Marxizmus az osztályharc után. Ernesto Laclau és Slavoj Zizek vitája a populizmusról (2017)

TELJES SZÖVEG A kétezres évek első éveiben heves és egymás alapvető megkérdőjelezésétől sem mentes polémia bontakozott ki Slavoj Žizek és Ernesto Laclau között a populizmus kérdése kapcsán. Ebben a tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy a két szerző elméleti pozícióját rekonstruáljam. Kiindulópontom szerint a vita kontextusát a marxizmus politikaképének válsága adja, alapkérdése az volt, hogy az úgynevezett „osztályizmus” elvetésével párhuzamosan az osztálypolitika minden formáját el kell-e vetni, vagy az újrafogalmazható az új évezred körülményei között? Az osztályharcnak nincs folytatása, vagy átváltoztatható valamilyen új osztálypolitikává? Az írás első részében bemutatom, Ernesto Laclau hogyan érvel amellett, hogy a radikális baloldal politikaképének újraalapozását a populizmus elmélete menték lehet csak elvégezni. Álláspontom szerint Laclau az osztályok koncepcióját eleve hibásnak tartotta, amely miatt a marxisták nem vették észre a politika tényleges logikáját. A populizmus elmélete azonban Laclau szerint nem csak a globális kapitalizmus politikai természetét ragadja meg, de azt is állítja, hogy ez a logika univerzális dinamikájának köszönhetően alkalmas a radikális baloldal politikai újraalapozására is. Žizek ezzel szemben úgy véli, hogy Laclau populizmus-koncepciójának ára a liberális kapitalizmus posztmodern apologetikája, a forradalmi politikáról való lemondás. Úgy gondolja, hogy nem az osztályelméletnek a populista elméletre cserélésére van szükség, hanem annak olyan új változatára, amely alkalmas mind a populista jelenségek magyarázatára, mind egy új osztálypolitika megalapozására. Žizek ennek kapcsán felvázolja saját osztálytopográfiáját, majd amellett érvel, hogy a populizmus nem más, mint „a lacani értelemben vett Szimbolikus és Fantázia osztály közötti harc speciális terméke”. A tanulmány konklúziója szerint a mából visszatekintve Žizek és Laclau szövegeire, a Contingency, Hegemony, Universaltity a radikális baloldali politikának két olyan paradigmáját kínálja, amely egyre alkalmazhatóbbnak tetszik a globális-posztmodern kapitalizmus jelenségeinek leírására – különösen napjaink menekültválságának és a jobboldali populisták előretörésének időszakában.

Kulcsszavak: populizmus, osztály, poszt-marxizmus, globalizáció, középosztály, identitás, posztmodern-liberális hegemónia

Az elmúlt évtizedek fejleményeinek tükrében vitathatatlan, hogy a marxizmus nem csak hogy nem tűnt el a történelem süllyesztőjében (ahogyan azt sokan remélték ellenfelei közül), de izgalmasabb és sokszínűbb módon volt jelen, mint valaha. Mindezt a marxiánus intellektuális hagyomány ”posztmodernizálódása” tette lehetővé: a marxizmus megszűnt egységes narratíva, tudományos elmélet, vagy politizálási mód lenni, elvesztette intellektuális elkülönültségét, sok esetben még külső bírálóinál is kritikusabb saját forrásaival és korábbi képviselőivel szemben. (Carver, 1999) Ezzel párhuzamosan kétségtelenül létrejött legalább négy terület, ahol ez a „marxista posztmodern” nem csak hogy visszanyerte az eredeti elmélet korábbi virulenciáját, de bizonyos értelemben rátalált saját politikai újrakezdésének esélyeire is. Először is – ahogyan azt Clint Burnham megfogalmazza – az elmúlt évtizedekben a marxizmus a morális alapú politikai pozíciók egyik fő pilléreként van jelen, a „fiatalos, szociális, ökológiai, antirasszista és feminista” társadalmi mozgalmakban talált otthonra, mint a neoliberális kapitalizmussal szembeni ellenállás egyik legitimációs alapja. A marxizmus másodszor tovább él egyfajta „szkeptikus, kritikai és független értelmiségi attitűdként”, az akadémiai világban és a nyilvánosságban az univerzális értelmiségi szerepének újrafogalmazásaként Michael Foucault és Jean Baudrillard színre lépése óta számtalan formában. A marxista politika harmadszor megfogalmazza magát, mint az elmúlt évtizedekben a nyugati világban is újra meg újra felbukkanó autoriter, antidemokratikus és konzervatív politikai szereplők és globális politikai gyakorlatok ellenpólusa: ebben a keretben a marxizmus nem más, mint a demokrácia, az önszerveződés és az elnyomás elleni küzdelem (finomabb változatban az állam elleni civil társadalom) hármasságának diszkurzív kísérlete, a „fasiszták és kommunisták régi harcának” előjogainak nevében. Végezetül a marxista újjászületés egyik elsődleges terepévé lép elő a globális dimenzió felértékelődése: a marxizmus újra a harmadik világ, a fejletlenebb régiók és a nemzetközi tér eseményei felé fordítja a figyelmét és a „globalizáció politikájaként” kíván visszatérni. Olybá tűnik, mintha a „posztmodern kapitalizmus” globális szintjén megváltoznának a törvényszerűségek, mintha a globális tér elméleti vákuuma éppen a tágan vett marxi elméleti hagyományra és politikára várt volna…

Ha a marxizmus posztmodern visszatérésének és sokszínű jelenvalóságának feltételeit vizsgáljuk, nem kétséges, hogy annak ára elsősorban a hagyományos marxista politikaképről való lemondás volt. Ezt a politikaképet – Ernesto Laclau nyomán – a legcélszerűbb talán „osztályizmusnak” nevezni. (Laclau, 2014: 189) A hagyományos marxizmus számára az osztály három értelemben is központi eleme volt a politikai folyamatok leírásának: 1 a marxizmus az osztály-aktor feltételezésével a társadalom tagjait saját osztályuk alkotórészére redukálta, vagyis az osztályok voltak az egyetlen releváns szereplők 2 az osztályharc elgondolásával a történelmet szükségszerű folyamatként fogta fel, ahol az osztályok sorsa és a köztük lévő feloldhatatlan konfliktus eleve elrendelt és végül 3 az osztálytudat kategóriája pedig az egyének tudatát egyoldalú társadalmi helyzetük következményeként szükségszerűen hamis tudatnak tekintette, a politikát pedig a hamis tudatok vetélkedésének látta, amibe a marxizmus „helyes” elméleti igazsága és politika cselekvése kívülről kell belépjen, hogy átvegye az irányítást. Az „osztályizmus” politikaképe az idők során egyre inkább védhetetlenné vált, ezzel párhuzamosan pedig a régi típusú baloldali politika elvesztette vonzerejét. (Sim, 2013: 17-18) Helyét a nyolcvanas-kilencvenes évektől egyre inkább pszeudo-politikaképek vették át, olyan pótlékok, amelyek öntudatlanul próbálták betölteni a hiányában tátongó mérhetetlen űrt. Voltak, akik a liberális-posztmodern koncepcióinak irányába fordultak (civil társadalom, identitáspolitika, posztmateriális értékek/új politika, demokratikus pártverseny, életstílusok és a politika esztétizálódása, média/marketingszemlélet stb.) és ezek „radikalizálására” tettek kísérletet. Úgy vélték, hogy az ezredfordulóra a politika új formái és a politikai szereplők új típusai jöttek létre, tehát a posztmodernizálódott politikai térben a radikális baloldalnak is posztmodernizálódnia kell stratégiáiban, üzeneteiben, gondolati rendszereiben egyaránt. (Critchley, 1997) Mások a kilencvenes évekre a nyugati országokban is hatásukat éreztető neoliberális és megszorító politikák, a multinacionális vállalatok és a globális erősek tevékenysége által határolt térbe helyezték volna át a marxizmus politikai örökségét. Az általam baloldalizmusnak nevezett beállítódás – elsősorban a nyugati „ortodox-szektás” szellemi műhelyekben és a kommunista utódpártokban – a politikát az alul és felül lévők, gyengék és erősek, etikátlanok és igazságtalanságok elszenvedői közötti örök harcnak látja, ahol a radikális szereplő is mozog, tehát számukra a proletároknak a tőkésekkel szembeni harca ekvivalens a megszorító politikák, a nemzetközi függési viszonyok, az amerikai hegemónia, a multik túlkapásai, vagy a háborúk sértettjeinek stb. harcával. Végezetül a harmadik pszeudo-politikakép – amit én Göran Therborn fogalmát kölcsönvéve – „rugalmas marxizmusnak” (resilient marxism) nevezek, úgy érzékelte, hogy miközben az osztályharc nagyszerű korszaka nem hozható vissza és a baloldali politika válságba kerül, ez a helyzet egyben a munkásmozgalmi, kommunista és államszocialista politika béklyóitól való megszabadulást is jelenti. A merev és egyre inkább válságba kerülő osztályharcos politika eltűnése után a marxista elmélet egy rugalmas, számtalan nyitott vegyértékkel rendelkező, eklektikus és sokpólusú hagyománnyá válik, amely a marxizmus „-izmus” jellegét kívánja feladni: a marxizmus immár nem egy politikai pozíció, hanem egy kortárs tudomány neve, amely gyakorlatilag a tudományos univerzumba integrálódik és a tudományos diskurzusokon keresztül fogalmazza meg saját politikai-társadalmi javaslatait – intellektuálisan egy nem-kapitalista társadalom horizontjáról persze sosem mondva le. (Therborn, 2008: 178)

