Kiemelt

A politika visszatérése? Chantal Mouffe és a baloldali populizmus

ELŐZETES „A baloldal/jobboldal felosztás végéről szóló mese már jó ideje velünk él” – mondja Chantal Mouffe The Radical Centre: a Politics without Adversary[1] című tanulmányában. A kilencvenes évektől a politika új formája jött létre a nyugati társadalmakban, amely a demokráciát nem a versengő alternatívák, hanem a konszenzus terepének tekinti, amely tagadja mindenfajta hatalmi viszony relevanciáját és a politikát antagonisztikus szembenállás nélküli dialógusként képzeli el – folytatja. Mouffe számára így a fő kérdés napjainkban, hogy hogyan üzenhet hadat a baloldal ennek a poszt-politikai világképnek, mely “deklarálja, hogy (…) mi valamennyien középosztálybeliek vagyunk, a régi antagonizmusok eltűntek és vele együtt a politika antagonisztikus modelljén is túlhaladt az idő. Nincs baloldal és jobboldal, csak jó és rossz politika”[2]. Mouffe legújabb írásaiban ezzel kapcsolatban még ennél is konkrétabban teszi fel a kérdést: mennyiben alkalmas a radikális baloldali pozíció megújítására a populizmus, aminek lejáratásának érdekében mindent elkövetnek a poszt-politika hívei? A baloldali populizmus feladata, hogy cáfolja a poszt-politika híveinek elsőszámú axiómáját, amely szerint sikeres politikát csak a centrumból kiindulva lehet folytatni a nyugati társadalmak képviseleti demokráciáinak színházában. Különösen időszerű kihívás ez napjainkban, amikor olyan jobboldali politikusok, mint Trump, Batalero vagy Orbán maguk is a közép elfoglalására és újraformálására helyezik a hangsúlyt – a magyar miniszterelnök nem is titkolja tervét a “centrális erőtér” létrehozatalára.

Ebben a tanulmányban azt vizsgáljuk meg, hogy Chantal Mouffe koncepciója a „baloldali populizmusról” mennyiben ígérheti ténylegesen a „politika visszatérését” a radikális baloldal számára. Elemzésünk kiindulópontja szerint a baloldali populizmus és a poszt-politika egymáshoz való viszonya egyáltalán nem problémamentes. Az írás első részében ezért bemutatjuk a kérdéskör két legelterjedtebb megközelítési módját. Kimutatjuk, hogy egyrészről a populizmus sok tekintetben maga is poszt-politikai természetű, másrészről hogy a baloldali populizmus azon változata, amely a kilencvenes évektől meghatározóvá vált, általában éppenhogy nem azokban a nyugati társadalmakban jött létre, ahol a poszt-politikai erők váltak sikeressé. A tanulmány második részében amellett érvelünk, hogy Chantal Mouffe ezekkel szemben egy harmadik megközelítést ajánl a kortárs populizmus megközelítésére, amennyiben – korábbi elméleteit továbbgondolva – annak lényegét éppen magában a poszt-politikai állapot elleni lázadásban látja. Elgondolása szerint a populizmus a mai nyugati társadalmakra jellemző, döntően jobboldali változatai születtek meg – de a spanyol Podemos, Jeremy Corbyn és Bernie Sanders kampánya után a baloldali populizmus történetében is új korszak nyílt. A tanulmány zárásaként végezetül megvizsgáljuk, hogy a baloldali populizmus Mouffe által felvázolt projektje valójában milyen típusú politikát is ígér a megújulás útjait kereső aktorok számára. Véleményünk szerint a baloldali populizmus e koncepciója ugyanis alapvetően megkérdőjelezhető.

 

Populizmus és/vagy poszt-politika

 

