Full text,  Kiemelt,  Kutatásaim,  Válogatott tanulmányok

Lázadás, vagy forradalom? 68-ról a nosztalgián túl

Ahogyan az várható is volt, az elmúlt hónapokban igencsak megszaporodtak a negyven évvel ezelőtti eseményekre emlékező írások és riportok a médiában. Mintha a kultúripar nem csak 1968-at, de 68 emlékezetét is integrálta volna. Talán ennek is köszönhető, hogy a különböző jubileumi emlékezések szinte mindegyike a Che Guevara-pólók perspektívájából tekinti a történteket: büszkén állítva az elkorcsosult jelennel szembe a diáklázadások nagyszerű időszakát. David Judd jól érzékeli Against Nostalgia című cikkében: a mai szemlélőnek olybá tűnhet, mintha a négy évtizeddel ezelőtti események nem ezen a bolygón játszódtak volna, mintha csupa szuperhősök szaladgáltak volna akkoriban, mintha egy rossz hollywood-i movie forgatókönyvét ismertetnék vele. A mozik nagy kasszasikert ígérő filmeket játszanak az évforduló apropóján, a régi sztárok egyszer még megvillanhatnak. Konferenciákat, szabadegyetemeket, kerekasztal-beszélgetéseket tartanak, könyvek, zenei válogatások és emléktárgyak sokasága árasztja el a standokat. A „nagy generáció” nyugdíjba ment, s érdekeseket mesél a régi időkről, mint nagymamáik anno. Mindebben már idol-gyártás sincsen, csak a megidézés negédessége. A Rolling Stones élő múzeum, amelyre ha jegyet váltunk, garantált az élmény, a szórakozás, a varázslat. És mikor nézzük meg, ha nem éppen most? De ez már nem hatvannyolc, hanem az évfordulós showbusiness varázsa. Az ilyen jellegű évfordulóról-évfordulóra ismétlődő jelenségekben könnyedén fellelhetünk egyfajta közös tendenciát, vagy koreográfiát. Ám ahogyan múlik a divat – az érdekesség, az újszerűség, a felhajtás – a dolog szép lassan érdektelenné válik. Ma már senkit nem izgat, hogyan integrálta a fogyasztói társadalom azokat a szubkultúrákat, amelyek éppen ellene léptek fel. Senkit nem hoz lázba, a diáklázadások szereplői hogyan váltak jól menő cégek vezetőivé, sikeres politikusokká, vagy éppen bankrablókká és ikonokká. Csak pillanatig tartanak számot a kereskedelmi csatornák nézőinek figyelmére a mindennapok véres tragédiái a barikádokon, az utcán, az egyetemeken – akárcsak a nosztalgia-slágerlisták az akkor fontos dalokból összeállítva.  Ami akkoriban skandallum volt, ma megszokott, jobbára unalmas és elavult is már. 68 mintha a történelemkönyvekbe kívánkoznék.

„AGAINST NOSTALGIA”: 68 BARÁTAI ÉS ELLENSÉGEI

Egyre sürgetőbb a kérdés: mit kezdjünk hatvannyolccal? Közhelyszámba megy, hogy a hajdani felfordulás szimbólumai, tárgyai, tevékenységei, újdonságai részévé váltak életünknek, a világ nem olyan, mint amilyen korábban volt. És hogy minden, ami „(poszt)modern” 68-nak köszönhető. A hosszú haj, a farmer, a rockzene, a szexuális poligámia (hála persze a fogamzásgátlóknak is), a konzervatív erkölcsöt felülíró kötelező fiatalosság, vagy éppen a különböző fesztiválok mind-mind részei annak az eredettörténetnek, amely a nagy generáció kivételes ifjúkoráról szól. A nagy öregek hajdan volt partizáni büszkeséggel mesélnek a régi időkről, nosztalgiájuk azonban a kispolgári középosztályba belefulladt valamikori fiatal mindent megszépítő emlékezete. 68 saját negyven évvel ezelőtti győzelmét hirdeti, talán ezért olyan „uncsi”. S eközben a nagy önámítás közben mintha megfeledkeznénk magáról a vereség tényéről. Hogy szó sem volt itt diadalról. Arról, hogy végülis az a május nem élte túl a tikkasztó nyári kánikulát. A tavaszi megmozdulások imázsait, szokásait, viselkedési mintáit, szimbólumait, normáit és szereplőit legalább annyira integrálta a rendszer, mint amennyire ők megváltoztatták a társadalmat. Hogy a „nagy megtagadás” lényegében kifulladt. A beilleszkedetté és sikeressé vált hajdani hősöknek, a még egy bőr lehúzása céljából termékeket kereső kultúriparnak, a politikailag korrekt hivatalos emlékezőknek, vagy éppen a fennálló indirekt védelmezésére mindig kínosan vigyázó mainstream médiának azonban egy olyan 68-kép nem kell, ami félsikerekről, vereségről, a represszió és a hatalom győztes brutalitásáról szól, nem kell egy olyan mozgalom képe, amely szemben állt azzal akkor, ahol most ők állnak.
Nem véletlenül véli úgy Daniel Cohn-Bendit egyik interjújában, hogy abba kellene hagyni a mai helyzet és a negyven évvel ezelőtti szituáció közötti párhuzamok keresését. Az akkori események nem ismételhetők meg, mert a diáklázadások csak lázadások voltak és nem forradalmak. Heller Ágnes egészen odáig megy, hogy a nyugati újbaloldali mozgalmak nem is akartak többek lenni ennél: „Minden átalakult: a politika, a gyermeknevelés, a szexuális szokások, a hivatali viselkedés, az öltözködés, az iskolák és az egyetemek szerkezete, a tanrendek, a művészet státusa és még sok más. Alain Touraine már akkor megmondta, hogy ami baloldali forradalomként jelenik meg, az voltaképpen egy drámai modernizálási folyamat. Az akkori újbaloldaliak mára majdnem kivétel nélkül liberálisak és posztmodernek lettek, és jelentős szerepet játszanak országuk politikai, gazdasági és kulturális intézményeiben, vagy legalábbis kultúrájában.” A lázadó 68 modernizálta a Nyugatot, s ezzel meg is elégedett, hiszen idővel önmaga is rájött, hogy igazából ennyit amit akart.

