Mit kezdjen egy baloldali a barbárság korában?

chavez-beyond-capital-600x395

Mészáros Istvánt alapvetően nem szerette a nyugati balos értelmiségiek és politikusok nagy része, de – mondhatjuk a történelmi hűség kedvéért – ez legalább teljes mértékben kölcsönös volt. Mészáros ugyanis nem az objektív körülményeket, hanem őket tette felelőssé a baloldali mozgalmak évtizedek óta tartó válságáért.

 
A nyugati baloldaliakat, szociáldemokratákat és demokratákat egyik interjújában egyenesen Miki egér szocialistáknak nevezte. Úgy gondolta, hogy ma már nem a szovjet típusú diktatúrák és képviselőik jelentik a legnagyobb veszélyt a baloldalra, mert híveik – a mai nosztalgikus és kommunista értelmiségiek, volt káderek, illetve a harmadik internacionáléból visszamaradt virtuális szervezetek és utódpártok – szerencsétlen és elavult balfékek csupán.

„Az igazi veszélyt azok a száz év óta jelen lévő szereplők jelentik, akik folyamatosan a szocializmus irányába mutató reformokról beszélnek Nagy-Britanniában, Franciaországban, Skandináviában és a poszt-kommunista országokban egyaránt. (…) Talán nem véletlen, hogy ezeknek a szereplőknek a megerősödése nagyjából egybeesett az EuroDisneyland ünnepélyes megnyitásával, hiszen amit ők képviselnek, az maga sem más, mint egyfajta Mickey Mouse szocializmus. A nyugati baloldal azzal vált komolyan vehetetlenné, hogy elfogadta a tőke megszüntethetetlenségének tételét és amellett kezdett érvelni, hogy a kapitalizmus jobb lesz, ha baloldali eszmék nevében baloldali kormányok irányítják.” (Az interjú forrása.)


Fotó: bulevoador.com.br

Mészáros az elmúlt harminc évben minduntalan szemére vetette a nyugati politikusoknak és értelmiségieknek, hogy éppen akkor hódoltak be a kapitalizmus megreformálhatóságának, amikor minden korábbinál nyilvánvalóbb lett ennek értelmetlensége.

Az októberben elhunyt Mészáros István az elmúlt évtizedek legismertebb magyar filozófusa – elsősorban külföldön.

1930-ban született Budapesten, itt, majd Jénában tanult, hogy a világháború után Lukács György közvetlen tanítványaként folytassa pályáját. 1956-ban nyugatra emigrált. Egy rövid olaszországi kitérőt követően Angliában telepedett le. Bár számtalan díjat nyert és művei nagy visszhangot keltettek egészen élete végéig, idehaza munkásságát (az általa alapított, majd újraalakult Eszmélet körét leszámítva) elhallgatták – talán mert számtalan Lukács-tanítványtól eltérően ő nem tagadta meg mesterét. Ebben minden bizonnyal közrejátszott, hogy kezdettől fogva más érdekelte Lukács kapcsán, mint Vajda Mihályt, Heller Ágnest, Kis Jánost és a többieket. Míg utóbbiak elsősorban a szocializmus demokratikus reformjának, a „tertium datur”-nak, a humanista marxizmus új filozófiájának képviselőjét látták a Budapesti Iskola megalapítójában, Mészárost Lukács György kapitalizmus-elmélete érdekelte. Nyilvánvaló, hogy ez könnyebben folytatható volt 1956/1968 veresége, a mester halála vagy a hetvenes évek filozófusperei után is.

Mészáros hűsége a marxizmushoz tehát nem morális, hanem intellektuális alapú volt, és alapvetően a létező szocializmusok megvetésével párosult. Célja nem volt kevesebb, mint befejezni Lukács életművét, kipótolva annak kétségtelenül hiányzó építőköveit.

De mit is kellett tulajdonképpen teljessé tenni Lukács munkásságában? A válaszhoz érdemes Lukács’s Concept of the Dialectic (1972) című könyvének azon elemzéséhez fordulni, amelyben a lenini és a lukácsi alapszituáció különbözőségét mutatja be a forradalmi helyzetet illetően. A könyv kiindulópontjaként szellemesen érvel amellett, hogy míg Lenin esetében széles forradalmi tömegek álltak rendelkezésre, de nem voltak valódi eszmék és politikai szereplők jelen, addig Magyarországon (és nyugaton) nagy társadalmi feszültségek, rengetegféle elmélet és filozófia, politikai mozgalmak garmadája volt jelen, csak éppen nem voltak forradalmi tömegek. Ezért Lukács számára a marxista filozófia és a politikai gyakorlat kérdése kezdettől dialektikus módon vetődött fel (nem pedig taktikailag, mint gyakorta Leninnél): hogyan lehetséges, hogy bár igaz a kapitalizmus jelenéről és jövőjéről szóló marxista elmélet, a kizsákmányolásról, válságokról, háborúkról szóló politikai gazdaságtani keret, a proletár tömegek mindezek ellenére sem radikalizálódnak, mintha minderről nem vennének tudomást?

