Kiemelt

Pető Péter: Öt fontos könyv a Békemenet kapcsán

A depresszió a szabadság válságának a jele, az egész életünket a kapitalizmus versenylogikájának szolgálatába állítottuk, azért rohanunk workshopról tréningre, hogy fejlesszük magunkat, ez a hatékonysági vetélkedő lényegében beteggé tesz bennünket, mind többet szorongunk – néhány olyan állítás, amelyek kortárs társadalmi jelenségeket, illetve a világot működtető rendszereket bíráló kötetekből származnak. Egy történet a világról, amelyet öt könyv alapján mesélünk el (Békés Márton: Kulturális hadviselés, Byung-Chul Han: Pszichopolitika,  Kiss Viktor: Kívül/Belül, Mark Fisher: Kapitalista realizmus, Rod Dreher: Szent Benedek válaszútján).

Az olyan pszichés betegségek, mint a depresszió vagy a kiégés, a szabadság mély válságának kifejeződései. Patologikus tünetei annak, hogy ma a szabadság többszörösen kényszerbe csap át

– írja Byung-Chul Han a Pszichopolitika című művében. Mark Fisher szerint a neoliberális kapitalizmus tehet e fejlményekről, noha ez a modell a szabadság rendszereként mutatkozott be nekünk. Emlékeztet arra, hogy már korábban mutattak ki összefüggést a stressz terjedése és a neoliberalizmus térhódítása között. A 48 évesen öngyilkosságot elkövető egykori brit író a Kapitalista realizmus című könyvében azt írja, ahelyett, hogy az egyénekre hárítanánk a felelősséget a pszichés problémák miatt, elfogadnánk a stressz privatizálását, érdemes lenne feltenni a kérdést: hogyan vált elfogadottá, hogy a népesség, elsősorban a fiatalság ekkora része beteg? Fisher egyenesen mentálpestist emleget, egyúttal javasolja, hogy a kérdést közelítsük meg úgy: ez a kapitalizmus diszfunkcionalitásának a tünete. Tehát az idézett szerzők úgy vélik,

a jelenlegi gazdasági-politikai modell, az alternatíva nélküli neoliberális kapitalizmus elhozta a szabadság válságát, sőt egyenesen egészségügyi problémákat okoz az embereknek. 

De mi az a neoliberalizmus?

A kortárs politikáról szóló szövegekben, politikusi beszédekben sokszor bukkan fel a fogalom. ám az ritkábban kerül előtérbe, mire is gondolunk, amikor neoliberalizmusról beszélünk. A fogalmat Kapelner Zsoltnak a Mércén megjelent cikke alapján mutatjuk be. A szerző azt írta, a Routledge Handbook of Neoliberalism című kötet alapján azt mondhatjuk: a neoliberalizmus az a nézet, amely szerint a piac fennhatóságát ki kellene terjeszteni a társadalom minél több színterére, ideértve nem csupán a gazdaságot, de a politikát vagy éppen a szociális ellátást is. Ennek megfelelően az irányzat képviselői igyekeznek a társadalmi együttélés minél több elemét kivonni az állam és a nem piaci alapon működő intézmények felügyelete alól. Éppen ennek érdekében a neoliberálisok támogatják a gazdaság deregulációját, a piac „kivonását” az állami szabályozás alól, az állami intézmények, vállalatok privatizációját, az állami kiadások csökkentését és így tovább.

Kapelner így fogalmaz: a neoliberalizmus egy szélsőségesen individualista, az egyéni boldogulást hangsúlyozó és a társadalmi szolidaritás elvét nélkülöző eszmerendszert képvisel. Mint írja: „Thatcher híres mondása szerint nincs olyan, hogy társadalom, csak egyéni férfiak, nők és családok. Eszerint mi, akik együtt élünk egy állam fennhatósága alatt, nem egy együttműködő szolidaritásközösség tagjai vagyunk, hanem ellenkezőleg, egyénileg küzdünk a boldogulásért. Hogy valaki ebben a versenyben alulmarad, sajnálatos, de senkinek nem kötelessége megoldani mások balszerencséjét.”

