES SZÖVEG A klasszikus marxizmus négy, sok tekintetben egymásnak ellentmondó, más szempontból egymást metsző elméleti irányt tekintett Marx ideológiaelméleteiből levezethetőnek. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy e négy ideológia-nézőpont rekonstrukciója során nem négy egymástól elhatárolható, egymásról különböző természetű folyamatról van szó, tehát hogy ezek nem modellek a szó tudományos értelmében. Az ideológiának (1) hamis tudatként, (2) felépítményként, (3) világnézetként és (4) osztálytudatként történő megnevezése a marxizmusok számára sokkalta inkább volt olyan intellektuális operáció, amely elméleti pozíciókat, politikai reményeket, kérdésfelvetéseket és gyakorlati alapállásokat sűrített. Ennyiben tehát a marxizmus klasszikus ideológia-felfogásairól indokolt inkább beszélni – amelyek tiszta formában egyetlen szerző, vagy mozgalom tevékenységéből sem bonthatók ki. Ezt a rekonstrukciós kísérletet az inspirálta, hogy álláspontunk szerint éppen ezek a kikristályosodási pontok tették az ideológia marxi témáját alkalmassá arra, hogy a marxizmusok politikai-elméleti fejlődésében olyan központi szerepet töltsenek be – egészen napjainkig. Ezek – ahogy a szöveg második felében sorra veszem – az episztemológiai, az alap-felépítmény, a reprezentációs-kritikai és deskriptív-tudásszociológiai felfogás. 2011-es könyvem vonatkozó részlete most bővített formában olvasható.
—————Marx&Ideológia című könyvem vonatkozó részletének bővített változata 2011-2015
 
741
 

Marx életműve kapcsán viszonylag korán felismerték, hogy az ideológia, a modern világ eme központi problémája, a filozófus figyelmét sem kerülte el. Ahogyan szinte minden követője és szimpatizánsa is kénytelen volt saját szituációjában szembenézni ezzel a kérdéskörrel: Lukács, Lenin, Gramsci, Mannheim vagy éppen Mao Ce-Tung műveiben lépten-nyomon előkerül a mozgalom viszonya a társadalom, a politika szellemi folyamataihoz. „A század első felének marxistái és marxizáló értelmisége óriási jelentőséget tulajdonítottak az ideológia fogalmának, amely [számukra] a hamis tudat elleplező erejét jelöli a külsődleges, nem megragadott, nem felderített valóságot illetően. […] Már magának az ideológiának ez a fogalma is azt a tudományos bizonyosságot kristályosítja ki, hogy az ábrázolásokat és beszédmódokat úgy kell olvasni, mint annak a valóságnak az álarcait, amelyet jelölnek és ellepleznek. A valóság és annak domináns ábrázolása közti feszültség áll ennek a nézőpontnak a középpontjában”, ami megszabja a politika esélyeit és feladatait.1 Ez a megközelítés persze messze nagyobb közegben hatott, mint a marxista mozgalmak vagy a kommunista politikai pártok világa – az értelmiség és a társadalomtudományok egésze számára is megkerülhetetlenné vált.

Az előző század közepéig valóban nem volt kérdéses az értelmezők számára, hogy Marx az ideológia terminusát a „hamis tudat” szinonimájaként használta, ennek ellenére a marxi ideológiaelmélet recepciója kezdettől fogva nem tekinthető monolitnak. Az egyes szerzők is ingadoztak a különböző jelentéstartományok között, és a különféle irányzatokhoz tartozók elképzelései is alapvetően tértek el egymástól. Hiszen egészen mást értett ezen a kifejezésen Engels, aki a „tudományos szocializmust” szegezte szembe vele, Plehanov, aki a társadalmilag meghatározott gondolatot tartotta ideológiának, Lenin, aki kidolgozta saját „reflexióelméletét”, vagy Bernstein (és bizonyos értelemben szintén Lenin), aki a politika szükségszerű velejáróját látta benne. Terry Eagleton helyesen állapítja meg, hogy a „hamis tudat” kifejezése alatt gyakorta egymással is összebékíthetetlen értelmezési irányok torlódtak össze. Az ideológia egyszerre jelent meg téves gondolkodásmódból eredő illúzióként, hibaként, és egyszerre egy csoport szükséges tudataként. Egyszerre tudományos episztemológiai és instrumentális társadalmi kérdésként. Voltak, akik a tudatos manipulációt, illetve akik az öntudatlan ködképzeteket tekintették ideológiának. Marx kapcsán felvetődött az is, hogy az „igazság” és a „tudás felhasználása” két különböző problematika, és ideológia lehet a hamisan felhasznált igazság is. Voltak, akik szerint a német gondolkodó az „ideológia végét” kívánta annak kiküszöbölésével, mások szerint az ideológia működését akarta megérteni – a kommunista munkásmozgalom sikerének érdekében.