Cohn-Bendit bizonyos szempontból jól látja a kérdést: ha 68 csak „lázadó” volt, akkor tényleg kifulladt, folytathatatlan, elaggott és „nem aktuális”. Akkor 68 „győzelemmel felérő vereség” volt, éppen ezért nem érdemes mai lehetőségeit keresni. Hiszen ma egészen mások a problémák, egészen mások a fiatalok, egészen más a politika és azok a százmilliók is, akik a nyugati társadalmat alkotják. S ha ez tényleg így van, akkor 68-nak emlékművet kell állítani és el kell felejteni. Akkor csupán a nosztalgia jogos, de ez önmagában a hajdani résztvevők magánügye. 68-at azonban nem lehet elfelejteni, ha másért nem, azért mert az utóbbi években minden megváltozott körülötte. Arról a dühödt hatvannyolc-ellenes korszellemről van szó, amely megkérdőjelezi mindazt, ami a „viharos esztendők” következtében végbement a nyugati világban. Ami 68 törekvéseit nem azért érzi réginek, mert lényegükben megvalósultak, hanem, mert a mai problémák szempontjából érvénytelenek. A hatvannyolc-ellenes hullám éppen a nosztalgikus kép alaptéziséből indul ki, hogy ami lényeges volt a diáklázadásokban, az beépült világunkba és mindent felforgatott. És erre feleli, hogy ezzel mindent elrontott, borzalmas tendenciákat indított útjára és lényegében felelőssé tehető mindazért, amit ma nem tudunk kezelni és megoldani.
Mintha veszélybe kerülne mindaz, amit 68 visszavonhatatlan sikerének és eredményének szokás tekinteni. Mintha egyre nagyobb befolyásra tennének szert azok az ideológiák, amelyek  végzetes csapást kívánnának mérni a huszadik század legnagyobb nyugat-európai lázadásának politikai és szellemi örökségére. Ahogyan Daniel Bensaïd fogalmaz: támadást indítanak az elmúlt évtizedek legfontosabb ténye ellen, hogy „1968 a cselekvés emlékezetévé és kultúrájává” vált a nyugati világban. A nyugati társadalmak tagjai mintha az elmúlt évtizedeket tényleg „a morál, a rend, a munka és a nemzeti identitás meggyengüléseként” (Sarkozy) élték volna meg, mintha a diákvezérek hajdani szellemisége a mai globalizálódott világban azokat az eszközöket veszélyeztetné, amivel meg tudjuk védeni magunkat. Mintha ma nem a szabadság, az új életforma, a fiatalság saját jövője, az elégedetlenség a létező világgal volna aktuális, hanem a rend, az eddigi életünk megvédése, a középkori középosztály holnapja és nyugdíjas évei, a tőlünk független versenyben és nemzetközi kiszolgáltatottságban önmagunk valamilyen megőrzése. Mintha akkor a rendőrök elleni barikádra lett volna szükség, ma ellenben jól felfegyverzett karhatalomra vágynának. Ezek a fejlemények furcsa helyzetet idéznek elő: miközben hatvannyolc „lázadása” folytathatatlan, valamilyen értelemben folytatni kell, hiszen a 68 örökségét lerombolni akaró ideológiák 68-tól függetlenül is vállalhatatlanok.
1968 ellenségei éppen azt teszik, mint 1917 ellenségei tették mifelénk, amikor a marxizmust minden bajok okozójának bélyegezték.

Kelet-Európában a helyzet annyiban még komplexebb, hogy ezt a 68 lázadó örökségével ellentétes légkört nem elsősorban a populista jobboldal társadalmi befolyásának drasztikus növekedése teremti meg, hanem mintha „kódolva volna” a rendszerváltás folyamatába. Idehaza sem 1988 valóban radikális, kreatív, hősies, szabadságot és újat akaró rendszerváltóira szokás emlékezni, akik Trockij, Mao, Marx, Kassák vagy Debord és Marcuse, a polgári radikálisok, az underground, az avantgard és a beat örököseinek tekintették magukat, hanem 1989 hivatalos, „tárgyalásos” forradalmára. (TGM) Ez is nyílt hatvannyolctalanítás.

