Ajánlott

A Kommunista Kiáltvány titka: az ideológia osztályelmélete (2011)

A XXI. század elejéről visszatekintve ugyanakkor nyilvánvalónak látszik, hogy a Kiáltványban valamifajta kommunista szellemiséget kereső próbálko­zások ellen éppen úgy számtalan érv felhozható, mint azokkal szemben, akik bolsevik értelmezési keretben egy új párttípus leírását keresték Marx legismer­tebb művében. Ezért is fontos észrevenni, hogy mindvégig lehetőség lett volna egy harmadik értelmezési irányra — amelyet eddig csak nyomokban használtak ki a különböző rekonstrukciós kísérletek. Ennek lényege tömören, hogy míg a lenini szemléletmód a „kommunista PARTOT”, a nyugati marxizmus szer­teágazó irányzata a „KOMMUNISTA pártot” kutatták a szövegben, addig megválaszolatlanul maradt a kérdés, hogy mi is tulajdonképpen az a „KOM­MUNISTA PART”, aminek a kiáltványát Marx megfogalmazta. Hiszen a szövég címe nem a „kik azok a kommunisták, és mit akarnak”, de még csak nem is az, hogy „párt és forradalom ”…

Megjelent a Marx&Ideológia című kötetben.

A Marxszal kapcsolatos félreértésekért valószínűleg semmi sem felelős in­kább, mint az, hogy az utókor központi szerepet tulajdonított az először 1848- ban megjelentetett híres-hírhedt szövegnek. A Kommunista Párt Kiáltványa egyrészről a munkás-, szociáldemokrata, és kommunista pártok és mozgal­mak bibliájává lett Marx halála után; ennek hatására ezeknek a korábban jelentős erőt képviselő szereplőknek az értelmezésében váltak politikai szó­tárunk részévé a vékonyka könyv alapkategóriái.

Másrészről azonban bárki alátámaszthatja azt a hétköznapi tapasztalatot, hogy az elmúlt száz évben a Manifesto vált a Marx gondolatvilágával való ismerkedés első leckéjévé. Talán nem is történhetett máshogy, hiszen a filozófiailag és társadalomelméletileg aluliskolázott átlagemberek, a gyakorta csak szlogenek alapján tájékozódó és alkotó társadalomtudósok vagy a felületesen érdeklődő-olvasó diák számára a tömör és közérthető tételmondatok tudatosan szerkesztett sorozata éppen azt az alaptudást ígérheti, amiből kiindulva a bonyolultabb szövegek értelme­zéséhez is egyenes út kínálkozik.

A probléma azonban éppen itt kezdődik.

A Kiáltvány ugyanis egészen az első marxisták feltűnésétől kezdve mind a köz­tudatban, mind a Marx-értelmezők sokasága számára úgynevezett „titok nél­küli” írássá vált. Vagyis olyan szöveggé, amely közvetlenül és mindenfajta szel­lemi kontextus ismerete nélkül is pontosan Marx állítólagos gondolatainak leglényegesebb építőköveit tárja elénk: az osztályharcok elméletét, a proletá­rok és burzsoák közötti ellentét végzetes kiéleződésének leírását, a válságteória alapelemeit, a kommunizmus szükségszerű eljövetelének tézisét, a munkások politikai megszerveződésének lépéseit, a pauperizáció szociológiáját és a mar­xizmus nagy politikai projektjének felszólítását: világ proletárjai, egyesülje­tek!

Évtizedekig nem tették fel a kérdést – a helyzet paradoxona persze, hogy a Marxszal kapcsolatos tudásszint csökkenésének köszönhetően manapság is egyre kevesebbszer teszik fel —, hogy mi is tulajdonképpen a Kommunista Párt Kiáltványa: miért íródott, mi volt a célja és egyáltalában: mit is jelent tulaj­donképpen címében a „kommunista”, a „párt” és a „kiáltvány” kifejezés? E rákérdezés újbóli elmaradása ráadásul még több és súlyosabb félreértéshez ve­zet az olvasók többségénél azáltal, hogy a közvetlen olvasatba reflektálatlanul és öntudatlanul kerülnek bele olyan közkézen forgó elemek, amelyek az elmúlt évtizedek tudatos, ám mai szemmel nézve tarthatatlan és téves értelmezéseiből maradtak vissza.

Valójában a Kiáltvány újraértelmezését tekintve az elmúlt évtizedek ha­talmas hiátust hagytak maguk után. A nyolcvanas évek posztmarxista pozí­ciót felvevő értelmezői nemes egyszerűséggel elfordultak a szövegtől, a mű vezető szerepének megkérdőjelezésével próbáltak terepet keresni az újrakezdés számára; a posztmodern korszak marxistái pedig már ezen az alapon problé­mamentesen csemegézhették ki a szöveg mai szemmel nézve is izgalmas paszszusait.