A poszt-politikai korszak jellemzése kapcsán az elmúlt évek a szakirodalmában viszonylag széles egyetértés alakult ki. „Valamennyi szerző arról az állapotról beszél, amikor a politikait (political) – ami a valódi viták terepét jelenti, és azon gondolat iránti elköteleződést, hogy a különböző szereplők közötti küzdelmek nem szüntethetők meg – egyre inkább gyarmatosította és kiiktatta a politika sajátos formája (politics): azok a technokratikus mechanizmusok és konszenzuális gyakorlatok, amelyek a reprezentatív demokrácia, a szabad piac és a kozmopolita liberalizmus vitathatatlannak nyilvánított világképén belül működnek”.[3] A poszt-politika világában a társadalmi konfliktusok és a jövő kérdései mind szakpolitikai ügyekké transzformálódnak, amelyeket szakértői csoportok és különböző elitfrakciók elemeznek, majd határozatot hoznak róluk – az időközönkénti választásokon pedig immár nem magukat a döntéseket és értelmezéseket, hanem csupán ezeket a processzusokat próbálják legitimálni. A világot irányító erősek a politikai részvételből kiszorított tömegeknek már csak a felhatalmazását és hozzájárulását igénylik – nem a döntését és aktivitását. Ahogyan Jacques Rancière megfogalmazza, a  poszt-politika világában a népet mint bomlasztó, veszélyes és ostoba politikai kollektívumot a népesség váltja fel, amely az emberek valamiféle passzív és impotens összessége. Ez pedig – mondja – már közvélemény-kutatásokkal szondázható, a megfigyelés segítésével megfélemlíthető és a biopolitika eszközeivel optimalizálható. A posztpolitika az állampolgár helyett egyre inkább a fogyasztóban látja saját ideális alanyát. Rancière szerint a fogyasztó tulajdonsága, hogy politikai cselekvés helyett a választás aktusai köré szervezi az életét: bonyolult ideológiai mechanizmusok segítségével el lehet érni, hogy pártot és jelöltet is úgy válasszon, mint mosóport.[4] A poszt-politika „ellenség nélküli demokráciáiban”[5] a vita és a harc helyét a párbeszéd és a konszenzus veszi át, megvalósítva a „politikai harmónia liberális idilljét” – de hát hívei amúgy is azt sugallják, hogy „túl balon és jobbon” nem marad más, csak a liberalizmus.[6] A poszt-politika végezetül abban az értelemben is túl van a politikán, hogy a korábbi politikai kérdések megoldását a gazdaságban látja, vagyis a korban uralkodó neoliberális konszenzusnak megfelelően azt próbálja elfogadtatni, hogy a hagyományos politika káros, a nagypolitika nem megoldás, hanem inkább maga a probléma.

A poszt-politikai univerzum kiépülése sajátos kihívás elé állította a politikai baloldalt. Ahogyan Slavoj Žižek kifejti, a kétezres évek során a baloldal nagy politikai szervezetei és az értelmiség jelentős része behódolt annak a világképnek, amely a történelem végét egyszersmind a hagyományos politika végének tekintette. A poszt-politika elkötelezett hívei ugyanis azt tanították, hogy a kormányzás technokratikus-elitista-rendszerkonform változata „érettebb” és „realistább”’, mint az a politizálás, amelyet a baloldal korábbi korszakaiban folytatott. A baloldalnak és értelmiségének ezért meg kell értenie, hogy minden, ami a poszt-politikai konszenzuson kívül van, „szélsőséges”, „meggondolatlan” vagy „anakronisztikus”. Žižek szerint a baloldalon ez az ideológiai offenzíva sajátos mentális blokkot hozott létre: a baloldal képtelenné vált arra, hogy a politika szükségessége mellett kiálljon – miközben legtöbb szereplője mindvégig meg volt győződve arról, hogy a politika legkevésbé sem vált szükségtelenné, és a jelen kor távolról sem a „történelem végének” komfortos állapota.

Žižek úgy fogalmazza meg a poszt-politikai és a politikai cselekvés különbségét, hogy míg előbbi célja csupán „a társadalmi problémák menedzselése a meglévő szocioökonómiai viszonyokon belül”, addig utóbbit nem csak az érdekli, hogy olyan dolgokat tegyen, amik „működnek” a fennálló keretek között, hanem olyanokat, amelyek hatással vannak a dolgok működésére, tehát hatással vannak a fennálló keretekre magukra. A politika nem a döntések, hanem a harc terepe.[7] Ahhoz, hogy megvizsgáljuk, ebben az értelemben a baloldali populizmus tekinthető-e politikainak, ebben a tanulmányban Ernesto Laclau elemzéséből indulunk ki, aki szerint ha a gyakorlat felől közelítünk, a baloldali populizmusról alapvetően kétféle megközelítés mentén beszélhetünk. Az első értelemben egy sajátos és konkrét mozgalmi típust tekintünk baloldali populistának, amely mai formájában a globális kapitalizmus korszakában jött létre, ezért céljai és perspektívái pontosan beazonosíthatók. A másik értelemben azonban – és maga Laclau közismerten elsősorban ezzel foglalkozott – a populizmus korunk megkerülhetetlen politikai logikája, tehát a politikai aktorok megformálódásának, sikerének, majd hatalomgyakorlásának jellemző és talán egyetlen lehetséges módja a globalizáció komplex viszonyai közepette.[8]