A rendszerváltó liberalizmus hazai vezető orgánuma hovatovább már „1968 rettenetéről” beszél vezércikkében. A nyugati demokráciákat a „történelem végeként” üdvözlő elitek, az integráció és felzárkózás konformizmusa, a függetlenséget az euroatlanti nagyhatalmak kegyeit kereső magatartásra cserélő reálpolitkai logika, a fogyasztói társadalom, az életszínvonal, a munkahelyek, a globalizációs egyéni esélyek és karrierlehetőségek, a modernizáció hajszolásának árnyékában mintha nem sok hely maradna az alternatívnak, a lázadónak, az emancipációs kritikának, az antikapitalizmusnak, a pacifizmusnak, az életmód-forradalomnak, a generációs szembenállásnak és ellenkultúrának, az ellenszegülésnek, a hivatalostól és elfogadottól különbözni akarásnak. A közösségnek, együttlétnek, kiállásnak, öntevékenységnek, szolidaritásnak és félre, vagy kivonulásnak. Mindannak, ami a „keleti hatvannyolc” állítólagos élő tradíciója volt a Kádár-rendszer ellenzékében éppen úgy, mint a társadalomban valahogy boldogulni akaró „nagy generáció” derékhadának és követőinek a hetvenes-nyolcvanas években.

A FORRADALMI 68 ELFELEJTETT IGAZSÁGAI

A „lázadó” 68 utóéletének új időszakában, amikor a poszthatvannyolcas baloldali és humanista, progresszív és szabadságpárti gondolkodás újra defenzívába szorul, valószínűleg nem lehet tovább halogatni annak a problémának a megválaszolását, hogy alkalmas-e 68 arra, hogy nosztalgiázó örököseinek és ellenforradalmi ellenségeinek egyaránt feleljen? Van-e olyan öröksége az akkori mozgalmaknak, amelyek nem valósultak meg, nem tudta őket integrálni a rendszer egyfelől és amelyek másfelől alkalmasak a radikális politizálás újraélesztésére és arra, hogy felvegyék a versenyt a populista jobboldal és a kelet-európai hivatalos ideológiák „igazságaival”? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása tulajdonképpen egyetlen nagy kérdésbe torkollik bele: létezik-e 68-nak egy olyan „forradalmi” oldala, amely ugyan szintén vereséget szenvedett (talán még nagyobbat is) mint a „lázadó” 68, de közelebb visz a mai helyzet megértéséhez és kiútjaink megtalálásához. Ha hatvannyolc kulturális ikonjai, cselekvési mintái, életelvei részben tényleg visszavonhatatlanul bele is ivódtak a társadalmakba a volt keleti blokk és nyugati világ országaiban egyaránt – a negyvenedik évfordulón hatvannyolc forradalmi igazságai lehetnek már csak elegendők számunkra. A diáklázadások azon forradalmi magja, ami a lázadás (fél)sikerei mögött odamaradt.

Forradalmi igazságoknak az egyszerűség kedvéért azokat az elképzeléseket tekintjük, amelyek meghatározó sajátossága, hogy elfogadásuk olyan cselekedeteket követel, víziókat eredményez amelyek a fennálló minden lehetséges formájával összeegyeztethetetlenek. Olyan dolgokat akar megváltoztatni, ami nélkül elképzelhetetlen a fennálló.

