Key Concepts

Ideológia, kritika, posztmarxizmus – Kulcsfogalmak (3. rész)

Az Ideológia, kritika posztmarxizmus minden kétséget kizárólag 2018 egyik legfontosabb hazai könyvévé vált. Megjelenésének első évfordulója alkalmából arra vállalkozom, hogy összeszedjem, mely fogalmak adnak biztos kapaszkodót az olvasónak a kötet megértéséhez és melyek a posztmarxista ideológiakritika alapvető megközelítései. A sorozat első részeiben az időközben megjelent recenziókat és kritikákat hívom segítségül, hogy elmagyarázzam: pontosan mik a legfontosabb fogalmak, amiket használok és milyen elméleti program munkál a könyv fejezetei mögött. A továbbiakban pedig a könyvből vett idézetek segítésével juthatunk egyre mélyebbre a posztmarxista kritika kulcskoncepcióinak világában. A harmadik rész…

Kommunizmus

A kommunizmus fogalmának gyökeres újra-definiálása középponti szerepet tölt be az elmúlt évtizedben írt tanulmányaimban és könyveimben. Marx&Ideológia című monográfiám alapvetése az volt, hogy Marx alapvetően egész életműve során az ideológia ellen harcolt, tehát egy „anti-ideológikus baloldal” lehetőségét és az annak megfelelő értelmiségi szerepeket kutatta – ez különbözteti meg kora radikálisairól, kommunistáitól és szocialistáitól. A Marx&Ideológiában a nagy megbotránkozást keltő tézis mellett érveltem, hogy Marx kommunizmusát is ebben a keretben lehet megérteni.

Eszerint a marxi kommunizmusnak két értelmezési iránya alakult ki az idők során – és mindkettő helytelen. Az egyik szerint Marxnál a kommunizmus történetfilozófiai kategória, amelyet a szocializmus tudományos megközelítése alapoz meg – végső soron a világtörténelem szükségszerűen bekövetkező végső fázisa, amit a proletariátus, mint univerzális osztály hoz majd létre. A másik szerint a kommunizmus Marxnak és követőinek víziója egy „ideális társadalomról”, egy „igazságosabb és jobb világról”, amelynek eljövetelét a munkásosztály fellázadása és a „baloldali” politikai szerveződések sikere tesz majd lehetővé.

Az én értelmezésemben a marxi kommunizmus valami egészen más: Marx nem egy tudományos igénnyel leírt világtörténelmi korszakot és nem egy általa megfogalmazott antikapitalista víziót nevez kommunizmusnak – hanem “csak" az 1840-es évek lázadó munkásainak és a velük kapcsolatban lévő, közülük felemelkedő értelmiségieknek az elgondolásainak összességét.

Marx már 1843-ban megfogalmazza:

„Nem vagyok amellett, hogy egy dogmatikus zászlót tűzzünk ki. Inkább arra kell törekednünk, hogy a dogmatikusok tisztázzák maguk előtt tételeiket. A kommunizmus például egy ilyen dogmatikus absztrakció. Amikor persze kommunizmusról beszélek, akkor nem egy képzeletbeli és lehetséges kommunizmus jár a fejemben, hanem a valóban létező kommunizmus, amit Cabet, Dezamy, Weitling stb. tanít”.  

Marx tehát azt írja, hogy hiba volna, ha ő és filozófus társai egy “saját kommunizmus" fogalmaznának meg és tárnának a világ elé. A kommunizmus ugyanis már létezik, nem kell kitalálni – a forradalmasodó munkások és önjelölt (munkás származású) vezetőik kommunizmusának képében. Marx tehát szövegeiben számtalan helyen, egyértelműen rögzíti:

1. a kommunizmus alatt nem saját gondolatait és vízióit érti, hanem a „valóságban létező” kommunista víziókat

2. A tudományos-kritikai tevékenységnek azokhoz a munkásokhoz kell kapcsolódnia, akik forradalmasodásuk során a ’kommunista tudat” különböző formáihoz jutnak el. A kommunizmus tehát Marxnál az 1840-es évek munkásainak megszületőben lévő, ellentmondásos és egyenlőtlen saját forradalmi tudatát jelenti, nem pedig egy tudományos igazságot, vagy egy „kívánatos” baloldali víziót.

Az Ideológia, kritika, posztmarxizmus szövegében ez a gondolat tér vissza:

Kevés fontosabb eleme van számomra a marxi ideológiakritikának, mint a kritikai ideológia bírálata az 1848 előtti művekben. Azt gondolom ugyanis, hogy ez a marxi kommunizmus-kép lényegét tárja föl. A német ideológia kulcspasszusában Marx definíciószerűen így fogalmaz:

„A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak.” (MEM 3., 35.)

