Kutatásaim

Dominancia és hegemónia: politikai ideológiák a mai Magyarországon (2022)

Nem vállalkozik könnyű feladatra az, aki be kívánja mutatni napjaink ideológiai irányzatait – akár a hazai, akár a nemzetközi jelenségeket vizsgálja. A modern kapitalizmus nagy eszmerendszerei – a szociáldemokrácia, a liberalizmus, a konzervativizmus, a fasizmus és a kommunizmus – ugyanis régen elvesztették hajdani pozícióikat, tartalmukat és vonzerejüket. Erre a fejleményre reagálhatunk úgy, hogy megpróbáljuk valamiképpen beazonosítani ezek aktuális változatait. Az a megközelítés azonban, amely az ideológiák tartalmi elemeit kívánja számba venni – amit Michael Freeden nyomán neutrális, vagy morfológiai módszernek nevez a szakirodalom – több problémát is okoz (Freeden, 2013).

Egyrészről nem tudhatjuk, hogy pontosan hány ideológiát is kutatunk, erre a kérdésre a választ vagy tradicionális felfogásainkra, vagy a szövegelemző szoftverekre és a diskurzusok empirikus elemzésére bízzuk. A történelmi fasizmus és kommunizmus nyomán számtalan világnézeti változat maradt vissza; töménytelen protoideológa tűnt fel az elmúlt években (ökológiai gondolkodás, transzhumanizmus, radikális jobboldal); ráadásul a klasszikus centrumideológiák közötti korábbi markáns különbségek elmosódtak, azok valamennyien feloldódtak korunk általában vett (neo)liberális korszellemében. (Ali, 2015).

Másrészt – és ez talán még az előzőnél is nagyobb probléma – a morfológiai módszert követve nem tudunk számot vetni az ideológiák tényleges politikai szerepével, az egyes irányzatok funckciójával és perspektíváival a társadalmi-gazdasági-politikai küzdelmek tükrében. Mintha az eszmék csak szellemi termékek volnának, nemes gondolatok és javaslatok, amelyek versengenek egymással a politikusok és a választók figyelméért és szimpátiájáért. E két hiányosságnak köszönhetőek olyan „balesetek”, mint amikor korunk autoriter jobboldali irányzatait egyszerűen fasizmusnak nevezik; amikor a nagypolitikában a két nagy szembenálló és láthatóan gyökeresen különböző irányzatot egyaránt neoliberálisnak minősítik; vagy amikor a populista baloldal különböző mozgalmait szociáldemokratának tekintik. Ezért fordulhat elő, hogy Orbán Viktor reggel fasiszta, délben neoliberális, este pedig kommunista – az aktuális elemzés vérmérsékletének és ízlésvilágának megfelelően.

Ebben a tanulmányban kísérletet teszek a hazai politikai ideológiák térképének megalkotására – az elmúlt három évtized globális szellemi mozgásainak a tükrében. Ennek során a kritikai társadalomelmélet ideológiakritikai hagyományát hívom segítségül, amely az ezredforduló táján sok tekintetben gyökeresen új irányt vett.

Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy az orwelli–adorno-i sémát követő (totális manipulációs) megközelítéseket a hetvenes évektől felváltó kommunikatív és racionalitásközpontú koncepciók (amelyek elsősorban Jürgen Habermas munkássága kapcsán kaptak szélesebb figyelmet) sem képesek már választ adni a jelen korszak politikai kihívásaira. Így a legtöbb teoretikus a dominancia és a diskurzusok kérdéskörét kezdte vizsgálni.

Vagyis nem az ideológiák versenye, hanem azok viszonya, politikai funkciója és a gazdasági-társadalmi hierarchiák fenntartásában betöltött szerepe került (újra) a figyelem középpontjába.

Azt gondolom, hogy a globális kapitalizmus és a posztmodern korszak folyamatainak megértéséhez érdemes talán az egyik legmarkánsabb megközelítést választani közülük, amely egészen napjainkig meghatározó a baloldali társadalomkritika oldalán: az úgynevezett domináns ideológia nézőpontját.