Ilyen értelemben 1968 számos jelszava nem volt forradalmi. A „make love, no war!”, vagy éppen a „ne bízz senkiben harminc felett” örökzöld szállóigéi azóta ezt be is bizonyították, hiszen a shopokban kapható pólók kedvenc feliratairól van szó egészen napjainkig. Néhány abszurd és fundamentalista értelmezést nem számítva ezek közös ethoszként a „lázadó” és nem a „forradalmi” hatvannyolc részei. És sokszor éppen elzárják a tisztánlátást utóbbival kapcsolatban. Nem könnyű persze meghatározni, hogy mi volt a diáklázadások gondolkodásában valóban felforgató, hiszen a számtalan egyén, mozgalom, irányzat és különböző pillanat szinte már posztmodern pluralizmusából építkező „év” nem rendelkezett konfirmált platformmal, ideológiával, céllal, eszmével, értékrenddel. Azonban negyven év távlatából visszatekintve mégiscsak látszanak azok a kikristályosodási pontok, amelyek körül „kicsapódott” a forrongások tényleges radikális tartalma. S ha mi tényleg a „revolutionary 68”-at keressük, akkor éppen ez a desztillált és tükörre csapódó tiszta víz hiányzik a poharunkból.
Olybá tetszik, hogy minden ellentmondás és sokszínűség ellenére mégis beazonosítható két témakör, vagy érzésvilág, amely a szereplők gondolkodását és cselekvését rendezte. Az első ezek közül a történelem rehabilitálására tett kísérlet: a végérvényesen elveszni látszó alapélménye a világnak arra vonatkozólag, hogy a holnap gyökeresen más lesz, mint a ma volt. „A fogyasztás a nép ópiuma – utalt Marxra a diáklázadás egyik falfirkája – a forradalom ellenben a történelem extázisa”. („Commodities Are The Opium Of The People, Revolution Is The Ecstasy Of History”) Tery Ali szerint „nem véletlenül a vietnámi háború – az agresszív és erős nyugat brutalitása a szegény Ázsiában – indította útjára a vihart”. Hiszen Vietnám volt annak bizonyossága, hogy ha nem mi csináljuk a történelmet, csinálja más. Vissza kell szerezni azt az alapélményt, amit az elkényelmesedő nyugat „odahaza” elveszteni látszik. Az elmúló jelen élménye ez, a modern társadalom éltető ereje, amely szemét mindig a jövőre emelte; hol reménykedve, hol rettegve attól. A hatvanas évekre elveszett az emberekből a meggyőződés, hogy a következő időszak el fog jönni, nem tehetünk ellene semmit, de érte igen. Az emberek a modernség történetében először a történelmen kívül akartak kerülni. Az ipari társadalom, a jóléti világ, a bipoláris szembenállás a nyugati civilizáció fausti pillanatának tűnt. Amikor az emberek még történelemként gondolták el sorsukat, amely mindig valahonnan valahova halad, de ezt meg akarták szüntetni, meg akarták állítani. A nagy háborút átélt nemzedékek normális életre vágytak, számukra mi sem ígért többet, mint a biztos és rutinszerű élet a maga bejáratott járataival. A hétköznapokba visszatalált nyugat az újjáépítést és a talpra állást egy olyan kor bizonyosságaként élte meg, amelyben ugyan gürcölés, mozdulatlanság, elidegenedés, szabadságnélküliség uralkodik, de amely összehasonlíthatatlanul jobb a háború borzalmainál. Ráadásul a középosztályok és a felemelkedő munkásosztály tagjai mindent kompenzálhatónak véltek az emberiség számára korábban tényleg elérhetetlen fogyasztásban. A luxust mindennapivá változtató magas munkabérben, aminek hatására az emberek szórakozhattak, pihenhettek, boldogok és sikeresek lehettek és amely utat kínált a felsőbb rétegek irányába a konzumerizmus társadalmi osztálykülönbségeket ledöntő mikrokozmoszában. Már csak azért is, mert az atombomba árnyékában, a bipoláris világrend égisze alatt, az állami bürokrácia és erőszakapparátus hihetetlen erejének láttán nem is létezhet nagyobb önbecsapás, mint hogy megállítható a történelem, mint hogy felettünk, minket kihagyva nem csinálja éppen azt most is valaki – helyettünk.
1968 a történelmet akarta tehát vissza. Nem csak azt, hogy más holnap lesz, de azt is, hogy más holnap kell. Hiszen ha a történelem megállíthatatlanul zajlik, akkor nem csak el kell fogadni ezt, de meg is kell szerezni az ellenőrzést és az irányítást fölötte. A hidegháború, az atombomba, a demokratikus versenyt kiüresítő és manipuláló kormányok, a felduzzasztott állami bürokráciák és adminisztrációs apparátusok, a konzervatív és egyhelyben álló társadalom felett őrködő erőszakszervezetek vagy éppen a gazdasággal csendben összejátszó politika korszakában ez mindennapi élmény volt a korszak fiataljai számára.  Volt azonban egy ennél is fontosabb „közös pontja” 68 forradalmi ideológiájának. Hívei a modern társadalom elnyomása alól is fel akartak szabadulni, melyet egy újabb hazugság alapozott meg. „Az inverzió … jelenségéről van szó. – írja Douglas Kellner és Steven Best – A kapitalizmusban az inverzió számtalan szinten megjelenik, azonban kétség kívül a szubjektum és az objektum megfordításával kezdődik, amikor a szubjektív látszólag átveszi az irányítást az objektív felett is. Ezt fogalmazta meg Marx a maga ironikus módján, amikor arról írt, hogy a szubjektivitás uralma a világ és a dolgok felett éppen akkor tűnik teljesnek és szuverénnek, amikor a kapitalizmus egy olyan rendszert és társadalmat hozott létre, amelyben minden korábbinál erősebben uralkodnak az objektív tények.” A diáklázadások a szubjektivitás látszólagos voltát vélték leleplezni, mint az ember felett eluralkodó társadalom jelenségének legújabb kori manifesztációját. Gay Debord A látvány társadalma című könyve reprezentálja talán leginkább ezt a törekvést: a középosztály és a fogyasztói társadalom sajátos kritikáját. A filozófus úgy látja, az emberek a látszat rabjává váltak, a média, a reklámok és a kereskedelem, egy olyan valóság spektákulumát hozták létre, amely nem is létezik. Az emberek azonban saját „valóságokban” is ennek függelékeként kezelik önmagukat, ehhez igazítják stílusukat, kinézetüket, céljaikat, gondolataikat, úgy tekintenek önmagukra, mint ennek a világnak a részére. Ráadásul ebben a világban olybá tetszik: minden szabad és autonóm döntéstől függ, hogy kire akarok hasonlítani, mit veszek meg, mit csinálok és gondolok, hogy ki leszek és voltam. Az emberek egy nem létező világban élnek, annak céljai, normái, kapcsolatai, emberei között. A teljes szubjektivitás ideológiáján keresztül manipulált tudat maga alá gyűri a tettet, az észt és a lelket. A szubjektum – véli hatvannyolc – letagadja az objektumot, anélkül, hogy hadat üzenne az objektívnak.
Debord szerint a szabadidő és a fogyasztás „megigéző imázsai” oda vezetnek, hogy az emberek úgy érzik, aktív szubjektumokként vesznek részt saját életükben, valójában azonban csak passzív szemlélőként részei az össztársadalmi mechanizmusoknak. Csavarok egy gépezetben, csak immár nem a fordista gyár, hanem az értékesítési és manipulációs apparátusok gépezetében. Az emberek nem abban élnek, ami van, hanem abban, ami látszik, s ez úgy lehetséges, ha arra szocializálják őket, hogy a nem-valódit lássák valódinak és azon kívül ne tudják jól érezni magukat. 68 ebből a kiindulópontból egész világképet épít. Az emberek eszerint olyan pszichés mechanizmusok rabjai, amelyek lehetetlenné teszik számukra a spektákulumon való túlterjeszkedést. A valóságról szóló hírek már unalmasak számukra, ha nem szórakoztatóak és nem egy izgalmas álomvilágról szólnak. Az emberek tudni akarnak, de már megtanították őket tanulni. Vásárolnak, de már megtanították őket fogyasztani. Éreznek, de már csak giccses idillekben tudnak tetszelegni. Dolgoznak, de eközben gond nélkül azonosulnak egy karriermunkahely hamis és mesterséges miliőjével – amitől munkakörüket is szupernek érzik. Szórakoznak, de már régen tudják, hogyan élvezzenek és legyenek feldobottak. Szabadságukat keresik – de már beléjük ivódott, hogy hogyan döntsenek, és NE-döntsenek. Kibontakoztatnák egyéniségüket, de már régen csak önmegvalósítani tudnak… A felszabadulás ezért 68 számára hármas projekt. Legelőször is egyszerre kell a látszat hazugsága, a mindent legyőző szubjektum hamis individualizmusa alól felszabadulni, képessé válni arra, hogy tényleg szabadok legyünk, kibontakoztassuk önmagunkat, tevékenykedjünk, szeressünk, tanuljunk, emberi módon rendezzük be mindennapjainkat. Másrészt a modern kapitalizmus objektív tényei felett győzedelmeskedni, amelyeket hazugság nélkül nem is lehet elviselni és amelyek működtetik azt a társadalmi-gazdasági rendszert, ami kitermeli a látszat uralmát a valóság felett. Végezetül: rá kell találni saját magunkra, vissza kell hódítani a hétköznapokat, újra a valóság nevében kell fellépnie a nem-valóság erőivel szemben. Fel kell szabadulni – a belénk kondicionált pszichés torzulások, a modern kapitalizmus objektív törvényszerűségei mellett – közvetlenül a látszat alól is. A „lázadó” 68 ellenkulturális arculatával szemben ezért a „forradalmi” 68 ellentársadalmi. A kommuna, a foglaltház vagy a koncert, a campus vagy a barikád nem a hivatalos kultúra tagadása, hanem egy elszeparált és új társadalmiság bázisa. Ami más módon működik, más emberek számára – egy igazi valóság nevében.