    1. Laclau vs Žizek: populizmus, vagy új osztálypolitika?

Ebben szellemi-intellektuális kontextusban zajlott Judith Butler, Ernesto Laclau és Slavoj Žizek eszmecseréje az ezredfordulón, melynek szövege Contingency, Hegemony, Universality címmel jelent meg. (a továbbiakban: CHU 2000) A résztvevők személye nem véletlen: három olyan teoretikusról van szó, akik (persze sok más szerzővel egyetemben) éppen arra tettek kísérletet, hogy a radikális baloldal számára a politika újraalapozását nyújtsák az „osztályizmus” horizontján túl. A válaszok és viszontválaszok során heves és egymás alapvető megkérdőjelezésétől sem mentes polémia bontakozott ki – ennek során került sor Žizek és Laclau között az egész könyvön végigvonuló pengeváltásra a populizmus kérdése kapcsán. A vita tétje tulajdonképpen az volt, hogy az osztályizmus elvetésével párhuzamosan az osztálypolitika minden formáját el kell-e vetni, vagy az újrafogalmazható az új évezred körülményei között? Az osztályharcnak nincs folytatása, vagy átváltoztatható valamilyen új osztálypolitikává? Laclau számára egyértelműen az előbbi a követendő út, hiszen számára az osztályizmus a politika logikájának félreértéséhez vezetett, vagyis az osztályharc központi logikaként (esetleg néhány illuzórikus pillanatot leszámítva) a modern társadalmakban sohasem létezett. Szerinte vitapartnere szemfényvesztő bűvészkedést folytat régi kategóriákkal, szándékosan félremagyaráz elméleteket, miközben tulajdonképpen semmit nem tud mondani magáról a forradalomról és az állítólagos új antikapitalista politikai logikáról. Žizek ezzel szemben azt gondolja, hogy az osztályharc koncepciója a maga korában nagyon is helyes és politikailag adekvát elmélet volt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Laclau számára is középponti jelentőségűek azok a hegemonikus küzdelmek amelyek az osztályharc politikai dimenzióját ragadják meg. Szerinte továbbá a „hegemónia mínusz osztályharc = populizmus” képlete tulajdonképpen a forradalmi baloldal kapitulációjával ér fel a posztmodern és liberális korszellemmel szemben. Az egyre inkább elmérgesedő polémiát Žizek később úgy foglalta össze, hogy „miközben Laclau az én szövegeimet unalmasnak és hülyeségnek minősítette, én udvariasan inkább úgy fogalmaztam, hogy az ő szövegei rendkívül érdekesek”. (Žizek, 2006: 189)

Laclau populizmus-képe a Contingency, Hegemony, Universality-ben elválaszthatatlan attól a kiindulóponttól, amihez két évtizeddel korábban, a marxizmus dekonstrukciójának során eljutott. Laclau poszt-marxista projektje eredendően a marxizmus zárt politikaképével helyezkedett szembe, ami az osztályharc kategóriája körül kristályosodott ki. A marxizmus eszerint egy determinisztikus és redukcionista elmélet volt, amely – főleg Kautsky és Engels munkássága nyomán – a kapitalizmusban alapvető gazdasági ellentmondásokat (contradictions) vélt fölfedezni. A marxizmus szerint ezek az ellentmondások nem csak, hogy automatikus módon fejlődnek ki a rendszer törvényszerűségei és megváltoztathatatlan fejlődési tendenciái miatt, de ezzel párhuzamosan politikai ellentmondásként (antagonism) törnek felszínre és oldódnak fel történelmileg: az úgynevezett történelmi materializmus szerint a proletárok és a tőkések osztálya között elkerülhetetlenül sor kerül a döntő ütközetre, mert a gazdasági alapba az kódolva van. Laclau számára az igazi probléma ez: a felépítményként felfogott politika szükségszerűen vezet el az esszencializmus és redukcionizmus teoretikus hibájához, amiért a marxizmusnak nagy árat kellett fizetnie. 1. Igaz-e, hogy a politika nem más, mint a gazdasági ellentmondások felszínre törése, hogy az osztályok közötti antagonizmus „a fixált és szinguláris identitás terméke, amely az osztály tagjait összekapcsolja” – igaz-e tehát az az esszencialista nézőpont, hogy a politika a gazdaság része? 2 És védhető-e az az állítás, hogy minden lényeges társadalmi-politikai konfliktus és antagonizmus mögött a burzsoák és tőkések közötti „rejtett, vagy nyílt” háborút kell keresni, tehát hogy minden politikai harc osztályharc, minden politikai antagonizmus egy konkrét szembenállásra redukálható? Laclau szerint mindkét felvetésre „nem” a válasz és ezért az osztályizmus soha nem volt több, mint a marxizmus sírásója. (HSS 15-19) Geoff Boucher jól látja, hogy Laclau elméleti munkásságának középpontjában a gazdaságilag determinált szükségszerűség és a politikára jellemző esetlegesség közötti feszültség áll, amit szerinte a történelmi materializmus, vagyis a marxizmus magvának eltávolítása nélkül nem lehet feloldani. (Boucher, 2009: 86) Az osztályharc elmélete eszerint egy olyan koncepció, amely a politikát egy társasjátéknak tekinti, ahol a bábuk sorsát és a parti menetét előre elrendelték, ahol az események előre láthatóak és ahol érthetetlen, miért nem hirdetnek már azelőtt győztest, még mielőtt az egészet végigküzdenék.

Véleményem szerint Laclau válasza a forradalmi baloldal korszakos kihívására – „osztályharc helyett populizmus” – kétlépcsős folyamat során születik meg, amelyet a Contingency, Hegemony, Universality elemzései bizonyos értelemben éppen keresztbe metszenek: a szöveg nagyrészt még az eredeti hegemónia-koncepció körül kibontakozó fogalmi és gondolati apparátus felhasználásával íródik, miközben mondandója már a következő lépést, vagyis A populista észben kifejtett modellt előlegezi. Mindez azért fontos, mert Laclau polemikus fejtegetéseit ebben a könyvben végigkíséri az az eldöntetlenség, hogy a populizmus alapját adó logika itt az igazán lényeges, amit Laclau általánosan a politikára érvényes, történelem feletti logikának tekint (a hegemóniáért folytatott harc, ahogyan azt a társadalmi-politikai dinamika kapcsán a Hegemony and Socialist Strategy, (a továbbiakban HSS, 1985) bemutatta), vagy annak az exkluzív és az új évezred elejére megszülető politikai konstellációnak a felvázolása, amely a későbbi írásokban egyértelműen a mai korszak uralkodó logikájaként láttatja a populizmust. Véleményem szerint ez a kettősség nem véletlen – maga Laclau ebben a vitában védelmére is kel Žizek kritikájával szemben. Žizek ugyanis azzal vádolja őt, hogy a marxizmus osztályharc-elméletének redukcionista és esszencialista jellegétől való rémületében Laclau egy radikális historicista álláspontot foglal el: a Hegemony and Socialist Strategy szövegében megalapozott elgondolásairól van szó a politikairól, mint a társadalmi teljességének lehetetlensége által életre hívott és korlátozott logikáról. Žizek szerint ennek a pozíciónak ára a liberális kapitalizmus posztmodern apologetikája. Szerinte a marxizmusnak magának is megvolt ez a kettőssége: (1) a termelési módok, az osztályelmélet történelem feletti és szükségszerűségek által vezérelt historizmusa és (2) a kapitalizmus gazdasági alapján épülő felépítmény elgondolása – ami kétségtelenül a redukcionizmus és esszencializmus veszélyével fenyeget. De éppen Lukács György Történelem és osztálytudata mutatta meg – mondja Žizek – hogy a marxizmus számára a fő veszély nem maga a redukcionalizmus-esszencializmus, hanem ha az történelmietlenné válik – vagy ha éppen valamifajta historista doktrinára cserélik le. (CHU 91-99) Laclau dühödten utasítja vissza, hogy ő bármilyen értelemben is a liberális kapitalizmus posztmodern apologetikáját választotta volna és Lukács művét éppen a marxi örökség egyik nagyszerű, de mérhetetlenül káros alkotásának tartja. (CHU 200-201), Kifejti, hogy nem ért egyet Žizekkel, aki szerint választani kell és az „igazi” forradalmi baloldal csak a történelmi materializmusnak nevezett redukcionista pozíciót választhatja, ami szemben áll mindenfajta historizálással. Laclau szerint ez egy hamis alternatíva és a marxizmusnak éppen az volt a legnagyobb ellentmondása, hogy az osztályharc elmélete miatt nem tudott felülemelkedni ezen a problémán. Ezért „mindkettőt kell választani és egyiket sem”, amikor a populizmusról beszélünk. Véleményem szerint innen érthető meg Ernesto Laclau populizmus-koncepciójának kettős meghatározottsága. A populizmus ebben a keretben egyszerre transzcendentalista és radikális historicista, hiszen egyrészt az új évezred politikájának olyan uralkodó formája, amely a globális kapitalizmus terméke, miközben másrészt persze a hegemonikus küzdelmeknek, a politika általános érvényű logikájának legkifejlettebb megjelenési formája is egyben – a populizmus a hegemonikus logika legfelsőbb foka. Ugyanakkor a populizmus se nem historicizmus, se nem transzencdentializmus, hiszen leírása annak az újraalapozásnak a része, amelynek során létrehozható a marxizmus elméleti keretének és az osztályharc politikájának a korábbi korszak feloldhatatlan ellentmondásaitól mentes alternatívája.

