Válogatott tanulmányok

Reflexív baloldal, Globális baloldal, Futurobaloldal: a forradalom a 21. században (2016)

ELŐZETES A lukácsi forradalomelmélet számtalan szerteágazó kérdésfelvetése és problematikája közül nem véletlenül a „forradalom aktualitásának” tézisére vetül a legnagyobb figyelem az elméleti szakirodalomban. Egy olyan időszakban, amelyben az igazán érdekes kérdés már nem annyira az, hogy „hogyan legyünk marxisták?”, sokkalta inkább, hogy „hogyan lehetünk máshogy marxisták?”, ez talán nem is lehet másként. A forradalom aktualitásának lukácsi koncepciója ugyanis nem egyszerűen egy aktuálpolitikai diagnózis, vagy éppen a világforradalom eljövetelébe vetett hit elméleti kifejeződése. Egyre többen vélik úgy, hogy ez a fogalom egy új, az addig megszokott marxista pozíciókkal gyökeresen szembe helyezkedő nézőpont kikristályosodási pontja volt, amely nem csak hogy nagy hatást gyakorolt az elmúlt évtizedek szellemi-politikai vitáira, de alapvetően változtatta meg a Marxról kialakult képet is (Feenberg, 1989: 145.). Tom Rockmore szerint ez a lukácsi neo-marxizmus elsősorban az addigi marxisták „engels-izmusával” áll szemben. Rockmore úgy véli, hogy már elsőre is szemet szúr, hogy Lukács még leginkább kontrollált időszakaiban is folyamatosan kritizálja Engels különböző elgondolásait és kárhoztatja bizonyos túlegyszerűsítések és félreértések elterjedéséért a marxista hagyományban. Ez az elem talán a húszas évek első felében van a legerőteljesebben jelen, amikor Lukács egyenesen Engels fő hibájának tekinti egy anti-hegeliánus és anti-politikai Marx-kép felvázolását, amely szerint a marxizmus állítólagos atyja „Feuerbach felfedezéseiből kiindulva az idealista pozíciót materializmusra cserélte, a filozófia helyére a tudományt állította és azok helyett az elméletek helyére, amelyek csak ideologikus reflexiók voltak a gondolkodó társadalmi helyzetére, egy objektív és forradalmi elméletet állított, amely túlmutat a kapitalizmus és a hegemonikus viszonyok korlátain” (Rockmore, 2011: 36).

Lukács a forradalom aktualitásának koncepciójával kora „ortodox” marxistáival helyezkedett szembe, akik a kapitalizmus fejlődésének tudományos elméletét kívánták megkonstruálni Marx szövegeiből. Egy ilyen pozitivista projekt számára nyilvánvalóan azért válhatott a német gondolkodó fő művévé A Tőke, mert ez kínálta a hasonló konklúziót: a kapitalizmus valóságában élünk, de ennek a rendszernek a működése teljes egyértelműséggel és szükségszerűséggel saját felbomlását vetíti előre, társadalmi konzekvenciái forradalomhoz vezetnek.

A Lukács által „támadott” marxista nézőpont a forradalmat a jövő valamely eseményének tekinti, amely kapcsán csak bizonyosságunk lehet – a marxi pozitivista tudomány előrejelzései, a történelmi materializmus sematikus történetfilozófiai kerete, az osztályharcok transzcendens elmélete; vagyis a tulajdonképpeni marxi teoretikus eredmények. A forradalom egy olyan jövőbeli esemény, aminek el kell jönnie, amikor a jelen apályhelyzetét a forradalmi dagály váltja majd fel.

Jól ismerjük ezt a gondolati stratégiát az elmúlt évtizedek radikális baloldali irodalmából a neoliberális globalizáció kritikája kapcsán. Az az elméleti pozíció például, amelyet Zygmunt Bauman vagy Georg Ritzer „negatív globalizációnak” nevez, szinte egyeduralkodó helyzetbe került a baloldali politika újraalapozási kísérletei között. A kilencvenes évek baloldala, amely politikai pozícióit a jóléti állam utóvédharcában találta meg (a piaci deregulációban hívő és társadalomellenes offenzívában lévő neoliberalizmussal szemben), egy olyan hosszú távú folyamatban reménykedett, amely minden bizonnyal kitermeli a mai kapitalista projektnek a szocialisztikus alternatíváit és az azokat felkaroló radikális mozgalmakat egyaránt. A negatív globalizáció nézőpontja a neoliberális kapitalizmust egy olyan világnak (struktúrának) látja, amelyben ellenőrizetlen, kiértékeletlen és kompenzálatlan negatív folyamatok uralkodnak, amelyeknek ráadásul nem találjuk meg pozitív ellenpontjait (Bauman, 2006: 96., Ritzer-Dean, 2015: 328.). A negatív globalizáció hívei szerint csak a radikális politika imperativusza lehet egy olyan helyzet erkölcsi és politikai következménye, amelyben 1. a spekulatív tőke legyőzi a reálszférát 2. a folyamatok felett elvész mindenfajta demokratikus kontroll 3. kirívóra nőnek az egyenlőtlenségek és egyre könyörtelenebbé válik az igazságtalan verseny 4. kimerülnek az erőforrások 5. a politikai-társadalmi gyakorlat során előretörnek a radikális jobboldali megoldások (Endreffy, 2003). Ez a Mészáros István által parafrazált „szocializmus, vagy barbárság” szituációja (Mészáros, 2005). Noam Chomsky már 1997-ben úgy tette fel a kérdést, hogy vajon a neoliberalizmus társadalmi és politikai konzekvenciáit el tudja-e kerülni az a kapitalizmus, amely nem képes engedni abból, hogy a tőke uralkodik az emberek felett, ráadásul oly sikeresen fejlesztette ki napjaink manipulációs, média, technológiai és profitszerzési apparátusait (Chomsky, 1997).

