Ajánlott,  Egyéb

A posztmarxizmus intellektuális stratégiái

Kiindulópontom szerint a posztmarxizmus kétféle választ adott a koráb­ban felvázolt válsághelyzetre, a „marxizmus végének" tragédiájára. Az egyi­ket „marxista posztmodem", a másikat „posztmodem marxista" szellemi pro­jektnek nevezem. A megkülönböztetés alapja, hogy mire vezették vissza az egyes szerzők a marxizmus végzetes válságát. (…)
Úgy gondolom, hogy a marxista posztmodern és a posztmodern marxiz­mus megközelítésmódjának különválasztása termékeny és inspiráló lehet a baloldal ma már elkerülhetetlen szellemi megújulásának megalapozásához is – hangsúlyozva, hogy nem lehetséges az új baloldal megalapozása a poszt­modern kérdéskörére való reagálás nélkül. Álláspontom szerint a posztmar­xizmus két intellektuális stratégiájának középpontjában is ez a kérdés áll. Arra vállalkozom, hogy bemutassam e két intellektuális stratégia hozadékait és legfőbb állításait – kiemelt figyelmet fordítva legfontosabb baloldali kép­viselőjük, a marxista posztmodern Ernesto Laclau és a posztmodern marxista Antonio Negri elgondolásaira.

Megjelent a Marx200… interpretációk, irányzatok, iskolák című kötetben.

A hatvanas-hetvenes évektől a marxizmus egyre nyilvánvalóbb válságtü­neteket mutatott. A kommunista pártok Nyugaton és a létező szocializmus országaiban egyaránt képtelenné váltak a szellemi hagyomány és politikai gyakorlat folyamatos felülvizsgálatára, így elméleteik és ideológiáik egyre kevésbé kínáltak használható keretet a radikális mozgalmak és a fiatal nem­zedékek politikai tudatosodása számára. Valójában bizonyos értelemben maga a marxizmus vált a marxizmus megújulásának gátjává, amint ezek a szervezetek egyre inkább valamiféle doktriner és konzervatív egyházi autori­tásként kezdtek viselkedni a marxi tanításokkal kapcsolatban. Ezt a helyzetet fokozta, hogy problémássá vált a marxizmus mindkét evidensnek tekintett gyakorlati megvalósulása. A kapitalista országokban egyre inkább világossá vált, hogy lejárt a hagyományos munkásmozgalom ideje, eltűnőben volt az a szereplő és főleg az a miliő, amelyhez a marxizmus kapcsolta magát. Nem volt azonban jobb a helyzet a „létező szocializmus" kísérleteivel kapcsolat­ban sem: ezek egyre inkább elvesztették vonzerejüket, 1953, 1956 és 1968 után egyre kevésbé tűntek vállalhatónak, bürokratikus, elnyomó, nyomorgó, militáns és ipari falansztervalóságuk nem hasonlított a Marx által előreve­tített „szabadság birodalmához", de még a lenini „munkásállamhoz" sem. A posztmarxizmus szempontjából azonban volt még egy ezeknél is megha­tározóbb válságtünet: éppen a marxista mozgalmi vagy szellemi gyökerek­kel rendelkező értelmiségiek kezdtek az elsők között szembefordulni korábbi önmagukkal és bizonytalanodtak el saját szellemi apparátusuk használha­tóságát illetően. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a fenti gondolato­kat a kommunista szervezetek használhatatlanságáról, a létező szocializmus reménytelenségéről, illetve a marxi eszközkészlet megkérdőjeleződéséről a korszak egyik legnagyobb marxista filozófusa, Louis Atlhusser fogalmazta meg Crisis of Marxism című írásában (Althusser, 1978)

Douglas Kellner szerint nem volt meglepő, hogy a hatvanas évek után a marxizmus végül valósággal széjjelrobbant. Hiszen értelmiségiek és mozgalmárok sokasága szembesült azzal, hogy nem érvényes többé mindaz, amit a korábbi nemzedékek a forradalmi politika megkérdőjelezhetetlen alapjának tekintettek. A történelmi események és a társadalmi folyamatok elemzése és alakítása szempontjából a radikalizmus koordináta-rendszere veszett el. A marxizmus nem volt alkalmas többé arra, hogy megértsék általa a világot, nem válaszolt a „mi a teendő?" kérdésére, és elveszett az a gyakorlati-aktivis­ta tapasztalat is, amely az „elmélet és gyakorlat kapcsolatának" megteremté­sére vonatkozott – egyetemben a korábbi értelmiségi, agitátori, szervezői és aktivista szerepekkel. „A marxizmus nem jelent meg többé a jelen történelmi szituáció részeként. A történelem nem igazolta vissza többé igazságát és gya­korlati szükségességét". A radikális-forradalmi értelmiség egyre nagyobb része érezte ügy, hogy korábbi eszméinek és mozgalmainak már csak múltja van – jelene és jövője nincs (Kellner, 1984).

