Full text,  Kiemelt

Most fut fel itthon az új baloldal – Kiss Viktor ideológiakutató a Mandinernek

Van egy nagy globális baloldali szcéna, ami modern, menő és izgalmas, csak éppen nálunk nem létezett, eddig – mondja Kiss Viktor ideológiakutató a Mandinernek. Szerinte a magyar egyetemi közegben megjelent az új, globalizációban felnőtt nemzedék, melynek révén most már itthon is egyre markánsabban megjelenik az az új baloldal, ami szembe száll az eddigi neoliberális hegemóniával és a múltba forduló jobboldalisággal. Interjúnk.

Mióta van jelen ön szerint a radikális baloldali-marxista irány újra a magyar egyetemi-akadémiai életben? Esetleg mindig is jelen volt, csak nem vettük észre?

Azt gondolom, hogy ennek a marxizáló újbaloldali gondolatnak a felfutását érdemes külön kezelni, mert ez egy olyan történet, ami minden kétséget kizárólag 2010 után kezdődött. Egy kétlépcsős folyamat zajlott le ugyanis ekkortól. A kiindulópont, hogy

ekkortól érkeznek a felnőttkorba a minden tekintetben globalizált korosztályok.

Ők azok, akik már beszélnek nyelvet, akik már az interneten élik az életüket, akik járnak külföldön, tanulnak más egyetemeken. Az ő élményük 2010 után az volt, hogy az Orbán-rendszer valami olyasmi, ami végérvényesen belesüllyeszt bennünket a rendszerváltás meg az egész elszúrt évszázadunk mocsarába. Ez a nemzedék már nem ennek a részének akarja magát látni, hanem a globális folyamatok részének, és így néz a magyar dolgokra is. Nem véletlen, hogy éppen a netadó és a CEU ügye váltotta ki a legnagyobb ellenállást, hiszen ezekben ők azt látták, hogy éppen az „ablakokat” akarják bezárni előlük, amelyeken legalább látszik a nagyvilág. Ennek az útnak legújabb állomása a Momentum mozgalom és a mögötte álló széles generációs bázis.

Volt azonban egy másik élmény is, ami a marxizáló újbaloldal felfutását elősegítette: ez valamikor 2014 után kezdett megjelenni és a 2018-as vereség volt a nagy katalizátora. Ekkor jöttek rá viszonylag sokan arra, amit már néhányan korábban is próbáltunk képviselni: hogy

a médiát, az ellenzéki aktivizmust és az akadémiai világot mélyen áthatja egy hegemón helyzetben lévő liberális világkép,

amely részben neoliberális, tehát maga is globális termék, részben pedig balliberális, tehát a rendszerváltás elitharcainak a terméke és maga is része a kelet-európai nyomorúságnak. Egyre többen jönnek rá, hogy ez a hegemón liberalizmus mélyen rendszerkonform, és tulajdonképpen – Tariq Ali kifejezésével élve – a „globális kapitalizmus legitimációs ideológiája”, mint például a multikulturalizmus vagy az emberjogi fundamentalizmus. Másrészt pedig 2018 tavaszán rengetegen tapasztalhatták meg, hogy a balliberális hegemón ideológia hogyan vezet egy olyan véleménybuborék kialakulásához, amely köszönőviszonyban sincs a valósággal. A nagy választási részvételtől mindenki elsöprő ellenzéki győzelmet várt még a választások estéjén 8 órakor is; utána pár órával a kiábrándulás igazi trauma volt.

Az ilyen szembesülések és traumák vezettek oda, hogy az elmúlt néhány évben egyre nagyobb erővel jelenik meg az igény valami másra, ami kívül van a balliberális és neoliberális hegemónián. Aki figyeli az eseményeket, az láthatja, hogy a rabszolgatörvény elleni tiltakozások idején már egyre erősebbek voltak azok a hangok, amelyek ezt az ügyet nem akarták a „bukott balliberális pártok” martalékaként látni, vagy feloldódni a liberális antiorbánizmusban.

