Kiemelt,  Válogatott tanulmányok

Baloldal a posztmodern kapitalizmusban

Akik emlékeznek még a Kommunista Kiáltvány szövegére, azok azt sem felejtették el, mi volt ebben a szövegben annyira felemelő és lelkesítő. Marx tulajdonképpen azt fejtegeti, hogy a kapitalizmus egyre erősebb és fejlettebb lesz, ez pedig a rendszer haszonélvezőinek és ellenfeleinek végső küzdelméhez vezet majd. Az elmúlt évtizedekben azonban nem egyre közelebb, hanem egyre távolabb került ez a lehetséges végkifejlet. A nyugati társadalmakban a szervezett, nagyipari munkásság aránya és aktivitása vészesen lecsökkent, ezeknek a társadalmaknak a hétköznapjai egyre kevésbé a szembenállásról szóltak a legtöbb ember számára. A korábbi időszakban a kapitalizmust és az önmagát azzal szemben meghatározó „létező szocializmus” közötti erőegyensúly is megbomlott, ma utóbbi néhány periférikus országba szorultak vissza, amelyek közül egyesek a túlélés, mások a kísérletezés stádiumában vannak. A korábbi baloldal meggyengülésével a rendszert védelmező erők túlsúlyba kerültek. Azoknak a mozgalmaknak az ideje, amelyekről Marx beszélt, lejárt. A régi baloldal helyén egy hatalmas űr tátong, amelyet valahogyan be kell tölteni.

De elfogadhatja-e az antikapitalista baloldal, hogy a marxizmus a múlt, a létező szocializmus nem számít többé, Marx pedig a 19. század (egyik) legnagyobb gondolkodója „csupán”? És mi következik abból, ha mindezt elfogadja? Ghöran Terborn könyvében, amit az Eszmélet jelentetett meg, pontosan fogalmazta meg ezt a problémát, amivel Leértékelt társadalom (2009) és Marx&Ideológia (2011) című munkáimban magam is próbáltam szembenézni: „A kapitalizmus még mindig kitermeli – és a jövőben is ki fogja termelni – a vele szembeni haragot. Ennyiben, ellenállás és kritika tekintetében, a 19. századtól a 20. századon át egész a 21. századig a folyamatosság fennmarad. Majdnem teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a jövő filozófusai publikálnak majd új Marx-olvasatokat. A 21. század antikapitalista ellenállói és kritikusai aligha felejtik el az elmúlt kétszáz év szocialista és kommunista horizontját. De hogy a másfajta jövő hajnalát ugyanolyan színekben látják-e majd, az nem biztos, sőt inkább nem valószínű. Bizonyára antikapitalista társadalomtudósok új nemzedékei születnek majd, sokan fogják még olvasni Marxot, de az már kétséges, hogy sokan tartják-e majd értelmes dolognak marxistának nevezni önmagukat.” (Therborn, 2010: 222-223)

Az a két tézis, amelyeket az ezredforduló környékén megfogalmaztam, számomra továbbra is iránytűként funkcionálnak ezzel kapcsolatban.  Az első tézisem a bipoláris világrend bukásához, a térségünkben lezajlott rendszerváltásokhoz kapcsolódott. Azt állítottam, hogy a rendszerkritikai oldal teljes megújítására volna szükség. Nem igaz ugyanis, hogy a tágan vett kritikai gondolkodás hagyományára nem kíváncsi többé senki. Az antikapitalista baloldal periférikus helyzetének oka, hogy ez a hagyomány a korábbi időszak szereplőinek dominanciája miatt szükségszerűen képtelen arra, hogy kapaszkodót nyújtson azok számára, akik a 21. századi viszonyokkal állnak szemben.

Többedmagammal úgy véltük, hogy az irányzat képviselői végzetes hibát követnek el és elfogadhatatlan pozíciót foglaltak el, amikor a „láng őrzése”, a szocialista kísérlet védelmezése és a rendszerváltás egyfajta harmadikutas oppozíciója mellett (Eszmélet szerkesztői, 1999) kötelezték el magukat.  Ezt a meglátást egy generációs kritikával egészítettük ki. Vagyis úgy láttuk, hogy szakítani kell a poszt-kádári értelmiségi és politikai elitekkel. Megszabadulva bizonyos kulturális sajátosságoktól, politikai attitűdöktől, informális hálóktól és intellektuális gátaktól – tér nyílna egyfajta termékeny káosznak, egyszersmind az addig háttérbe szorított, illetve az új helyzet szülte témáknak, elméleteknek és irányzatoknak. A baloldal új bázisának magva – gondoltam akkor például jómagam – csak azokból kerülhet ki, akik felszabadulásnak érezték 1989-et, de nem akartak ehelyett egy másik, immár globális elnyomást a fejük fölé – ezért lázadtak 1999, vagyis Seattle után. A baloldalnak tehát arra az időre kellene készülnie, amikor a kapitalizmus ténylegesen kiépül majd, elsősorban a globalizáció, az elitkritika és a fogyasztói társadalom kérdéseire koncentrálva. Ma már talán mindenki számára egyértelmű: hasonló pozíciót a radikális-forradalmi baloldal helyett végül a „forradalmi konzervatív” populista jobboldalnak sikerült betöltenie – az „alternativitás politikáját” sajnálatosan a nacionalizmus és az illiberális demokrácia képzeletvilága valósította meg.

Letöltés PDF-ben:

Kiss Viktor Baloldal a posztmodern kapitalizmusban Eszmelet125 80-88