De mi az a pont, ahol az osztályizmus politikáját tulajdonképpen meg kell haladni? Laclau szerint az osztályharc elméletének feloldhatatlan belső feszültsége a reprezentáció problematikájának téves értelmezéséből ered. Žizek nem véletlenül vádolja azzal Laclaut, hogy a marxizmus dekonstrukciója során elméletéből elvész mindaz, amire éppen a marxizmus „esszencialista és redukcionista ökonomizmusa” volt a garancia: a szocializmus perspektívája. (CHU: 88) Laclau a Hegemony and Socialist Strategy-ben amellett érvel, hogy a szocializmus marxista vízióját azért kell elvetni, mert az a reprezentáció tarthatatlan elméleti megközelítésén alapul. Szerinte a marxizmus reprezentáció-elmélete három tézisben foglalható össze: 1 a termelőerők fejlődéséből és naturalisztikus státuszából megváltoztathatatlan törvényszerűségek következnek 2 a társadalmi csoportok és ágensek ezek hatására jönnek létre, mint nagy és homogén embercsoportok és osztályok 3 ezeknek az osztályoknak objektív történelmi érdekei vannak, vagyis a szocializmus objektíve megalapozott a proletariátus helyzetében. (HSS: 77) A Contingency, Hegemony, Universality szövegében Laclau újra bírálja ezt a nézőpontot. Gramsci, Trockíj és Sorel elemzéseit alapul véve úgy gondolja, hogy ez a reprezentáció-felfogás nem védhető, mivel a modern világban a társadalmak komplexekké váltak és bebizonyosodott, hogy a társadalmak tagjai soha nem rendelkeznek fixált, eleve adott és egydimenziós identitásokkal. Laclau szerint a marxista politika totalitárius tévútjai nem voltak véletlenek. Mivel a marxizmus feltételezte, hogy a társadalom tagjainak létezik az objektív valóságból eredő érdeke, feltételezte, hogy a társadalom tagjai objektíve a saját csoportjukhoz tartoznak – a politika számára a reprezentáció feladatát tűzte ki, amely az embereket eljuttatja az objektív helyzet és érdekviszonyok felismeréséig és az ennek megfelelő csoportidentitásig és politikai cselekvésig. A marxista forradalmi politika igazsága a kapitalizmus tarthatatlansága, eszköze az osztálytudat kialakítása és a célja a vágy létrehozása a szocializmusra – az általa meghatározott értelemben vett szocializmusra. (Kiss, 2014) Ez teljes egészében problémás Laclau szerint. A komplex társadalmi valóság és az identitások állandóan változó és sokszínű világa felől nézve – mondja ki Laclau a végső ítéletet – ez a szocializmus maga az erőszak: az osztályharc ára az identitások erőszakos fixációja és megcsonkítása. Laclau szerint az osztályharcról való lemondás azért elengedhetetlen, mert a reprezentáció politikájának empirikusan igazolhatatlan és etikailag elfogadhatatlan módját jelenti.

    1. Populizmus és szocialista stratégia: a globalizáció antagonizmusaitól a demokratikus-antikapitalista imaginációkig

Nem ért egyet azonban Laclau azzal – ahogyan Žizek célzásaiból gondolhatnánk – hogy ezáltal a szocializmusról is le kéne mondani. Pontosabban fogalmazva: úgy véli, hogy maga a szocializmus is az osztályharc univerzumának része volt, így mindkettő alternatíváját meg kell találni. Amikor Laclau az osztályharc helyett a hegemónia politikáját ajánlja, akkor az identitás központi helyét feltételező és azt megteremteni akaró osztálypolitika helyett az identifikációt a középpontba állító radikális demokratikus politikát ajánlja. Úgy véli, hogy az identitások nem következmények, nem a gazdasági-társadalmi pozíciók szükségszerű lenyomati, vagy a politika által az emberek fejébe vert imázsok – hanem komplex és esetleges identifikációs folyamatok eredményei, amelyek az egész társadalmi-gazdasági-politikai intézményes térben zajlanak. (CHU 62-68, Laclau, 2012, Drew, 2002) Laclau szerint az identifikáció folyamata – amit a pszichoanalitikus elméleti hagyomány és Claude Lefort munkássága alapján érthetünk meg – a szimbolikus reprezentáció folyamatához áll a legközelebb. A modern társadalmakban eszerint az intézmények által bemutatott szubjektum pozíciók és a politika által generált össztársadalmi képzeletek szimbolikus keretében próbálják magukat elhelyezni a társadalom tagjai, létrehozni saját identitásukat. Amikor azonban az objektív valóságban olyan esemény történik, amelynek során az egyének nem tudnak saját identitásuk szerint élni a továbbiakban, létrejön az a helyzet, amit Laclau – Gramsci nyomán – „organikus válságnak” nevez. Ekkor olyan új „népi” imaginációkra van szükség (szabadság, demokrácia, emberi élet stb.), amelyek nevében megkérdőjelezhetők a korábbi intézményesített szubjektum pozíciók, vagy politikai képzeletek. Anna Marie Smith szerint éppen ez játszódott le a hatvanas években Amerikában, amikor a patriarchális, patrióta és fehér Amerika identitásai és szimbolikus horizontjai elfogadhatatlanná és követhetetlenné váltak a vietnami háború idején ezért felemelkedhettek az azokat megkérdőjelező emancipációs diskurzusok, kialakítva-lehetővé téve ’68 új életstratégiáit, vízióit és identitásait. (Smith, 1998: 164-168) Laclau tehát – 1968 és a nyolcvanas évek új társadalmi mozgalmainak gyakorlatát védelmezve – a populizmust, mint az identifikáció fennálló rendjét megkérdőjelezni képes politikai logikát ajánlja, (éppen ezeknek a mozgalmaknak a tapasztalataiból kiindulva) nem fogadva el, hogy az identifikáció csak hegemonisztikus, autoriter és antidemokratikus folyamat lehet. „A szimbolikus reprezentáció azonban sokak szerint olyan folyamat, amely alárendelt pozícióba hozza az egyéneket, egy olyan mágikus folyamat, amelynek során elvesztik saját tudatukat és kapcsolatukat saját érdekeikkel és céljaikkal. A baloldal számára ez szükségszerűen maga a fasizmus. Számomra a kérdés máshogy vetődik fel. Mégpedig, hogy lehetséges-e olyan létrejötte az identitás formációknak, amelyek nélkülözik az identifikációt. Véleményem szerint nem lehetséges … mivel identifikáció nélkül nincs identitás és minden identifikáció feltételez egy külsődleges, ami nélkül sem identitás nincs, sem érdek, sem pedig bárminek a felismerése – sem pedig szimbolikus reprezentáció”. (Laclau, 2012: 395)

Ernesto Laclau a Contingeny, Hegemony, Universality vitáiban az osztályharc tarthatatlan reprezentáció-felfogáson alapuló politikájának elvetésére szólít fel és ezzel együtt elveti a szocializmus hagyományos koncepcióját is, amely a proletáridentitáshoz kötődik. Ebben a keretben érthető meg két fő állítása is a populizmussal kapcsolatban.

Első tézisében úgy gondolja, hogy a populista logika a globális kapitalizmus és a posztmodern kapitalizmus időszakának politikai logikája, amely a megoldhatatlan megoldásaként született meg és vált általánossá. A globális korszak nem csak a demokratikus képzelet globálissá válásának és a nép felértékelődésének kora, de egy olyan időszak is, „ahol a heterogenitás és az antagonizmusok növekvő száma a társadalmi aggregáció politikai formáját követeli meg” – vagyis az új artikulációs szituációban „nincs is más választás”, mint a populista politikai logika. (Gaonkar, 2012) Laclau szerint a populista logika előretörésének alapja a globális pozíciók, követelések és célok extrém heterogenitása az új évezredben. (Kiss, 2014: 93-94) Egyik elemzésében azt fejtegeti ezzel kapcsolatban, hogy míg abban az esetben, ha az egyetemi diákok a menza árának csökkenését szeretnék elérni, akkor világos a cél, világos az ellenség személye és hasonlóak azok, akik a demokratikus mobilizációban részt vesznek, „a populista mobilizáció nagyon különböző társadalmi szektorokban zajlik, ahol az ellenség nem adódik egyértelműen és komplex diszkurzív folyamatokra van szükség a mobilizációhoz. Ezért van az, hogy az „üres jelölő” (Laclau így nevezte a hegemonisztikus diszkurzuív folyamat központi pontját – KV) talán már nem is elégséges ezen folyamatok leírására és be kellett vezetni olyan fogalmakat, mint a „lebegő jelölő”, vagy a „társadalmi heterogenitás”. Felvetődik persze a kérdés, hogy mindez már alkalmas-e a megváltozott folyamatok leírására a globális térben. Véleményem szerint igen, mert a társadalom két táborra osztása-osztódása a globális térben sem szűnik meg másrészt pedig a globális térre nem érvényes a posztmodern társadalomleírás legfőbb érve, hogy a társadalmi pluralitások extremitása megakadályozza az egyenlőségi láncok létrejöttét.”. (Laclau, 2012: 400) Laclau szerint a populista logika azért válik a globális korszak politikai logikájává, mert – szemben a populizmus/hegemónia nemzeti változataival – az új nemzetközi szituációban nem lehet a népi mozgósítás alapja az ellenség kijelölése, miközben a politika számára nincs más út a politikai mozgósításra és a diffúz követelések egy táborba terelésére, mint az egyenlőségi logika mentén létrehozni a politika univerzalitását.