Byung-Chul Han szövegének egyik alapvetése, hogy olyan sajátos történeti korszakban élünk, amelyben a szabadság maga hív elő kényszereket. A lehet szabadsága ugyanis egyenesen több kényszert teremt, mint a fegyelmezés kellje. Azaz a neoliberális kapitalizmus – mindennek alapján – szuperintelligens hatalom. Elvégre nem börtönbe vet, ha nem csináljuk, amit szeretne, éppen ellenkezőleg, olyan erős vágyakat teremt bennünk, hogy végül szabad akaratunkból csináljuk, amit szeretne: fogyasztunk, vásárolunk, nézünk. A fisheri magyarázat szerint fontos jellemzője a kortárs kapitalizmusnak, hogy mindenhol fogyasztókat teremt, így aztán az eszméből esztétika, a részvételiségből nézőiség marad. Byung-Chul Han rögzíti: a kizsákmányolás egyre kifinomultabb formái jöttek létre. Az emberek workshopokra, személyiségfejlesztő tréningekre, motivációs előadásokra járnak: mindez a korlátlan önoptimalizálás és hatékonyságnövelés érdekében történik. Azaz a kapitalizmus uralkodó logikája átveszi az irányítást az ember működésében. Ez azt jelenti, hogy már nem csak a munkaidőt, hanem a személyt, a figyelem egészét zsákmányolja ki.

Farkas Norbert / 24.hu

Ráadásul ennek a rendszernek az alternatívája a többség számára elképzelhetetlen, azaz egyszerűen nincs másik. Fisher kapitalista realizmusnak nevezi az elméletét, amely arról szól: létezik egy általános benyomás, amely szerint a kapitalizmus nem csupán az egyetlen életképes gazdasági-politikai modell, hanem bármilyen alternatíva elképzelése egyenesen lehetetlen.

Valójában az az állítás, hogy nem tudunk elképzelni mást, mint a neoliberális kapitalizmus által ránk szorított kompetitív individualizmust, azt jelenti: kulturálisan nem ismerünk mást. Úgy növünk fel, hogy a körénk szerveződő világ erről az egyetlen modellről mesél nekünk a tudatiparban fontos szerepet játszó filmektől egészen a szórakoztatóipar csúcsára repülő látványsportokig. Fisher külön kiemeli, hogy noha a tudatipar csúcsát jelentő hollywoodi mozikban sokszor feltűnik a „gonosz nagyvállalat”, ám ez inkább erősíti, mint gyengíti a kapitalista realizmust. A film ugyanis eljátssza nekünk saját antikapitalizmusunkat, hogy aztán önfeledten fogyasszunk tovább: valójában csodálatos játékot játszik a mozi. Megvesszük a jegyet, beülünk popkornnal és kólával, azaz a fogyasztás klasszikus modelljével gazdagítjuk azt a filmet, amely lényegében minket karikíroz.

Ez ugyanis azt jelenti, hogy a tiltakozást nemhogy önmagában pacifikálják, de egyenesen képesek profitot csinálni a csak a profitot szem előtt tartókat bíráló történetből. Egyébként az út végén a politika pacifikálása is ott van az élménytüntetésekkel, amelyeken zenekarok slágereket adnak elő, a kutyusok és a gyermekes családok is elégedettek. Kvázi szórakoztatóiparrá transzformálódik a politika, amely más szektorokhoz hasonlóan kitermeli a maga lájkbajnokait, celebjeit, kiszavazóshow–it, mindezzel pedig elveszíti konfliktusos jellegét. Ugyanakkor mindeközben legalább úgy tudjuk, a szabadságot legalább tényleg megőrizzük.

Na de melyik szabadságot őrizgetjük?

A kapitalizmus szabadságfogalma a szabad versenyen építkezik, csakhogy előtte radikálisan átalakította a szabadságfogalmainkat. Hiszen Byung-Chul Han úgy fogalmaz:

A szabadság a sikerült közösség szinonimája.