Forradalom jelenidőben: egy másik marxi elmélet születése

A forradalom aktualitásának lukácsi elmélete a „forradalom jelenvalóságának” téziséből indul ki és egy „másik fajta” marxista pozíció megalapozását teszi lehetővé a filozófus számára. Véleményem szerint tehát a húszas évek lukácsi művei egy eredeti forradalomelmélet megfogalmazási kísérleteként is értelmezhetők, amelyekben a magyar filozófus az úgynevezett „napi”, „világtörténelmi” és „konstituáló” aktualitás dimenziójának egymáshoz való viszonyát vizsgálja. Az első szinten tehát az elemzés közvetlenül a politikai diagnózishoz kötődik és célja, hogy párhuzamba állítsa Lenin 1917 előtti (a forradalmi aktualitás fogalmát is Lenintől eredezteti) és saját maga 1919 utáni pozíciója között. Ahogyan Michael Löwy fogalmazza, Lukács „annak az időszaknak a filozófusa volt, amikor a forradalmi megmozdulások, a lázadások, az általános sztrájkok, a munkástanácsok, a radikális mozgalmak gombamód szaporodtak Európa–szerte, amikor tehát úgy tetszett, hogy egy nagy forradalmi hullámnak lehet tanúja a tőkés világ” (Löwy, 1979: 189.). A forradalom napi aktualitása azt a pillanatot jelöli, amikor az általános lázadás bármikor kirobbanhat, amikor az egész nép felkelése a küszöbön áll – ez tulajdonképpen a lenini „nem akarnak a régi módon élni/nem tudnak a régi módon uralkodni” meghatározás egyfajta parafrázisa. Ebben az értelemben Lukács mindvégig fenntartotta tézisét, hiszen még Lenin című, a „forradalom aktualitásának” kategóriáját közvetlenül bevezető 1924-es könyvének 1967-es előszavában is ezt tartja a munka leglényegesebb elemének (Lukács 1970: 112.).

A koncepció második szintje a forradalom világtörténelmi aktualitásáról beszél. Lukács ezt az intellektuális pozíciót Marx nézőpontjára vezeti vissza, aki szerinte „képes volt a proletárok nyomorában többet látni a nyomornál” és „meglátta bennük a forradalmi erőt”. A gondolatmenet hátterében a marxizmus azon meggyőződése áll, hogy a jelen korszak gyökeres változásra van ítélve, a kapitalizmus „fő tendenciái” és „ellentmondásai” miatt a fennálló jelen formájában nem maradhat fenn, egyre súlyosbodó válságain és következményein nem lehet úrrá. Tehát (1) a kapitalizmus egyre inkább létrehozza azokat az objektív szituációkat és következményeket, amelyektől csak egy forradalommal szabadulhatunk meg és (2) a kapitalizmus létrehozza azt az embercsoportot (az egyre inkább sújtott bérmunkások tömegét), amely egy ilyen változás alanya lehet. A forradalom világtörténelmi aktualitása Lukács szerint azt jelenti, hogy az objektív folyamatoknak és tendenciáknak hála a (proletár)forradalom kérdése lesz tehát a kapitalizmusban az elsődleges kérdés, ami körül az egész korszak politikai, szellemi és társadalmi élete forog – ez lesz az, ami felé az események mutatnak, amit (tudatosan, vagy öntudatlanul) segíteni, vagy elkerülni akarnak a különböző szereplők (Lukács, 1970: 13-14.). A világtörténelmi aktualitás szintjén a forradalom „a proletármozgalom horizontjaként”, „a korszak alaphangjaként”, „az események mértékeként” van jelen. A fő szempont pedig, hogy a proletariátus végül bejárja-e a kapitalista korszakban neki rendelt sorsot. Véghezviszi-e „történelmi feladatát”. Ez a megközelítés – amely kétségtelenül hegeliánus alapokra építkezik, a leninizmus egyfajta innovatív felfogásának tekinthető és osztozik több akkori marxista messianisztikusan romantikus és ultrabalos várakozásaiban – fő állításaként azt fogalmazza meg, hogy a kapitalizmust totalitásként szemlélve egyértelművé válik, hogy a tőkés korszak „zsinórmértéke” a forradalom: ezt kell vizsgálni az adott időszak minden mozzanatában. A forradalom aktualitásának tézise alapján álló marxisták ezért – mint Marx és Lenin (szemben Engels-szel, a vulgármarxistákkal, és a szociáldemokratákkal) – „nem csak akkor veszik észre a proletárforradalmat, amikor a munkások már a barikádokon harcolnak”. A forradalom aktualitásából kiindulni tehát annyit jelent, hogy „minden egyes jelenségben a fejlődés egészét látja. (…) azok első megjelenésének helyén és idején is már a közelgő forradalmat ismeri fel bennük” (Lukács, 1970:13-14. ).

