Lenin és a posztmodern perspektíva

Statue-of-Lenin-in-New-York--kiss viktor

Kerekasztal-beszélgetésre került sor május 7.én Krausz Tamás új könyve kapcsán. Mi más lehetett volna ennek témája, mint a baloldali elméleti örökség – az előző évszázad egyik legnagyobb szellemi és politikai hatású személyiségén keresztül.

Résztvevők: Artner Annamária, Kiss Viktor, Krausz Tamás, Melegh Attila és Szigeti Péter. Moderátor: Szergej Filippov.

Kiss Viktor:
Nagyon köszönöm a meghívást. Mindig öröm ha egy elméleti könyvről beszélhet az ember, de most különösen azért örültem a felkérésnek, mert a Lenin – társadalomelméleti rekonstrukciónak van két olyan teoretikus szintje, ami véleményen szerint éppen a legfontosabb kérdésekhez visz minket közel. Van a könyvnek egyrészről egy polemikus dimenziója. Ez a polemikus szint az egész marxizmus megítélését érinti. A könyv tulajdonképpen arra „használja” Lenint, hogy Marxot és a marxizmust megvédje egyrészről azoktól, akik a mai jobboldal részéről egy vonalat akarnak húzni Lenin, Marx és Sztálin közé; azoktól, akik Marxot, vagy Lenint egyfajta szuperhősként („a Pétervári Ramboo”) akarják beállítani; végezetül azokkal szemben, akik Marxot és az egész marxizmust szeretnék egyfajta filozófiává beszűkíteni. Azt állítva, hogy ez az akadémiai filozófiai diszciplínának a részeként kezelendő. Ma már semmi más értelemben nem érdekes és nem is volt az soha – mindenki félre értette, aki azt gondolta, hogy Marx több mint egy láncszem a szellemtörténetben. De a Lenin könyvnek van egy másik elméleti vonulata is. Végül amellett döntöttem, hogy erről kéne részletesebben beszélni. Ennek a könyvnek ugyanis sajátos elméleti pozíciója van. Ez az elméleti pozíció persze nem új abban az értelemben, hogy akik ismerik Krausz Tamásnak az elmúlt sok évtizedes munkásságát, annak az egész szellemi körnek, amihez ő tartozik, a szellemi alapállását, azok egyet fognak érteni velem abban, hogy ez a könyv egyfajta magnum opus-ként is értelmezhető.

Lenin e szerint a nézőpont szerint egy baloldali, egy marxista megújulás médiuma, amin keresztül iránymutatást, vagy legalább kiindulópontot és inspirációt kaphatunk három dologhoz: egyrészről a szocializmus alternatív modelljei felé, tehát tulajdonképpen Lenin munkásságából kiolvasható vagy inspiráció meríthető a szocializmus másfajta modelljéhez, szemben az államszocializmussal. Lenin másik oldalról médium ahhoz, hogy a mai korszak kapitalizmusának valamifajta neomarxista elméleteinek előzményeit lássuk benne – utalva a könyvben nem egyszer előkerülő „világrendszer-elméletre”. Végezetül Lenin valamifajta médium a baloldali politikai cselekvés újraalapozása számára: a könyv azt állítja, hogy a lenini dialektika, az elmélet- és gyakorlat-dialektikája, a stratégia- és a taktika-dialektikája és folytathatnám, ma is alkalmas eszköz, hogy egy radikális baloldali forradalmi politikát alapozzanak meg vele. Természetesen lehetetlen volna a sok felvetett kérdésre reagálni most. Ezért engedjék meg, hogy csak egyetlen kérdéssel foglalkozzak. Azzal, ami szerintem bizonyos értelemben a szöveg legelevenebb és leginspiratívabb elemzése a radikális baloldal közös útkeresése szempontjából.

