Válogatott tanulmányok

Antonio Negri és a posztmodern forradalom (2016)

ELŐZETES Nem az a kérdés, hogy szükség van-e a politika realista szemléletére – mondja Antonio Negri a Multitude utolsó lapjain, a radikális demokratikus politikai stratégia problematikája kapcsán – hanem, hogy hányféle politikai realizmus létezik egy időben? „A politikai realizmus túl gyakran kapcsolódik konzervatív, vagy reakciós világképekhez olyan fogalmi alapokon, mint az erő, a hegemónia, vagy a szükségszerűség. Thuküdidész dialógusától Churchill emlékirataiig a politikai realizmus az erőt általában politikai döntő tényezőként ünnepli, de ma már ez a nézőpont inadekvát. A forradalmi vágy soha nem kevésbé realista, mint a reakciós szándék: Saint-Just Metternichnél, Lenin Kornyilovnál, Mao Csang Kai-seknél nem volt kevésbé realista. A forradalmi realizmus alapja ugyanakkor nem annyira az erő koherenciája, mint a forradalmi vágy rendíthetetlenül változást követelő mechanizmusai. Az erő, amit a forradalom szervez és létrehoz, nem a folyamatok elején jelenik meg, hanem a végén: a forradalmi realizmus termeli és reprodukálja a forradalmi létrejövés folyamatát és burjánzani engedi a forradalmi vágyat. (…) Machiavelli óta tudjuk, hogy egyszerre minden pillanatban legalább kétféle realista szemlélete lehetséges a politikának: egy reakciós realizmus és egy forradalmi realizmus.” (Negri-Hardt, 2004:356)

Ebben a tanulmányban arra vállalkozom, hogy a politikai realizmus problematikája felől olvassam újra Negri életművét.

Negri Kiss Viktor

Kiindulópontom szerint ez a kérdéskör egészen a kezdetektől jelen van életművében, ugyanis az Operaismo mozgalom egyik központi teoretikusaiként már a hetvenes években is arra vonatkozott a klasszikus marxizmussal szembeni kritikájának egyik döntő iránya, hogy – ezt a mai fogalmat használva – Marx és a marxisták nem voltak „politikai realisták”, pontosabban „antipolitikai realisták” voltak.

A tanulmányban azt a folyamatot kívánom bemutatni, aminek során Negri a neomarxista – vagyis a politikára vonatkozó autonóm marxista nézőpont hiánya által inspirált – „politikaelmélet” projektjétől a kétezres években eljut egy poszt-marxista politikai ontológia megkonstruálásáig. A tanulmány második felében amellett érvelek, hogy Antonio Negri a kilencvenes évektől egy lépéssel tovább halad a posztfundacionalista elmélet és a „spekulatív baloldal” legtöbb képviselőjéhez képest, amennyiben szerinte a realista politikai ontológia feladata a globális baloldal dekonjunktúrájának idején sem lehet „csak” a forradalmi politika lokalizációja, hanem a forradalmi realizmus megalapozása kell legyen.

Negri eszerint azért is kívánja a „politikai realizmus” nézőpontját egy „forradalmi realizmus” nézőpontjára cserélni, mert számára csak így garantálható a megszabadulás a reálpolitika kísértetétől, ami a klasszikus baloldal, a létező szocializmusok számára végzetesnek bizonyult és ami a posztmodern forradalmak időszakában végérvényesen inadekváttá vált.

Az antipolitikai realizmuson túl: a történelmi objektivizmustól a politikai harc autonómiájáig

Álláspontom szerint Negri a hetvenes évektől a marxista politikai realizmus hiányát és féloldalas jelenlétét kritizálja. Úgy véli, hogy a marxizmus korábbi formájában egy olyan objektivista elmélet volt, amely nem megalapozta, hanem éppen meggátolta az osztályharc megértését és folytatását. Véleménye szerint Marx munkáinak jelentős részében szintén tetten érhető ez az objektivista szellemiség, különösen A tőkében, amelynek ez tetszik alapvető módszertanának. Csakhogy a marxi oeuvre eredeti alapállása éppen ennek ellentéte, amiről leginkább a Grundrisse néven ismerté vált, A tőkéhez készült előmunkálatok és jegyzetek tanúskodnak. (Negri, 1992)