A posztmarxizmus ebből a válságérzékelésből született meg, ennyiben tehát nem politikai irányzat, hanem egy megoldásért kiáltó problematika. A marxista értelmiségiek, aktivisták és nonkonformisták egy csoportjának krízishelyzete ugyanis feloldhatatlanná vált a hetvenes évekre. Voltak, akik a kommunista pártokban és a szakszervezetekben tevékenykedtek azelőtt. Voltak köztük, akik a korábbi évtizedek marxista akadémiai és politikai légkörében szocializálódtak. Voltak, akik 1968 előtt evidensnek tekintették, hogy a késő kapitalizmus „új baloldala" sem lehet meg Marx nélkül. Voltak, akik korábban a szovjet típusú kísérlet sikerében bíztak, és annak nyugati népszerűsítésén dolgoztak. Számukra az új helyzetben nem volt húsbavá­góbb kérdés, mint hogy mit kezdjenek, ha nem létezik többé a kommunista szervezetek és országok, a forradalmi munkások és a marxista értelmiségiek szövetségeként elképzelt forradalmi folyamat (Therborn, 2010). A posztmar­xizmus alapkérdését a kezdetektől nyíltan teszik fel e kiútkeresés képviselői: hogyan legyünk marxisták, ha nem lehet? Milyen intellektuális stratégiák mentén lehetséges túllépni ezen a helyzeten?

Stuart Sim, a posztmarxizmusról írott első monográfia szerzője úgy gon­dolta, hogy alapvetően kétféle stratégia állt a korszak értelmiségijeinek, ak­tivistáinak és lázadóinak rendelkezésére. Az egyiket POSZTmarxistának, a másikat posztMARXISTÁNAK nevezte el (Sim, 2013). A POSZTmarxista megoldást választók Sim szerint hasonlóan járnak el, mint a viktoriánus Ang­lia keresztény hívői: miközben szimpatizálnak vallásukkal, és hűek kívánnak maradni hozzá, szabadulnának valamennyi dogmájától, morális szabályától, hétköznapi gyakorlatától. A POSZTmarxista irányt választók nosztalgiával fordulnak a marxista időkhöz, de fő céljuk, hogy leszámoljanak saját elavult gyökereikkel – megkísérelve megkeresni, hogy tulajdonképpen mi is tette őket marxistává korábban, és mi az, ami folytonosságot teremt korábbi önma­gukkal. Ez lehet valamilyen erkölcsi alapállás, a kritika szelleme, a marxi élet­mű mérhetetlen sokoldalúsága, de valamilyen értékválasztás vagy egy azóta megszűnt speciális helyzet is – mint idehaza a Budapesti Iskola számtalan liberális antimarxistává vált képviselője esetében.

A posztMARXISTA stra­tégia képviselői ellenben azt keresik, hogy mi állítható a marxizmus helyére az új körülmények között. Azt vizsgálják, hogy miben hibázott a marxizmus, hogy hogyan menthető meg más paradigmákkal és irányzatokkal (poszt­strukturalizmus, pszichoanalízis, feminizmus stb.) egyesülve, hogyan talál­hat helyet az új korszak politikai mozgalmaiban. A posztMARXISTA utat vá­lasztó szerzők tehát azt gondolják, hogy a marxizmus valamilyen formában „átmenthető", hogy továbbélésének az ára saját megszüntetése, beleolvadása a korszak mozgalmaiba, elméleti irányaiba és szellemi útkereséseibe.