Második tézise szerint azonban azt is állítja Laclau, hogy a populista logika arra is alkalmas, hogy egy radikális demokratikus mozgalom megszületését alapozzák rá, amely az identifikáció „antikapitalista” politikáját kínálja az identitás-központú osztályharcos, „szocialista” politikák erőszakja helyett. Ennek a tézisnek alapja az az állítás, hogy valójában a marxisták tévedtek az osztályharccal kapcsolatban: az nem egy különálló politikai logika volt, csak a politika általános érvényű leírásaként értelmezett populista logika egyik markáns megjelenési formája. Laclau elgondolásában a bérmunka és a tőke közötti viszony és a kizsákmányolás, illetve a profit elvétele a munkástól stb. marxista leírása olyan kategóriákkal folytatott filozófiai játék, amely nem a valódi emberekről szól. Az osztályharc alapja valójában ugyanis maga az antikapitalista identitás: az osztályok közötti antagonizmus nem a termelési viszonyokon belül fejlődik valamilyen objektív folyamat következtében, hanem a „munkások és a termelési viszonyok között jön létre”. (CHU, 202) Az antagonizmus, ami az állítólagos osztályharc alapja volt tehát „nem a termelésen belül, hanem a termelés és aközött a munkás között jön létre, aki kívül van a termelésen”. De ez az antagonizmus ugyanaz, mint amit ő a populizmust megalapozó antagonizmusként beazonosít: Laclau tulajdonképpen azt állítja második tézisében, hogy az osztályharc politikai logikája sosem létezett, ehelyett inkább olyan harcokról volt szó a munkásmozgalom időszakában is, amelyek a populista logikát követték. A kapitalizmus valóságában a munkás a termelésbe illeszkedik, a termelés ágenseként tételezik önmagukat – köszönhetően az uralkodó hegemonikus diskurzusoknak. Ahhoz, hogy az osztályharc megszülessen, a munkás egyén számára „szükséges valami, ami kívül van a termelésen, például hogy a munkabéréből nem tud rendes életet élni”. Ebben az esetben például a termelésen kívüli „rendes élet” fordítja szembe a munkást a tőkével. Laclau szerint azonban ez nem kontradikciókon alapuló osztályharc, hanem antagonizmuson alapuló „népi identitások” mentén konstruálódó politikai harc. Nem osztályharcból kinövő szocializmus, hanem populizmus, amely antikapitalista és demokratikus imaginációk létrejöttéhez vezet.

Laclau számára az antikapitalista és demokratikus harc „a globális tőkés világrendszerben” azért marad lényeges, mert meggyőződése, hogy ez a gazdasági szisztéma éppen úgy állandóan válságba kerül, mint korábbi változatai. Alapvető poszt-marxista tézise szerint azonban ezekből az objektív ellentmondásokból nem közvetlenül nőnek ki politikai antagonizmusok. A folyamatot sokkalta inkább úgy kell elgondolni, hogy a kapitalizmus valamely válsága, illetve az arra adott kezelési módok a globális térben élő emberek milliárdjait nagyon különböző módokon és mértékben érintik – vagyis a Hegemony and Socialist Strategy szavaival élve „nagyon különböző módon teszik lehetetlenné, hogy önmaguk lehessenek”. Az antikapitalizmus ennyiben az új évezredben csak a populizmus lényegét jelentő egyenértékűségi logika formájában jöhet létre. Mindehhez természetesen hozzá kell tenni, hogy a Contingency, Hegemony, Universality-ben ez a „populista” antikapitalizmus nem csak a helyzet diktálta kényszer, de a korábbi „szocializmus” alternatíváját is jelenti. Hiszen – ahogy korábban volt róla szó – Laclau szerint a populista logikának éppen az a legfőbb sajátossága, hogy az egyenértékűségi láncolat alapjául választott jelölő nem reprezentálhatja az egymásnak ellentmondó és végtelenül heterogén partikuláris népi követelések mindegyikét, tehát valami azokon kívüli univerzális teljességet kell reprezentálnia.

Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy Laclau elméletében nem az az eredeti mozzanat, hogy a populista logikát a „nép” és valami vele szemben álló „másik” kettősségén keresztül írja le. Laclau alaptézise – amire „populista” antikapitalizmusa is építkezik – hogy az egymásnak is ellentmondó és heterogén követeléseket, ami minden populizmus feltétele, a mozgalom nem a status quo-val szemben egyesíti és stabilizálja csupán, hanem egy „üres jelölő” felemelkedésével, egy koncepció, vagy név középpontba állításával (Nép, magyarok, szabadság, Peron stb.), ami „elveszti saját specifikumait és valamely különös követeléssel lép egyenértékű viszonyba”. (CHU: 70)

Laclau tehát úgy gondolja, hogy a társadalomban található nagy számú kielégítetlen követelés közötti egyenértékűségi láncolat létrehozása és e mentén egy belső határvonal diszkurzív megkonstruálása a hatalom és az alul lévők között, vagyis az ellenségkép – a populizmus két elengedhetetlen aspektusa. (Laclau, 2005: 33-39) De mi jön létre az egyenértékűségi logika során és mire való a populista logika számára az ellenség a frontvonal másik oldalán? Laclau a populista logika univerzális karakterét keresi, amely alkalmassá teszi arra, hogy az osztályharc szocialista víziójának helyére léphessen. Alapvető kérdése, hogy tulajdonképpen mit reprezentál ez az „üres jelölő” – vagyis miért több a populista logika, mint puszta politikai technika? A populizmus „üres jelölője” – mondja Laclau – egy olyan társadalmi teljességet kell reprezentáljon, amely 1 több, mint a reprezentálhatatlan partikuláris követelések sokaságának összege és 2 amely teljesség sérül, vagy lehetetlen az ellenség léte-tevékenysége miatt. A modell igazi teoretikus innovációja, hogy a populizmus üres jelölője – leggyakrabban a nép, amelyre ez a politika hivatkozik – elsősorban a hiányt reprezentálja, azt az általános hiányt nevezi meg, amit a partikuláris követelések valamennyien bizonyítanak. (Ezért is tudja a populizmus központi követelésének helyét akár a legapróbb és legpartikulárisabb követelés is betölteni: mert ez fogja empirikusan bizonyítani a populizmus „üres jelölője” által megfogalmazott hiányt) (Laclau, 1990) Ez a populista identifikáció alapmodellje (amit Laclau kevéssé ismert szövege a Making of Political Identities mutat be Lacan, Gramsci és Lefort alapján), s ez teszi érthetővé, hogy miért tartja Laclau a populizmus egy radikális demokratikus-forradalmi politika logikájának az antikapitalizmus diszkurzív kontextusában. (Laclau, 1994) Laclau a Contingency, Hegemony, Universality időszakában egy olyan demokratikus mozgalmat lát maga előtt (sokan úgy vélik, hogy tulajdonképen a kétezres évek alterglobalizációs mozgalmaira gondol immár) amit a globális kapitalizmus által gátolt identitások és kielégítetlen követelések hívnak életre – hiszen a globális rend permanens organikus válságával állunk szemben.

Ezek a demokratikus mozgalmak azonban lényegében nem azon az alapon építkeznek (mint a hagyományos marxista osztálymozgalmak), hogy „mindez a kapitalizmus miatt van”, hogy „a kapitalizmus megdöntése megváltoztatja a te helyzetedet is és követeléseid teljesülnek”. Ellenkezőleg: a marxista munkásmozgalom ideologikus gradualizmusa helyett 1. olyan teljességet mutatnak fel (a szubordinális pozíciók megszűnése, a béke, a fenntarthatóság és harmónia a természettel, a demokrácia racionális és toleráns formája, a gazdaság elidegenedésmentes és organikus szervezése, a humanista és multikulti emberi közösség, stb.), amely 2. a globális kapitalizmus keretei között nyilvánvalóan „hiányként” jelenik meg – 3. s ezt a hiányt kezdik bizonyítani a résztvevők milliónyi eltérő partikuláris követelései és valóságos gátjai. 4. Ezen a pontos azonban – a Laclau-i modell szerint – az antikapitalista populista logika már át is fordul egyfajta „új szocialista logikává”. Ahogyan Anna Marie Smith ezt megfogalmazza: „ahogyan a felemelkedő populista logika érthetővé válik, elkezdi újraépíteni a lehetséges szubjektum pozíciók rendszerét, amennyiben a saját maga által felmutatott szubjektum pozíciók eredetiek” és egy új társadalmi képzelettel kompatibilisek. (Smith, 1998: 198) A populista logika „üres jelölője” ezen a ponton már nem csak egy politikai pozíciót jelöl, „hanem egy új társadalmi rend jelölőjévé is válik”. Mindehhez rövid megjegyzésként érdemes hozzátenni, hogy Laclau igazsága nem is annyira a rövid életű alterglob mozgalmak idején, vagy az általa különösen támogatott latin-amerikai populista baloldali politikák kapcsán jött el (amelyekben viszontlátni vélte saját koncepciójának érvényre jutását a baloldalon) – sokkalta inkább a spanyol Podemos és a görög Sziriza politikája kapcsán. Ezek a szervezetek ugyanis tudatosan és elméletileg is felvállalva alapoztak az ő elgondolásaira. (Stavrakakis-Katsembekis, 2015)

