Ajánlott,  Egyéb

“Tudják, de mégis teszik” Slavoj Zizek és a Valós politikája

A baloldal nem feltételezheti többé az egyének hamis tudatát saját helyzetüket és szerepüket illetően – ellenkezőleg, az ideológia azokat az illúziókat jelenti, amelyek nevében cselekszünk helyzetünk és szerepünk ismerete ellenére. Központi állításom szerint a zizeki ideológiakritika a „nem tudják, de mégis teszik” hegeli-marxi- engelsi ideológiakritikai pozíció korrekciójaként érthető meg. A formula, amely az ideológiát a „tudják, de mégis teszik” (dialektikus) parafrázisával ragadja meg, nem egy modernista történetfilozófia része immár (mint Hegelnél és Engelsnél), hanem a posztmodern kapitalizmus logikájának és korszakolásának ideológiaelméleti eszköze. Zizek szerint az ideológia mai formája inkább úgy írható le, hogy mindenki „tudja” az igazságot, de – ez benne az ideologikus mozzanat – az ellenkezőjét hiszi. Mindenki tudja, hogy „nem jó” a rendszer, de tudattalanul hiszi, hogy „mégis jó lehet”.

Megjelent az ideológia, kritika, posztmarxizmus című kötetben.

Az új évezred nyugati társadalmaiban új helyzet állt elő az ideo­lógia tekintetében – mondja Slavoj Zizek Mapping Ideology című tanulmánygyűjteményének előszavában. Az ideológiakritika ko­rábban azt tekintette feladatának, hogy a valóság „hamis” repre­zentációi helyére annak „igaz” képmását állítsa. Ez a nézőpont egyrészt azt feltételezte, hogy az ideológia szükségszerűen „ha­zug”, másrészt, hogy a társadalmi-politikai valóságban éppen az teremti meg a fennálló hatalmi-kizsákmányolási viszonyok stabi­lizálásának és elfogadtatásának alapját, hogy a korszak uralkodó nézeteit és eszméit nem bírálják, tehát az emberek nem ismerik a világukról szóló kritikai igazságot. Zizek szerint mára mindkét feltételezés érvényét vesztette. Az ideológiakritika a médiában és a modern ember hétköznapi tudatában is folyamatos operáció­ként van jelen. Minden irányból özönlenek az emberek felé azok az elgondolások, amelyek a kapitalizmus mélyebb összefüggései­nek megértését, a politika tényleges hátterének bemutatását vagy éppen a mindennapok problémái és kihívásai mögött megbúvó univerzális és természetfeletti tényeket kutatják.

Ami azonban még ennél is fontosabb Zizek számára, hogy éppen a kilencvenes évektől kezdődő nagy politikai kampányok mutatták meg, hogyan válik az ideológia az igazság ellentétéből „az igazsággá, amely hazudik”. Ezt az „igazság álruháját öltő hazugságot” láthattuk az elmúlt évtizedekben, amikor a demokráciára, az emberi jogokra, a vérszomjas diktátorokra hivatkozva avatkozott be a Nyugat a világ más tájain – hiába volt minden érvük és szándékuk „igaz”, valójában hamis volt, mert arra szolgált, hogy elfedje tényleges céljaikat.

Ez a „hamis igazság” azonban valami más, m int az ideoló­giáról korábban feltételezett tényszerű hamisság. Zizek szerint korunk ideológiája „tudja”, mi az igazság a világban, mi a sze­repe ebben a centrumországoknak, hogyan működik a globális tőke, és milyen módon alapozzák meg a fogyasztói középosztá­lyok boldogságát és jólétét (azt is tudja, hogy ez a boldogság és jólét bizony sok tekintetben megkérdőjelezhető), mégis úgy tesz (cselekszik), mintha nem tudná mindezt. Amiért pedig így tehet, az nem más, mint éppen a „posztmodern” ideológia: azoknak az „igazságoknak” a tárháza, amelyeket azért fogalmaznak meg, hogy legyen okunk figyelmen kívül hagyni a kezelhetetlen és életünkkel összeegyeztethetetlen igazságokat.