Amikor a baloldali populizmus alatt egy pontosan beazonosítható politikai szereplőt értünk, akkor a neoliberális és neoimperialista politikák elleni demokratikus és egyenlősítő mozgalmakra gondolunk, amelyek Latin-Amerikától Görögországig markánsan jelen voltak a kilencvenes évek végétől. Ezek a mozgalmak általában ott jöttek létre, ahol nyíltan neoliberális politikák valósultak meg, amelyek a megszorítások, a strukturális reformok, a privatizáció, a szociális programok és a dereguláció áldásos hatásait hirdették, az adott ország felvirágoztatását, ennek hatására pedig a szegénység felszámolását ígérve.[9] A kiábrándulás és a neoliberális politikák tényleges társadalmi következményei gyakorta vezettek tüntetésekhez, amelyekre a neoliberális kormányok erőszakkal, manipulatív kampányokkal és a liberális kulturális hegemónia fokozásával válaszoltak – azt az érzést keltve, hogy a képviseleti demokrácia valójában az erősek demokráciája. A baloldali populizmus alapját szinte mindenhol egy olyan nagy társadalmi csoport létrejötte jelentette, amely a globalizáció folyamatainak köszönhetően, majd a neoliberális programok hatására lényegében “kiszakadt” a társadalom szövetéből – a szegények tömegei, a kiszolgáltatott új városi népesség, a globális versenyben kivérzett vidéki-mezőgazdasági lakosság, vagy a privatizáció során kisemmizett helyi lakosság „az újfajta populizmus szemében egy olyan szervezetlen ’marginális osztály’ volt, amely a népi politika alapjává válhatott”.[10]

Ezek a hatalmas társadalmi csoportok nem csak úgy érezték, hogy gyengékké és periférikusakká változtatta őket korunk nagy átalakulása, de úgy is – és a populista szereplők ezt tették nyilvánvalóvá – hogy becsapták őket a washingtoni konszenzus nevében fellépő, a spekulatív-multinacionális tőkét kiszolgáló „liberális demokrata” és „nacionalista” elitek. Mindez az elitellenesség persze azért tudott működni, mert hitelességét gyökerei adták: a baloldali populista mozgalmak mindenütt alapozhattak valamiféle népi ellenálló, vagy társadalmi baloldali hagyományra, amely legújabb képviselőjeként mutatták fel magukat a „kívülről jött”  neoliberális és neoimperialista politikákkal szemben – gondoljunk csak Chavez bolivárizmusára Venezuelában.[11] A baloldali populista mozgalmak általában ezért támogatták a liberális demokráciákkal szemben a demokráciának közvetlenül a nép mozgósítására és megjelenítésére alapozó változatát – vagyis egy populista demokrácia létrejöttét.[12] Ez gyakorlatilag mindenhol egy baloldali vezér kitermelődéséhez vezetett – aki személyében reprezentálta mind a népet, mind az erőt, amely őrködni képes a nagypolitika vágyott tisztaságán.[13]

A baloldali populizmus e típusának adaptálása kezdettől problémásnak látszott a világ számtalan pontján. Jelen tanulmányunk szempontjából talán az a legfontosabb, hogy a baloldali populizmusok az elmúlt harminc évben legkevésbé sem olyan országokban jöttek létre, ahol a „poszt-politika” hívei kormányoztak – hanem ahol nyíltan, deregulációk, reformdiktatúrák formájában és populista-nacionalista jobboldali kormányok regnálása alatt érkezett meg a neoimperialista-neoliberális korszak.[14] Ebből pedig a posztpolitika szempontjából egy további probléma is ered: a baloldali populizmus fentebb bemutatott változata természete szerint poszt-politikai jellegű, vagyis célja – ahogy Hugo Chavez megfogalmazta – „a demokrácia, amelyben igazságosság, egyenlőség és harmónia uralkodik”. A baloldali populizmus egy olyan népi közösséget kíván létrehozni, amelyen belül megszűnik mindenfajta politika és amely csak „kifelé” folytat politikát, „kifelé” változtatja meg a neoliberális és neoimperialista viszonyrendszereket. Vagyis a baloldali populizmus osztozik a forradalmi-kommunista baloldali mozgalmak azon reményében, hogy a politikát ki lehet iktatni, meg lehet szüntetni, amennyiben egy szocialista vagy népi társadalomban szükségtelenné válik.