    1. Žizek és a traumatikus: osztályok a Valós sivatagában

Žizek szerint a poszt-marxista elmélet előtt két út kínálkozik az ezredfordulón: vagy folytatja a marxizmus totális dekonstrukcióját, így a kapitalista totalitás pozíciójának, a történelmi szükségszerűség feltételezésének és a forradalmi aktus mindenhatóságának kritikáját következetesen alkalmazva végül az egész tradíciót elveti. Vagy felismeri, hogy a forradalmi baloldal problémája igazából politikai, vagyis az Osztály és a Párt korábbi koncepcióinak és gyakorlatainak megkérdőjeleződése és sikertelensége. Azaz, hogy a posztmodern-globális kapitalizmus viszonyai között ezek régi formájukban sem nem érvényesek, sem nem értelmezhetők – tehát nem problémás „múltjukkal”, hanem „jelenükkel” van a baj. (CHU 110-115) Žizek válasza a kihívásra az osztálypolitika koncepciójának poszt-marxista újraalapozása – az osztályharc hagyományos keretein túl. Žizek osztályelmélete tulajdonképpen nem más, mint a kapitalizmus lacaniánus elmélete a marxizmus fogalmi apparátusának segítségével artikulálva, vagy ahogy ezzel kapcsolatban Laclau egy fokkal kritikusabban fogalmaz: „Žizek elmélete nem a politikáról szóló elmélet, hanem a mai kapitalizmus olyan pszichológiai elmélete, amely politikai példákat is használ”. (CHU, 289) Žizek szerint az osztályok léte – ahogyan a The Sublime Object of Ideology-ban lefektette ennek a koncepciónak az alapvetéseit – a traumatikus és a szimbolikus Lacan által leírt dinamikájának eredménye, vagyis ez a koncepció a lacani fogalmak alkalmazása a globális kapitalizmus paradigmatikus leírására. (Žizek 1989) Žizek szerint a lacani traumatikus azokat a dolgokat jelenti, amelyek a társdalom által nem szimbolizálhatóak, vagyis hétköznapilag fogalmazva nem dolgozhatók fel a saját horizontunkon belül. Lacan szerint a létünket ontológiailag megalapozó traumatikus, hogy „nem létezik szexuális kapcsolat” a nyugati valóságban – hiába forog a modern ember szinte minden törekvése és gondolata ekörül, nem létezik harmonikus nemi viszony. (Žizek a Castlemaine sör reklámjával illusztrálja azt, ahogyan nem tudhatjuk, valójában mit akar a másik, csak a saját vágyainkat akarjuk viszontlátni benne. A lány sétál a mezőn és meglátja a békát, akit megcsókol és egy fess cowboy lesz belőle. Aztán amikor már minden jónak tűnik, a herceg megcsókolja a lányt és az egy hatalmas korsó itallá változik – ez a lacani kép korunk párkapcsolatáról, mint a pszichoanalízis alapmodelljéről) Ezért Lacan szerint a kultúránk nem szól másról, mint hogy valamilyen módon reagáljunk erre a problémára, „a szexuális különbségek megfogalmazása … a traumatikus megnevezése, a szimbolizálhatatlan szimbolizálása, a hegemonikus küzdelmek terepe”, amikor a társadalom számára kezelhető keretbe helyezi át a kezelhetetlent. (férfi és nő különbségének problémája egy kapcsolatban, perverzió, homoszexualitás stb.) (CHU, 110-112) Žizek kijelenti, hogy ami Lacan számára a szexuális kapcsolat, az számára a tőke. „A mai korszak Valósa, ami megakadályozza minden jelölés sikerességét, a Tőke” (CHU, 223, Wood, 2012) A Žizeki koncepcióban az osztályharc „természetesen” a tőke következménye, de nem az eredeti marxista értelemben, vagyis nem arról van szó, hogy a termelésben képződik egy proletár és egy burzsoá osztály. Az osztályharc, mint a tőke következménye a termelésen kívül jön létre: az osztályok azáltal konstruálódnak, hogy az egyes emberek (majd esetleg az emberek csoportjai) hogyan reagálnak a Valós traumatikus jelenlétére. (McMillan, 2013: 117) És természetesen ezek az osztályok antagonisztikus (posztmarxistaként az antagonism, nem a contradiction szót használja Žizek) viszonyban állnak egymással, vagyis a Tőke Valósának romboló hatása az osztályok jelenléteként válik részévé a valóságnak. Ahogyan Žizek némileg Laclauval szemben már korábban kifejtette: „az osztályharc nem a végső jelölő, ami minden jelöltnek értelmet ad … sokkalta inkább a központi határ, a traumatikus gát, a tiszta negativitás, ami meggátolja, hogy a társadalmi-ideológiai mező teljessége és totalizációja létrejöhessen. Az osztályharc hatását tekintve van jelen, hogy neki köszönhetően a társadalom totalizálására tett minden kísérlet halálra van ítélve” (Žizek, 1989: 164)

Žizek a rá jellemző megdöbbentő elméleti húzások egyikeként azt állítja, hogy az osztályok topográfiájára tekintve a globális kapitalizmusban nem két-, hanem háromszereplős küzdelem bontakozik ki a megfigyelő szeme előtt. Az ő lacaniánus posztmodern marxizmusa talán nem is végződhetne más konklúzióval, mint hogy a nyugati, vagy fejlett világban a Szimbolikus, a Fantázia és a Valós „posztmodern” osztályai jönnek létre – megfeleltetve az eredeti lacani triász elnevezéseinek. A koncepció szerint két osztály konstituálódik a Valós hatására a posztmodern nyugati társadalmakon belül. Claude Levi-Strauss antropológiai elemzéseihez nyúlik vissza amikor azt állítja, hogy a Valósra való reagálásnak alapvetően két módja lehetséges. Az egyik, a „konzervatív-korporatista” válasz megpróbál olyan ideológiai fantáziák nevében szembenézni a problémákkal, amelyek alapvetően egységesnek és működőnek mutatják be a világot, amit éppen eseti problémák zavarnak meg, de a helyreállítás minden bizonnyal lehetséges. A másik válasz, a „forradalmi-antagonisztikus” ezzel szemben úgy látja, hogy a dolgok állásával valami hatalmas baj van, gyökeres változtatásra van szükség – azonban ez a válasz „természetesen” nem ragadhatja meg a „Valós problémát”. Sőt éppen ellenkezőleg: Žizek szerint a forradalmi-antagonisztikus válasz lényege éppen az áthelyezés – a feldolgozhatatlan áthelyezése valami nagyon radikálisba, ami könyörtelenül végigharcolható. (CHU 112-113) Žizek osztályformulája azért figyelemre méltó, mert nagyszerűen ragadja meg a mai „nyugati” társadalmak osztályszerkezetének azt a jellegzetességét, hogy mintha ezekben a politikai közösségekben úgy állna folyamatosan és különféle szereposztásban egymással szemben két beállítódás, hogy miközben az egyik „forradalmi”, a másik „reakciós”, valójában mindkettő „konzervatív”. Žizek két kedvenc példája tér vissza a Contingency, Hegemony, Universality lapjain, direktben Laclau elemzéseinek korrigálása céljából. A nácik „konzervatív forradalma” Žizek szerint elementáris erővel bizonyítja, hogy a Valós (akkor még az osztályharc kibékíthetetlensége a világválság idején) hogyan helyezhető át például a zsidó személyébe és hogyan transzformálhatók a forradalmi-antagonisztikus energiák a zsidók elleni fellépés, a koncentrációs tábor radikális cselekvésének irányába – ezzel cáfolva azokat, akik szerint Hitler a populizmus ősfigurája volna. Szerinte Hitler sikerének kulcsa, hogy konzervatív forradalmának álcselekvéseiben egyesíteni tudta a német világot alapvetően organikus és boldog fantáziákban megélő Fantázia és a német valóságot alapvetően problémásnak és megváltoztatandónak érző Szimbolikus osztályokat – vagyis borzalmas áron pacifikálta az osztályharcot. A másik példa Milosevič Szerbiája, amelyet Žizek úgy ír le, mint a koszovói albánok elnyomásának Valósa által konstruált politikai közösség, amelyben a hatalom és a szerb nacionalizmus Fantázia osztálya és a fiatalok és a demokratikus erők Szimbolikus osztálya áll egymással szemben – hamis radikalizmusba fojtva, hogy éppen a leglényegesebb kérdésben egyívásúak.