Globális uralkodó eszmék

 

De mit is állít a domináns ideológia koncepciója? A marxistákat az a zsigeri meggyőződés köti össze immár száz éve, hogy a kapitalizmus megdöntésének kérdése végső soron a gazdaság tanulmányozása során válaszolható meg. Ennek legelemibb formája, amikor a gazdasági jelenségek (mint a válságok, az egyenlőtlenségek, a kizsákmányolás, vagy a szegénység) egyszerűen a radikális-forradalmi politika objektív okaiként jelennek meg. A marxista gyökerű baloldal azt tanítja, hogy a radikális politika lényegét tekintve pusztán következmény. A posztmarxista szerzők gazdasági redukcionizmusnak nevezik azt az alapállást, amikor az egyes elemzők a politikai konfliktusokat a termelés ellentmondásainak függő változójaként fogják fel. Valójában persze a marxizmus sosem volt teljesen redukcionista. Ráadásul Marxnak az életműve kapcsán is mind nyilvánvalóbbá vált, hogy abban az ideológia kérdésének éppenhogy középponti szerepe van, tehát nem „csak” egy közgazdasági, vagy egy történetfilozófiai elméletről van szó. Az előző század húszas éveitől egyre növekvő figyelem alakul ki az ideológia kérdése iránt. Érthető módon azonban a legtöbb teoretikus számára sajátos módon vetődött fel a téma: az ideológia elsősorban olyasmiként jelent meg, ami vagy belerondít a változás történelmileg szükségszerű folyamatába (eltántorítva a munkásosztályt tényleges politikai projektjétől), vagy a változás szükségszerű szubjektív összetevőjeként jelenik meg, amely kiegészíti az objektív tényezőket (a munkások helyes tudatát a harc során kívülről kell bevinni – mondta például Lenin). Mindez nyilván annak volt köszönhető, hogy mind a kapitalizmus, mind az ideológia kérdése elsősorban a proletariátus történelmi szerepe kapcsán vetődött fel. Egy olyan forradalom elgondolásán belül tehát, amelynek eljövetelét senki nem vonta kétségbe, csak időpontja és módja volt bizonytalan.

Ebben a szellemi közegben született a domináns ideológia elgondolása is, amely az ortodox marxizmus ökonomizmusával magának Marxnak egyik híressé vált elemzését állította szembe: „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is”

– mondja A német ideológia szövege (MEM 3: 48-49.). A történelmi fordulatok előfeltétele pedig az ideológiában bekövetkező változás, új világnézetek felemelkedése. Nem untatom az olvasót azoknak a vitáknak a könyvtárnyi irodalmával, amelyekben a különböző marxista teoretikusok vérre menő vitákat folytattak azzal kapcsolatban, hogyan kell értelmezni a domináns ideológia koncepcióját, ha hűek akarnak maradni Marx szellemiségéhez (Langman, 2015.). Mindebből az ideológiai dominancia tézise maga a lényeges a jelenlegi elemzés szempontjából. Elsősorban Antonio Gramsci hatására a marxisták felismerik, hogy hiába a gazdaság törvényszerűségek, a történetfilozófiai elemzések, ha a gyakorlatban azt láthatjuk, hogy a rendszer az ideológia segítségével sikeresen működteti és tartja fent önmagát (Gramsci, 1971.). Vagyis nem csak a munkásmozgalomnak, hanem a tőkéseknek és pártjaiknak is vannak eszméik – és bizony utóbbiak eredendően nyerésre állnak (Kiss, 2018.).

Az elmúlt ötven-hetven évben, tehát a koncepció megszületése óta, persze gyökeresen megváltozott a világ. A domináns ideológia elgondolása ma, a posztmodern-globális kapitalizmus időszakában azért nyújthat mégis inspiráló és használható elemzési keretet a politikai ideológiák megközelítéséhez, mert egyszerre ragadhatjuk meg segítségével azt a kettősséget, amelyet magunk előtt látunk, ha körülnézünk a közélet és a társadalom világában.

Egyrészt szembetűnő a helyzet posztmodern jellege: a szellemi töredezettség, a konzisztencia hiánya. az eszmék és nézőpontok állandó váltakozása, a hétköznapi emberek fejében (és sajnos nem csak az övékben) uralkodó mérhetetlen szellemi káosz és intellektuális reflektálatlanság, a depolitizáltság és a pszichológiai/esztétikai terminusok túlsúlya stb.