A baloldali populizmus másik gyakorlati formája, amikor nem egy konkrét mozgalomról beszélünk, hanem egy politikai technikáról, amely a társadalmi mobilizálás és a hatalom megszerzésének-megtartásának módjaként használható (és Laclau vagy Mouffe szerint használandó is) a baloldal számára. Ennek a politikai logikának a legnagyobb hatású elemzését Ernesto Laclau adta. Laclau elgondolásának alapja a demokratikus követelések és a népi követelések közötti megkülönböztetés. Ez a megkülönböztetés társadalomelméleti alapú, vagyis arra utal, hogy a politika úgynevezett „artikulációs szituációja” megváltozott az elmúlt évtizedekben. A jóléti állam és a nemzetállami politikai rendszerek időszakában a politika alapját azok a demokratikus követelések jelentettek, amelyeket a társadalom csoportjai, vagy egyénei megfogalmaztak a hatalommal szemben, elvárva, hogy elismerje és teljesítse őket. Ezek tehát az alávetettek követelései voltak a társadalommal, a gazdasági-politikai elitekkel szemben. A politika ekkor akörül forgott, hogy mely követeléseket fogadják el legitimnek és melyekről döntenek úgy, hogy figyelmen kívül hagyják őket – illetve, hogy a figyelmen kívül hagyott követelések megfogalmazói elfogadják-e ezt a végkimenetelt. A népi követelések időszakában ellenben már olyan sok követelés jelenik meg, és annyira eltérnek egymástól, hogy megfogalmazóik már eleve abból indulnak ki, hogy a rendszer nem képes teljesíteni elvárásaikat. Tehát ebben az esetben már nem céljaik tényleges elérése nevében formálódnak a politikai küzdelmekbe lépve az egyes aktorok (szubjektumok), hanem az az élmény hozza létre őket, hogy az erősek nem képesek teljesíteni a gyengék követeléseit.

„Tehát hogyan mutatja meg az egyenértékűség önmagát? Ahogyan bizonyítottuk, az egyenértékűségi pillanat nem alapozható a követelések semmilyen pozitív jellegzetességére, mivel – saját nézőpontjukból – azok teljesen különböznek egymástól. Az egyenértékűség teljes mértékben a hatalommal való szembenállásból ered, mely nem elégít ki egyet sem az egyenértékű követelésekből. Ebben az esetben azonban hogyan lehetséges a láncot mint olyat felmutatni? Mint ahogyan máshol érveltem mellette, ez a bemutatás csak úgy lehetséges, ha egy speciális igény, anélkül, hogy teljes mértékben elveszítené saját egyediségét, elkezd jelölőként is működni – reprezentálva a teljes láncot, mint összességet.”[15]

 

A poszt-politika problematikája felől olvasva Laclau szövegeit, nem kérdés, hogy számára a populizmus egy olyan politikai logika, amely éppen a politika lehetetlenségéből születik – tehát maga is poszt-politikai. A hatalomra vágyó szereplők azért kényszerülnek a populista artikuláció során létrehozni az egyenértékűségi láncolatokat, mert az adott helyzetben (a globális kapitalizmus reális viszonyai között) a követelések többségének kielégítése nem vállalható.[16] A politika, vagyis a “különbözőségi logika” alapján folytatott versengés a hatalmi pozíciókért nem lehetséges. A hatalomra vágyók ebben a helyzetben a poszt-politika eszközeivel folytatnak versengést: a társadalmi többséget az identitások megkonstruálásával és a hegemonikus diskurzusokkal teremtik meg, nem pedig társadalmi víziók felvázolásával és politikai pozíciók felvállalásával. Csakhogy Laclau szerint a helyzet maga mégis minduntalan megszüli a politika visszatérését. Egyrészt amint egy populista diskurzus létrejön, rögvest megjelennek olyan követelések, amelyek kívül esnek az ennek keretében létrehozott egyenértékűségi láncolaton, tehát egy új szereplő felvállalhatja őket. A populizmussal szemben tehát mindig van egy kihívó, amely máshogy kívánja létrehozni az egyenértékűségi láncokat, a politika tehát ténylegesen sosem ér véget. Másrészt pedig Laclau szerint hiába is próbálja a hatalomra kerülő szereplő állandóan fenntartani és megújítani saját populista ideológiáját – a kormányzás mindennapjaiban mégiscsak választani szükséges a konkrét követelések között – tehát végül lesznek, amelyek kielégülnek és lesznek, amelyek nem. A politika ebben a formában úgy tér vissza, mint kényszer: a populizmus maga is kényszer volt, de egy idő után a feladása is az. Ebben a helyzetben a hatalmon lévők kénytelenek politikát folytatni, tehát kénytelenek szavazói többségüket nem a populizmus poszt-politikai, hanem a demokrácia politikai alapján megtartani és újrakonstruálni. Ebben a helyzetben a nép már nem csak egy jelölő, hanem valódi tartalmat vesz fel.

