Full text,  Kiemelt

A bevándorlók és a globális baloldal születése – Kettős Mérce

Cikksorozatot indított a Kettős Mérce WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) címen, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést tesszük fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban. (Az eddig megjelent írásokat lásd itt.) A sorozat hetedik részében Kiss Viktor  politológus, ideológiakutató azt állítja, hogy a baloldal legfőbb feladata az, hogy olyan nézőpontokat és értelmezéseket találjon, melyekből nem az önvédelem és a változatlanság görcsös vágya következik.

Ahogyan az első világháború bizonyos értelemben a rövid huszadik század kezdetének bizonyult, valószínűleg úgy válik majd napjaink menekülthulláma a hosszú 21. század kezdőpontjává. Lezárult a modernitás korszaka, amelyben az emberiség sorsát a fejlődés negatív és pozitív hozadékai, tudatos és nem kalkulált következményei közötti egyensúly fenntartása határozta meg, és amely kitörölhetetlen élményünkké tette a tömeghalál, az atomenergia, a környezetpusztítás, a diktatúrák, vagy éppen a mediatizáció, a civilizáció, a metropolisz, a bérmunka sokkhatásait.

Egy olyan időszak következik, amelyben az egész általunk ismert világ sorsa azon fog állni vagy bukni, hogy hogyan és mennyire tudatosan leszünk majd képesek belakni azokat a mérhetetlen kereteket, amelyeket az emberiség önmaga számára létrehoz.

Véleményem szerint az illegális bevándorlók egyre szaporodó tömege minden eddiginél tisztább tükröt tart a világ elé, amibe érkezünk. Megtapasztalhatjuk a globális korszak legfontosabb sajátosságát: az új korszak látképét elsődlegesen az határozza meg, hogy az ember és élettere folyamatosan olyan elemekkel egészül ki, amelyek nem voltak korábban részei, és amelyeknek köszönhetően nem lehetünk többé ugyanazok, akik voltunk. A globális korszakban az emberiség a technikai fejlődés következtében új lényeket és valóságokat kap, új világokat hódít meg, új tulajdonságokkal és képességekkel ruházza fel önmagát – így folyamatosan újra kell konstruálja/pozícionálnia azt a valamit, amit „normális embernek” nevezünk. A globalizáció az én értelmezésemben annak a kornak az elnevezése, amikor az ember folyamatosan új dimenziókba lép. Ahogyan a fogalom eredetileg azt a változást próbálta megragadni, ahogyan életünket már nem élhetjük csak városunkban, országunkban vagy kontinensünkön – be kell fognunk tudatunkkal és gyakorlatunkkal azt, ami ezeken túl helyezkedik el.
A menekültek tömeges megjelenésével éppen ez a helyzet: visszavonhatatlanul részünkké vált a „harmadik világ”, a „fejlődő régiók valósága”, „a globális kívül”, mindaz, ami korábban egyszerűen nem képezte a nyugati ember valóságának részét. Megérkeztünk az új évezredbe, és megérkezett az új évezred első politikai dilemmája is hozzánk. Nevezetesen, hogy mindenki tudja: a menekülteket nem fogadhatjuk be, nem áraszthatnak el bennünket, nem bátoríthatjuk az érkezésüket, mert az végzetes lenne ránk nézve. Nem azért, mert különböznek tőlünk, hanem éppen azért, mert olyanok, vagy olyanok akarnak lenni, mint mi. Ők is békét akarnak, munkát, szociális biztonságot, egészséget, jómódot, a nyugati életet és technikai környezet áldásait. Mindazt, amivel mi is alig boldogulunk. Mindazt, amit csak azért tudunk megőrizni magunknak, mert feltehetőleg egyre kevesebben leszünk és nem egyre többen – és mert kihasználjuk azokat, akik egyre többen vannak. A 21. század végére a fejlett világ lakossága az ENSZ előrejelzése szerint (még kontrollált bevándorlással együtt is) a világ népességének tizedére csökken, de számunkra nincs is más alternatíva, csak a „falak a nyugat körül” (Timothy Snyder), ezzel együtt a külvilág barbarizálása, eszközként használata és globális szemétlerakóvá-kísérleti tereppé változtatása.
Nincs a „humanista polgár”, a nyugati ember liberális ideológiájának árulkodóbb szimptómája, mint az, hogy mennyivel kézenfekvőbb számunkra egy ilyen vízió, mint egy olyan, amely szerint magunk is részévé válunk a glóbusszá tágult világnak és – nemes egyszerűséggel fogalmazva – megváltozunk. Anthony Giddens még a „modernitás reflexív szakaszának” eljövetelében reménykedett, amikor az emberiséget érő kockázatok és kihívások hatására globális társadalommá változunk, és rákényszerülünk, hogy együttműködve keressük a megoldásokat az ellenőrzésünk alól kicsúszott világ problémáira. A nagy globális összeborulás azonban (gondoljunk a Függetlenség Napja című film happy end-jére) a modernitás utolsó illúziója volt, amit oly könyörtelenül váltott fel a „terrorizmus ellenes háború” ideológiája.
Mi következik mindebből ránk nézve? A baloldalról szóló érték-, habitus- és ideológiai viták résztvevői általában úgy tekintik a baloldaliságot, mint egy varázsdobozt, amelybe ha bedobunk egy témát, kijön a balos vélemény, ha bedobunk egy problémát, megszületik a balos válasz, ha bedobunk egy kormányzati intézkedést, megkapjuk, hogy az ellenzékileg miért elfogadhatatlan.