Engem legjobban az a rész lepett meg a könyvben, amikor a ’Mi a teendő’ című Lenin pamflet kapcsán azt a felvezetést találjuk, hogy aki ma olvassa ezt a könyvet, az milyen mérhetetlenül csalódottan fogja összecsukni néhány oldal után. Hogy egy teljesen régies nyelven megírt, ma már teljesen ismeretlen és érdektelen emberek szövegeit vég nélkül citáló, terjedelmes, a kortárs társadalomtudományi számára átírhatatlan téziseket tartalmazó betűtengert kapunk, ami a mai olvasó számára, mint ha csak arra a kérdésre nem válaszolna, hogy mi a teendő. Azt a kérdést teszi fel Krausz Tamás, hogy miért van ez így – és a válasza az, hogy azért mert a ’Mi a teendő’ egy adott kontextusban, egy adott történeti szereposztásban íródott vitairat és nyilvánvaló, hogy azért nem találunk ma válaszokat benne, mert ugye ez a kontextus ez elmúlt. Ez a magyarázat azonban véleményem szerint csak az egyik oldalról helyes. Nem számol azonban azzal, hogy a Mi a teendő az elmúlt évszázadban mégiscsak az a könyv volt, ami Lenint központi médiummá tette a baloldali generációk számára. Ennek a műnek az általános interpretációja szerint ugyanis Lenin ebben az élcsapat-elvű párt, a vangardista szervezeti formáció alapjait fektette le. Valójában – ahogyan Mario Tronti is fogalmaz – Lenin e tekintetben a marxista mozgalmárság médiuma volt, a munkásosztálytól a munkásmozgalomig és munkáshatalomig vezető rögös úr egyik első végigjárója. Ez persze már elég ok a figyelemre, de nem magyarázza meg, hogy miért lehetett annyira vonzó és inspiráló ez az avittas szöveg oly sokáig? Véleményem szerint azért, mert ha jobban megnézzük Leninnek a ’Mi a teendő’ című művének a pártkoncepciójában nem az az új és nem az az eredeti gondolat, hogy az osztálytudat koncepciót megalapozta és az élcsapat-elvet bevezette. Van egy sokkal érdekesebb dolog: még pedig az az explicit tézis, hogy, a politikai térképet kétszereplősről, háromszereplősre kell bővíteni az orosz viszonyok között. Magyarán, ami eredetileg a marxizmusban a munkásosztály és a burzsoázia volt, mint két főszereplő, azt ki kell egészíteni egy harmadik szereplővel, ez pedig nem más, mint a marxisták pártja, a marxizmus, mint autonóm politikai cselekvő: Lenin arra a következtetésre jut, hogy az osztályharcban szükséges egy új aktor, a marxisták. Az ő értelmezésében a Kommunista Kiáltványban Marx is erre a következtetésre jut: Marx, mint a legelső marxista megalapítja a marxisták pártját, a kommunista pártot, amely részt vesz a proletárok és a burzsoák harcában.

KissLenin

Lenin véleményem szerint az önálló marxista szubjektum szükségességének deklarálásával vált a későbbi radikális baloldal egyik legfontosabb médiumává – mert ennek során hatni engedte a marxizmus kollektív tudattalanját, azt ami összeköti 1848 Marxát, 1902 Leninjét és tulajdonképpen a hetvenes-nyolcvanas évekig, a végső összeomlásig minden klasszikus- és neo-marxista kísérletét. Ez a tudattalan nem más, mint a „történelmi materializmus”, a „formációelmélet”, az „osztályharc transzhistorikus tételezése” mögül újra, meg újra előtörő történelemkép. Ez a „másik” történelemkép nem lineáris, hanem alternatív, tehát nem dialektikus materialista, hanem per excellence politikai. Leninnél mindenkinél markánsabban jelenik meg az a séma, amit premodern-modern dinamikának nevezhetnénk. Lenin és Marx eszerint egybehangzóan gondolja azt, hogy a premodern társadalmak („minden eddigi társadalom”) osztályelnyomásra épültek. Az osztály volt a társadalom gazdasági szervező elve, vagy alapja.

Nem csak azt gondolják azonban, hogy ennek részeként jön létre a modern korszak, de úgy látják, hogy a modern korszak egyre inkább a kapitalizmussal válik azonossá. Tehát ez egyrészről a kapitalizmussal azonos modern korszak feltételezése, tehát egy olyan korszaké, ami mind működésében, mind lehetőségeiben gyökeresen különbözik a korábbiaktól – másrészt pedig annak rögzítése, hogy ez a modern korszak is osztály alapon jön létre a kapitalizmus képében. Az volt Marxnak a feltételezése, hogy a modern korszakot nem lehet osztály alapon működtetni és fenntartani. Tehát a modern korszak osztály alapon meg fog bukni (a pauperizáció, a profitráta sülyedése, a technológiai fejlődés társadalmi-ökológiai következményei, a háborúk, az elidegenedés, a válságok, a kapitalizmus autoriter karaktere, a politika-állam osztály-jellege stb. mind az alul lévők számára elengedhetetlenné teszik előbb-utóbb a forradalmat), a kapitalizmus képében jelentkező modern korszak nem tartható és egy alternatív modernitásra lesz szükség, egy alternatív modernitás fog létrejönni. Ez az alternatív modernitás lesz a szocializmus Leninnél, aki ugyanebben a sémában gondolta el az orosz eseményeket, azt állítva, hogy Oroszország ebben a történelmi folyamatban egy szereplő. (Ezt az értelmezésemet nagy örömömre Krausz Tamás is megerősíti a 465. oldalon) A modernitást globálisan felváltó alternatív modernitás és a modernitás előestéjén lévő orosz premodernitás szituációja között a kapcsolatot megteremtő marxista élcsapat gondolata talán már sokak számára ismerős.