A poszt-politika oldaláról nézve tehát egy “baloldali” populista mozgalomnak számolnia kell azzal, hogy miközben csak populistaként kerülhet hatalomra, egy idő után választania kell: vagy a hatalom megtartása lesz számára az elsődleges, a populista stratégiát ezért represszív eszközökkel tartja fent, és a többség elvtelen állandó újraalkotására használja – ebben az esetben saját mércéi szerint éppen úgy “jobboldalivá” válik, mint korábbi ellenfelei. Vagy felvállalja a demokratikus víziók megfogalmazásának rizikós feladatát, és azok elfogadtatásának árán „tényleges baloldaliként” kilép a poszt-politikai univerzumból. A populizmus előtt álló poszt-politikai dilemma véleményünk szerint Laclau elméletének az egyik legizgalmasabb állítása: azt üzeni, hogy egy baloldali mozgalomnak nem a siker, a hatalom megszerzése a legnagyobb kihívása, hanem baloldaliságának megtartása – és ennek talán kevés drámaibb példája van, mint Hugo Chavez és az őt követő Maduro bolivárista Venezuelájának különbsége.

 

Kiss Viktor – Kerékgyártó Ágnes

A politika visszatérése?

Chantal Mouffe és a baloldali populizmus

Ez a szöveg egy hosszabb tanulmány eleje, amely a Kellék című folyóiratban jelenik meg 2019. nyarán.

 

[1] Mouffe, Chantal: The Radical Centre: A Politics without Adversary. Soundings Vol. 9, No 2. 1998. 12.

[2] Mouffe, Chatal: i.m. 39.

[3] Wilson, Japhy: Post-Political and its Discontents: Spaces of Depoliticisation, Spectres of Radical Politics. Edinburgh, Edinburgh University Press, 2014. 6.

[4] Rancière, Jacques: Disagreement: Politics and Philosophy. Minnesota, Minnesota University Press, 1999. VIII.

[5] Vö. Beck, Ulrich: Democracy without Enemies. New York. Wiley, 1998.

[6] Vö. Swyngedouw, Eric: Insurgent Architects and the Spectral Return of the Political in the Post-Democratic City. In Wilson, 2014.

[7] Vö. Žižek, Slavoj: The Ticklish Subject. London, Verso, 2008.

[8] Laclau, Ernesto: Populism: What’s in a Name? In: Panizza, F. (ed.) Populism and The Mirror of Democracy. London/New York, Verso, 2005.

[9] Gonzalez, Mike: The Ebb of the Pink Tide. The Decline of the Left in Latin America. New York, Polity, 2018.

[10] Weyland, Kurt: Neopopulism and Neoliberalism in Latin-America. Unexpected Affinities. Studies in Comperative International Development. Vol. 31., No. 3. 1996. 10-33.

[11] French, John D.: Understanding the Politics of Latin America’s Plural Lefts (Chavez/Lula): Social democracy, populism and convergence on the path to a post-neoliberal world. Third World Quarterly, Vol. 30, No. 2, 2009, 349–370.

[12] Antal Attila: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Budapest. Napvilág Kiadó, 2017.

[13] Carlos de la Torre: The Resurgence of Radical Populism in Latin America. Constellations. Volume 14, No. 3, 2007.

[14] Gonzalez: i.m. 25.

[15] Laclau: I.m. 39. o.

[16] Ehhez lásd Kiss Viktor: Ideológia, kritika, posztmarxizmus. A baloldal új korszaka felé. Budapest. Napvilág, 2018. Laclau, Ernesto: A populista ész. Ford. Csordás Gábor. Budapest, Noran Libro, 2011.