A populizmus ellen: Párt, kommunizmus és a Szimptomatikus osztály

Žizek elemzéseiben nem is annyira az a lényeges, hogy hogyan személyesíti meg a három fogalmat, hanem hogy milyen sajátosságokkal jellemzi a mai osztályháromszöget. Először is úgy véli, hogy a posztmodern kapitalizmusban megfordul a régi szereposztás, ami szerint alul van a változtatás energiája és felül annak oppozíciója: ma a radikális-antagonisztikus válaszokat a csúcson lévő Szimbolikus osztályok adják, miközben a „középosztályok” ragaszkodnak inkább az organikusságot és teljességet felmutató fantázia-ideológiákhoz. A mai nyugati társadalmaik osztályhierarchiájában a Szimbolikus osztályok, „nem csak a bankárok és menedzserek, de az újságírók, akadémikusok és jogászok is”, a hegemonikus ideológiai folyamatokért felelősek, amelyek részeként alakítják és diszkurzíve folyamatosan újrakonstruálják a valóságot. A Szimbolikus osztály – mivel folyamatosan cselekvésre kényszeríti a feldolgozhatatlan Valós – tulajdonképpen abban az ellentmondásos helyzetben van, hogy miközben nem akar mást, mint vezetni, irányítani és saját javára fordítani a létező rendet, aközben kénytelen állandóan „forradalmasítani” azt. Ezért különülnek el tőle az alul lévők, a Fantázia osztály tagjai, „a középosztályok, amelyek szenvedélyesen kapcsolódnak a termelés és az ideológia fennálló változatához”. (CHU 321-323) Žizek szerint ezek a középosztályok – természetesen a modell sematikus keretin belül értve – a lacani tükör-fázis társadalmi megszemélyesítői: a kapitalizmus ideológiai fantáziáinak tükrében tekintik önmagukat és ezen fantáziák megvalósításán fáradozva építik saját személyüket és környezetüket – ebből adódóan konzervatívak, hiszen a Valós betörése esetén is a kapitalizmus Fantáziáit választják annak feldolgozása során, a problémák megoldása helyett. (Kiss 2014b) Tulajdonképpen értelmezésem szerint Žizek itt az identitás lacani koncepciójának két komponensével játszik el. Mint ismeretes Lacan szerint az identitás két összetevője az ideal-Ego és az Ego-ideal. Žizek értelmezésében ez a kétféle identitás (vagy a domináns mozzanat eltérése) határozza meg a két belső osztályt a posztmodern kapitalizmusban. A Fantázia osztály ebben a kultúrkritikai átiratban az ideal-Ego osztálya, a konformista társadalmi magatartás képviselője, amely a reklámok, az amerikai filmek, a magazinok világa, a felkínált társadalmi utak és szerepek, a többiek „egyszerű másolása során kívánja elnyerni a jutalmat és stabilizálni saját érzéseit és önképét”. A fantázián keresztül történő identifikáció során egyszerűen behelyettesítik magukat a filmben látott, a reklámban bemutatott szereplők stb. helyére és ezeknek megfelelően viselkednek saját életükben, teremtik meg a szituációkat (szerelem, család, karrier, szabadidő stb) és várják az ígért élvezetet. A Szimbolikus osztály ezzel szemben az Ego-ideal mentalitása segítségével megpróbálja feltérképezni és leképezni magában a társadalom szabályait, a fennálló autoritások elvárásait, saját lehetőségeit és ezek fényében megfogalmazni önmaga társadalmi ideálját – majd ennek nevében alakítani és kiélvezni a valóságot. Ez a szimbolikus identifikáció lacani mentalitásának megfelelője, amely – egyszerűen fogalmazva – a társadalmi folyamatokat olyan „rendnek” (rendszernek) látja, amibe be kell lépni, el kell helyezni magát. Tehát meg kell fogalmaznia magát, mint a szimbolikus rend részét, azonosulnia kell saját „társadalmi maszkjával”. (a fogalmakhoz lásd: Boucher-Sharpe 2010: 47-48),

Véleményem szerint ez az a pont, ahol érthetővé válik Žizek és Laclau populizmussal kapcsolatos véleményének markáns eltérése. Ahogyan Žizek ezt megfogalmazza: míg Laclau számára az osztályharc a hegemonikus-populista politikai logika egyik speciális megjelenési formája, szerinte éppen fordítva van. (CHU 318-319) Az általa felvázolt osztálykeretben a populizmus helye lesz speciális és alárendelt az osztályharc aktuális állásának: szerinte a populizmus csak az osztályok bizonyos konstellációjában reakcióként jön létre, amikor a Szimbolikus osztályok „konzervatív radikalizmusa” sérti a Fantázia osztályok tagjainak „konzervatív-konform” életstratégiáját. A populizmus a Fantázia osztályok „magáért valóvá” válásának politikai logikája, tehát az osztályharc egyik változata. Ebben a keretben tehát a populizmus nem más, mint lázadás a felül lévők aktivizmusa ellen a kapitalizmus (korábbi) fantáziáinak/ideológiáinak védelmezésének pozíciója mentén. Erre utalt Žizek elhíresült „inkább Trump, mint Clinton” érvelése kapcsán: ma már látható, ahogyan Donald Trump a liberális szimbolikus osztály aktivizmusa elleni „elitellenesség” megtestesítőjének is tekinthető az „amerikai álom” (az ötvenes- hetvenes évek és az ezzel folytonos Hollywood) fehér, középosztálybeli, munkásfantáziáinak nevében.

A Žizeki osztálytérképnek a harmadik szereplője a Fantázia és a Szimbolikus osztály mellett (amelyekkel kapcsolatban még egyszer hangsúlyozni kell, hogy Žizek szerint „nincs proletariátus és burzsoázia, mint eleve adott ágens”, csak „proletárok és burzsoák vannak” – tehát alapvetően ideológiai-politikai folyamatokkal állunk szemben, amelyek bizonyos helyzetekben eredményezhetnek kollektív osztályharcot is) – ez pedig nem más, mint a Valós, vagy Szimptomatikus osztály: „az állandó kizártak tartoznak ide, tehát a hajléktalanok, a tartósan munkanélküliek, a vallási kisebbségek, az etnikai csoportok, a privilégiumokat nélkülöző rétegek stb.” (CHU 322) A globális kapitalizmus korában ezt az osztályt éppen úgy a globális tőke „konstruálja” mint a másik kettőt – csak míg előbbiek a felül és az alul pozícióját töltik be a valóságban, ez utóbbi a kívül pozíciójában van a valósághoz képest; „osztály a Valós sivatagában”. Žizek megállapítja – visszautalva ezzel első ismertté vált munkáira – hogy ma a Valós osztályai, vagy a Szimptomatikus csoportok foglalják el ugyanazt a helyet, amit Marx idejében a proletárok. Ebben az érvelésben Žizek ahhoz a marxista pozícióhoz csatlakozik, amely a proletariátus marxi meghatározási közül azt állítja a középpontba, mely szerint „a proletariátus a kapitalizmusban nem osztály”, amely „létével is a kapitalizmus felbomlásának igazságát mondja ki”, tehát „amely a proletariátust a tőke szimptómájának tekinti.” (Žizek, 1989) A koncepció lényege a Valós konstituáló szerepének átfordítása: míg maga a Valós hozza létre a posztmodern kapitalizmus osztályait, a Szimptomatikus osztály hozza létre a radikális baloldal újraalapozásának lehetőségét.

Žizek elgondolása szerint a Szimptomatikus osztály tagjai azokból a társadalmi csoportokból kerülnek ki, amelyek kívül esnek a szimbolikus renden. A városi gettók több tízmilliós lakossága például éppen ebben az értelemben „él túl” a fejlett világ valóságán kívül. Az ő életstratégiáik, értékeik, viselkedési mintáik, stb. a szimbolikus rendbe nem illeszthetők, ezért a társadalom megpróbál nem tudomást venni róluk, magán kívül rekeszteni őket. A Žizeki osztályelmélet szerint ugyanebbe a fél-, vagy teljes társadalmon kívüli állapotba kerülnek a romák, a hajléktalanok, a bevándorlók, vagy a vallási kisebbségek. Ezen emberek csoportja abban a pillanatban válik ténylegesen Szimptomatikus osztállyá, amikor „betör” a Fantázia- és Szimbolikus osztályok „szimbolikus rendjébe” – ebben a pillanatban ugyanis megbomlik a társadalomnak a harmóniája és organikussága, amely látszatának fenntartása éppen a Valós kívül rekesztésén, feldolgozatlanságán nyugodott. Žizek szerint azonban a Szimptomatikus osztály feltűnése a horizonton éppen a Valós betörése. Erre – ahogy napjaink menekültválsága kapcsán Žizek nyomán felvethető – a két osztály kétféleképpen reagál. A Fantázia osztályok a menekülteket barbár, veszélyes, felelőtlen, kultúraidegen elemeknek tekintik, akik alapvetően sértik és támadják mindazt, amit a kapitalizmus ideológiai fantáziái rögzítenek és kínálnak – a „társadalom rendjét” a „kereszténység értékeit”, a „nyugati civilizációt”, a „szabad, biztonságos és félelem nélküli életet”, a „munkát”, vagy éppen a „normális” emberek közösségét stb. A Szimbolikus osztályok tagjai politikai aktivizmus keretében megpróbálják a menekülteket pacifikálni, vagyis az organikus és harmonikus rendbe illeszteni őket a humanizmus, a gyerekek és családok szeretete, az univerzális emberi jogok, a munkaerő-piaci trendek, a multikulti stb. nevében – leválasztva őket a Valósról, aminek ők a szimptómái és beilleszteni a saját rendjébe. (Žizek, 2015)