Végezetül: egyes szerzők az ideológiát a valóság következményének tekintették, mások a valóságot megváltoztató külső eszköznek. E két utóbbi pozícióval szemben dolgozta ki Lukács György Történelem és osztálytudat című könyvében „azt a koncepciót, amely szerint Marxnál az ideológia a valóság része. Lukács szerint a »hamis tudattal« Marxnál nem a »valóság«, a »tények« állnak szemben. A különböző ideológiákat annak tükrében kell megítélni, hogy milyen szerepet töltenek be az úgynevezett »totalitáson« belül. Lukács úgy véli, a proletariátus a kapitalizmusban – eldologiasodott tudatának köszönhetően – nem ismerheti meg saját tényleges helyzetét és a rendszer működését, számára végzetes következményét, a világtörténelmi folyamat egészét.” Ugyanakkor – folytatja Eagleton – a koncepció szerint a munkások gondolkodása és cselekvése mégis hozzájárul ahhoz a folyamathoz, amely hosszú távon működésképtelenné teszi a rendszert, elidegeníti a benne élő egyéneket, univerzális világtörténelmi szubjektummá teszi a kizsákmányoltakat, és elvezet a munkásosztály helyes osztálytudatának kialakulásához és öntudatos forradalmi cselekvéséhez.2

Barbara Goodwin helyesen állapítja meg, hogy Marx elmélete az ideológiáról egészen a kezdetektől megkonstruálhatónak látszott, annak ellenére, hogy maga a gondolkodó ezt sosem fejtette ki szisztematikusan. Szerinte az ideológiát hamis tudatként felfogó klasszikus Marx-értelmezéseknek négy változata van. Az első szerint a gazdasági alap, a belőle kinövő társadalmi folyamatok határoznak meg minden más jelenséget, így az ideológiai formákat is. Másodszor úgy vélték: a kapitalizmus egy antagonisztikus társadalom, amelyben a burzsoázia és a proletariátus diametrikus érdekellentétben áll egymással. Az ideológia pedig nem más, mint az a mód, ahogyan ez az érdekellentét megjelenik a különböző osztályok tudatában. Harmadszor ebben a rendszerben a burzsoázia eszméi (amelyek igyekeznek a kapitalizmus ellentmondásait letagadni és az adott viszonyokat organikusnak láttatni) dominánsak és ilyeténképpen a munkásosztály „hamis tudataként” funkcionálnak. Negyedszer pedig: ezek a domináns polgári elgondolások szintén hamis tudatok, mert kizárólag az uralkodó osztály saját helyzetéből és tapasztalataiból indulnak ki, és így tendenciózusan félreértelmezik a valóságot. A marxizmus ezekkel az „ideológiákkal” szemben egy olyan objektív, „tudományos” leírását kívánta adni a modern világ és a kapitalizmus viszonyainak és működésének, amely egyben a munkásosztály számára is saját „adekvát” tudataként, valódi érdekeinek megfelelő világnézeteként funkcionálhat.3

Ron Eyerman ezt a képet tovább pontosítja, amikor úgy véli: „A klasszikus marxizmusban kezdettől elvált egymástól az ideológia és a hamis tudat fogalmának jelentése és felhasználása, ami Marx esetében még egymás szinonimájaként szerepelt. Marx az ideológiáról beszélve még elsősorban azokra a téves képzetekre, hitekre, gondolatokra fókuszált, amelyeket az értelmiség tartott fenn a társadalomra, saját hatalmára és a gondolat erejére vonatkozólag. Lenin, Gramsci, Lukács és a korai Frankfurti Iskola munkásságában ez kettévált: a hamis tudat azokat a téves és behatárolt formáit kezdte jelenteni a tapasztalati tudatnak, amelyek minden társadalmi csoport és osztály esetében a tudás szükségszerű alakjai; az ideológia ezzel szemben azt a tevékenységet kezdte jelölni, amelynek során bizonyos társadalmi osztályok tapasztalatait és elgondolásait, az értelmiség hathatós közreműködésével, össztársadalmi érvényességgel próbálják legitimálni.”

