Full text

A teljesség politikája: fogyatékosdiskurzusok és a normalitás ideológiái a mai Magyarországon (2013)

Napjainkban hatalmas változások zajlanak Magyarországon a fogyatékosokkal kapcsolatos intézményi struktúrákban és a velük kapcsolatos jogi szabályozókban és társadalmi attitűdökben. Mára a sérült emberekhez való professzionális és politikai viszonyulás kapcsán az úgynevezett orvosi modell mellett egyre inkább polgárjogot nyer az angolszász világban évtizedekkel ezelőtt lezajló emberi jogi mozgalmi hullám eredményeként megszületett „társadalmi modell”.1 Fontos változások zajlanak a hagyományos nagy intézmények lebontása-átalakítása kapcsán és – főleg költség- vetési megfontolásokból – előtérbe került a fogyatékkal élő személyek munkaerőpiaci és oktatási integrációja.2 Miközben sok minden változóban van, a fogyatékosok szituációját alapvetően határozza meg az a tény, hogy idehaza nem alakultak át lényegüket tekintve a fogyatékosokkal kapcsolatos diskurzusok. Bár üdvözlendő tény azok pluralizálódása és innovációja, a tanulmány tézise szerint folytatódik a fogyatékkal élők depolitizálásának bevett gyakorlata, amely a Kádár-rendszer gondoskodó-elrej- tő gyakorlatában gyökeredzik és tovább él az elsősorban intézményi oldalról érkező szakpolitikai szereplők mentalitásában. A tanulmány első fejezetében kimutatom, hogy az idehaza jellemző diskurzív keretek mindegyike ellene hat annak (vagy egyenesen nemkívánatosnak tekinti azt), hogy a fogyatékosok (és segítőik, hozzátartozóik, barátaik) aktív szereplőkként vegyenek részt a politikai küzdelmekben. Ezzel párhuzamosan a fogyatékosság kérdését is kivonják a politikai küzdelmekből, vagy csupán más politikai tematikák részeként-apropójaként jelennek meg. Azt tapasztalhatjuk, hogy idehaza a fogyatékosügy azzal a feltétellel válik egyre fontosabbá és kerül egyre inkább a figyelem középpontjába és az érintettek csak azzal a feltétellel kapnak nagyobb beleszólást ügyeik intézésébe, ha távol tartják magukat a politikai1
tói, mint a hatalommal történő konfliktusok, az érdekharcok, a speciális intézmények határait és a társadalmi konszenzus nyugalmát feszegető akciók és a nyilvános reprezentációk terepétől.

A tanulmány későbbi fejezeteiben amellett érvelek, hogy a fogyatékosok diskurzív depolitizálása és a fogyatékosság kivonása a politikai mezőből azért igen veszélyes, mert a globalizáció korában a társadalmak posztmodernizációjának egyik sajátos következménye, hogy a fogyatékosság, a fogyatékosok szituációja egyre kevésbé orvosilag, gazdaságilag, vagy társadalmilag meghatározott. A fogyatékosság kontextusa ugyanis egyre inkább politikai jelleget ölt. A fogyatékosok helyzetéért mind nagyobb mértékben felelős politikai logikák sajátja univerzális jellegük, vagyis az, hogy a sérült emberekkel együtt olyan társadalmi csoportokat is érintenek, mint az idősek, a romák, a bevándorlók, a vidékiek, vagy éppen a kövérek, a lelki-mentális problémákkal küzdők, a szemüvegesek. A tanulmányban alapvetően két, a posztmodern korban központi szerephez jutó politikai logikát vázolok fel: a „normális én” és a „normál többség” megkonstruálásának mechanizmusait és ezek következményeit a fogyatékosokra nézve. Kiindulópontom szerint a fogyatékosszituációt egyre inkább a nyugati társadalmak „normalizációs jellege” határozza meg, vagyis „a normalitás tartja össze az egyébként dezorientált, atomizált és fragmentált tömegeket”. Amellett érvelek, hogy a normalizációs társadalmakban a posztmodern kondíciók közepette a normalitás megkonstruálása nem gazdasági, vagy társadalmi folyamat eredménye többé, hanem egyre inkább politikai jelleget ölt. Ezért a fogyatékospolitika, a fogyatékosság repolitizálása nem kerülhető el, ha a sérült emberek változtatni akarnak helyzetükön és társadalmi pozícióikon.