Žizek a Szimptomatikus osztály bemutatása során mind a kívül rekedtek és marginalizáltak radikalizmusában bízó Judith Butlerral, mind a nép baloldali-forradalmi megkonstruálásában bízó Ernesto Laclauval polemizál. Véleménye szerint ugyanis ők sem voltak képesek túllépni a baloldal nagy dilemmáján és kudarcainak állandó forrásán. Žizek szerint a marxizmus és a baloldal korábban a munkásokra, a társadalmi többségre, az átlagemberek sokaságára kívánt alapozni, de keservesen csalatkoznia kellett, amikor minduntalan rájött, hogy „ezek a csoportok csak ritkán radikálisak és akkor is jobban motiválja őket a bérek emelése, a munka biztonsága és az erőszaktól való félelem”, mint az állam megdöntése és a tényleges forradalmi cselekvés. (Dean, 2006: 130) Később a baloldal számára a marginalizált rétegek váltak az ideálisnak tetsző aktorrá (a marxi értelemben vett lumpenproletariátus tagjai), de idővel kiderült, hogy az ő mozgósításukban a szélsőjobboldali diktatúrák és az erőszakos-kirekesztő politikai mozgalmak sokkal sikeresebbek – hiszen ők nem egy szabad és egyenlő világot akarnak, hanem egy olyat, ahol ők vannak végre felül és belül. Žizek ezért tagadja, hogy a Szimptomatikus osztály lehetne egy szocialista politika alapja, a világjobbító eszmék bázisa, az eredendő tagadás „magáért való” helye. A szocialista ideológia és az annak megfelelő osztálytudat helyett a kommunizmus gyakorlatában hisz. Azt gondolja, hogy a radikális baloldalnak saját magának kell a forradalom ágensévé válnia (ennyiben kétségtelenül joggal hivatkozik Lenin örökségére), létre kell hoznia a Pártot, mint egyfajta „Szent Pál-féle közösséget, a hívők valódi közösségét”: a Pártot, ami a Valós betörésének pillanatában új értelmet ad a folyamatoknak, tényleges cselevési irányokat jelöl ki, kapcsolódási és életstratégiai pozíciókat kínál azok számára, akik „nem tudnak a régi módon élni” a történtek után stb. – ezáltal ténylegesen a Valós megváltoztatására törekszik. A Žizeki Párt az a szereplő, amely a Szimptomatikus osztály megjelenése (menekültek érkezése, környezeti katasztrófák elszenvedői, terroristák tevékenysége, megfagyó hajléktalanok, külvárosok lázadása, a demokrácia lelepleződése miatti tüntetés, a spekulatív és a globális tőke mozgásának tragédiáinak áldozatai stb.) pillanatában egy új szimbolikus rend kikristályosodási pontjaként jelenik meg – „visszamenőlegesen jelentéssel töltve meg a Cselekvést”. (Dean, 2006: 135, Žizek, 2016) Žizek Pártja (és annak esetleges karizmatikus Vezetőjének alakja) tehát egyszerre egy új közösség helye, tehát egy új szimbolikus rend alapja; egyszerre olyan tényező, amely a Valóssal való szembenézésre kényszerít annak egyre gyakoribb és erőteljesebb betörésének köztes időszakaiban, egy ideológiai-kritikai projekt keretében; és egyszerre az az ágens, amely mind a hétköznapokban, mind a politikában kidolgozza a tényleges cselekedetek lehetséges körét és véghez viszi ezeket a „forradalmakat”. A Párt kommunizmusa egy új szimbolikus rend, egy forradalmi közösség terméke, amely egyrészt beemel a kívül világából, a Szimptomatikus osztályok gyakorlatából elemeket (ezáltal hozzájuk kapcsolódik), másrészt azonban vonzerőt gyakorol a Fantázia osztályok tagjaira, hogy szakítsanak reménytelen konformizmusukkal. Žizek szövegeiből egy olyan radikális szubjektum képe bontakozik ki, amely abban különbözik a leginkább a korábbi osztályharc szubjektumaitól, hogy a forradalmi baloldal ágensét az osztálytól az osztályharc terében tevékenykedő Párt irányába mozdítja el, vagyis ebben az értelemben osztályharc helyett osztálypolitikát ajánl. Ezzel persze koránt sem oldja meg, inkább újra exponálja a régi baloldal számtalan nagy kérdését, ami korábban húsba vágóan jelent meg a bolsevizmustól az ultrabaloldalig és a Nagy Megtagadás teoretikusaiig…

Egy vita utóélete: poszt-marxizmus a liberális-posztmodern hegemónia után

A történeti hűség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Ernesto Laclau nem csak a Contingency, Hegemony, Universality lapjain minősíti mindezt „forradalmi frázisnak”, „zsurnalizmusnak”, „a politika alapkérdésinek megkerülésének”, kijelentve: „Žizek elgondolásait nem könnyű kommentálni, mert bár minden elismerésem azért, hogy használja az osztály fogalmát, ez mégsem több, mint egy olyan dogmatikus elem, aminek nem tisztázott a használhatósága a mai szituáció értelmezésében… Nem tudom elkerülni azt az érzést, hogy Žizeknél az osztály fogalma egyfajta deus ex machina, amelynek célja, hogy a jó fiút játssza a multikulturalizmus és identitáspolitika gonoszával szemben. Azt hiszem, hogy amit Žizek tesz, az nem más, mint egy skizofrén összekapcsolási kísérlet újabb példája szövegeiben a magasan szofisztikált lacaniánus elemzés és a sikertelenül dekonstruált hagyományos marxizmus között” (CHU: )

Fél évtizeddel később a vita során szerzett kölcsönös sérelmeket újra, ha lehet még intenzívebb formában egymásra olvassák a résztvevők.

Žizek megjelentet egy recenziót Laclau A populista ész című könyvéről, amelyben úgy véli, Laclau populizmus leírása téves, mert nem igaz, hogy „a populizmus tekintetében nincs jelentősége a demokratikus követelések tartalmának, csak annak, ahogyan ezek összekapcsolódása során létrejön a népi szubjektum és ahogy minden partikuláris harc és globális antagonizmus a ‘mi’ és az ‘ők’ közötti küzdelem részeként jelenik meg”. Szerinte amikor Laclau „a populizmust preferálja az osztályharc alternatívájaként”, már nem poszt-, hanem antimarxista pozíciót foglal el, hiszen olyan politikaképet fektet le, amelyben a politikát létrehozó „baj” már nem a rendszer maga, hanem aki korrumpálja, rosszul működteti azt, amelyben már nincsenek a rendszer lényegéhez tartozó folyamatok, csak „elemek”, megszabadítva minden strukturális jelentőségtől. (Žizek, 2006) Laclau válaszában kiáll korábbi nézőpontja mellett és úgy véli, Žizek (helytelen marxista reflexeknek engedve) rosszul teszi fel a köztük lévő nézeteltérés alapkérdését, mert az nem az „osztályharc, vagy populizmus” – ehelyett az „osztályharc és populizmus” tézisét fogalmazza meg, vagyis szerinte éppen az a baj, hogy a marxisták az osztályharc elmélete miatt nem vették észre, hogy van egy még azt is meghatározó logika a politika világában, a hegemonikus-populista logika. (Laclau, 2006: 468-478) Laclau – számtalan válogatott dehonesztáló jelző társaságában – úgy véli, „Žizek tulajdonképpen nem érti a hegemónia fogalmát, mert nem érti a Valós szerepét a hegemonikus folyamatokban, mert nem érti Lacan koncepcióját a Valósról, mert besározta Lacant Hegellel, akit szintén nem ért, így természetesen nem értheti Marxot sem.” (Žizek, 2006) Ez a dühödt elutasítás persze nem véletlen. Žizek ugyanis tulajdonképpen alapvetően támadja a laclau-i populizmus koncepciót, amikor annak legfőbb hibájaként a nép utólagos megjelenését, konstruált voltát tagadja: szerinte a nép létezése megelőzi a népi identitás létrejöttét. Számára a nép a posztmodern-globális kapitalizmusban nem más, mint a Fantázia osztály, az a reakciós és depolitizált tömeg, amely csak egyetlen esetben és egyetlen módon politizálható: amikor külső támadás éri (akár a Szimbolikus, akár a Szimptomatikus osztály, a Valós felől) és egyetlen módon: a Laclau által leírt populista logika segítségével. A „nép” és annak politikai logikája az osztályharc része – így nem fogadható el az osztályharc logikájával ekvivalensként. (Žizek, 2006b)