A svájci filozófus szerint ugyanis a szabadság eredetileg azt jelentette: barátok közt lenni. Ez ugyanis viszonyszó: boldogító együttlétben lehetséges, kényszerektől való szabadságot jelent. Ezzel szemben a neoliberalizmus szabadságfogalma elszigetelődést, egyéni teljesítményt, önmegvalósítást és -fejlesztést kíván, ezek pedig kényszerként jelentkeznek az életünkben, hiszen előfeltételei annak, hogy sikeresek legyünk. Merthogy a rendszer sikerfogalma a piaci teljesítmény. Ezek a kérdéseink: hogyan teljesítünk a munkahelyünkön, miként halad karrierünk, mennyi pénzt keresünk? Hogy elérhessük céljainkat, vagyis teljesíthessük a rendszertől tanult sikerkritériumokat, kizsákmányoljuk saját pszichénket.

Mindezt úgy, hogy – miként Fisher emlékeztet – itt nincs hosszú táv. Régen a munkásoknak volt életpályája, kiszámítható jövedelmi viszonyai, az életüket stabilitás és biztonság jellemezte.

A munkaerőpiacon immár a rugalmasság a kulcsszó, ami nyilvánvalóan bizonytalanságot jelent, ami értelemszerűen növeli a stresszt, a félelmet a kiszolgáltatottságtól.

A kapitalizmus tehát éppen azokat az értékeket ítéli idejét múltnak, amire a család épül: hűség, megbízhatóság, elköteleződés. Nem okozok meglepetést, ha leírom: természetesen a futball története is szépen illusztrálja, miről is szól e változás, tehát a kapitalizmus megjelenése és kiteljesedése a rendszerben: a klubhűség odavész, a játék kevéssé hozzáférhető lesz, a szegényebbek kiszorulnak a lelátókról, mert szurkolók helyett fogyasztók kellenek a kvázi „futballplázákba”. És közmondássá válik: a profi sportban nincsenek érzelmek.

Már miért ne lennének érzelmek?

Azért, mert a kapitalizmus logikája a gazdasági racionalitás. Azaz egy permanens költség/haszon-elemzés működteti. Ezzel el is érkezünk a haladás fogalmához, azaz a kérdéshez: mit is jelent a haladás, a fejlődés?

Rod Dreher, az Orbán Viktor nyári olvasmánylistáján is szereplő Szent Benedek válaszútján című kötetében azt írja:

A technológiai haladás nem ugyanaz, mint az erkölcsi haladás.

Farkas Norbert / 24.hu

Ez nyilván nem újdonság, régi filozófiai tudás, ám Dreher azért emelheti ki, mert a technológia apologétái hajlamosak újra és újra valamiféle erkölcsi, etikai haladásról, fejlődésről mesélni. Dreher a neoliberális kapitalizmus haladásfogalmát hívja ki, a technológia ugyanis valamiféle gazdasági racionalitást, hatékonyságot beszél el. Haladásnak azt tartja, ha a jövőben gyorsabban, kevesebben végzik el az adott feladatot, ez ugyanis költséghatékonyabb. A neoliberalizmus propagandatörténete szerint ez a fejlődés. Például remek eredmény, ha végre robotok végezhetik majd emberek munkáját.

Csakhogy nincs válasz arra: bizonyos szakmákban dolgozók számára mit kínál majd a jövő? A gyárakba talán nem kellenek majd emberek, de hihető, hogy mindannyiukat átképezzük virtuálisvalóság-tervezővé? 

Amikor Dreher azt írja, hogy a technológiai nem egyenlő az erkölcsi haladással, akkor a jobboldali ideológiák bázisáról, tradicionalista szemszögből bírálja a technológiát. A baloldalról is pontosan ezt a fogalmat szokás bírálni. Onnan azért, mert a technológiai nem demokratikus haladás. Azaz nem haladás, ha nem használ az emberek jólétének, ha nem csökkenti a társadalmi igazságtalanságokat. Az egyik oldalról erkölcsi, kulturális, a másikról egyenlőtlenségi bírálatként jelenik meg ugyanannak a jelenségnek a kritikája. Amiben megegyeznek: ami zajlik, nem jó az emberiségnek.