Mészáros szerint Lukács válaszként kidolgozza a totalitás és a közvetítések fogalmát. Mészáros számára ez egy gyökeresen új alapállás volt a marxizmuson belül. Ennek fényében ugyanis többé nem pontos a kapitalizmus szó használata, hiszen nem egy gazdasági mechanizmussal és annak társadalmi-politikai hatásaival állunk szemben. Tehát nem úgy kell elképzelni a szocialista jövőt, hogy ha például válság van, akkor abból előbb-utóbb forradalom lesz, vagy ha a tőke társadalmi különbségeket termel, akkor a szegények lázongani fognak, ha pedig nagy a kizsákmányolás foka, akkor a „kisajátítókat kisajátítják”.

A kapitalizmus ugyanis tőkés társadalommá alakult, az emberek ebben a társadalomban élnek és problémáikat (azokat is, amiket a tőke okoz) ennek keretében értelmezik és próbálják megoldani.

(Erről részletesebben: Kiss Viktor: Reflexív baloldal, globális baloldal, futurobaloldal. Lukács György és a forradalom aktualitása a 21. században. In Böcskei Balázs (szerk): A forradalom végtelensége. Lukács politika- és társadalomelmélete. Budapest. L’Harmattan, 2016.)

Mészáros azzal a gondolatával került a figyelem középpontjába, hogy kapitalizmus helyett egyre inkább „tőkés metabolikus rendszerről” beszélt, vagyis azt állította, hogy a világunkat úgy kell elképzelni, mint egy termelő és újratermelő organizmust, amelyet az egyes szervek (ezeket nevezi ő „másodlagos közvetítéseknek”) formálásával, koordinálásával és kontrolljával működtetnek. 1970-ben Marx’s Theory of Alienation című munkájával elnyerte az akkoriban igen tekintélyes, az év legjelentősebb marxista könyvének járó Deutscher-díjat (ezt azóta Krausz Tamás is megkapta a magyar szerzők közül), amelyben Marx munkája, a Gazdasági-filozófiai kéziratok alapján bemutatta, hogyan szakította ki a kapitalizmus az egyént minden korábbi természetes állapotából és hogyan teremtett a tőke egy elidegenedett, saját logikájának alárendelt és saját újratermelését biztosító társadalmi valóságot tagjai számára.

Ezek a ma már nehézkesen olvasható, bibliamagyarázatnak ható és kétségtelenül avíttnak tetsző elemzések indították el Mészárost nagy projektjének útján: szándéka az volt, hogy bemutassa, konkrétan hogyan működik a tőkés metabolikus rendszerré lett globális kapitalizmus. Meggyőződése szerint maga Lukács is ehhez jutott egyre közelebb A történelem és osztálytudat című könyvétől kezdve, A fiatal Hegelen át A társadalmi lét ontológiájának filozófiai koncepciójáig bezárólag – de sem habitusa, sem halálának időpontja nem tette lehetővé, hogy ezt konkrét kapitalizmus-elméletté tegye.

Két és fél évtizedes munka után (amely idő alatt számtalan tanulmányt jelentetett meg a témában) 1995-ben jelent meg A tőkén túl címmel ezer oldalas fő műve. A könyv címe kettős jelentést hordoz: először is arra utal, hogy bizonyos értelemben meg kívánja haladni Marx eredeti művét. Azt is mondhatjuk, hogy bár ma úgy tartják, a 21. század Tőkéjét Thomas Piketty írta meg, valójában ezzel alaposan elkésett a magyar filozófushoz képest. Mészáros ebben Marx elméletét továbbfejlesztve a globális kapitalizmus új portréját kínálja. Szerinte korunkban is a tőke a főszereplő, amivel kapcsolatban jól látta Marx, hogy az nem más, mint egy „felhalmozás központú utasítási rendszer (command system), amelyben minden módon magát a felhalmozást védelmezik és fejlesztik”, tehát egy könyörtelen gazdasági logika.

