Válogatott tanulmányok

A posztmarxizmus intellektuális stratégiái (2018)

ELŐZETES A hatvanas-hetvenes évektől a marxizmus egyre nyilvánvalóbb válságtüneteket mutatott. A kommunista pártok nyugaton és a létező szocializmus országaiban egyaránt képtelenné váltak a szellemi tradíció és politikai gyakorlat folyamatos felülvizsgálatára, így elméleteik és ideológiáik egyre kevésbé kínáltak használható keretet a radikális mozgalmak és a fiatal nemzedékek politikai tudatosodása számára. Valójában bizonyos értelemben maga a marxizmus vált a marxizmus megújulásának gátjává, amint ezek a szervezetek egyre inkább valamiféle doktriner és konzervatív egyházi autoritásként kezdtek viselkedni a marxi tanításokkal kapcsolatban. Ezt a helyzetet fokozta, hogy a marxizmus mindkét evidensnek tekintett gyakorlati megvalósulása problémássá vált. A kapitalista országokban egyre többek számára vált világossá, hogy a hagyományos munkásmozgalom ideje lejárt, eltűnőben volt az a szereplő és főleg az a milliő, amelyhez a marxizmus kapcsolata magát. Nem volt azonban jobb a helyzet a „létező szocializmus” kísérleteivel kapcsolatban sem: ezek egyre inkább elvesztették vonzerejüket, 1953, 1956 és 1968 után egyre kevésbé tűntek vállalhatónak, bürokratikus, elnyomó, nyomorgó, militáns és ipari falanszter-valóságuk nem hasonlított a Marx által előre vetített „szabadság birodalmához”, de még a lenini „munkásállamhoz” sem. A poszt-marxizmus szempontjából azonban volt még egy ezeknél is meghatározóbb krízis tünet: éppen a marxista mozgalmi, vagy szellemi gyökerekkel rendelkező értelmiségiek kezdtek az elsők között szembefordulni korábbi önmagukkal és bizonytalanodtak el saját szellemi apparátusuk használhatóságát illetően. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a fenti gondolatok a kommunista szervezetek használhatatlanságáról, a proletariátus forradalmi szubjektumának eltűnéséről, illetve a marxi eszközkészlet megkérdőjeleződéséről a korszak egyik legnagyobb marxista filozófusa, Louis Atlhusser fogalmazta meg Crisis of Marxism című írásában. (Althusser, 1978)

Douglas Kellner szerint nem volt meglepő, hogy a hatvanas évek után a marxizmus végül valósággal széjjelrobbant. Hiszen értelmiségiek és mozgalmárok sokasága szembesült azzal, hogy mindaz, amit a korábbi generációk a forradalmi politika megkérdőjelezhetetlen alapjának tekintettek, nem érvényes többé. A történelmi események és a társadalmi folyamatok elemzése és alakítása szempontjából a radikalizmus koordináta-rendszere veszett el. A marxizmus nem volt alkalmas többé arra, hogy megértsék általa a világot, nem válaszolt a „mi a teendő” kérdésére és elveszett az a gyakorlati-aktivista tapasztalat is, amely az „elmélet és gyakorlat kapcsolatának” megteremtésére vonatkozott – egyetemben a korábbi értelmiségi, agitátori, szervezői és aktivista szerepekkel. „A marxizmus nem jelent meg többé a jelen történelmi szituáció részeként. A történelem nem igazolta vissza többé igazságát és gyakorlati szükségességét”. A radikális-forradalmi értelmiség egyre nagyobb része érezte úgy, hogy korábbi eszméinek és mozgalmainak már csak múltja van – jelene és jövője nincs. (Kellner, 1984)

A poszt-marxizmus ebből a válságérzékelésből született meg, ennyiben tehát nem egy politikai irányzat, hanem egy problematika, amely megoldásért kiált. A marxista értelmiségiek, aktivisták és nonkonformisták egy csoportjának krízishelyzete a hetvenes évekre ugyanis feloldhatatlanná vált. Voltak, akik a kommunista párokban és a szakszervezetekben tevékenykedtek azelőtt. Voltak köztük, akik a korábbi évtizedek marxista akadémiai és politikai légkörében szocializálódtak. Voltak, akik 1968 előtt evidensnek tekintették, hogy a későkapitalizmus „új baloldala” sem lehet meg Marx nélkül. Voltak, akik korábban a szovjet típusú kísérlet sikerében bíztak és annak nyugati népszerűsítésén dolgoztak. Számukra az új szituációban nem volt húsba vágóbb kérdés, mint hogy mit kezdjenek, ha a kommunista szervezetek és országok, a forradalmi munkások és a marxista értelmiségiek szövetségeként elképzelt forradalmi folyamat nem létezik többé? (Therborn, 2010) A poszt-marxizmus alapkérdését a kezdetektől nyíltan teszik fel e kiútkeresés képviselői: hogyan legyünk marxisták, ha nem lehet? Milyen intellektuális stratégiák mentén lehetséges túllépni ezen a szituáción?