A klasszikus marxizmus képviselői kivétel nélkül azt gondolták, hogy csak a munkásság „hamis osztálytudatának” lecserélése vezethet el egy egészen más világhoz – ez azonban csak akkor lehetséges, ha megtörik a fennállót igazolni és elfogadtatni igyekvő, a munkások osztályérdekével összhangban lévő tudatának kialakulását gátló ideológiák uralmát. Ahogyan Eyerman bemutatja: Lenin szerint a kapitalizmusban „rövid távú és pragmatikus” gondolkodásmód lesz a munkások sajátja, ezt pedig elő is segítik és ki is használják a burzsoá ideológusok. Gramsci szerint a munkások tudatában olyan mitikus és tradicionális elemek vannak jelen, amelyekre hétköznapi praktikáikat építhetik, és amelyek miatt az állam és az egyház hatalma megkérdőjelezhetetlen – hála a folyamatosan és tudatosan termelt, a lázadást és változtatási szándékot leszerelni akaró „hegemón” politikai és vallási ideológiáknak. Lukács szerint a kapitalizmusban a munkások tudata „eldologiasodik”, ezzel elvesztik képességüket a közösségi és emberi cselekvésre és gondolkodásra – de a polgári kultúra, mint ideológia, mégis ezek látszatát kínálja számukra. Végezetül pedig – bár ezt Eyerman már nem elemzi részletesebben – Adorno és Horkheimer szerint a bérmunka, az elkölthető források és az egyén által betölthetetlen szabadidő háromszögében a társadalom tagjai passzív, autoriter és elszórakoztatásra vágyó fogyasztók lehetnek csupán – akiket a „kultúripar” tömegesen termelt ideológiái szabadon manipulálhatnak és alakíthatnak.4

A marxi ideológiaelmélet klasszikus marxista recepciójával kapcsolatban elemzések sokaságát lehetne még idézni – a hangsúlyok és komplex szellemi-politikai folyamatok bemutatása pedig külön monográfiát töltene meg. Véleményünk szerint a marxizmus ideológia-meghatározásai olyan végtelen felsorolásba torkollnának, amelyek kezelhetetlenné tennék a folyamatok áttekintését. Ezért arra teszünk kísérletet, hogy kiemeljünk olyan elméleti irányokat ebből a recepcióból, amelyek saját koruk értelmiségén, a munkásmozgalom szerveződésein, a Marx-interpretációkon belül kiemelkedően meghatározók és népszerűek voltak. Ezek leírása egyszerűbbé válik, ha a különféle hamis tudat-nézőpontok rendszerezése helyett azt próbáljuk meg beazonosítani, hogy a klasszikus interpretációk mely marxi, vagy engelsi parafrázis mentén kísérelték meg az ideológiát elemezni. Elemzésünk alapja tehát az a kétségtelenül vitatható kiindulópont volt, mely szerint a legnagyobb hatású marxista ideológiaelméletek bizonyos ideológiai-tudati folyamatokra vonatkozó klasszikus szövegrészletekből kristályosodtak ki és bizonyos elméleti fragmentumok körül koncentrálódtak. Ez a megközelítés tehát nem analitikus, nem kíván elméleteket adni – sokkalta inkább azt a fontos elemet próbálja beazonosítani, amely a marxizmusok számára mind politikai, mind elméleti értelemben inspiráló és megkerülhetetlen volt – hogy azután később kétségtelenül felelőssé legyenek tehető a gondolkodásmód általános válságáért és az ideológiaelmélet sajátos ismétlődő reneszánszért.