A MEGKETTŐZÖTT MARX ÉS AZ ÚJ FORRADALMI ÖNTUDAT

A forradalmi gondolatokkal kapcsolatban általában az a kérdés, hogy követi-e őket a szükségszerű és elengedhetetlen radikális cselekvés, a létezőt tagadó víziókat minden áron megvalósítják-e? Hatvannyolc éppen ezen a ponton tekintette önmagát minden korábbi időszaknál esélyesebbnek, ezért állíthatjuk, hogy 68 ereje forradalmi öntudata volt. 68 forradalmi politikáját azért is nagyon könnyű félreérteni, mert nagyon könnyű félreérteni azt az önképet, amely a radikális igazságok alapját jelentette. Tudniillik, ha fel akarunk szabadulni a látszat uralma, a szubjektivitás és autonómia hazugsága, a történelemből kizártság állapotából, akkor nem elég nemet mondani, mert ez önmagában éppen a fennállóhoz láncol hozzá és éppen a szubjektivitás hazugságát erősíti. Ebben az esetben magunk is csak tárgyai, játékszerei vagyunk a rendszernek, nem pedig alakítói, alanyai a folyamatoknak. Közismert, ahogyan a lázadó 68 végrehajtotta a nagypolitika trónfosztását: a valódi problémákkal szembenézni képtelen pártok világával együtt a kapitalizmus uralkodó köreit minduntalan maradéktalanul kiszolgáló professzionális politikusi rétegeket, a háborúkat és erőszakszervezeteket gátlástalanul használó autoriter államot, a látszatválasztáson és formális szabadságon alapuló liberális demokráciát is delegitimálták – a szovjet-típusú élcsapat-elvet elvető és a munkásokat egy másfajta permanens forradalomba bevonni akaró kísérletek képében.

