Ajánlott

Marxizmus az osztályharc után. Ernesto Laclau és Slavoj Zizek vitája a populizmusról

A kétezres évek első éveiben heves és egymás alapvető megkérdőjelezésétől sem mentes polémia bontakozott ki Slavoj Žižek és Ernesto Laclau között a populizmus kérdése kapcsán. Ez a tanulmány rekonstruálja a két szerző elméleti pozícióját és elemzi a vitát, melynek a kontextusa a marxizmus politikaképének válsága, alapkérdése pedig az, hogy az úgyneve-zett „osztályizmus” elvetésével párhuzamosan az osztálypolitika minden formáját el kell-e vetni, vagy az újrafogalmazható az új évezred körülményei között? Az osztályharcnak nincs folytatása, vagy átváltoztatható valamilyen új osztálypolitikává? Laclau az osztályok kon-cepcióját eleve hibásnak tartotta, ami miatt a marxisták nem vették észre a politika tényle-ges logikáját, a populizmust. A populizmus elmélete azonban Laclau szerint nem csak a globális kapitalizmus politikai természetét ragadja meg, de azt is állítja, hogy ez a logika univerzális dinamikájának köszönhetően alkalmas a radikális baloldal politikai újraalapo-zására is. Žižek ezzel szemben úgy véli, hogy Laclau populizmuskoncepciójának ára a liberá-lis kapitalizmus posztmodern apologetikája, a forradalmi politikáról való lemondás. Úgy gondolja, hogy nem az osztályelmélet populista elméletre cserélésére van szükség, hanem annak olyan új változatára, amely alkalmas mind a populista jelenségek magyarázatára, mind egy új osztálypolitika megalapozására. A tanulmány konklúziója szerint a mából visz-szatekintve Žižek és Laclau szövegei a radikális baloldali politikának két olyan paradigmáját kínálják, amelyek egyre alkalmazhatóbbnak tetszenek a globális-posztmodern kapitalizmus jelenségeinek leírására – különösen napjaink menekültválságának és a jobboldali populisták előretörésének időszakában.

Megjelent a Fordulat című folyóiratban

Az elmúlt évtizedek fejleményeinek tükrében vitathatatlan, hogy a marxizmus nemcsak hogy nem tűnt el a történelem süllyesztőjében (ahogyan azt sokan remélték ellenfelei közül), de izgalmasabb és sokszínűbb módon van jelen, mint valaha. Mindezt a marxiánus intellektuális hagyomány „posztmodernizálódása” tette lehetővé: a marxizmus megszűnt egységes narratíva, tudományos elmélet vagy politizálási mód lenni, elvesztette intellektuális elkülönültségét, sok esetben még külső bírálóinál is kritikusabb saját forrásaival és korábbi képviselőivel szemben (Carver 1999).

Ezzel párhuzamosan kétségtelenül létrejött legalább négy terület, ahol ez a „marxista posztmodern” nemcsak hogy visszanyerte az ere-deti elmélet korábbi virulenciáját, de bizonyos értelemben rátalált saját politikai újrakezdésének esélyeire is.

Először is – ahogyan azt Clint Burnham megfogalmazza – az elmúlt évtizedekben a marxizmus a morális alapú politikai pozíciók egyik fő pilléreként van jelen, a „fiatalos, szociális, ökológiai, antirasszista és feminista” társadalmi mozgalmakban talált otthonra, mint a neoliberális kapitalizmussal szembeni ellenállás egyik legitimációs alapja. Másodszor, a marxizmus tovább él egyfajta „szkeptikus, kritikai és független értelmiségi attitűdként” a tudományos világban és a nyilvánosságban az univerzális értelmiségi szerepének újrafogalmazásaként – Michael Foucault és Jean Baudrillard színre lépése óta
számtalan formában. Harmadszor, a marxista politika megfogalmazza magát, mint az elmúlt évtizedekben a nyugati világban is újra meg újra felbukkanó autoriter, anti-demokratikus és konzervatív politikai szereplők és globális politikai gyakorlatok ellen-pólusa: ebben a keretben a marxizmus nem más, mint az elnyomás elleni küzdelem az önszerveződés és a demokrácia (finomabb változatban az állam elleni civil társadalom) hármasságának diszkurzív kísérlete, a „fasiszták és kommunisták régi harcának” előjogai nevében. Végezetül a marxista újjászületés egyik elsődleges terepévé lép elő a globális dimenzió felértékelődése: a marxizmus újra a harmadik világ, a fejletlenebb régiók és a nemzetközi tér eseményei felé fordítja a figyelmét és a „globalizáció politikájaként” kíván visszatérni.