Kiss Viktor a kortárs kapitalizmus, a politika trendjeinek megértéséhez a kívül/belül új politikai logikáját ajánlja. E ponton viszont nem Dreher, hanem Békés Márton Kulturális hadviselés című kötete ellenpontozza jobboldalról a baloldali mondást. Kiss értelemszerűen egyenlőségi, hozzáférési alapon (szegények, megalázottak közössége), Békés kulturális oldalról (magyarok közössége) bírálja a fennálló rendet. Mindketten kritizálják a neoliberális kapitalizmust, a technokrata nyelvet, a globális elitek eszmementes uralmát is.

Tehát Kiss szerint a kortárs politika törésvonalai, a kollektív identitások a kívül/belül közötti különbségtételre épülnek. Kulturális értelemben megvan a recept e „belülök és kívülök” bemutatására: például építünk egy falat, és belül mi vagyunk, akik a magyarok közösségéhez tartozunk, kívül pedig a mások, akikkel nem szeretnénk közösséget alkotni, mert nem közülünk valók. Falügyben egyébként érdemes elolvasni Tim Marshall Falak című könyvét, amiből kiderül:

Európában hamarosan több fizikai akadály lehet a határokon, mint a hidegháború csúcspontján, legalább 65 ország épített ilyet.

Ez már önmagában igazolja Kiss tézisét arról, hogy a politikában a kollektív identitások erős kifejezőeszköze lett a megkülönböztetése annak, ki van belül és ki van kívül. Kiss viszont arról is beszél, hogy a cikk első részében emlegetett, általa posztmodern kapitalizmusnak nevezett rendszerben igazából nem is tudjuk, ki van kívül és ki van belül. Sohasem lehetünk ugyanis biztosak a saját értékünkben, mindig előfordulhat, hogy bentről kikerülünk.

Ez, ugye, éppen az az egzisztenciális bizonytalanság, ami Fisherék szerint a szorongásig vezet. Tehát a kulturális kapitalizmus fogyasztói úgy vannak kondicionálva, hogy sohasem érezhetnek stabilitást. A politikában nyilván ezt a permanens bizonytalanságot látta meg jól Orbán Viktor, aki felismerte, hogy kulturális értelemben képes biztonságot teremteni: van története a magyarok közösségéhez tartozásról (ennek egyik szimbóluma a déli határzár). Elbeszélésében elmondja, hogy belül tartja azokat, akik közénk tartoznak, de távol tartja azokat, akik nem tartoznak közénk, mi több, egyenesen fenyegetést jelentenek a kollektív identitásra.

Farkas Norbert / 24.hu

Békés a könyvében lényegében pontról pontra veszi végig, hogyan lehet politikai hegemóniát teremteni e „belül” fönntartásához, vagy miként lehet a kultúra eszközeivel megépíteni azt a kollektív tudatot, azaz nyelvi és értékkészletet, amelyhez kapcsolódhatnak magyarok milliói. Kiss viszont éppen arra jut, hogy a kihívásra a baloldalnak nincs igazi válasza. A kortárs baloldal politikai kiúttalanságának a könyvben is részletezett egyik fő oka, hogy túlságosan könnyen válik a kívül levők, a szegregált csoportok kizárólagos képviselőjévé: a migránsok, a szegények, az elesettek, a gyengék, a kisemberek hírvivőjévé. Ezzel azonban politikai esélyeit számolja fel, miután a kívülállók közé valójában senki nem akar tartozni. Még az sem, aki valójában oda tartozik, hiszen nem szeretné magát kiszolgáltatottként, megalázottként, kirekesztettként látni, ezért akár alakíthat is a valóságészlelésén, hogy belül lévőként azonosíthassa magát, esetleg egyszerűen azokhoz akar tartozni, akik az ő elképzelt helyzetét képviselik. Nem objektív meghatározók (fizetés, társadalmi réteg), hanem kulturális, eszmei észlelések határozzák meg a kívül/belül logikát (ezért is működik jól Orbán Viktorék normális magyar emberek családalapú közössége néven összefoglalható logikája).