A forradalmi 68 a marxizmus egyfajta megújításának tetszhet első látásra, amelynek titka a „szimpatikus marxizmusok” valamifajta elegye, mely a pszichoanalízistől a kritikai elméletig, az egzisztencializmustól az anarchizmusig, a maoizmusig, az alternatívig tart. Egy olyan marxizmus létrehozatalának, amely magába olvaszt számtalan vallásos, liberális, metafizikai, baloldali, anarchista és intézményi reformgondolatot. A hagyományos kommunisták bizony joggal láthatták ezen az értelmezésen keresztül, hogy a forradalmi 68 mégis visszalépés az osztályharcos, militáns pártokra és mozgalmakra építő, hatalomközpontú, ideológiailag kerek, stratégiában gondolkodó és a tömegek nyelvét és követeléseit használni tudó hagyományos baloldal felforgató erejéhez képest. Hogy ebbe a revolúcióba kódolva van, hogy evolúcióvá szelídül, hogy feloldódik a rendszer ellenzékévé. Amit azonban ők sem vettek észre – s máig a forradalmi 68 félreértésének legfőbb oka – hogy a diáklázadások szereplői (gyakorta tudtukon kívül) nem a marxizmust értelmezték újra a marxizmuson túl, hanem találtak maguknak a régi Marx mellett (és nem helyett!) egy másik, saját Marxot. Ez a híres Marx-Mao-Marcuse jelszó közös alapja Németországban, ez bujkál az Odeon Filmszínházat megszálló alternatívok tettei mögött Párizsban, az egyetemi világot külön társadalommá változtatni akaró olasz megmozdulások hátterében, de még a marxtalan hippimozgalom is mintha ezt emelné korszellem rangjára. A megkettőzött Marx: az egyik az ortodox marxizmus öröksége, amely az emberi mivoltuktól megfosztott, kizsákmányolt, szegény és elidegenedett proletárok lázadását hirdeti és a Kommunista Kiáltvány tradicionális értelmezéséhez vezet. Ezt a proletárt kell új módokon felrázni a régi értelemben is: a munkások tömegét tudatilag kiemelni tömegszerű helyzetéből, bekapcsolni univerzális érdekekért folyó harcba.  „A gazdasági feltételek először munkássá változtatták a lakosság tömegét, a tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Ilymódon ez a tömeg a tőkével szemben már osztály, de önmaga számára még nem az. A harcban… a tömeg egyesül, önmaga számára is osztállyá válik. Az érdekek, amelyeket védelmez, osztályérdekké válnak”. Miközben 68 számára ezek az osztályérdekek – ez a hagyományos Marxizmus számára igazi skandalum persze – univerzális emancipációs érdekek, amelyekben a fiatalok és a munkások egymásra találnak a kapitalizmussal és a nyugati társadalommal szemben.

A másik Marx azonban A filozófia nyomorúságából nem „előre”, hanem „visszafelé” utal; a fiatalkori művekre – s ezt a Marxot vették észre a diáklázadások szellemétől átitatott fiatal teoretikusok; függetlenül attól, hogy filológiailag ismerték-e a „korai” munkákat.

A filozófia nyomorúságában Marx így fogalmaz: „A nagyipar egymást nem ismerő emberek tömegét gyűjti össze egy helyen … A munkabér fenntartása, ez a tőkéssel szembeni közös érdek egyesíti őket az ellenállás gondolatában – létrejön az egyesülés. … Bár az ellenállás első célja csak a bérek fenntartása volt, abban a mértékben, ahogyan a tőke egyesül a megtorolás gondolatában, a kezdetben elszigetelt egyesülések csoportokká válnak és … fontosabbá válik számukra a szövetség fenntartása, mint a munkabéré. … Ebben a harcban kifejlődnek és egyesülnek mindazon elemek, amelyek szükségesek egy eljövendő harcban.” De ez a kívül kerülés és önszerveződés bizonyos értelemben már következmény csupán – annak következménye, hogy a kapitalizmus létrehozott egy olyan társadalmi csoportot, amely minden szempontból beilleszthetetlen a rendszerbe. Pontosabban – mert ez az eredendő negativitás koncepció lényege – pusztán azért, mert létezik, mert növekszik, mert újratermelődik, lényegében máris megvalósította a rendszer legyőzését. Anélkül, hogy bármit tudatosan tett volna. Cselekedetei, gondolatai, attitűdjei ellen a rendszer védtelen és ellene tehetetlen, kettejük harcából csak ő győzhet. Mert a rendszeren belül már nem érhet nyugvópontra, ellenben folyamatosan (direkt és indirekt módon) támadni kényszerül a fennállót.
A filozófus 1842-es hangján: „Az emancipáció pozitív lehetősége, hogy létrejön egy radikális láncokat hordó osztály, a polgári társadalom egy olyan osztálya, amely nem a polgári társadalom osztálya, olyan rend, amely minden rend felbomlása, olyan szféra, amely egyetemes jellegű, és nem tart igényt semmilyen különös jogra, mert nem valamiféle különös jogtalanságot, hanem egyáltalában a jogtalanságot követik el ellene”. Egy osztály, amely „mindenoldalú ellentétben áll a fennállóval”, amelynek tagjai még az emberi létezés látszatát is elvesztik, csak az ember teljes társadalom alóli emancipációjával elégedhet meg. „Ha a proletariátus a létező világrend felbomlását hirdeti, azzal csak saját létezésének titkát mondja ki … Ha a magántulajdon negációját követeli, csak a társadalom elvévé emeli azt, amit a társadalom az ő elvévé emelt, ami őbenne a társadalom negatív eredményeként már saját közreműködése nélkül létrejött.” Az új Marx nem (csupán) az elégedetlenekre és megnyomorítottakra alapoz, akik forradalmi öntudatra ébrednek, hanem azok egyesülésére (akár előbbiekkel is), akik már létezésüknél fogva tagadásai a fennállónak. A forradalmi 68 új Marx-képének titka tehát a diákmegmozdulások öntudata: az ifjúság olyannak tekintette önmagát, mint amely nem egyszerűen elégedetlen (nem csak vissza akarja szerezni a tőle elvett irányítást a létező világ felett), nem egyszerűen kívül van a hivatalos társadalmon (sőt: éppen a társadalomtól akar megszabadulni) – hanem léténél fogva tagadása ennek a társadalomnak. Három szempontból is. Először: a megmozdulások szereplői úgy érezték, kívül kerültek a társadalom szabályain, logikáján, elnyomó és jutalmazó rendszerén, cél és érdekhorizontján, ők már egy másik prototársadalom tagjai és ezt nem lehet megszűntetni többé. Másodszor: úgy vélték, jelenlétük, akcióik, térhódításuk olyan energiákat követel a rendszertől, amelyek azt megroppantják, súlyosbítják legitimációs és politikai válságát; gazdasági válsággá transzformálva azt. Ezt látszott bizonyítani a francia példa, amikor a brutális rendőri fellépésre válaszul Európa legnagyobb tömegsztrájkhulláma indult be. És végezetül: a hatvannyolcasok azt hitték, példáikkal, mikrovilágukkal olyan alternatívát jelenítenek meg, amely magasabb rendű emberi-társadalmi értékek megvalósításának esélyét mutatja fel. Olyan esélyt, ami a kapitalizmus és az ódon társadalom körülményei között nem lehetséges, s egyben hitelteleníti a hatalom és a tőke szlogenjeit. Amelyek a jóléti államot és a bipoláris patthelyzetet a „létező világok legjobbikának”, „minden eddiginél jobbnak”, vagy csak éppen „rossznak, milliónyi pozitívummal” állítják be.