Ezzel azonban lényegében érvényben hagyták a XX. század két nagy interpretációs tradícióját M arx „politikai végrendeletével” kapcsolatban: a „párt” fogalmának rekonstrukciójából kiinduló bolsevik és a „kommunista” kifejezést a kiindulópontnak tekintő neomarxista tradíciót.

Az első alapvetéseit Lenin fogalmazta meg és klasszifikálta az Állam és for­radalom lapjain. Elképzelése szerint a Manifesto kulcsmondata az, amelyben Marx arról beszél, mi különbözteti meg a kommunisták pártját a konkurens pártoktól. „A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben. […] A kommunisták tehát a gyakorlatban m inden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az el­mélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy vilá­gosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit.”

Lenin ezeket a sorokat úgy értelmezte, mint egy újfajta pártkoncepció megfőalmazását. Az „élcsapat elvű” párt eszerint lényegében a kommunisták, vagyis a tudományos és történetfilozófiai téren a legtisztábban látók és egyszersmind a forradalmat kirobbantók és vezetők pártja. Lényegében persze a marxisták pártja, hiszen a bolsevizmus szerint Marx dolgozta ki a szocializmus tudomá­nyát – többek közt éppen magában a Kiáltványban. Az élcsapat elvű párt Lenin szerint arra törekszik, hogy tagjai közül mindenki egyetértsen a szocialista tudomány alapvető nézeteiben, és azok nevében forradalmi aktivizmust fejtsen ki, különösen azon a téren, hogy közreműködjön a tömegek helyes osztálytu­datának kialakításában.

Az élcsapat elvű párt feladata tehát kettős: a kom­munisták szellemi és akcióegységének létrehozatala Marx „tanításai” mentén, ezzel párhuzamosan az elégedetlen munkások közül mind többek becsatlakoztatása a „tudományos forradalmárok” sorába. Amikor ugyanis a „marxizmus a munkáspártot neveli, a forradalmi élcsapatot neveli: amely meg tudja ragadni a hatalmat és el tudja vezetni az egész népet a szocializmushoz. Tudja irányí­tani és szervezni az új rendet, az összes kizsákmányoltak és dolgozók tanítója, vezetője és vezére tud lenni társadalmi életüknek a burzsoázia nélküli és a bur­zsoázia ellenére történő berendezésében.”276

Az Állam és forradalom mellesleg nem csak arra tesz kísérletet, hogy a Kiáltvány pártkoncepcióját beazonosítsa. Lenin azt is megfogalmazza, hogy a „Kommunista Párt” tagjait M arx szerint elsősorban az a tudományos meggyőződés kell egybefűzze és közös politikai fellépésre kényszerítse, hogy az osztályharc elméletéből a proletárdiktatúra szükségességének tétele következik. Vagyis az a tétel, hogy a munkások csak akkor lehetnek sikeresek osztályharcukban, ha megragadják az államhatalom és a termelőerők egészét, és ezután saját társadalmukat kiépítve megszüntetik az állam és a hatalom minden addig ismert formáját.

A másik értelmezői irány abból a tradícióból nőtt ki, amelyet Jan D. That­cher „nem-szovjet örökségnek” nevez. Ennek képviselői a XX. század első har­madától „egyszerre harcoltak a bolsevizmus és az úgynevezett revizionizmus ellen. Trockij például a Kiáltvány első afrikai fordításához írt bevezetőjében igyekezett kimutatni, mely pontokon ellentétes a lenini-sztálini értelmezés és a Szovjetunió gyakorlata az eredeti marxi szöveggel. Olyan területeket érintett, mint az osztályharc törvényeinek determinisztikus felfogása, a »szocializmus egy országban elve« szembeállítva a proletár internacionalizmus elvével, vagy éppen az állam megerősítése az eredeti marxi jóslat, az állam elhalása helyett. Eközben polemizált Bernstein és Kautsky azon állításával, miszerint a polgári demokrácia nem eleve proletárellenes. Trockij maga és az értelmezői tradíció képviselői azt is rögzítették, hogy Marx néhány kérdésben tévedett, például túlértékelte a XIX. század közepének forradalmi potenciálját.”277 Thatcher szerint ennek az értelmezési tradíciónak a képviselői visszatérést hirdettek az eredeti marxi mondanivalóhoz mindenhol, ahol lehet.

