Marxizmus az osztályharc után. Ernesto Laclau és Slavoj Zizek vitája a populizmusról (2017)

populism-hde7g5

ELŐZETES Az elmúlt évtizedek fejleményeinek tükrében vitathatatlan, hogy a marxizmus nem csak hogy nem tűnt el a történelem süllyesztőjében (ahogyan azt sokan remélték ellenfelei közül), de izgalmasabb és sokszínűbb módon volt jelen, mint valaha. Mindezt a marxiánus intellektuális hagyomány ”posztmodernizálódása” tette lehetővé: a marxizmus megszűnt egységes narratíva, tudományos elmélet, vagy politizálási mód lenni, elvesztette intellektuális elkülönültségét, sok esetben még külső bírálóinál is kritikusabb saját forrásaival és korábbi képviselőivel szemben. (Carver, 1999) Ezzel párhuzamosan kétségtelenül létrejött legalább négy terület, ahol ez a „marxista posztmodern” nem csak hogy visszanyerte az eredeti elméleti korábbi virulenciáját, de bizonyos értelemben rátalált saját politikai újrakezdésének esélyeire is. Először is – ahogyan azt Clint Burnham megfogalmazza – az elmúlt évtizedekben a marxizmus a morális alapú politikai pozíciók egyik fő pilléreként van jelen, a „fiatalos, szociális, ökológiai, antirassszista és feminista” társadalmi mozgalmakban talált otthonra, mint a neoliberális kapitalizmussal szembeni ellenállás egyik legitimációs alapja. A marxizmus másodszor tovább él egyfajta „szkeptikus, kritikai és független értelmiségi attitűdként”, az akadémiai világban és a nyilvánosságban az univerzális értelmiségi szerepének újrafogalmazásaként tulajdonképpen Michael Foucault és Jean Baudrillard színre lépése óta számtalan formában. A marxista politika harmadszor megfogalmazza magát, mint az elmúlt évtizedekben a nyugati világban is újra, meg újra felbukkanó autoriter, antidemokratikus és konzervatív politikai szereplők és globális politikai gyakorlatok ellenpólusa: ebben a keretben a marxizmus nem más, mint a demokrácia, az önszerveződés és az elnyomás elleni küzdelem (finomabb változatban az állam elleni civil társadalom) hármasságának diszkurzív kísérlete, a „fasiszták és marxisták régi harcának” előjogainak nevében. Végezetül a marxista újjászületés egyik elsődleges terepévé lép elő a globális dimenzió felértékelődése: a marxizmus újra a harmadik világ, a fejletlenebb régiók és a nemzetközi tár eseményei felé fordítja a figyelmét és a „globalizáció politikájaként” kíván visszatérni. Olybá tűnik, mintha a „posztmodern kapitalizmus” globális szintjén megváltoznának a törvényszerűségek, mintha a globális tér elméleti vákuuma éppen a tágan vett marxi elméleti hagyományra és politikára várt volna…