EGY ILLÚZIÓ JÖVŐJE

Ha van 68-nak felemelő tragédiája, az abban keresendő, hogy miközben a forradalom egészen új lehetőségei és formái születtek meg, olyan utakat nyitva, amelyeken korábban nem járt senki, a szereplők maguk, akik ezeket az irányokat felismerték, „alkalmatlannak” bizonyultak az utak végigjárására. A diáklázadások évtizede – mert itt korántsem egyetlen évről van szó, hanem arról a hosszú dekádról, amely a Beatles-szel kezdődött és a szimbolikus módon vele együtt is múlt ki – azoké volt, akik úgy érezték, létükkel tagadják a fennállót. A diákoké, a modern nőké, a fiataloké, a feketéké, a füveseké, a társadalom peremére taszítottaké, az erőszak-elleneseké, az alternatívoké, a hosszú hajúaké, a könnyűzenei koncertek népéé, a csavargóké, a művészeké, a megszokott szexuális viszonyok között boldogulni, a család és a munka világába beilleszkedni képteleneké, a radikális ideológiáktól átitatott fanatikusoké és életforma-kísérletezőké. Hamarosan kiderült: mindez önbecsapás volt, közülük túl sokak követelései kielégíthetők, túl sokan nem is állnak annyira szemben a fennállóval, mint gondolták. Az életformák elemei integrálhatók, a társadalom megszokott útjai eléggé kitágíthatók számukra a fennállón belül is, az erőszak, a reménytelenség, a kiszámíthatatlanság túl félelmetes ahhoz, hogy valahol a lelkek mélyén el ne fogadják őket. A hetvenes évekre csak a városi gerilla, a baloldali terrorizmus és az avantgard szektás körei maradtak, néhány kilátástalan szerencsétlen, aki továbbra is azt gondolta magáról, amit a forradalom néhány évvel azelőtt. A forradalmi élcsapat nem akarta belátni, hogy 68 forradalmi öntudata illúzió volt – ezért forradalmi igazságai sem mozgósítanak többé, és enélkül az öntudat nélkül félelmetesek azok számára is, akiket természetes bázisuknak tekintenek. „A forradalom élt, él és élni fog” – hirdette a RAF jelszava. A forradalom azonban – ma már tudjuk – negyven éve meghalt.

Az utópikus energiák, amelyek 68 forradalmi igazságait magasba emelték és a forradalmi öntudat, amely ezeket az energiákat táplálta elapadtak. A forró tavasz negyvenedik évfordulóján ezért előre kell tekinteni, nem hátrafelé. 68 igazán radikális öröksége a régi formában ugyan nem hozható vissza, de darabjaira hullva újra aktuális és mozgósító lehet. Hogy ezt észrevegyük, elegendő, ha a posztmodern világ egyik alapellentmondását detektáljuk.