A klasszikus marxizmus négy, sok tekintetben egymásnak ellentmondó, más szempontból egymást metsző elméleti irányt tekintett Marx ideológiaelméleteiből levezethetőnek. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy e négy ideológia-nézőpont rekonstrukciója során nem négy egymástól elhatárolható, egymásról különböző természetű folyamatról van szó, tehát hogy ezek nem modellek a szó tudományos értelmében. Az ideológiának (1) hamis tudatként, (2) felépítményként, (3) világnézetként és (4) osztálytudatként történő megnevezése a marxizmusok számára sokkalta inkább volt olyan intellektuális operáció, amely elméleti pozíciókat, politikai reményeket, kérdésfelvetéseket és gyakorlati alapállásokat sűrített. Ennyiben tehát a marxizmus klasszikus ideológia-felfogásairól indokolt inkább beszélni – amelyek tiszta formában egyetlen szerző, vagy mozgalom tevékenységéből sem bonthatók ki. Ezt a rekonstrukciós kísérletet az inspirálta, hogy álláspontunk szerint éppen ezek a kikristályosodási pontok tették az ideológia marxi témáját alkalmassá arra, hogy a marxizmusok politikai-elméleti fejlődésében olyan központi szerepet töltsenek be – egészen napjainkig.

1. Az „episztemológiai” megközelítést, amely a „hamis tudat” koncepcióját fogalmazta meg. Elsősorban Engelsnek a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, illetve A német parasztháború című műveiben elszórtan található azon megállapításaira alapozott, miszerint a társadalmi-politikai aktorok nem élhetnek tudat és a valóságra vonatkozó elméletek nélkül, azonban „ezek az elméletek nem képesek megragadni valódi céljaikat és motivációikat”, amelyeket Marx írt le. Tehát gondolataik csak ködképzetek lehetnek, amik híján vannak a magasabb rendű szellemi eszközöknek és igazságnak, ezért a marxisták valamilyen formában a marxizmus tudományos objektivizmusát állították velük szembe. Ez a nézőpont tehát az alsóbb és a magasabb rendű tudás szembeállításával operált. A marxizmus ebben a kontextusban a történelemről, az osztályharcról, a kapitalizmusról, a jövőről való tudás letéteményeseként, az igaz tudás birtokosaként léphetett fel és vállalhatta magára esetenként a munkásosztály vezetésének politikai feladatát is.

2. Az alap–felépítmény-fogalompárt, amely a Politikai gazdaságtan bírálatának híres Előszavára alapozott, miszerint „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában”. Az alap-felépítmény koncepció, amely a „(gazdasági) lét határozza meg a (társadalmi) tudatot” szlogenben popularizálódott. Ennek a modellnek az az állítás a magva, hogy egy korszakban minden nem-gazdasági elem létrejöttének az oka az adott termelési mód gazdasági alapjában keresendő. A felépítménynek része az ideológia (a “különböző tudatformák”) is, amivel kapcsolatban a marxisták abból az inspiráló tézisből indultak ki, hogy egyetlen termelési mód sem maradhat fenn és fejlődhet, ha a korszak emberei nem rendelkeznek saját korukkal kapcsolatos idealizációkkal. Ezek az idealizációk minden esetben a termelési mód stabilitása és fejlődése számára kell kedvezzenek. Az ideológia a fennálló viszonyok olyan idealizált képe, amely nevében a termelőerőket fejlesztik és a termelési viszonyokat nem kérdeőjelezik meg. Ez tulajdonképpen egy determinista-funkcionalista nézőpont, miszerint az ideológiák azért szükségesek, hogy a társadalmak úrrá legyenek azokon az objektív ellentmondásokon, amelyek a gazdasági alapból erednek – különös tekintettel mindarra, amit a marxisták termelési viszonyoknak neveztek.

Fontos azonban hozzátenni, hogy ennek számtalan módja lehet. A legfontosabb talán, hogy a felépítményként értelmezett ideológia olyan idealizáció, amely az adott korszak emberének (és természetesen az uralkodó osztályoknak) az önmagával és világával kapcsolatos illúzióiból születik. Az ideológiának eszerint felépítményként az a szerepe, hogy működőképessé tegye a menthetetlent – azáltal, hogy a társadalmi viszonyokban, a politikában, a kultúrában és a civilizáció megalkotásában, végső soron pedig a termelésben és a cserében a korszak egyénjei olyan illuzórikus tudatformák nevében vesznek részt, amelyek az adott korszakot-gazdasági viszonyait öröknek, természetesnek, pozitívnak, megreformálhatónak, fejlődőképesnek stb. mutatják. A társadalom szellemi képződményei az alap következményei: az a feladatuk, hogy legitimálják és problémamentesnek mutassák be a társadalom igazságtalan és tarthatatlan viszonyait és folyamatait, esetleg félremagyarázzák, másnak láttassák azokat – olyan szellemi formákat hozva létre, melyeket így magukénak érezhetnek a felül- és alul lévők egyaránt. Az alap a termelőerők és termelési viszonyok világa, a munkaszervezés, a munkaerő helye, a mindent determináló gazdaság. A felépítmény pedig a társadalom közös tudati világa, politikai illúziója, idealizált gyakorlatainak összessége. A felépítmény tehát mindaz a szellemi képződmény, amely a konszenzust, működést és szabadságot látja (és intézményesíti) egy alapvetően konfliktusos, válságos és elnyomó ökonómiai valóságban.