A vita kontextusa, ami a baloldal jövőjével kapcsolatban zajlott az elmúlt harminc évben, talán minden korábbinál nyíltabban fogalmazódott meg ezeknek a szövegeknek kapcsán. Mind Laclau, mind Žizek azt a kérdést teszi fel, hogy mihez kezdjen a poszt-marxizmus azzal, hogy a marxizmus dekonstrukciója a neoliberális és posztmodernista hegemónia időszakában zajlott, ennek köszönhetően maguk az új radikális baloldali elméleti és politikai próbálkozások is sokat átvettek ezek alapvetéseiből és intellektuális apparátusából. A kérdés azért vált igen sürgetővé a kétezres évek elején, mert miközben a mai marxizmus saját gondolatrendszerének alapjává tette a demokrácia, a viták pluralitása, a multikulturalizmus, az erőszak-ellenesség, a civil társdalom, az identitáspolitika, az anti-totalitarizmus, az igazságosság, az egyéni szabadság stb. liberális és posztmodern „igazságait”, aközben egyre erőteljesebben jelennek meg a fennállóval kritikus jobboldali populista és szélsőjobboldali mozgalmak és politikák. Vagyis mintha a marxizmus dekonstrukciója során a liberális-posztmodern hegemónia miatt elveszett volna a mai marxizmusból a képesség a (posztmodern kapitalista) politikai tér saját és autonóm újraértelmezésére. Miközben ennek keretében Žizek azzal vádolja Laclaut, hogy elmélete ennek az önfeladásnak és impotenciának elsődleges példája, Laclau úgy gondolja, hogy Žizek alapvetően érti félre elgondolásait és saját anakronisztikus és bombasztikus frázisgyűjteményének mércéjével méri őket. Másfél évtized távlatából, a neoliberális-posztmodern hegemónia (legalábbis) agóniájának korában ezek a kérdések minden bizonnyal máshogy vetődnek már fel. Különösen annak tükrében, hogy a menekültek millióival a globális tőke Žizeki Valósa visszavonhatatlanul betört az életünkbe és a populizmus laclaui politikai logikája ezzel párhuzamosan mintha ténylegesen a középpontba került volna a mainstream és a radikális politikában egyaránt. A mából visszatekintve Žizek és Laclau szövegeire, a Contingency, Hegemony, Universality a politikának két olyan paradigmáját kínálja, amelyek éppen a legfontosabb ponton jelentik alternatíváját a liberális-posztmodernista politikaképeknek: érvénytelenítik azok elsődleges állítását, a forradalmi-radikális pozíció végleges eltűnését, vagy értelmezhetetlenségét a jelen viszonyai között.

Véleményem szerint Zizek és Laclau populizmus-koncepciója azért figyelemreméltó, mert messze túljutnak a hegemón liberális populizmus-képen, amikor ezt a jelenséget és politikai logikát nem a fennállón „belülről”, hanem azon „kívülről” nézik. Szakítanak azzal az értelmezési kerettel, amely szerint a populizmus nem más, mint a liberális demokráciák politikai válságára adott kétarcú reakció: amely miközben rendelkezik bizonyos demokratikus jelleggel, ahogyan az elitek ellen megkonstruálja a népet, aközben szükségszerűen felszámolja mindazt, ami korábban a liberális konszenzus része volt, így veszélyezteti a szabadságot, a normális és harmonikus társadalmi működés esélyét, egy szűk csoport uralmához és a politikai mező felszámolásához vezet és erőszakosan torzítja el a piaci folyamatokat. Valójában mindketten jól látják, hogy a populizmus nem csak a demokrácia válságára adott antidemokratikus reakció – ahogyan sokan értelmezik -, hanem a globális kapitalizmus korában a politika egészének válságára adott válasz. A nemzetállamok és a nyugati szövetségi rendszereken „belül” rekedt liberális demokratikus politikák képtelenek válaszolni mindarra, ami saját világukon „kívül” van. A populizmussal kapcsolatban abban nincs vita a két szerző között, hogy az első „válasznak” tekinthető a globális kihívásokra a nyugati típusú demokráciákban. A vita abban van, hogy a populista logika lehet-e egy globális szinten létrejövő radikális-forradalmi baloldal politikájának alaplogikája?

Laclau úgy gondolja, hogy ez az egyetlen reális logika és az ebben meglévő univerzális potenciálokra alapozva ez tudatosan ki is aknázható, egyesíteni képes a „kívül” és a „belül” tömegeit – ahogyan az alterglobalizációs mozgalmaktól az Occupy Mozgalomig és a DEIM-ig erre számtalan kísérlet is történt már. (Az elitellenességből és a számtalan széttartó sérelemből-igényből globálisan is megszülethet a We are the 99%) Zizek ezzel szemben úgy véli, hogy a Kívül/Belül viszonyrendszer nem csak egy kezelendő probléma egy globális politika számára (Laclau), de egyenesen a kérdés kulcsa, maga a globális politika alapja. A „belül” és a „kívül” politikájának világa tehát egyaránt tartalmazhatja a populista logikát, amit Lalcau leírt, de ez csak felületi hasonlóság. A populizmus ugyanis a belül világának osztályviszonyaihoz immanensen hozzátartozik, a kívül világában ellenben csak „ideológiaként’, illetve a „szervezeti kérdés” részeként jöhet szóba. Valójában a belül populizmusa már létezik és alapvetően reakciós és a kapitalizmus fantáziáihoz kötődik és nem is lehet más. A „kívül” populizmusa viszont még csak nyomokban fedezhető fel és jobbára a „fejlett világ” baloldali-alternatív szereplőinek gyámsága alatt jön létre. Zizek szerint a populista logika fő baja, hogy a jelenlegi elit elutasításának logikájából jobbára csak egy „nekünk megfelelő és általunk ellenőrzött elit” követelése születik meg, de ez nem lehet a globális kívül politikájának alapja. Hiszen „a globális kapitalizmus nem csak hódítást és nyitottságot jelent, eliteket és alul lévőket, hanem az önmagába zárt Belült és a Kívült folyamatosan elválasztó glóbuszt is. A kapitalizmus végigviszi az egész világon a népesség osztályokra osztását, elválasztva azokat, akiket véd a gömb, azoktól, akiket nem.” (Zizek, 2016: 115) A magam részéről úgy gondolom, hogy igaza van Zizeknek abban, hogy a mai világban léteznek a globális politikának centrumai (például ez a megosztottság), ezért nem lehet a globális politikát a tartalmilag üres (poszt-reprezentációs) populista egyenértékűségi viszonyok mentén leírni. Miközben Zizekkel együtt hiszem, hogy az osztálytudat koncepciójához nincs többé visszaút és egyetértek Laclau követőivel, hogy a „kívül kommunizmusa” számára a populista logika releváns politikai technikaként adódhat, ahogyan mellesleg ezt az Arab Tavasz kapcsán maga Zizek is elismeri. Vagyis nem tudom, hogy van-e kommunista populizmus, de populista kommunizmus biztosan nincsen.

Kiss Viktor (1976) politológus, ideológiakutató, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Politikatörténeti Intézet kutatója

Felhasznált irodalom

Boucher, Geoff – Shapre, Matthew (2010) Žizek and Politics: A Critical Introduction. Edinbourgh University Press

Burnham, Clint (1995): The Jamesonian Unconscious: The Aesthetics

Butler, Judith – Laclau, Ernesto – Žizek, Slavoj (2000): Contingency, Hegemony, Universality: Contemporary Dialogues on the Left. Verso

Carver, Terell (1999): The Postmodern Marx. Penn State University Press

Critchley, Peter (1997): Beyond Modernity and Postmodernity. Vol. 1 Marx on the Postmodern Terrain. Verso

Drew, Julie (2002): The Politics of Persuading: Ernesto Laclau and the Question of Discursive Force. JAC Vol. 22. No. 2. 399-404

Gaonkar, Dilip Parameshwar (2012): The Primacy Of The Political And The Trope Of The ‘PEOPLE’ In Ernesto Laclau’s On Populist Reason. An Introduction. Cultural Studies Vol. 26, Nos. 2-3. 185-206

Kiss Viktor (2014): A politika logikái. Ernesto Laclau és az ideológiakritika reorganizációja. Politikatudományi Szemle Vol 23 No 1. 77–101.

Kiss Viktor (2014b) Tudják, de mégis teszik. Slavoj Žizek és a kapitalizmus, mint ideológia. Replika. Vol. 23. No. 89., 129-150

Laclau, Ernesto (1990): New Reflections on the Revolution of Our Time. Verso

Laclau, Ernesto (1994): Making of Political Identities. Verso

Laclau, Ernesto (2005): What is in a name? In: Panizza, Francisco (ed.): Populism and the Mirror of Democracy. Verso 32-50

Laclau, Ernesto (2006): Why Constructing a People Is the Main Task of Radical Politics. Critical Inquiry Vol. 9., No. 32: 646-680.

Laclau, Ernesto (2012): Reply. Cultural Studies Vol. 26, No. 2-3. 391-415

Laclau, Ernesto (2014): Post-Marxism, Populism and Critique. Routledge

McMillan, Chris (2013): Zižek and Communist Strategy: On the Disavowed Foundations of Global Capitalism. Edinburgh University Press

Sim, Stuart (2013): Post-Marxism. An Intellectual History. Routledge

Smith, Anna Marie (1998): Laclau and Mouffe: The Radical Democratic Imaginary. Routledge

Stavrakakis, Yannis – Katsambekis, Giorgos (2015) Left-wing populism in the European periphery: the case of SYRIZA. Journal of Political Ideologies. Vol. 19., No. 2, 119-142

Therborn, Göran (2008): From Marxism to Post-Marxism? Verso

Wood, Kelsey (2012): Žizek: A Reader’s Guide. John Wiley and Sons

Žizek, Slavoj (1989): The Sublime Object of Ideology. Verso

Žizek, Slavoj (2006): Schlagend, aber nicht Treffend! Critical Inquiry Vol. 9 No. 33: 185-211.

Žizek, Slavoj (2006b): Against the Populist Temptation: Critical Inquiry: Vol 32, No 3. 1-30

Žizek, Slavoj (2015): The Need to Traverse the Fantasy A call to mobilize Europe’s radical-emancipatory tradition, and why we need a solidarity of struggles, not a “dialogue of cultures”. In These Times. 2015 December 28.

Žizek, Slavoj (2016): Zűr a Paradicsomban. A történelem végétől a kapitalizmus végéig. Európa Kiadó

Copyright 2018 | KISS VIKTOR