Azt gondolom, hogy a marxizmus kollektív tudattalanja tulajdonképpen az a kikezdhetetlen és megingathatatlan viszony a világhoz, miszerint amíg „modern” kapitalizmus van, addig a szocializmus kérdése történelmi értelemben aktuális, addig az „alternatív modernitás” szellemi és politikai mozgalmai számára eleve adott a hely. Ez az, ami a lelkek mélyén marxistává tesz és ezt örökíti tovább a lenini Mi a teendő egészen a neoliberális globalizáció időszakáig.

Véleményem szerint innen érthető meg, hogy miért „veszett ki” Lenin „Mi a teendő”-jéből a szellem a mai olvasó számára. Azért, mert az önálló marxista politikai aktor feltételezése és létrehozásra mára már nem a megoldás, hanem sokkalta inkább a probléma. Valójában a hatvanas évek nyugati mozgalmainak (vagy más néven 68) bukása után a marxisták számára az osztály és a mozgalom elszakadása lett a központi probléma, mégpedig erős válság-diagnózissal párosulva – a mozgalom válsága és a kapitalizmus válsága kelt egymással birokra. A későmodernitás agóniája, a neoliberális korszak reakciós politikai offenzívája, az új radikalizmus kora, a világrendszer kálváriája, a permanens válságok visszatérésének tézise egyszerre kívánta bizonyítani a rendszer pusztulását és megmagyarázni a baloldal kapitulációját és eltűnését. „Szocializmus, vagy barbárság”: a kapitalizmus nem tartható, az alternatív modernitás létrehozatala elengedhetetlen, csak momentán alig találni olyat, aki megcsinálhatja…

Nem szabad azonban kizárni egy másik teoretikus lehetőséget.

Fredric Jameson számomra azért központi jelentőségű gondolkodó, mert ő fogalmazta meg elsők között azt az elméleti lehetőséget, amitől éppen Lenin tart vissza oly erősen számtalan baloldali mozgalmárt. Hogy esetleg a kapitalizmus megtalálta azt a módot, ahogyan saját túlélését biztosíthatja – ha a modern osztálytársadalom bukásra is van ítélve, mi történik akkor, ha a kapitalizmus „túllép” saját modern korszakán és posztmodern tőkés korszakká változik?

Anélkül, hogy belemennék részletesen a „posztmodern kapitalizmus” elméleteibe, a modern osztálytársadalom perspektívájából nézve ez a fordulat három irányba tűnik lehetségesnek.

1. A kapitalizmus létezik, de alapja már nem az osztálykizsákmányolás, vagyis nem az értéktöbblet elsajátítása. Gondoljunk csak Antonio Negri marxológiai munkásságára és annak radikális megkülönböztetésére a modern Proletariátus és a posztmodern Multitude között.

2. A kapitalizmus elveszett totalitás jellegét, a tőkés logika egy lesz a korszak uralkodó logikái közül. A folyamat során érdemes kiemelni a társadalmilag szükséges munka csökkenését, a technológiai fejlődés emberi életre és valóságra gyakorolt hatását, illetve azt a tényt, hogy az emberiség egyre kevésbé a múlt végén, sokkalta inkább a sci-fi elején éli életét. A Star Wars Leninje nem marxista többé.

3. Végezetül a kapitalizmus posztmodern fordulata elképzelhető úgy is, hogy a „nemzetközi” kapitalizmusból a „globális” korszakba való átmenet során minden szereplőt lecserélnek, aki a korábbi színdarabban a főszerepet vitte. Olyan ez, mint egy napi szappanopera folytatása egy-két évtizeddel a kezdetek után: ugyanaz a díszlet, de egészen mások a szereplők, a megmaradt régi karakterek megváltoztak és a szituációk is újraíródtak közöttük. Elég, ha Slavoj Zizek elméleteire gondolunk a valóság és a Valós posztmodern dinamikája kapcsán, vagy az alterglobalizációs mozgalmak teoretikus innnovációira, a feminizmus legújabb radikális elméleteire, de a poszt-strukturalista és poszt-fundacionalista politika- és társadalomelmélet elmúlt negyven évét is érdemes figyelembe venni a „van munkás, van burzsoá, vannak vállalatok, van állam, van párt, szakszervezet és vannak régi jelképek és politikai akciók is, de mindez már nem központi fontosságú” jelszava nevében.