Mészáros szerint azonban

„a tőke mára egy metabolikus rendszeré állt össze, egy társadalmi-gazdasági anyagcsere rendszerré, amelyen keresztül a kontroll megvalósul. Eltörölhetjük a tőkést, ha a gyárrendszer megmarad, a kizsákmányolást, ha megmarad a munkamegosztás módja, a tőke bármikor visszatérhet, ha semmi nem változik a társadalom újratermelésnek módjában.”

Vagyis a kapitalizmus működésének záloga ma az, hogy létezik (Mészáros felsorolását alapul véve) a nukleáris család, a tőkét megszemélyesítő egyének csoportja (azt hiszem, ez az althusseri „ideológiai államapparátus” megfelelője), a pénzimádat és a fogyasztás rendszere, a termelésből kapott elidegenedett egyéni célok sokasága, a bérmunka és a politika a mai idealizált formájában (munkaerőpiac, választások) stb., végezetül a világpiac kiteljesedése.

Mészáros szerint úgy áll a helyzet, hogy

  1. ezekben a tőke jól érzi magát és működni tud, a saját igényei szerint alakítja őket;
  2. az egyének természetesnek érzik bennük a tőke jelenlétét, hovatovább tőke nélkül talán nem is működhetnek;
  3. a társadalmak tagjai a tőke valóságát saját valóságukként érzékelik, az újratermelési rendszer valódi célját és természetét általában el is rejtik szemük elől a „másodlagos közvetítések” köré szőtt idealizációk és ideológiák.

De Mészáros fő művének címe egy másik állítást is magában foglal: szerinte korunk is „a tőkén túl” van már, amennyiben a tőke felhalmozása olyan határokba ütközik, amelyeket az már csak vállalhatatlan következményekkel léphet túl – vagy bizonyos esetben nem is törhet át. A tézis kifejtését népszerűsítő formában is megtette Szocializmus vagy barbárság mint történelmi alternatíva című munkájában (2001) – amely azután számtalan félreértésre is okot adott. Sokak számára tűnt úgy a felületes olvasók közül, hogy Mészáros ebben csupán egyfajta morális felszólítást fogalmaz meg, miszerint ezt az embertelen és barbár rendszert meg kell dönteni – nem véletlen, hogy a rövid szövegben minden antikapitalista baloldali önigazolást találhatott.

Valójában azonban Mészáros esetében szó sincs ilyen moralizáló és utópista etikai alapállásról. A tőkén túl nagy teoretikus eredménye ugyanis éppen az volt, hogy felvetette: a marxizmus mindig nagyszerűen meg tudta mondani, hogy miért fog a kapitalizmus összeomlani, hogy miért elfogadhatatlan és milyen lenne a kívánt jövő (hogy mi legyen). De azt, hogy hogyan lesz forradalom, pláne egy tényleges szocialista forradalom, már sokkal kevésbé volt képes megfogalmazni. (Erre is Lukács adta az egyik legklasszikusabb választ saját hegeliánus-marxista koncepciójával a szubjektum-objektum viszonyról – amit aztán később ő is elvetett.) Mészáros szerint tehát a marxizmusnak nem volt és nincs is elmélete az átmenetről – mellesleg ezt bizonyította számára 1917 kudarca, a tőke tényleges visszatérése is.

A tőkén túl ennyiben az átalakulás elmélete is: a szocializmus alapjai akkor jönnek létre, ha a tőke logikája felszámolja azokat a másodlagos közvetítéseket, amelyeket korábban éppen ő hozott létre, és amelyekben a társadalmak széles tömegei a mindennapjaikat élik.

Ez a történelmi lehetőség csak most, a globális kapitalizmus időszakában adott először, csak most kezdi a tőke veszélyeztetni saját metabolikus rendszerét. (Mészáros egyik nagy érdeme ezzel kapcsolatban, hogy az első marxistaként foglalkozott komolyan az ökológiai kérdéssel, még 1974-ben.)

„A kapitalizmus anyagcsere rendszere egy olyan vörös szőnyeg, ami alá a tőke minden problémáját belapátolták, ezért nem csak, hogy már kilóg a szélein a piszok, de lassan nem is lehet járni rajta a göröngyöktől” – írja A tőkén túlban találóan.