Pedig valójában a baloldal mindig az eszmék hátterében meghúzódó politikai pozíciók elnevezése volt. A „baloldal” és a „jobboldal” ezen ideológiakritikai megalapozásához kell visszatérnünk, vagyis nem azt kell néznünk, ki mit mond, hanem hogy kicsoda, hol helyezkedik el, és mit akar valójában.

Ezt kell tennünk akkor is, amikor a hazai baloldal perspektíváit tárgyaljuk. Csak így látható világosan, hogy a legfőbb probléma, hogy ma egyszerűen nincs Magyarországon baloldali politika, mert annak korábbi két formája – a posztkádári és a liberális-radikális baloldal – egyszerűen időn kívülivé vált. A posztkádári baloldal – amelynek Horn és Medgyessy volt a két emblematikus alakja – a kényszerek által kijelölt keretek közötti értékalapú lavírozás technokrata baloldaliságát kínálta.  A posztkádári baloldal lényegében a rendszerváltás” és az „euroatlanti integráció” illúzióinak bukásával vesztette el mozgósító erejét. A helyére lépő liberális-radikális baloldal – Gyurcsány modernizációs-polgári harmadik útjától, Kóka neoliberalizmusáig és Bajnai bankárbaloldaláig – az új esélyek, a verseny, az öngondoskodás, a választás, a felelősség, az individualizált aktorok, tehát a globalizmus hegemón ideológiáját visszhangozta és eközben menedzselni próbálta az Empire helyi hálózatait. Vesztét nem is annyira a társadalmi ellenállás, mint a világgazdaság „nyugati” erőseinek alulteljesítése okozta.
A 2008-as válság után ugyanis a neoliberális offenzíva illúziói elpárologtak, és kérlelhetetlenül született meg helyette az a konzervatív korszellem, amelyet éppen úgy képvisel az USA , mint a Trojka vagy maga Orbán, és amelynek legfőbb kérdésfelvetése: hogyan és mennyiben maradhatunk ugyanazok, akik eddig voltunk. Ez a korszellem a régi világ szétesésétől retteg (egyben üdvözli, hogy megszabadulhatunk annak vadhajtásaitól, mint a multikulti), a globalizáció világát pedig a tiszta reálpolitika, a pragmatizmus, a pozíciók újraosztásának, egyszersmind a gazdasági-civilizációs-kulturális önvédelem idejének és a válságból való menekülési versenynek látja. Az, hogy Orbán centrális erőtere, illiberális demokráciája, keleti nyitása, újraiparosítási terve, oligarchizálása, vezérkultusza és anakronisztikus NER-e ennek mennyiben aberrált és szélsőséges változata – és hogy sajátosságaiért mennyiben felelős nem csak politikai, de egyenesen ellenzéki alternatívájának hiánya – persze komoly viták tárgya lehet. De ettől még a hazai baloldalról szóló viták nem kezdődhetnek többé úgy, hogy „Orbán maffiaállama”, „Orbán horthysta restaurációja” és „Orbán háborút visel saját népe ellen”…
Az új évezred baloldala akkor fog újra és újra megszületni, amikor színre lépnek azok, akik felvállalják önmaguk újraformálását, a tudatos átalakulást az előttünk nyíló új dimenziók ismeretében.