A forradalom aktualitásának koncepciója végezetül egy harmadik szinten is megfogalmazódik Lukácsnál, mégpedig egy olyan neo-marxista koncepció keretében, amely szükségessége szinte evidensen következik a világtörténelmi aktualitás téziséből. A Történelem és osztálytudat szövegei, vagy az a még csak néhány éve előkerült kézirat, melyben a húszas évek második felében Lukács polemikus formában kísérli meg védelmezni hegeliánus-marxista koncepcióját a Második Internacionálé doktrínáival és másodvonalbeli teoretikusaival szemben (az elveszett kézirat Tailizmus és dialektika címen jelent meg 1996-ban), egyértelműen válaszolja meg, hogy az ezen időben keletkezett írásoknak miért a dialektika lesz a kulcsmozzanata (Lukács, 1996). Lukács számára a fő ellenség a marxizmus akkoriban uralkodó, majd a sztálinizmusban a végletekig torzuló formája, amely a forradalmi folyamatot vagy egyszerűen a termelési módok egymásutánjának mechanikus pillanataiként kezeli, amelyeknek a termelőerők fejlődésének bizonyos pontján ki kell törniük, vagy a tőkés gazdaság válságainak hullámverésének tulajdonítja, mint a munkásság objektív alapokon nyugvó egyszerű pszichikai-politikai reakcióját.

Amikor Lukács ezekkel a nézetekkel szemben megfogalmazza a forradalom aktualitásának tézisét, akkor nem egyszerűen a luxemburgi spontaneitás és a lenini szubjektivitás eszmény eredeti filozófiai átiratát nyújtja, hanem a fordista-taylorista időszak legfontosabb mozzanatára érez rá – és ez az, ami miatt szerinte a forradalom kérdését újra kell tárgyalni a „modern kapitalizmus” keretei között. Lukács a közvetlenség-közvetítés kategóriájában innen nézve azt a helyzetet ragadja meg, amikor a kapitalizmusban a valósághoz kapcsolódó közvetlen-szemlélődő viszonyulás többé nem von maga után más-más politikai-tudati állapotot a burzsoázia és a proletariátus esetében. Az eldologiasodás társadalmában „mindkét osztály ugyanabban az önelidegenedésben osztozik”, vagyis a racionalizáció, a kalkuláció, az áruközpontúság korában mindkét osztály számára ugyanaz a közvetlen társadalmi tapasztalat.

Ennek oka – amit Lukács kétségtelenül az elsők közt vesz észre – hogy érvényét veszti az a marxista meggyőződés, amely szerint az egyes munkás helyzete a rabszolga helyzetével állítható párhuzamba – olyan kizsigerelt, megnyomorított és dehumanizált lényként, aki kívül esik a társadalom minden formáján, de a korszak társadalmának gazdagsága és fennmaradása éppen az ő ilyen helyzetén nyugszik (Marx, 1848).