Véleményünk szerint a hatvanas évektől kezdődően azután a marxizmusnak mint „felsőbbrendű tudásnak”, mint determinista elméletnek az elvetése és az élcsapat elvű párt megkérdőjelezése szinte evidensen hívta életre azokat az ér­telmezéseket, amelyek a Manifesto címében található „kommunista” jelzőből próbáltak kiindulni. (Ez már a mű angol címében is megfigyelhető: a neomar- xisták Communist Manifestónak nevezik The Manifesto of the Communist Party helyett…) Ez bizonyos értelemben folytatása a „nem-szovjet” tradíci­ónak, másrészről azonban egy egészen új helyzet következménye. A hatva­nas évektől ugyanis már nem nagyon kellett küzdeni az élőhalott dialektikus materializmus ellen. Az irányváltás oka, hogy a Kiáltvány szövegében egyre több olyan probléma jelentkezett, amelyek arra utaltak, hogy „szövegszerű” védelmezése lehetetlen;278 ehelyett inkább valamilyen módon a „szellemiség” védelmezésére lehet törekedni.

A legteljesebben talán Alan Gilbert viszi végig ezt a nézőpontot Marx’s Po­litics: Communists and Citizens című könyvében. „Már a Kiáltvány elnevezése is azt sugallja – fogalmaz Gilbert, hogy a szöveg egyfajta felszólítás a kapitaliz­mus megdöntésére. Amely azzal a céllal született, hogy a kommunizmus kísér­teiét egy olyan élő mozgalomba transzformálja, amely azután a kommunista utat proklamálva a kizsákmányolás és az osztályharc megszüntetését illetően és ezek mentén kíván alapítani egy új társadalmat az egyesült termelők alap­zatán.”279

Ebből Gilbert értelmezésében az következik, hogy Marx számára a kommunizmus nem egy determinisztikus folyamat végpontja, hanem egy „választható forradalmi program” egy szükségszerű forradalmasodási folya­maton belül. Ez a választás pedig nem valamifajta éhséglázadás következmé­nye, mint maga a proletárforradalom; alapvetően a kapitalizmus természetét illető morális meggyőződésekből ered, amelyek a radikalizálódó munkások között alakulnak ki. A kommunizmust azok választják, akikben kialakult az a meggyőződés, hogy a kapitalizmus egy olyan „új embertípust” hozott lét­re, amelynek társadalmi létezése következményeit tekintve elfogadhatatlan és végletekig romboló. „Ahogy Balzac hőse, Lucien de Rubempre egy ambiciózus
álmodozóból és provinciális költó'bó'l korrupt s nagyvilági párizsi újságíró lesz, a világ ura, úgy tesz tönkre a hideg pénzvágy minden motivációt, és változ­tat egyneművé minden emberi aktivitást. A burzsoá társadalom képmutatóvá, torzzá és egyoldalúvá válik olyan emberi természetté változtatott alapelvek mentén, amelyek csak bajt okoznak.”280

Ráadásul az új embertípus gátlásta­lan tevékenysége odavezetett, hogy a munkásokat óriási gyárakba és élhetet­len nyomorvárosokba zsúfolták össze, elvették még emberi létezésük látszatát is, szabadság nélküli, túlélésért küzdő állatokká változtatták őket, akiknek kényszerből kell elfogadniuk, hogy maguk is emberi szörnyetegekké válnak a kapitalista antimorál mentén – a kilencszázhatvanas évekre pedig karrierista, partikuláris véglényekké egy fogyasztói társadalomban.A marxi kommunizmus Gilbert szerint nem más, mint hadüzenet ennek az új, romboló embertípusnak és a társadalomnak, amely végzetesen lezüllesztette a conditio humanát mint történelmi terméket. Ebből eredően a Kiáltvány célja kettős: a munkás- és proletármozgalmak támogatása, útkeresésük segítése a forradalomig – ezzel párhuzamosan felszólítani őket a „jövő” forradalmának nevében. A proletárok forradalma szükségszerű és saját termékük lesz, a Kiált­vány azonban felhívás ezekhez a munkástömegekhez azzal a céllal, hogy rábír­ja őket egy olyan konkrét forradalmi program választására, amely egybeesik érdekükkel, de több is ennél: pozitív-morális tartalma (a kommunizmus) révén megfogalmazza, hogy kik és miért csinálják a forradalmat, hogy az ember mi volt eddig és mi akar lenni a forradalom után. Gilbert szerint tehát a Manifestoaz Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával kerül egy helyre, mint válasz a „milyen az ember, akit az embertelen világ eddig maga alá gyűrt” kérdésére, így fő üzenete – ebben általában a neomarxizmus minden képviselője egyet­ért — nem a szociális-egyenlőségi dimenzióra vonatkozik (mint a bolsevizmus esetében az „éhes proletárokra”), hanem az emancipációs-etikai dimenzióra.