A baloldal tehát az egyenlőségalapú bírálatával szükségszerűen azt üzeni, hogy kívül vagy, miközben te belül akarsz lenni, azt akarod magadról tudni, hogy sikerült, hogy bekerültél. (Korábban írtam is, hogy a sikerkritérium éppen az: legyünk bent, akkor van – úgymond – sínen az életünk, akkor haladunk, stb.)

A jobboldal azonban nem azt mondja, hogy kívül vagy, hanem azt: belül. A politikai sikerességet ez meg is magyarázza, hiszen ez pozitív üzenet, nem arról beszél, mit nem kapsz meg, mit nem érsz el, kikre nem számíthatsz, kikhez nem tartozol, hanem arról, kikhez tartozol, mit kapsz meg, kikre számíthatsz.

E különbségektől eltekintve összességében jól látszik az, hogy az élménykapitalizmus, a „láthatatlan hatalmak” meghatározottsága elleni fölállás valójában minden új eszmei-szellemi áramlat alapkérdése. Nagyon sok konstruált vagy létező valóság között bóklászunk bizonytalanul, miközben azon erőlködünk, hogy belül legyünk, amikor a politika meghúzza a mi/ők választóvonalat, a kapitalizmus meg meghúzza az élményre érdemesek/érdemtelenek választóvonalát. Ez az egész emlékeztet arra az óvodai játékra, amelynél mindig eggyel kevesebb szék van, mint ahányan sétálnak mellettük, hogy aztán az veszítsen majd, aki az adott pillanatban nem tud leülni, akinek nem jut szék. Már a kicsiknek e játéka is megmutatja, hogy milyen félelmekkel sasszézunk a székek között, hogyan akarunk bármi áron belül maradni, elkerülni a kívülre eső szerepét.

Farkas Norbert / 24.hu

Rod Dreher a kivonulást, Kiss Viktor az autonomista stratégiák újragondolását ajánlja, ami azt jelenti: jelenleg lényegében megváltoztathatatlannak tartják a kortárs logikát. Az új politikai jobboldal azért nem adja fel állásait ehhez hasonlóan, mert van politikai válasza a kihívásra, azaz képes hatalmat szerezni a történetével: kulturális értelemben uralja a belült, így nincs oka kimenni.

Ha már idáig eljutottunk, nagyjából látjuk az e szerzők által ilyen vagy olyan oldalról bemutatott kórt. Persze tényleg csak részleteket érintettünk, még számos válságjelenséget sorolnak ezekben a könyvekben. Byung-Chul Han például az adat fetisizálását is kortünetnek tartja, szerinte szinte perverzzé válik a viszonyunk a számokhoz. Mindent számokra fordítunk le az életünkből: hány kalóriát égettünk el futás közben, hány oldalt olvastunk el aznap, ami nyilván nem független a kapitalizmus technokrata érzelemmentességétől, illetve hatékonyság alapú sikerforgalmaitól. Az állandó számolás azt jelenti, hogy a kapitalizmus fogalmi rendszeréhez illeszkedünk szabadidőnkben is. Ez azt szolgálja, hogy számszerűsített ént hozhassunk létre. Hogy mindenünket mérni lehessen, elvégre teljesítenünk kell, a teljesítménynek pedig mérhetőnek kell lennie. Mindennek célja, hogy az önoptimalizálás sikeres legyen. Csakhogy Byung-Chul Han azt írja:

A számok semmit sem beszélnek el az énről. A számolás nem elbeszélés. Az én azonban egy nagy elbeszélésnek köszönhető.

Mert mindahányunknak van egy története. Miközben olyan világban élünk, amely arra épül, hogy ne mondhassuk el a rólunk szóló történeteinket még magunknak sem. Azaz ne lehessünk szabadok. Hiszen szabadok, ugye, azok lehetnek, akik jól sikerült közösségben élnek. A közösségeket meg, ugye, a sok-sok történetből épített, nagy elbeszélések tartják össze.

Aki ezt megérti, az többet ért majd a Békemeneten résztvevőkből. A nagy elbeszélés közösségmegtartó erejéből. Arról, hogy valójában mennyire szeretnénk tényleg belül lenni. Belül a bármin is. Belül bármi áron is.