Alex Callinicos elemzi, ahogyan ezzel Negri fordít egyet a Grundrisse bevett értelmezésén, amely „a Tőke koncepcióinak születését” keresi a feljegyzésekben. Számára a kéziratok a szubjektivista Marx, a „Marxon túli Marx”, a profitráta csökkenésének, a munkaérték elméletnek és a tőke önmozgásának alapján álló marxi elmélet alternatíváit kínálják. Egyszerűen fogalmazva: míg az objektivista marxizmus számára a kapitalizmus főszereplője a tőke, addig a politikai marxizmus számára a fő ágens a burzsoá/proletár antagonizmuson belül mindinkább a munkás – a kapitalizmus analízisének alapja pedig a munka. (Callinicos, 2001)

Negri kiindulópontja szerint a marxizmus mindig is realista volt abban az értelemben, hogy a politika racionalitását kívánta megragadni. „A hatvanas évek politikai és társadalmi harcainak sokasága azonban a marxisták számára első ránézésre irracionálisnak tetszett. Megkérdőjeleződött, hogy a munkásosztály-racionalitás, amely addig minden koherens projekt és taktikai döntés alapja volt, gazdasági alapú racionalitás-e egyáltalán? Vagy esetleg társadalmi racionalitás? Az értéktörvény következménye? A szakszervezetek által intézményesített logika? A rend és a törvényszerűségek racionalitása? Vagy a forradalomé és a politikáé? stb. stb.” (Negri, 1982:212) Ezzel párhuzamosan azonban Negri a korábbi marxizmusok nagy részét azzal vádolja, hogy ez a nézőpont valójában egyfajta „antipolitikai realizmust” valósított meg. A korábbi koncepciók a történelmi folyamat egyfajta függő változójává fokozták le a politikát: a politika a történelmi folyamat integráns része – mondják a korábbi marxizmusok, maga a politika nélküli politika. Negri ezzel szemben (az Operaismo eredeti tronti intencióival összhangban) úgy véli, Marx számára a főszereplő nem a tőke, hanem a munkás. (Tronti, 1964, Negri, 1982) A munkás aki termel, a munkás, akit integrálni kell a termelésbe, a munkás, aki kihívások elé állítja a tőkét, a munkás, akit reprodukálni kell stb. Ezért egyértelmű, hogy Marx érdeklődésének középpontjában maga az osztályharc állt, vagyis a forradalmi politika racionalitása a kapitalizmusban. (Negri, 1982) Negri tehát nem különbözik a workerizmus és a tágabban vett autonomista marxizmus más képviselőitől abban, hogy szerinte is a kapitalizmus gazdasági logikája helyett az osztályharc politikai logikáját kell megérteni, ha a forradalmi átmenet tényleges kérdéséről beszélni akarunk. Az ő elmélete is a marxizmus antipolitikai realizmusával, a marxi politikaelmélet hiányos voltával, a marxizmus forradalomelméletének elavult és esetleges jellegével szemben született meg. Ami miatt azonban véleményem szerint Negri neo-marxista projektje a hetvenes években a későbbi munkái szempontjából mégis fontos elemeket tartalmaz, az nem más, mint hogy ez a politikaelmélet a politika szubjektív harcaira-viszonyaira helyezi a hangsúlyt objektív, „politikai realista” sajátosságaival szemben.

nyugat mindent

Negri célja annak a hipotetikus állapotnak a leírása, amely a munkásosztály harca és a tőkések reformizmusa során létrejövő egyensúlyi időszakokban figyelhető meg és amelyet folyamatosan bomlasztanak a fennálló reális antagonizmusok. Egy ilyen felbomlási-újrakonstruálási hullámon jutott túl véleménye szerint a nyugati kapitalizmus a hetvenes évek közepére. A tömegmunkástól (mass worker) a társadalmiasult munkásig (social worker) terjedő átváltozási folyamatról van szó, ami nem más, mint az állampolgár, a fogyasztó, a „magánéleti” individuum, a munkavállaló születése.