Olybá tűnik, mintha a „posztmodern kapitalizmus” globális szintjén megváltoznának a törvényszerűségek, mintha a globális tér elméleti vákuuma éppen a tágan vett marxi elméleti hagyományra és politikára várt volna.

Ha a marxizmus posztmodern visszatérésének és sokszínű jelenvalóságának feltételeit vizsgáljuk, nem kétséges, hogy annak ára elsősorban a hagyományos marxista politikaképről való lemondás volt. Ezt a politikaképet – Ernesto Laclau (2014: 189) nyomán – a legcélszerűbb talán „osztályizmusnak” nevezni.

A hagyományos marxizmus számára az osztály három értelemben is központi eleme volt a politikai folyamatok leírásának:

• a marxizmus az osztály-aktor feltételezésével a társadalom tagjait saját osztályuk alkotórészére redukálta, vagyis az osztályok voltak az egyetlen releváns szereplők,

• az osztályharc elgondolásával a történelmet szükségszerű folyamatként fogta fel, ahol az osztályok sorsa és a köztük lévő feloldhatatlan konfliktus eleve elren-delt, és végül

• az osztálytudat kategóriája az egyének tudatát egyoldalú társadalmi helyzetük következményeként szükségszerűen hamis tudatnak tekintette, a politikát pedig a hamis tudatok vetélkedésének látta, amibe a marxizmus „helyes” elméleti igazsága és politikai cselekvése kívülről kell belépjen, hogy átvegye az irányítást.

Az „osztályizmus” politikaképe az idők során egyre inkább cáfolhatóvá vált, ezzel párhuza-mosan pedig a régi típusú baloldali politika elvesztette vonzerejét (Sim 2013: 17–18). Helyét a nyolcvanas-kilencvenes évektől egyre inkább pszeudo-politikaképek vették át, olyan pótlékok, amelyek öntudatlanul próbálták betölteni a klasszikus baloldali politika hiányában tátongó mérhetetlen űrt.

Voltak, akik a liberális-posztmodern koncepcióinak irányába fordultak (civil társadalom, identitáspolitika, posztmateriális értékek/új politika, demokratikus pártverseny, életstílusok és a politika esztétizálódása, média/marketing-szemlélet stb.), és ezek „radikalizálására” tettek kísérletet. Úgy vélték, hogy az ezredfordulóra a politika új formái és a politikai szereplők új típusai jöttek létre, tehát
a posztmodernizálódott politikai térben a radikális baloldalnak is posztmodernizálódnia kell stratégiáiban, üzeneteiben, gondolati rendszereiben egyaránt (Critchley 1997).

Mások a kilencvenes évekre a nyugati országokban is hatásukat éreztető neoliberális és megszorí-tó politikák, a multinacionális vállalatok és a globális erősek tevékenysége által határolt tér-be helyezték volna át a marxizmus politikai örökségét. Az általam baloldalizmusnak nevezett beállítódás – elsősorban a nyugati „ortodox-szektás” szellemi műhelyekben és a kommunista utódpártokban – a politikát az alul és felül lévők, gyengék és erősek, etikát-lanok és igazságtalanságok elszenvedői közötti örök harcnak látja, ahol a radikális szereplő is mozog, tehát számukra a proletároknak a tőkésekkel szembeni harca ekvivalens a meg-szorító politikák, a nemzetközi függési viszonyok, az amerikai hegemónia vagy a multi-nacionális cégek túlkapásai elleni harcokkal.

Végezetül a harmadik pszeudo-politikakép, amit én – Göran Therborn resilient marxism fogalmát kölcsönvéve – „rugalmas marxizmus-nak” nevezek, úgy érzékelte, hogy miközben az osztályharc nagyszerű korszaka nem hoz-ható vissza és a baloldali politika válságba kerül, ez a helyzet egyben a munkásmozgalmi, kommunista és államszocialista politika béklyóitól való megszabadulást is jelenti. A merev és egyre inkább válságba kerülő osztályharcos politika eltűnése után a marxista elmélet egy rugalmas, számtalan nyitott vegyértékkel rendelkező, eklektikus és sokpólusú hagyománnyá válik, amely a marxizmus „-izmus” jellegét kívánja feladni. A marxizmus immár nem egy politikai pozíció, hanem egy kortárs tudomány neve, amely gyakorlatilag a tudo-mányos univerzumba integrálódik és a tudományos diskurzusokon keresztül fogalmazza meg saját politikai-társadalmi javaslatait – intellektuálisan; de nem lemondva egy nem kapitalista társadalom horizontjáról (Therborn 2008: 178).