Mik ennek az előzményei, honnan érkezik ez a megközelítés?

Ez a marxizáló újbaloldali hullám egyértelműen a globális akadémiai világból „érkezik”. Azok a negyven alattiak, akik meg akarták érteni a 2008-as válságot, a jobboldali populizmus sikereit, a rendszerváltás kudarcait, vagy a társadalmi problémák mélyebb okait – azt látták, hogy

létezik a világban egy hihetetlenül inspiráló és sokszínű baloldali elméleti szcéna,

amely máshogy beszél és másokat állít a dolgokról, mint a hazai közélet és az egyetemei világ szereplői. Azt mondhatnám, hogy a magyar baloldal – talán a 20. század legeleje, mondjuk a centrista szociáldemokrácia és Lukács György óta – most először vált egyidejűvé a nemzetközi szellemi folyamatokkal és vitákkal. Ennek a dömpingszerű népszerűségnövekedésnek, amiről beszélünk, azonban érteni kell a hátterét.

Az elmúlt fél évszázadban a világban létrejött egy hatalmas társadalomkritikai és kapitalizmuskritikai szcéna, amely a nemzetközi szellemi élet legnagyobb jelentőségű gondolkodóit adta, amely borzasztóan izgalmas és újszerű elméleti újításokat hozott létre, és amely mindenről egészen máshogy beszél, mint korábban. És amely mindvégig szimbiózisban volt a világ alternatív és rendszerellenes mozgalmaival – 1968 új társadalmi mozgalmaitól az alterglob mozgalomig. Nos: azok akik valami „globálisat”, „baloldalit” és „rendszerkritikusat” keresnek, azokat szinte mellbe vágja az élmény, hogy – úgy fogalmazzak – ezért nem kell túlzottan összetörniük magukat. Elég bármelyik nagy kiadó könyveit kinyitni, vagy elmenni egy egyetemre Párizstól Varsóig, Ljubljanáig és Vilniusig – és ott van. Csak éppen a magyar egyetemen tudomást sem vesznek ezekről: a végtelenül rendszerkonform, pályázati pénzekre fókuszált és mainstream voltára büszke magyar tudományban nem foglalkoznak vele, a nyilvánosságban semmi nincs ebből jelen. Ebben persze szerepet játszik a politikai elitek harminc éve tartó vulgár-antikommunizmusa is, ami miatt a mindvégig politikai függőségekben vergődő értelmiségben még az sem beszélt ezekről a dolgokról, aki ismerte őket. Szóval az elsöprő élmény az, hogy van egy nagy globális baloldali szcéna, ami modern, menő és izgalmas – csak éppen nálunk nem létezik.

Ezzel a globális rendszerkritikai-társadalomelméleti szcénával kapcsolatban azonban még egy dolgot is fontos tisztázni: azért is lehet olyan vonzó és sikeres éppen itt, a közép-európai régióban, mert az egész immunrendszerébe mélyen beleivódott mindennek a távol tartása, ami a létező szocializmusra emlékeztetne. Talán kevéssé ismert tény idehaza – a posztmarxizmus kutatójaként ennek megismertetését tekintem az egyik fő missziómnak –, hogy

a mai nemzetközi baloldali elmélet éppen a létező szocializmusból és a marxizmusból való kiábrándulásból született.

Ennek köszönhető az a mérhetetlenül sokféle Marx-olvasat is, ami lehetővé teszi, hogy ma már egészen máshogy gondolkodjon a világ Marxról, és sokkal többet tudjon róla, mint akár ötven éve. Azt szoktam mondani, hogy ma Sztálin legjobb tanítványai nem a baloldalon, hanem a jobboldalon vannak – abban az értelemben, hogy a jobboldalon még mindig a sztálinizmus és a marxizmus-leninizmus téziseit és Marx-képét fogadják el autentikusnak, és ennek nevében bélyegzik meg az egész marxizáló újbaloldalt. Pedig annak éppen ezekhez nincs semmi, de semmi köze.