Az elemzés középpontjában az antagonizmus fogalma áll. Számára az ellentmondás (contradiction) objektivista-ökonomista-determinista kategóriájának politikai párja az antagonizmus lesz: az antagonizmus nem az ellentétek objektív összeütközése, nem a közöttük lévő dialektikus szintézis forrása, hanem két elem „feje tetejére állított tükör imázsa, amelyek különböző elszeparált tereken jönnek létre”. (Cascarino-Makdisi, 1995) Valójában Negri antagonizmus fogalma elválaszthatatlan az „osztálykompozíció” fogalmától. Szerinte a kapitalizmusban a tőke alapvető törekvése, hogy kiküszöbölje a politika létezését, vagyis olyan produkciós-reprodukciós struktúrákat hozzon létre, amelyek során a munkás munkaerőként szubjektivizálja magát. A reális antagonizmusok olyan, a struktúrából és ennek a szubjektivizációs-valorizációs folyamataiból eredő szituációk, amelyekben a munkás szembefordul saját munkaerő-voltával és kihívást intéz a tőkés osztály irányába. Vagyis a munkás „másnak érzi magát”, mint amit a tőke kívánatosnak tart.

Ezen a ponton születik meg a politika, mint az osztályharc aktuális, a munkásosztály szubjektivitását objektív történelmi ágenssé változtató formája. (Negri, 1982) Ebben a helyzetben a tőke nem tehet mást, mint újrakonstruálja a szituációt, „a tőkének egyetlen fegyvere van, újrastrukturált és alternatív módját létrehozni az osztálykompozíciónak”. A tőke és a forradalom politikai harca ez, ahol a tőke diskurzív-ideológiai-társadalmi célja, hogy az egyének munkaerőként összhangban legyenek munkán kívüli önmagukkal, a forradalmi aktor célja pedig, hogy a munkás lázadjon a munka ellen, munkásosztályként létrehozza saját autonóm társadalmi-politikai valóságát: az ellentársadalmat és annak forradalmi politikai szervezeti formáját. Ennek a küzdelemnek azonban feloldása nem „elméleti”, nem a determinisztikus, objektív és eszkatologikus történelmi objektivizmus, hanem a szubjektivista, autonomista és szeparációkban gondolkodó forradalmi realizmus.

Antonio Negri realista politikai ontológiájának alapszerkezete: a makropolitika, a mikropolitika és a forradalom aktualitása

Antonio Negri poszt-marxista fordulata, amelyet a Marx beyond Marx gondolatvilága alapozott meg, a nyolcvanas évek közepén, franciaországi emigrációja során vált teljessé. Ez a „politikai realizmus” kérdéskörének szempontjából azért kiemelkedően fontos, mert Negri – a korszak több teoretikusához hasonlóan – úgy véli, hogy a szocialista-kommunista baloldal egyre mélyülő válsága egy olyan „realista politikai ontológia” keretében érhető meg és adhatók rá adekvát válaszok, amely alapvetően kívül esik a marxizmus elméleti apparátusán és gondolati rendszerén. (D’Amato, 2014)

Negri „poszt-marxista” élménye kettős forrásból táplálkozik. Az egyik oldalon a radikális baloldal defetizmusa áll. A „politikai realizmus” sokat vitatott alapvetései térnek vissza a 68 utáni vereség és dekonjunktúra magyarázatainak sorában: hogy „a politika mindig is ilyen volt”, hogy „a hatalmasok és erősek végül mindig győznek”, hogy „a politikát természete szerint nem szimpatikus dolgok definiálják és nincs más választás mint a visszavonulás az antipolitikus-civil gyakorlatokhoz” stb. (Backledge, 2010) A feladat kitörni ebből a gondolatvilágból – amihez azonban elég kevés fogódzót kínál Marx maga. Marxnak ugyanis nincs általában vett politikaelmélete, ahol azonban mégis, ott a mai értelemben vett politikai realizmus legpesszimistább banalitásainak hódol be.

1968 Paris protests. 2jpg

A másik poszt-marxista élmény az úgynevezett új társadalmi mozgalmak megjelenése. Ez Negri számára újra egy optimista politikakép és a forradalom aktualitásának lehetőségét kínálta. Negri ugyanis jól tudja, hogy a politikai realizmus „pesszimista” alapvetései, amelyek eredendően az utópizmussal, az illúziók politikájával szemben jöttek létre, a másik oldalon az ideológia problémájával találják magukat szemben.