Miközben Sim klasszikussá vált elemzésének nagy a magyarázó ereje a marxizmusból kiábrándult baloldaliak későbbi szellemi és emberi fejlődését illetően – véleményem szerint -, kevésbé alkalmas a posztmarxizmus tény­leges elméleti folyamatainak megértésére. Legnagyobb gyengesége, hogy alapvetően értelmiségi stratégiákban gondolkodik, nem pedig intellektuális programokat kíván meg beazonosítani. Márpedig – szerintem – az elsődle­ges kérdés nem az értelmiség újrapozicionálása a posztmarxizmus kapcsán, hanem hogy az egyes szerzők elméletileg hogyan kívántak eljutni az új kor­szaknak a marxizmus helyére állítható radikális-forradalmi elméletéhez. Ez a megközelítés azért is fontos, mert kizárja azokat a szerzőket a vizsgálódás köréből, akik lényegében nem erre törekedtek, vagyis nem tekint posztmar­xistának minden „hajdani marxistát", különösen azokat nem, akik a liberális eszmék és a létező kapitalizmus apologetikusává váltak.

Ezért ebben a feje­zetben arra teszek kísérletet, hogy a Sim-féle megközelítéstől eltérő módon azonosítsam be a posztmarxizmus intellektuális stratégiáit.

Kiindulópontom szerint a posztmarxizmus kétféle választ adott a koráb­ban felvázolt válsághelyzetre, a „marxizmus végének" tragédiájára. Az egyi­ket „marxista posztmodem", a másikat „posztmodem marxista" szellemi pro­jektnek nevezem. A megkülönböztetés alapja, hogy mire vezették vissza az egyes szerzők a marxizmus végzetes válságát.

Elgondolásom szerint a marxista posztmodem képviselői elsősorban te­oretikus válságként élték meg a történteket, úgy gondolva, hogy a marxista gondolkodásmód nem egyeztethető össze napjaink tudományos standardjai­val. Álláspontjuk szerint a marxizmus egy olyan „modernista" gondolkodás- mód volt, ami nem védhető egy posztmodem szellemi korszak felől nézve – eljárt felette az idő. Szerintük ez a modernizmus vezetett számtalan törté­nelmi tévedéshez és erkölcsi-humanitárius katasztrófához – mint a Marx ne­vében fellépő totalitárius rendszerek bűnei. Ugyanakkor a marxizmus elmé­399leti hibái rengeteg szép eszmét, csábító gondolati sémát, nagyszerű pillanatot és nemes illúziót is eredményeztek, amelyek döntő többségétől szintén meg kell szabadulni, bármilyen fájdalmas is ez. A marxista posztmodern szerzői nem véletlenül fordulnak a hetvenes-nyolcvanas évek szellemi divatjai felé, hiszen ez segített nekik leszámolni a marxizmus tarthatatlan örökségével, és utat találni üj nézetek kidolgozása felé.

A posztmodern marxista projekt képviselői velük szemben a marxizmus válságát elsősorban gyakorlati prob­lémaként érzékelik. Alapvetően úgy gondolják, hogy az eszmerendszer és politikai gyakorlat történelmi önreflexiójára van szükség, amennyiben – egy­szerűen fogalmazva – a marxizmus alapját adó történelmi korszak tűnt el, magával rántva Marxot és követőit is.

A posztmodern marxista szerzők úgy gondolják, hogy a kapitalizmus új korszakba lépett, egy korábbitól gyökere­sen különböző időszakba, amikor megváltoztak a társadalmi-politikai dina­mikák is. Ezt kívánja feltérképezni a posztmodern marxizmus intellektuális programja, amely számára tehát a posztmodern kifejezés nem egy bizonyos gondolkodásmódot, szellemi mozgalmat jelöl, hanem az új tőkés időszak jel- zőjeként jelenik meg. A posztmodern marxisták tehát a posztmodern kapita­lizmus új radikális elméletét és gyakorlatát keresik, amely azonban, ha akar­ná sem hagyhatná figyelmen kívül, hogy kétszáz évig létezett egy kolosszális előzménye.

Úgy gondolom, hogy a marxista posztmodern és a posztmodern marxiz­mus megközelítésmódjának különválasztása termékeny és inspiráló lehet a baloldal ma már elkerülhetetlen szellemi megújulásának megalapozásához is – hangsúlyozva, hogy nem lehetséges az új baloldal megalapozása a poszt­modern kérdéskörére való reagálás nélkül.

Álláspontom szerint a posztmar­xizmus két intellektuális stratégiájának középpontjában is ez a kérdés áll. Arra vállalkozom, hogy bemutassam e két intellektuális stratégia hozadékait és legfőbb állításait – kiemelt figyelmet fordítva legfontosabb baloldali kép­viselőjük, a marxista posztmodern Ernesto Laclau és a posztmodern marxista Antonio Negri elgondolásaira.