Ez a „materialista” deklaráció elvet minden radikális-forradalmi politikai cselekvést, amely valamiféle társadalomkritikai pozícióból indul ki, minden „eszményt” és minden „állapotot”, amelyet ennek nevében fogalmaznak meg. A marxi kommunizmus ezek antitéziseként úgy véli, hogy a forradalom azoknak a cselekedete, akik a kapitalizmusban a kapitalizmus tagadásaként vannak jelen. A kommunizmus alapja – ahogyan Antonio Negri és Felix Guattari megfogalmazza – Marxnál a „tagadás”, amikor a kapitalizmus gazdasági és társadalmi viszonyainak résztvevői nem tudják elviselni és megtagadják ezeket a viszonyokat, a „felettük uralkodó társadalmi hatalmat”. (Negri–Guattari, 1990; MEM 3., 35.) A kommunizmus az a gyakorlat, az a mozgalom, amely ebből a megtagadásból nő ki, amely tudatosítja önmagát, és létrehozza saját proto-társadalmi formáit és eszméit. (Kiss, 2011) A marxi kommunizmus tehát csak öntevékenységként jöhet létre, csak a kapitalizmus alóli felszabadulásként értelmezhető (ennek részeként egyenlősítő), és csak egy harc során létrejött közösségi-politikai megformálódáson alapulhat.

Ez az antiideologikus ideál az, amit Marx az ideológiakritika során programként igyekszik megvalósítani, szemben a kritikai kritika, majd az igazi szocializmus idealistáinak világjobbításával, vagy „tiszta tudományos” világértelmezéseivel. A marxi kommunizmus tragédiája, hogy Marx szinte kezdettől fogva „tudja”, hogy saját korában a kommunisták nem mások, mint a folyamatosan forradalmasodó proletárok, így állításait és vízióit hozzájuk kapcsolja. Ezért keletkezhetett később – először a leninizmusban, majd a létező szocializmus antitéziseként jelentkező humanista marxizmusban és napjainkban is egyre gyakrabban – az az optikai csalódás, mintha a szocialista társadalom megteremtése és a kommunizmus világtörténelmi megérkezése Marx „célja”, „társadalomkritikai-tudományos konklúziója”, „filozófiai ideája” vagy „személyes vágya” lett volna, amit majd a munkásosztály hivatott beteljesíteni. Vagy másképpen megfogalmazva: amikor Marx a kritikai ideológiát azért bírálja, mert az kiszakítja a döntően francia és angol proletármozgalmak eszméit és elméleteit eredeti kontextusukból, nem állítja, hogy a munkásmozgalom szükségszerűen a kritikai ideológia ellenpólusa volna. Éppen ellenkezőleg: a szocializmus, ami a „politikai tudat”, a kritikai intelligencia kiindulópontjából nő ki (a kapitalizmus elméleti tagadása, víziók és eszmék nevében a tömegek támogatásának megszerzése, majd radikális változtatások bevezetése) számára lényegében nem sokban különbözik a kritikai ideológia német változatától, függetlenül annak befolyásától a dolgozó osztályok tagjai közt. Csakis a kommunizmus tekinthető Marx szerint a kritikai ideológia valódi alternatívájának: a 19. század közepén „valóban létező kommunizmus”, ami az objektív folyamatokon alapul, ami a par excellence forradalmi gyakorlatból nőtt-nő ki, tehát abból, ahogyan az elidegenedett proletárok minduntalan fellázadnak, megtámadják, majd megsemmisítik a magántulajdont. Ebből a perspektívából nézve nem véletlen, hogy úgy gondolom: az ideológiakritika elméleti alapkérdése ma az, hogy mennyiben lehetséges az új évezredben fenntartani valamiképpen ezt a „kommunista” pozíciót.