Ez kétségtelenül csupán egyfajta „futurobaloldali” pozíciónak tűnik egészen addig a pillanatig, ameddig nem látjuk meg, hogy a jövő egészen új formában tér vissza napjainkban.

A hajdani baloldal abból merítette energiáit, hogy reménykedhetett a jövőben, amelyben majd a jelen harcait döntésre viszik. A pacifista, az öko- és az alterglobalizációs mozgalmak tanítottak meg minket arra, hogy a posztbaloldal korában azzal a teherrel és lehetetlen küldetéssel kényszerülünk együtt élni, hogy a holnap harcait valamiként a jelenben kellene eldönteni. Míg tehát a hagyományos baloldal számára a jövő minduntalan túl későn érkezett (a régi baloldal legfontosabb belső vitái ezért bontakozhattak ki az avantgardizmus körül), a posztbaloldal számára túl korán jön el. Nem árt emlékezetünkbe idézni a Mátrix című film alapszituációját: a hosszú 21. század ezen posztmodern marxista disztópiáját, negatív utópiáját. Az emberiség föltalálta és saját szolgálatába állította a mesterséges intelligenciát, ezzel olyan mértékig tágította képességeit, a vele együtt élő lények spektrumát és életterét, ami korábban elképzelhetetlen volt. Csakhogy ő maga nem változott meg, így biotermikus erőműként végezte egy felperzselt bolygón, a saját virtuális valóságába zárva.
Az új évszázad politikaelméletének egy folyamatosan változó és liquid határvonalat kell megragadnia. Fel kell készülni arra, hogy napjaink konzervatív korszellemének megfelelően a „jobboldalon” azok helyezkednek majd el, akik (az erőforrások és pozíciók egyenlőtlen elosztásából adódóan) meghatározzák a védelemre érdemes gazdasági-politikai rendszer-elemeket, szereplőket és szerepeket, kultúrákat, racionalitásokat, értékeket stb. – vagyis megkonstruálják azt a valóságot és azt az embert, amelyek önvédelmet folytatnak majd.

A „baloldalra” azok kerülnek majd, akik ezeken kívül rekednek, akiket ellenségnek bélyegeznek, vagy akik ezzel szemben határozzák meg magukat. Ebben a helyzetben a baloldal elsődleges feladata, hogy felmutassa a világ olyan nézőpontjait és azokat a globális-univerzális és egyéni-partikuláris elemeket, amelyekből nem az önvédelem és a változatlanság görcsös vágya következik.

Úgy vélem, ez lesz a baloldali politika domináns formája az új évezredben. Ahogyan Santos de Sousa ezt A globális baloldal felemelkedése című könyvében egy évtizede megfogalmazta: „A feministák, a poszt-kolonialisták, a parasztok, a bennszülöttek, a környezetvédők, az LMBTQ és szociális aktivisták stb. széles skáláját jelenítik meg a szubjektivitásoknak és temporalitásoknak, amelyek elengedhetetlen forrásai annak, hogy az ellenállás, az alternatíva létrehozatalának és a nyilvánosságnak új formái jöjjenek létre. Korunk konzervatív ésszerűsége helyett – ezekből merítve – egy olyan posztmodern tudásra van szükségünk, amely megtanít bennünket arra, hogy létrehozzunk egy új, emancipációs józan észt.