Stuart Sim, a poszt-marxizmusról írott első monográfia szerzője úgy gondolta, hogy alapvetően kétféle stratégia állt a korszak értelmiségijeinek, aktivistáinak és lázadóinak rendelkezésére. Az egyiket POSZT-marxistának, a másikat poszt-MARXISTÁNAK nevezte el. (Sim, 2013) A POSZT-marxista megoldást választók Sim szerint hasonlóan járnak el, mint a viktoriánus Anglia keresztény hívői: miközben szimpatizálnak vallásukkal és hűek kívánnak maradni hozzá, valamennyi dogmájától, morális szabályától, hétköznapi gyakorlatától szabadulnának. A POSZT-marxista irányt választók nosztalgiával fordulnak a marxista időkhöz, de fő céljuk, hogy leszámoljanak saját elavult gyökereikkel – megkísérelve megkeresni, hogy tulajdonképpen mi is tette őket marxistává korábban és mi az, ami folytonosságot teremt korábbi önmagukkal. Ez lehet valamilyen morális alapállás, a kritika szelleme, a marxi életmű mérhetetlen sokoldalúsága, de valamilyen értékválasztás, vagy egy azóta megszűnt speciális helyzet is – mint idehaza a Budapesti Iskola számtalan liberális anti-marxistává vált képviselője esetében. A poszt-MARXISTA stratégia képviselői ellenben azt keresik, hogy mi állítható a marxizmus helyére az új körülmények között. Azt vizsgálják, hogy miben hibázott a marxizmus, hogy hogyan menthető meg más paradigmákkal és irányzatokkal (poszt-strukturalizmus, pszichoanalízis, feminizmus stb.) egyesülve, hogy hogyan találhat helyet az új korszak politikai mozgalmaiban. A poszt-MARXISTA utat választó szerzők tehát azt gondolják, hogy a marxizmus valamilyen formában „átmenthető”, hogy tovább élésének az ára saját megszüntetése, beleolvadása a korszak mozgalmaiba, elméleti irányaiba és szellemi útkereséseibe.

Miközben Sim klasszikussá vált elemzése nagy magyarázó erővel bír a marxizmusból kiábrándult baloldaliak későbbi szellemi és emberi fejlődését illetően – véleményem szerint kevésbé alkalmas a poszt-marxizmus tényleges elméleti folyamatainak megértésére. Legnagyobb gyengesége, hogy alapvetően értelmiségi stratégiákban gondolkodik, nem pedig intellektuális programokat kíván meg beazonosítani. Márpedig szerintem az elsődleges kérdése nem az értelmiség újrapozicionálása a poszt-marxizmus kapcsán, hanem hogy az egyes szerzők elméletileg hogyan kívántak eljutni az új korszaknak a marxizmus helyére állítható radikális-forradalmi elméletéhez. Ez a megközelítés azért is fontos, mert kizárja azokat a szerzőket a vizsgálódás köréből, akik lényegében nem erre törekedtek, vagyis nem tekint poszt-marxistának minden „hajdani marxistát”, különösen azokat nem, akik a liberális eszmék és a létező kapitalizmus apologetikusává váltak. Ezért ebben a fejezetben arra teszek kísérletet, hogy a poszt-marxizmus intellektuális stratégiáit a Sim-féle megközleítéstől eltérő módon azonosítsam be.

Kiindulópontom szerint a poszt-marxizmus kétféle választ adott a korábban felvázolt krízishelyzetre, a „marxizmus végének” tragédiájára. Az egyiket „marxista posztmodern”, a másikat „posztmodern marxista” szellemi projektnek nevezem. A megkülönböztetés alapja, hogy az egyes szerzők mire vezették vissza a marxizmus végzetes válságát.

Megjelenik a Marx örökösei – interpretációk, irányzatok, iskolák című kötetben 2018-ban