Ha a marxizmus posztmodern visszatérésének és virulens jelenvalóságának feltételeit vizsgáljuk, nem kétséges, hogy annak ára elsősorban a hagyományos marxista politikaképről való lemondás volt. Ezt a politikaképet – Ernesto Laclau nyomán – a legcélszerűbb talán „osztályizmusnak” nevezni. (Laclau, 2014: 189) A hagyományos marxizmus számára az osztály három értelemben is központi eleme volt a politikai folyamatok leírásának: 1 a marxizmus az osztály-aktor feltételezéseként a társadalom tagjait saját osztályuk alkotórészére redukálta, vagyis az osztályok voltak az egyetlen releváns szereplők 2 az osztályharc elgondolásaként, amely a történelmet szükségszerű folyamatként fogta fel, ahol az osztályok sorsa és a köztük lévő feloldhatatlan konfliktus eleve elrendelt és végül 3 az osztálytudat kategóriájaként pedig az egyének tudatát egyoldalú társadalmi helyzetük következményeként szükségszerűen hamis tudatnak tekintette, a politikát pedig a hamis tudatok vetélkedésének látta, amibe a marxizmus „helyes” elméleti igazsága és politika cselekvése kívülről kell belépjen, hogy átvegye az irányítást. Az „osztályizmus” politikaképe az idők során egyre inkább védhetetlenné vált, ezzel párhuzamosan pedig a régi típusú baloldali politika elvesztette vonzerejét. (Sim, 2013: 17-18) Helyét a nyolcvanas évektől egyre inkább pszeudo-politikaképek vették át, olyan pótlékok, amelyek öntudatlanul próbálták betölteni a hiányában tátongó mérhetetlen intellektuális űrt. Az „osztályizmus” utáni politikát a marxizmus politikai és szellemi képviselői jobbára három irányba kutatták. Voltak akik a liberális-posztmodern koncepcióinak irányába fordultak (civil társadalom, identitáspolitika, igazságosság, demokratikus pártrendszer, emberi jogok, életstílusok és a politika esztétizálódása, reflexivitás stb.) és ezek „radikalizálására” tettek kísérletet. Úgy vélték, hogy az ezredfordulóra a politika új formái és a politikai szereplők új típusai jöttek létre, tehát a posztmodernizálódott politikai térben a radikális baloldalnak is posztmodernizálódnia kell stratégiáiban, üzeneteiben, gondolati rendszereiben egyaránt. (Critchley, 1997) Mások a kilencvenes évekre a nyugati országokban is hatásukat éreztető neoliberális és megszorító politikák, a multinacionális vállalatok és a globális erősek tevékenysége által határolt térbe helyezték volna át a marxizmus politikai örökségét. Ez a törekvés – elsősorban a nyugati marxizáló szellemi műhelyekben és a kommunista utódpártokban – gyakorta a baloldalizmus formáját öltötte. Az általam baloldalizmusnak nevezett beállítódás a politikát az alul és felül lévők közötti örök harcnak látja, ahol a radikális szereplő is mozog, tehát számukra a proletároknak a tőkésekkel szembeni harca eklivalens a megszorító politikák, a nemzetközi függési viszonyok, az amerikai hegemónia, a multik túlkapásai, vagy a háborúk sértettjeinek stb. harcával. Végezetül a nosztalgikus pszeuco-politikakép pedig úgy érzékelte, hogy – miközben az osztályharc nagyszerű korszaka nem hozható vissza – a munkásmozgalmi örökségről nem lehet lemondani. Ez a megközelítés ezért elkötelezte magát, hogy a régi ideológiákhoz és jelképekhez való hűségben, a jóléti állam idealizált világával összekapcsolt baloldali utóvédharcban, illetve egyfajta tudatosan vállalt szektás élcsapat jellegben találja meg mégis a marxista politika továbbélésének valamilyen módja.

    1. Laclau vs Zizek: populizmus, vagy új osztálypolitika?

Ebben szellemi-intellektuális kontextusban zajlott Judith Butler, Ernesto Laclau és Slavoj Zizek eszmecseréje az ezredfordulón, melynek szövege Contingency, Hegemony, Universality címmel jelent meg. (a továbbiakban: CHU: 2000) A résztvevők személye nem véletlen: három olyan teoretikusról van szó, akik éppen arra tettek kísérletet, hogy a radikális baloldal számára a politika újraalapozását nyújtsák az „osztályizmus” horizontján túl. A válaszok és viszontválaszok során heves és egymás alapvető megkérdőjelezésétől sem mentes polémia bontakozott ki – ennek során került sor Zizek és Laclau között az egész könyvön végigvonuló pengeváltásra a populizmus kérdése kapcsán. A vita tétje tulajdonképpen az volt, hogy az osztályizmus elvetésével párhuzamosan az osztálypolitika minden formáját el kell-e vetni, vagy az újrafogalmazható az új évezred körülményei között? Az osztályharcnak nincs folytatása, vagy átváltoztatható valamilyen új osztálypolitikává? Laclau számára egyértelműen az előbbi a követendő út, hiszen számára az osztályizmus a politika logikájának félreértésének forrása volt, vagyis az osztályharc központi logikaként (esetleg néhány illuzórikus pillanatot leszámítva) a modern társadalmakban sohasem létezett. Szerinte vitapartnere szemfényvesztő bűvészkedést folytat régi kategóriákkal, szándékosan félremagyaráz elméleteket, miközben tulajdonképpen semmit nem tud mondani magáról a forradalomról és az állítólagos új antikapitalista politikai logikáról. Zizek ezzel szemben azt gondolja, hogy az osztályharc koncepciója a maga korában nagyon is helyes és politikailag adekvát elmélet volt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Laclau számára is középponti jelentőségűek azok a hegemonikus küzdelmek amelyek az osztályharc politikai dimenzióját ragadják meg. Szerinte továbbá a „hegemónia mínusz osztályharc = populizmus” képlete tulajdonképpen a forradalmi baloldal kapitulációjával ér fel a posztmodern és liberális korszellemmel szemben. Az egyre inkább elmérgesedő polémiát Zizek később úgy foglalta össze, hogy „miközben Laclau az én szövegeimet unalmasnak és hülyeségnek minősítette, én udvariasan inkább úgy fogalmaztam, hogy az ő szövegei rendkívül érdekesek”. (Zizek, 2006: 189)

Az írás teljes szövege várhatóan a Fordulat következő számában jelenik meg.