3. A reprezentációs vagy „kritikai” nézőpontot, amely szerint az ideológia világnézet: a valóság olyan rendszerezett fogalmi absztrakciója, komplex mása, amely nevében az egyének cselekedeteiket véghezviszik és önmagukat értelmezik. A reprezentációs felfogás Marx azon megállapítására alapoz, miszerint „az uralkodó gondolatok minden korszakban az uralkodó osztály gondolatai” – kettős értelemben. Egyrészről ez az osztály rendelkezik a szellemi termelés eszközeivel és feltételeivel, vagyis hogy terjessze és kidolgozza saját tudati elemeit. Másrészről a politikai harc során a kisebbségi osztálynak feladata, hogy maga mellé állítsa a társadalom széles rétegeit, ennek módja pedig a világnézet, a közös politikai eszmék propagálása. A reprezentációs-kritikai nézőpont úgy véli, hogy az egyéneket irányító világnézetek, az általuk használt értelmezési és magyarázati modellek-sémák a különböző társadalmi csoportok egyéneinek viselkedését, a köztük lévő kapcsolódásokat, vízióikat és céljaikat alapvetően határozzák meg, tehát az ideológia változtatja a partikuláris egyént politikai-társadalmi aktorrá – vagy persze extrém esetben gátolja meg, hogy azzá váljék. A reprezentációs, vagy kritikai nézőpont elsősorban tehát az ideológiai harc, a gondolatok genezise, azok termelése, a manipuláció, a kollektív mozgósítás felől közelít, vagyis középpontjában a korszak eszmei-világnézeti küzdelmei állnak.

A reprezentációs-kritikai kiindulópont tehát az egyének politizálásának/depolitizálásának folyamatára koncentrál, az ideológiát nem össztársadalmi illúzióként, a társadalmat működtető felépítményként, hanem pejoratív értelemben vett és leleplezendő politikai eszközként fogva fel. A legalapvetőbb szinten ezért a félrevezetésnek, a valóság elfedésének, a manipulációnak kritikájaként támadja azokat az eszméket, amelyek a munkásosztály integrálását segítik elő a termelésben és meggátolják szerveződésüket és politikai akcióik tényleges radikalizmusát. Leleplezi továbbá azokat az univerzális víziókat, célokat, erkölcsi normákat, világképeket, amelyek hátterében vagy a hatalom gyakrolóinak partikuláris politikai, vagy a tőke gazdasági-értékesítési szándékai állnak. Megkérdőjelezi azokat a világnézeteket, amelyek a felül lévők tapasztalataiból, gyakorlatából és gondolkodásmódjából erednek és amelyek végső soron fenntartják a társadalmi hierarchiákat, illetve reménytelen beilleszkedésre-alkalmazkodásra kényszerítik az alul lévőket. Végezetül a világnézetként értelmezett ideológia kritikája megmutatja azt, ha eredendően emancipációs és demokratikus eszméket a társadalmi gyakorlat során szisztematikusan az elnyomás és az uralom eszközévé változtatnak – például azáltal, hogy tényleges tartalmuktól megfosztják őket.