A politikai realizmus pesszimista politikaképe túl könnyen vezethet az antidemokratikus és antihumánus hatalmi gyakorlat elfogadásához, az autoriter-reakciós politika igazolásához, az erőre alapozó vezető iránti rajongáshoz, az ellenállás kapitulációjához, az egyén opportunizmusának mentegetéséhez, vagy éppen a romantika öncélú szerepeihez. „Az optimizmusnak persze nincs filozófiai relevanciája, vagy értéke. A pesszimizmus ugyanakkor egyet jelent a politikai gyakorlatban a cinizmussal és a nihilizmussal. Azt mondhatjuk tehát, hogy amiben én hiszek a [realista] filozófiai és politikai nézőpont kapcsán az nem más, mint az öröm lokalizációja: a valóságnak expanzív valóságként történő beazonosítása, a létezésnek kreatív létezésként történő felismerése, a fennálló fetisizálása helyett a pozitív ideálok realizmusa.” (Negri, 2006: 364-365)

Ennek az „optimista politikaképnek” a keresése során alapvetően határozza meg Negri szellemi pozícióit Gilles Deleuze és Félix Guattari munkássága, illetve kollegiális kapcsolatuk Párizsban. (Thoburn, 2014:69-70) Deleuze és Guattari fogalomrendszere és gondolkodásmódja először is eszközöket kínál annak a helyzetnek az értelmezéséhez, hogy a munkásosztály bár empirikusan létezik, önálló és központi politikai súlyát elvesztette. Céljuk, hogy módszert dolgozzanak ki a „forradalom aktualitásának” beazonosítására; hogy egy szubjektum nélküli politika leírását kezdeményezzék; hogy feltárják a politikai folyamat nyitottságát, sokarcúságát és esetlegességét; hogy a politika fókuszát a nagypolitikán kívülre helyezzék – Negri számára lehetővé teszi, hogy a poszt-hatvannyolcas szituáció dinamikáját leírtja.

Ahogyan Ian Buchanan és Adrian Parr kifejti: az Autonómia mozgalom szembesülése azzal, hogy az osztályok hátterében kisebb egységek működtetik a politikai folyamatokat, amelyek túlhaladhatnak az osztályhatárokon és aláássák a politika könyörtelen realizmusát és az identitások merev kereteit: a kommunikáció, a diskurzusok, a vágyak, a különbözőségek, a változékonyság központi jelentősége a „mikropolitika kommunizmusának nézőpontjához vezet”. (Buchanan-Parr, 2006: 54) Deleuze a marxi életmű tulajdonképpeni magvát a kapitalizmusban immanensen benne lévő kommunizmus felismerésének és autonómmá változtatásának projektjeként azonosította („a politika nem más, mint a létrejövés sikerre vitelének folyamata”) , amibenNegri saját korábbi workerista és kommunista pozícióinak „aktualizált” formáját vélte felfedezni és újradefiniálni. (Alliez, 2010)

anotherworldispossible

Deleuze számára Marx nem a kapitalizmust és megdöntését rendszerszerűen (totalitásában) vizsgáló tudós, vagy filozófus. Éppen ellenkezőleg. „Marx szerint nem létezik eleve adott, egyszerű és szükségszerű kiút a kapitalizmusból”, sem pedig olyan mechanizmus, amely a kapitalizmusban létrehozná egy „tőle teljesen független” társadalmi-termelési mód eszközeit, feltételeit és szükségességét a „kommunista állapotot”. „Marx szerint a kommunizmus olyan potenciál, amely háborgatja a kapitalizmust, amely a kapitalizmusbon belül és azon túlmutatva emelkedik fel”. (Thoburn, 2014:39) Végezetül a politikai folyamatok konkrét dinamikájának leírása Deleuze és Guattari részéről Negri számára olyan elméleti keretrendszert jelentett, amely segítésével a kilencvenes évektől megtalálhatta saját konkrét empirikus anyagát és kidolgozhatta ontológiájának végleges formáját, aminek köszönhetően sokak számára ma ismertségét és elismertségét köszönheti az akadémiai világban. Teljes mértékben igaza van Thomas Nailnek, aki szerint a politika „konstruktivista dinamikája” áll a Multitude koncepciójának középpontjában, amit konkrét és empirikus formában Negri az Occupy Mozgalom szervezeti-szellemi folyamataiban is beazonosít. (Patton, 2011; Nail, 2013)

Figyelem! Ez csak a tanulmány bevezető részlete volt. Az írás teljes szövege, a hivatkozott irodalom listája, illetve Negri gondolkodási kereteiről, politikai ontológiájáról és a posztmodern forradalomról szóló elképzeléseinek bemutatása  A hatalom ködében című kötetben (L’Harmattan kiadó, 2016) olvasható