Mészáros szerint ebben a korban leáldozott minden „reformizmusnak”, hiszen hiába reformálgatjuk a kapitalista társadalmat, hiába érünk el benne lokális szinten szociális, modernizációs és demokratikus eredményeket, a tőkét már nem lehet megreformálni, vagy féken tartani. A tőkével egyetlen értelmes válasz összeegyeztethető csupán: a globális barbárság politikája, illetve ennek elleplezési kísérletei. Ebben a helyzetben nem forradalmárnak lenni értelmetlen és veszélyes, mert a humanizálhatóság hamis illúzióit erősíti.

„Számomra – írta életének vége táján – a legfontosabb elméleti és gyakorlati politikai követelmény az, hogy ellentétbe állítsuk a jövő gyökeresen másfajta társadalmi anyagcseréjének – amely nélkül nem lenne képes továbbélni az emberiség – a fölfogását a létező formákkal.”

Az emberek akkor ismerik fel, hogy a tőke a felelős a bajaikért, ha nem tudnak többé a tőke társadalmában létezni – és ma éppen ebbe a helyzetbe jutottunk –, ekkor akarni fognak egy olyan társadalmat, amely kizárja a tőkét. Mészáros összességében tehát egy egyenlőségelvű és demokratikus forradalmat vizionált. Ez a felfogás tette őt népszerűvé a neoliberális megszorítások sújtotta Latin-Amerikában. Hugo Chávez, venezuelai forradalmár (majd elnök) egyenesen a „21. századi szocializmus útjának megtalálásáért” méltatta Mészárost, könyveit pedig bestsellerként olvasták a térségben Bolíviában, Brazíliában, de állítólag még Kubában is.

Idehaza Mészáros elsősorban azok között volt forgalomban, akik az 1989 utáni időszakot valamiképpen a szocializmus egyik formájából egy másik formába történő átmenetté szerették volna változtatni.

Nagy szakmai tekintélye, a történelem végének liberális deklarálásával dacoló fő műve, illetve az államkapitalizmussal kapcsolatos eredeti elgondolásai miatt megkerülhetetlen szereplővé vált, bár nem élt Magyarországon.

Ahogy emlékszem, mivel én a kétezres évek elején ezt a projektet inkább képzeltem el a balliberális és a kádárista-posztbolsevik oldaltól egyaránt távolságot tartó autonomista és ellenkulturális projektként (vagyis, hogy „az nem lehet, hogy ez a létrejövő abszurd fogyasztói-kispolgári valami nem termeli ki a maga oppozícióját”), számomra inkább Mészáros Lukács-értelmezése volt fontos viszonyulási pont és bizonyos értelemben az maradt máig is.

A marxista hagyományban jártas olvasó számára úgy tűnik, mintha Mészáros munkáiból egyenesen Marx, Lenin és Lukács szólna hozzánk, mintha egyenesen ők írták volna a szövegeket. Zavarba ejtő, ahogyan teljes természetességgel tesz úgy, mintha haláluk óta semmi lényeges nem történt volna a nyugati társadalomelméletben és filozófiában – talán a világrendszer-elmélet létrejöttét nem számítva, amire folyamatosan reflektált. Ellentmondást nem tűrően ismétli meg újra és újra (utolsó könyvei kimondottan repetitívek) saját alaptéziseit.

Kijelenti, hogy a tőke a globális kapitalizmusban mindent gyarmatosított és a maga képére formált. Bizonyítja, hogy a tőke ugyan a végtelenségig fennmaradhat, ha akar, ennek ára ugyanakkor minden kétséget kizárólag a barbárság korának beköszöntése. Axiómaként kezeli, hogy a mai korszakban a forradalom reálisabb, mint valaha, mert a tőke pusztító természete már éppen azokat a másodlagos közvetítéseket töri széjjel, amelyek elvileg a tőkés metabolikus rendszer működését tették lehetővé. Szerinte ezáltal nem hogy távolabb kerültünk volna a forradalomtól, mint néhány évtizede, hanem éppen hogy sokkal közelebb: a szocializmus víziója egy új, tőkementes társadalmi rend iránti igény formájában tör elő – mint Latin-Amerika egyes országaiban ezt láthatjuk is.

Mészáros érveiben és retorikájában azok a gondolkodásmódok, vágyak, remények és attitűdök térnek vissza, amelyek száz éve a marxizmust olyan ellenállhatatlanná, magabiztossá és népszerűvé tették – és amelyekkel már annyiszor leszámoltunk, amikben annyiszor csalódtunk azóta.

De talán éppen ez teszi őt az egyik legnagyobb marxista filozófussá, emiatt lesz része kitörölhetetlenül a politikai tudatalattinknak.

(Megjelent az új Egyenlőség című portálon 2017. októberében)