Deskriptív (leíró) kritika

„Kiss Viktor egyik fő szándéka az, hogy bemutassa: a forradalmi-radikális baloldali politika megújulásához nem a kritikai ideológia (tehát a gyakorlati folyamatoktól elszakadt víziók, eszmék, igazságok) formáját felvevő kortárs „kritikai baloldal”, hanem a posztmarxista ideológiakritika járulhat hozzá, amely leírja az „osztályharc utáni” politikai-társadalmi-kulturális folyamatokat, feltárja „a baloldali politika ténylegesen létező helyét” (309.). A szerző a kritikai ideológia és a posztmarxista ideológiakritika különbségét azzal érzékelteti, hogy az egyiket „negatív” a másikat „despkriptív” kritikának nevezi. (…) Kiss Viktor rámutat, hogy A német ideológiában Marx is elutasítja a kritikai ideológiákat, és a kommunizmusra nem állapotként és nem eszményként utal [amit a valóság negatív kritikájából vezetnek le és kívánnak megvalósítani], mivel kommunizmusnak a kapitalizmus tagadásából kialakuló gyakorlatot, a valóságos mozgalmakat kell tekinteni (305). A posztmarxista politika-felfogás tehát párhuzamba állítható a fiatal Marxnak a politikáról vallott nézeteivel. Szimpatikusnak és követendőnek tartom Kiss Viktornak az elmélet és a politika összefüggéseiről megfogalmazott gondolatait. (…) Kiss Viktorral egyetértve úgy vélem, hogy a mélyebb összefüggések feltárása nem nélkülözhető posztmodern kapitalizmus korában sem, de a „forradalmi” politikai teóriák csak akkor lehetnek hasznosak, ha a korszak társadalmi-kulturális-politikai realitásain alapulnak, ha – ahogy Kiss megfogalmazza – a fennálló stabilitását, integritását és reprodukcióját elősegítő politikai logika válik a radikális-forradalmi politika alapjává (313.).” (Barcsi Tamás, A Híd)

A „negatív kritika” eszerint olyan képet vázol fel – Zygmunt Bauman és George Ritzer elemzéseinek megfelelően – a tőkés rendszer és a globalizáció viszonyairól és folyamatairól, egyes emberek-embercsoportok helyzetéről, amely ismeretében nem lehet kérdés a világ megváltoztatásának szükségessége.

A „negatív globalizáció”, a „negatív kapitalizmus” a tőke aktuális korszakában a fennállót egyfajta ellen-utópiaként ábrázolja, amelyet az igazságtalanságok, egyenlőtlenségek, antihumánus tendenciák, ökológiai veszélyek, fenntarthatatlan folyamatok, kezelhetetlen következmények, kizsákmányoló-elnyomó viszonyok tömkelege tesz élhetetlenné (Bauman, 2000; Ritzer, 2011).

A leíró kritika ezzel szemben azzal a céllal mozgósítja a marxista-társadalomkritikai hagyományt, hogy a globalizáció, a tőkés világ analízise során feltárja a ténylegesen létező politikai konstellációkat. A leíró kritikai elemzés ugyanis tisztában van azzal, hogy nem lehetséges forradalom, a radikális politika megvalósítása addig, ameddig nem tudjuk, mi ma valójában a forradalom, a radikális politika.

A negatív kritika arra alapozná a politikai cselekvést, ami egy társadalmi csoport érdekében áll/ténylegesen megoldja a problémákat, ami elkerülhetetlen, ami kívánatos/morálisan igazolható vagy ami kézenfekvő – végeredményben tehát mindenképpen egy normatív-populista megalapozású radikális ideológiába torkollik.

A leíró kritika ennek ellenpólusaként a reflexió, a forradalmasodás és az önlétrehozás projektjében gondolkodik, ezért a cselekvésre a „tedd azt, amit (máris) teszel” alapvetés nevében szólít fel – csatlakozva a társadalmi-politikai térben jelen lévő demokratikus, emancipációs, egalitárius és jól-léti potenciálokhoz. Nem kérdéses, hogy a legfontosabb lépést a posztmarxista ideológiakritika egyik képviselője, Antonio Negri tette meg a deskriptív kritika irányába, amikor a hetvenes évek végén éppen ilyen céllal rekonstruálja Marx elemzéseit. Negri úgy véli, Marx számára a főszereplő nem a tőke, a „tőke következményei”, hanem a munkás, „a munkás mint a politika maga”. A munkás, aki önmagában a kapitalizmus „objektív kritikája” – nem azáltal, amit a rendszerről kritikailag gondol, hanem azáltal, amit tesz. A munkás Marx szemében az a szereplő, akiben éppen a kapitalizmus győzelmének pillanatában jelenik meg annak veresége – mert a munkás a tőke fő kérdése. Hiszen a munkás az, aki termel, a munkás, akit integrálni kell a termelésbe, a munkás, aki kihívások elé állítja a tőkét, a munkás, akit reprodukálni kell stb. Ezért egyértelmű, hogy Marx érdeklődésének középpontjában maga az osztályharc állt, vagyis a politika alaplogikája a kapitalizmusban.

A sorozat előző részében az Ideológiakritika fogalmát mutattam be. A következő részben a Hamis tudat és a Társadalmi tudat megkülönböztetése, illetve az úgynevezett Ideológiakritikai paradigma és a Fogyasztói ideológia témája kerül sorra.