4. Végezetül a deskriptív, tudásszociológiai vagy osztály-megközelítést, amely az ideológiát egy társadalmi csoport kollektív tudataként fogta fel. Az osztálytudat nézőpont szerint (amit gyakorta a „lét határozza meg a tudatot” parafrázisra hivatkozva az alap-felépítmény koncepció részének tekintettek) a társadalom tagjai nagy csoportokba sorolódnak, ezen csoportok tagjai közös élményekkel és helyzetekkel bírnak, osztoznak múltjukban és jelenükben. Ebből adódóan a: közös tudattal bírnak b: ezek a csoportok érdekeik által meghatározottak, tehát tudatuk politikai tudat c: az osztály tagjait bizonyos nézetekhez természetes viszony fűzi, tehát például a munkásságnak és a kommunizmusnak organikus kapcsolata van. Nyilvánvalóan attól függően, hogy az egyes marxisták ebben a keretben mennyire értelmezték mereven az osztálymeghatározottság, az érdek és az organikusság komponenseit, fogalmazták meg konkrét politikai elgondolásaikat. Mindenképpen tény azonban, hogy alapvetően határozta meg ezt a felfogást az ideológiának kollektív expresszióként való feltételezése, vagyis az a meggyőződés, hogy a tudati elemekben öntudatlanul és gyakorta fals formában az osztályhelyzet fejeződik ki.

Könnyen belátható, hogy miközben ezek az ideológia-felfogások gyakran ugyanazokra a jelenségekre vonatkoznak, nem egyszer hasonló elméleti alapból indulnak (például a gondolatok léthez kötöttsége), olyan markánsan különálló intellektuális univerzumokat hoztak létre, amelyek a “polgári ideológia” klasszikus formáinak megszűnése után és a munkásosztály központi szerepének elbizonytalanodásával inkább tűnnek párhuzamos szellemi alapoknak, mint egy egységes elmélet mozzanatainak. A neo-, poszt- és posztmodern marxizmusok időszaka azért is változtathatott mindent meg Marx körül, mert ezek a biztos pillérek inogtak meg. A három nagy értelmezési fordulat azért sokszorozhatta meg radikálisan a Marx-mozaikokat, mert éppen ezek az elméleti irányok bizonyultak a német gondolkodó tényleges oeuvre-jével ellentétesnek, vagy váltak érvénytelenné a XX. század második felének kapitalizmusában.

A fejezet további részében részletesen bemutatjuk ezt a folyamatot és azt, hogy ez milyen helyzetet teremtett a mai Marx-értelmezések számára. A neo-, poszt- és posztmodern marxista újraértelmezési hullámok következményeinek számbavétele előtt azonban mindenképpen foglalkozni kell azokkal az értelmezésekkel, amelyek először kérdőjelezték meg a klasszikus marxista ideológiaelméleteket. A klasszikus marxizmus ideológiaelméleti alapvetéseinek diadalmenete a harmincas évektől kezdődően ugyanis mintha bizonyos értelemben megtorpanni látszana. Köszönhetően elsősorban annak az offenzívának, amely az ötvenes évek hidegháborús hisztériájában érte el csúcspontját. Marx és a bolsevizmus ádáz bírálói ugyanis éppen az ideológia problémája felől kísérelték meg denunciálni a gondolkodót – és az életművét alapnak tekintő eszmerendszereket és tudományos irányzatokat. Ennek a sok tekintetben militáns szellemi egységfrontnak az élharcosai nem minden alap nélkül voltak meggyőződve arról, hogy Marx ideológiához fűződő viszonyának tisztázása a XX. század első harmada utáni évektől elengedhetetlenné vált. A kommunista eszmék nevében fellépő és azokat „egy országban” megvalósítani akaró új világbirodalom és politikai, valamint szellemi támogatóinak hatalmas tábora Nyugaton nélkülözhetetlenné tette a marxizmus–leninizmus ellenfelei számára a doktrína és társadalmi gyakorlatának kritikus analízisét. Ez a kritika azért is elkerülhetetlennek látszott, mert – ahogyan François Furet klasszikus munkájában rámutat – a marxizmus nyugati hívei már viszonylag korán kialakították azt az érvelési stratégiát, amely a „tiszta” és a „létező” szocializmus megkülönböztetésére épült, és a Szovjetunió hibáit és túlkapásait a marxi elmélettől idegen, a sajátos objektív és szubjektív adottságokból eredő torzulásnak tekintette. Amelyek nyilvánvalóan nem lennének jelen a kapitalizmus centrumában kibontakozó „tényleges” munkásforradalmakban, és amelyek idővel a vörös birodalomban is kiküszöbölhetők lehetnek. A nyugati marxista értelmiség számára a szovjet rendszer annak volt bizonyítéka, hogy a kapitalizmus tagadása lehetséges, ráadásul a nagy szövetséges eszközöket és segítséget ígért saját mozgalmaik sikereihez.5