Mennyire ismerik egymást a különböző műhelyek, csoportok, szerzők, s mennyire összetartóak? Milyen irányzatokat lát?

Ma a marxizáló újbaloldali közeg a felfutás állapotában van. Ez azt jelenti, hogy egyre népszerűbb, egyre többen találkoznak vele, próbálják megemészteni és feldolgozni. Bár vannak már kétségtelen szellemi teljesítmények – gondoljunk csak a PTI Társadalomelméleti Műhelye könyvsorozatának darabjaira, amiben ennek a közegnek a legjobbjai publikálnak reprezentatív munkákat –, a legtöbben inkább még a tanulás és ismerkedés izgalmában vannak. Ezért heves viták vannak, ontják a tanulmányokat, minden napra jut egy izgalmas konferencia, kerekasztal vagy könyvbemutató. Ma már vannak műhelyek, kocsmák meg kulturális rendezvények is. És egyre virulensebben van jelen a kritikai társadalomelmélet az akadémiai világ peremén is.

Ma folytatnak le egymásra torlódva ezek a fiatalok olyan vitákat, amelyeket öt, tíz, vagy húsz éve kellett volna – ennek pedig megvan a romantikája,

és nagyon hiányzott már ez a vérfrissítés a magyar baloldalon.

Ebben rejlik a dolognak most a drámaisága is. Baloldali infrastruktúra nem lévén nagyon sokan ugyanis egzisztenciális értelemben éppen annak az akadémiai és civil világnak a lehulló morzsáiban találták meg a túlélés feltételeit, a kapcsolati hálót, valamint a nyitott és támogató közönséget, kollégákat, amit most az Orbán-rendszer éppen felszámolni és megregulázni igyekszik a nyilvánvaló kultúrharcos törekvéseivel. Ebben a helyzetben még nem dőlt el, hogy ez az új szellemi-aktivista közösség elég erős-e ahhoz, hogy létrehozzon egy új undergroundot, vagy belekényszerül az aktuálpolitikai antiorbánizmusba mindazokkal, akik szintén végveszélyben érzik magukat most. Egyik sem éppen a legideálisabb helyzet – most, amikor a baloldal végre önálló szereplőként létezhetne és fejlődhetne a hazai szellemi-politikai életben. (Frissítve) Egy éretelmiségi kör és egy szubkultúra megjelenését pedig nem szabad elhanyagolni a nagypolitika szempontjából sem. Gondoljunk a Jobbik, vagy az LMP felemelkedésére, vagy a Mandiner által is képviselt új jobboldal létrejöttére és hatására Orbán politikájára – ha valaki rendes baloldali pártot akarna csinálni, akkor ma már találna innovációs és intellektuális bázist ehhez.

Mi a céljuk? Nem pusztán arra gondolok, hogy „váltsuk le Orbánt”, hanem például mi lenne, ha nem kapitalizmus? Mi a társadalmi végcél?

A társadalmi végcél? Azt hiszem, hogy akik felteszik ezt a kérdést, azok nem nagyon ismerik a kortárs rendszerkritikai-társadalomelméleti baloldali közeget. Ezt ugyanis nem csak az a meggyőződés hatja át, hogy nem kérünk többé a nagy társadalmi végcélokból – hanem az is, hogy momentán nem is vagyunk abban a helyzetben, hogy ilyen végcélról beszélgessünk. Ugyanis éppen a világ halad egy olyan „végpont” felé, ami nagyon másmilyen a kívánatosnál, és tulajdonképpen

az köti össze a mai marxizáló újbaloldal tagjait, hogy ez ellen lázadjanak,

és egy demokratikus mozgalom jöjjön léte, ami másfelé indítja a dolgokat. Nem akarunk olyan világban élni, mint amilyen irányba ez a mostani tart – mondják a liberálisoknak –, de nem hiszünk abban sem, mondják a jobboldalnak, hogy a történelem kerekét vissza lehet fordítani, vagy hogy a régi jobb volt, hogy a szabadság ellentéteként értelmezett rend árán lehetnénk boldogabbak.