Statue-of-Lenin-in-New-York--kiss viktor

Ha ennek a hozzászólásnak címet adnék, akkor az nyilvánvalóan az lenne, hogy „Lenin és a posztmodern perspektíva”. Űgy gondolom ugyanis, hogy a „posztmodern marxizmus” teoretikus szinten Lenin közvetlenül nyilvánvalóan nem lehet a radikális baloldal médiuma, hiszen nála a premodern-modern történelmi séma kizárja egy posztmodern korszak lehetségességének felvetését. De jelenti-e mindez, hogy Lenin a mai korszakban (akár elfogadjuk annak posztmodern megjelölését, akár nem) teljességgel érdektelen és elavult szerző? Aligha és erről éppen Krausz Tamás könyve győzhet meg mindenkit. A Reconstructing Lenin elmeséli ugyanis egy „félrebillenés” történetét is, ahogyan a fiatal évek és a Mi a teendő forradalmárja a húszas évekre – a körülmények és az események sodrásának hatására – mindinkább reálpolitikussá válik. Arról a félrebillenésről beszélek, amit Fredric Jameson egy írásában úgy fogalmaz meg, hogy Lenin számára minden politikai kérdés volt, mindent politikailag gondolt el, de ez egyszerre jelentette nála azt, hogy a forradalom elméletét adta és egyszerre, hogy politikai gondolkodóként a párt, a mozgalom hatalomtechnikai stratégiáját. Jameson szerint – Trockíj híres Lenin-álmát elemezve jut erre a következtetésre – a stratéga Lenin miatt a forradalom elméletét adó Lenin szinte végérvényesen alulmaradt. „Lenin meghalt, de ezt nem vette észre”.

Nem kívánok állást foglalni a „torzulás” történészi kérdésben, mert ami számomra ebből az igazán fontos, azt Krausz Tamás könyve is megerősíti számomra: tudnillik, hogy Lenin eredetileg és alapvetően a forradalom teoretikusa volt, (dőlt betűvel!!!) aki nem ökonomista a marxizmus (antimarxisták által oly nagyon kedvelt) vulgáris értelmezésében és nem is politikai hatalom-technikus (aki egy történelmileg rá osztott szerepet akar gátlástalanul végrehajtani a szocialista modernitás létrehozatala során, persze számtalan személyes vívódás során). Mi teszi a forradalom teoretikusává Lenint? Hát biztosan nem a forradalomért való rajongás, az elvakult munkás-imádat, vagy a kommunizmus ideájának nagyszerűsége: Lenin számára a forradalom nem az „értelmiség ópiuma” volt, ahogyan azt a szemére vetik az olyan reakciós értelmezések, mint Raymond Aron elhíresült szövege.

kiss-viktor

Krausz Tamás könyvének első fejezeteiben nagyszerűen nyomon követhető az a folyamat, ahogyan Lenin először válik forradalmárrá (Csernisevszkíj, a konzervatív renddel szembeni mind gyakoribb fellángolások, a diákmegmozdulások, a liberális elitekkel szembeni ellenszenv, a radikálisok társadágának keresése stb.), ismerkedik meg a századvég forradalmi irányzataival és elméleteivel – hogy azután ezek tapasztalatait is alapul véve értse meg a korszak valóságát. Azt hiszem kevés aktuálisabb szövege van Leninnek annál, mint amiben élete egyik első írásában korának „radikális kritikájának” lehetséges két irányát objektivista-idealizmusként és forradalmi-materializmusként határozza meg. Majd arról beszél, hogy az objektivistát az érdekli, hogyan fog zajlani a történelmi folyamat, mely tények vezetnek majd lázadáshoz és minek kell jönnie azután – ellenben a materialista „egzakt képet fest az adott társadalmi-gazdasági viszonyokról és azokról az antagonizmusokról, amelyek ezekből emelkednek ki”. Ha mai nyelven akarnánk mindezt megfogalmazni, akkor nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy a forradalom teoretikusa azokat a viszonyokat keresi, amelyek egyszersmind politikai viszonyok is. A forradalom teoretikusa ugyanis a jelen viszonyaiban a (közel)jövő politikai harcait látja. A magam részéről azt gondolom, hogy ma ez a nézőpont már „csak” valamifajta poszt-marxista alapról lehetséges, egészen más nyelven beszélve a korról és a politikáról egyaránt. Ezzel persze lehet vitatkozni.

De az etalon bizonyos értelemben azért mégiscsak mindenképpen az kell maradjon, amit a fiatal Lenin kapcsán Krausz Tamás oly pontosan megfogalmazott: „Leninnek a forradalomra vonatkozó politikai-elméleti és szervezeti elképzelései, nézetei szervesen és közvetlenül a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történelmi, gazdasági és elméleti-politikai tanulmányozása során fogalmazódtak meg. Ebből az elemzésből nőtt ki az új, proletárjellegű tömegmozgalom jelentőségének felismerése, egy eljövendő forradalom alapvető problémáinak felrajzolása.”

 

Megjelent az Eszmélet 107. számában.