Egyrészről a nyugati társadalmak légköre mintha újra hiperkonzervatívvá válnék, mintha a középosztályok egyre többre lennének hajlandók a jóléti demokráciák privilégiumainak megőrzéséért, a világukat körülvevő falak megerősítéséért. A nyugati társadalmak bezárkózással és kirekesztéssel, homogenizációval és antimodernista fordulattal reagálnak a globalizáció kihívásaira, a nagyhatalmak egyre könyörtelenebb vetélkedésére, a multinacionális tőke szerkezetváltására, a neoliberális offenzívára – s mindettől azt remélik, megőrizhetik a kontrollt életük felett. Az időt újra megállítanák, ahelyett, hogy ellenőrzésük alá vonnák. Ne feledjük: 68 egyik forradalmi igazsága éppen a kontroll visszaszerzése volt saját életünk felett – de hogy szerezhető jövőnk felett ellenőrzés ma, egy jelenébe zárkózó, kiszolgáltatott és múltjába révedő civilizációban?
A XXI. század elejének társadalmaiban a jóléti állam fausti pillanata – a „kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség” – az idő megállításának kétségbeesett projektjévé változott, az új félelmetes, minden fontos dolgot veszélyeztető és kiszámíthatatlan jeleivel szemben. Miközben mindaz, amit védelmezni akarnak: az objektív felett diadalt ülő szubjektum nyugati középosztálybeli álomvilága is reménytelen és elkeseredett szubjektivizmussá alakult az idők során, amely a kényszerek és változások elviselésének és túlélésének kényszerpályájaként tűnik fel. Így 68 másik „forradalmi igazsága” is aktuálisnak tetszik, csak ez is egy modernizált formában. 68 azt ígérte, hogy a valóság megtalálása megszabadít a látvánnyal együtt a kapitalizmus objektív kényszereitől is és elvezet egy valódi szubjektivitásig. De lehetséges-e ez napjainkban még egyáltalán? Hogyan szabadíthat meg a valóság egy olyan korban, amikor csak maradvány-torzóiban létezik? Hiszen már nem csak a média, a fogyasztás, a szórakozás világa takarja el azt az ellentmondást, ami a látszatszabadság és a bennünket kényszerítő társadalmi erők között feszül, de szinte minden szférára kiterjed ez a mesterséges világkreálás. Azok a területek – az ipari társadalom munkahelyei, az egyetem, az underground, a magánélet, vagy éppen a politika – amelyek régen a „valóság” esélyét jelentették a „látvánnyal” szemben, elvesztették azon képességüket, hogy felfedezzük az objektív kényszerítő erőket rajtuk keresztül és harcoljunk ellenük.

Hatvannyolc azt gondolta, hogy a valóság megtalálása esélyt kínál arra, hogy mi is valóságosak lehessünk, saját szubjektivitásunkon keresztül. A szubjektivitás ebből merítette emancipációs értékét. A szubjektivitás ebben a világban azonban már nem az objektívtől való megszabadulás szabadság- és autonómiaérzését kínálja (hiszen nem marad valóság, amit le lehetne tagadni) – hanem egyre inkább maga válik olyan objektív társadalmi kényszerré, amely élhetetlenné teszi az életet. A szubjektivitás totális uralma olyan társadalmi elvárás, amelyre az élet minden területén egyre rigorózusabb morális, rituális, mentális, technikai, konformista vagy éppen haszonelvű szabályok vonatkoznak; a totális szubjektivitást bekebelezi egy ultrakonzervatív társadalom objektivizmusa – és egyben kiáltó ellentmondásba kerül vele.

A szubjektivizmusra és autonómiára, választási szabadságra és kreativitásra épülő globális versenytársadalom (ahol az újhoz való alkalmazkodás, a különbözőség, a megújulás, az innováció kompetenciái a megkérdőjelezhetetlen értékek) és a bezárkózó és védekező kultúrtársadalom (ahol a fennálló megőrzése, homogenitás, a normák és szabályok betartása, a tradíció az érték) egyre inkább kibírhatatlan ellentmondásként jelenik meg az emberek életében is. Főleg, ahogyan egyre inkább kiderül, hogy a tradicionalizmus már önmagában is esélytelen a globális változásokkal szemben, a szubjektivizmus pedig rajta veszt az új világ új objektív kényszerein. Ahogyan a szabadságot és kreativitást, a szubjektívet egyre inkább határok közé szorítja egy szabályrendszer – a meggyőződés, amely ezeket nem feltétlen értéknek, hanem eszköznek tekinti egy alapvetően a rendben, a normálisban, az egyformaságban és a biztonságban hívő társadalom fenntartásához. Ahogyan nem egyszerűen két különböző értékrendnek kell párhuzamosan megfelelni, de ez a megfelelés még külön-külön is egyre lehetetlenebb. A világ tovagörbül a maga objektív és az átlagember számára (is) alig megismerhető logikája szerint.
E világból kívülkerülni könnyebb mint sokan gondolnák. És egyre könnyebb lesz. A társadalom tagjai és csoportjai ma még kétségbeesett harcot folytatnak, hogy velük ez ne történjen meg, vagy valahogy visszakapaszkodjanak. Ebből a helyzetből azonban már csak egyetlen lépésre van az a bizonyos másik: amikor úgy érezzük, kirekesztettségünk nem rólunk mond ítéletet, hanem az establishmentről, amellyel végzetesen szembe kerültünk…
2008.   Kiss Viktor: A lázadó- és a forradalmi hatvannyolc. in Barcsi Tamás – Szabó Gábor (szerk.): ’68 kísértése. Írások az ellenkultúráról és a diáklázadásokról. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó,  34-54. p.