Lukács azt a folyamatot írja le az, ahogyan a „kapitalista termelési mód” nyers ökonómiai világa a „kapitalista társadalom” realitásává változik át, ahogyan „a fordista termelési elvek köré szerveződik a tömegmunkás világa”. Lukács számára ez a kapitalista totalitás létrejöttének befejezettségeként jelenik meg és célja, hogy ennek a totalitásnak a forradalmi oldalát tárja fel (Noys, 2010 :111.). Lukács tézise nagy hatásúnak bizonyul a következő évtizedek neomarxizmusa számára: a kapitalizmusban a proletárforradalom tekintetében nem az az elsődleges, vagy az alapvető változás, hogy a munkások sorsa jobbra fordult, hogy az új munkaszervezési-elosztási viszonyok közt kevesebb okuk van lázadni, hogy a politikai osztály elnyomó és pacifikáló apparátusai jobban működnek, vagy hogy a kapitalizmus minden korábbinál sikeresebb a válságkezelésben és az önjavításban. Ezekben is van igazság, de a lényeg mégiscsak, hogy a kapitalizmus gazdasági mechanizmusból, vagy ha úgy tetszik termelési módból kapitalista társadalommá vált, melynek a munkások szubjektíve részesei – még ha a munkásosztály objektíve a rendszer tagadása is marad (Negri, 1982). Amiről itt szó van – mondja Lukács – „az csak korunk, a modern kapitalizmus sajátos problémája – kiemelés LGY” (Lukács, 1971: 320). Ezen a ponton jutunk el a forradalom aktualitása-tézis harmadik lukácsi szintjéhez: a kapitalista társadalomban a forradalom már nem csak a radikális történések aktuálpolitikai jelenléteként (forradalmi hullám, felhalmozódott feszültség, a palackból kiengedett szellem stb.), nem csak a korszak nagy kérdéseként-zsinórmértékeként lehet aktuális,(a polgári forradalom sorsa, a majdani proletárforradalom jelenléte a „polgári társadalom jelenségei mögött”, „között” és „által” stb.) hanem a forradalmi gondolatok és forradalmi ágensek szubjektív megszületésének permanensen jelen lévő objektív lehetőségeként is.

Lukács koncepciójában a forradalom konstituáló aktualitása a világtörténelmi aktualitás koncepciójához kapcsolódik. Úgy véli ugyanis, hogy a kapitalizmus válságai és tendenciái a munkásosztályt csak a kapitalizmus objektumaként hozhatják létre, tehát csak „a tőke ellenségeként”, olyan emberek tömegeként, akik egyenként „pszichológiai értelemben” szemben állnak a rendszerrel. A kapitalizmus objektív mozgásai továbbá létrehozzák azokat a pillanatokat, amikor a „lázongás” kitörése nagyon is valószínű. Azonban azt a kérdést, hogy ezekben a pillanatokban világtörténelmi horderejű és megfelelő irányú változások következnek-e be, egy hosszú, az objektív forradalmi helyzeteket messze megelőzően kezdődő szubjektív-politikai folyamat dönti el, amelynek során a munkások tömege „magáért való” osztállyá, tudatos forradalmi szubjektummá konstituálódik (Lukács, 1971: 282.).

A Történelem és osztálytudatnak a proletariátus álláspontjáról szóló fejezete mutatja be azt a folyamatot, amelyet ebben a tanulmányban Negri hasonló tárgyú elemzéseit alapul véve a forradalom konstituáló aktualitásának nevezek (Negri, 1999). Lukács ebben a fejezetben „Hegelhez fordul, hogy felállíthasson egy elméletet a szubjektív és az objektív kölcsönösen konstituáló kapcsolatára vonatkozólag. Lukács szerint (és ez az a pont, amelyet Negri joggal bírál) a forradalmi szubjektum konstituálódása egyfajta eszköz a kritikai és forradalmi tudat eléréséhez” (Weeks, 1998:118.). Azt mutatja be tehát Lukács, hogyan jut el a valóságot az eldologiasodás tudatformáinak közvetlenségében rögzítő, de egyre inkább a „tőke ellenségévé váló” egyén az „áru öntudatától”, „áttörni akaró” „pszichológiai tudatától”, a benne lévő emberi mag társadalmi szétszakítottsága ellen lázadástól stb. a proletár osztálytudatig – tehát hogyan jön létre a kapitalizmus eldologiasodott viszonyai között a proletariátus, mint forradalmi szubjektum (Lukács, 1971: 440-470.). A forradalom konstituáló aktualitása tehát kettős folyamatot takar: 1. Jelenti egyrészt, ahogyan az egyén számára (az adott korszak tendenciái, nagy kérdései és ellentmondásai) egyre kevésbé teszik lehetővé, hogy életét szemlélődő-beilleszkedő stratégiák mentén élje és a valóságot a fennálló szellemi eszközökkel ragadja meg. 2. Másrészt jelenti azt a folyamatot, ahogyan – Lukács Lassalle és Buharin elgondolásait idézi ezzel kapcsolatban – változtató-konstituáló aktorként az egyének létrehozzák saját kollektivitásukat, politikai formáikat és szubjektív öntudatukat, ahogyan gyakorlati küzdelmeik során „egyre inkább eljutnak az átfogó változtatás szükségességének kimondásához és létrehozzák az ennek megfelelő, önmaguk számára használható tudatformákat”. (Lukács 1971: 508-509)