Másrészt aligha tagadható le az ideológiai folyamatok globális jellege: nem csak arról van szó, hogy

léteznek napjainkban is „uralkodó gondolatok”, amelyeket mérhetetlen erőforrásokkal rendelkező szellemi apparátusok terjesztenek

– de ezek (ahogyan Manfred B. Steger fogalmaz) egy „globális képzelet” képében a fejünk felett lebegnek (Steger, 2009.). Vagyis a domináns ideológia új formája körüli küzdelmek úgy képzelhetők el, ha elgondolunk egy hatalmas szellemi mezőt, egy posztmarxista értelemben vett mesterdiskurzust (Steger, 2013.), amelyet bizonyos helyi szereplők és elitcsoportok variálnak, terjeszenek és megszemélyesítenek, más csoportok pedig megkérdőjeleznek, felszámolni igyekeznek és megfogalmazzák alternatíváit.

A következő fejezetben

bemutatom, hogy milyen elemekből áll össze ez a globálissá váló uralkodó eszmevilág és a rendszerváltás után milyen módon jelent meg idehaza politikai ideológiaként.

Előtte azonban még egy problémát tisztázni kell: mire is való tulajdonképpen a domináns ideológia? A kérdés megválaszolása során érdemes magához Antonio Gramscihoz fordulni. Gramsci munkái kapcsán gyakorta emlegetik a dominancia fogalmát, de azzal kapcsolatban – ahogyan azt Simon Susen megjegyzi – elsősorban annak „kemény”, „direkt” vagy „radikális” formájára gondolnak. A dominancia ezen változata az egyének nyílt és erőszakos elnyomása a hatalmon lévők részéről. A felül lévők aszimmetrikus viszonyokat hoznak létre, tehát rendelkeznek azokkal az eszközökkel, hogy rákényszeríthetik alárendeltjeiket a nekik megfelelő viselkedésre. Ennek példái a szolgaság klasszikus változatai, a diktátorok, a proletárokat kizsigerelő gyárosok, vagy középkori egyház. Sokkal kevesebb szó esik azonban a dominancia „puha”, „indirekt” vagy „komplex” módozatáról, amely a (poszt)modern kapitalizmus sajátja és amely Gramsci érdeklőését is felkelti. Ahogyan Luc Boltanski megfogalmazza: ma az elnyomás egyik elsődleges eszköze a domináns ideológia. Esetében a kényszerítés sajátos módjáról van szó. Lényege, hogy jelen vannak olyan „hivatalos”, vagy „uralkodó” eszmék, amelyek kapcsán a „kritika bizonyos mértékig lehetségesnek tűnik”. Hiszen szólásszabadság van és a vélemények pluralizmusa alkotmányos érték (Boltanski, 2008: 151.).

Gramsci a duális tudat létezéséről beszél a domináns nézetek kapcsán. Szerinte elvileg a média, az akadémiai világ, a politikai elitek stb. által terjesztett nézetekkel nem kötelező egyetérteni. Az emberek fejében számtalan más gondolat is jelen van. Ám a szereplők soha nem lehetnek biztosak abban, hogy milyen jellegű kritika az, amit megfogalmazhatnak a domináns nézetekkel szemben. Nem is beszélve arról, hogy milyen mértékig térhetnek el büntetlenül a hatalom által normálisnak, szalonképesnek, vagy éppen tudományosnak tekintett állításoktól. Az emberek tudata megkettőződik: lesznek saját gondolataik és olyanok, amelyekről úgy vélik, hogy (nyilvánosan) gondolniuk kell őket (Abercombie–Turner 2014: 15.). A domináns ideológia indirekt módon valósítja meg a hatalmi kényszert és késztet behódolásra: akár nyíltan és cenzúrázatlanul, akár titokban és szóvirágok mögé rejtve fogalmazzuk meg egyet nem értésünket, számolnunk kell azzal, hogy bármelyik pillanatban kizárhatnak bennünket a játékból. A művész nem léphet fel többé, a tudós nézetei kínossá válnak, a munkavállaló elveszti az állását egy közösségi média poszt miatt, a politikussal nem akarnak többé szövetséget kötni. Hátat fordítanak a barátok azok akik pedig – tudjuk jól – privátban maguk is hasonlókat gondolnak stb.

A 21. század globális kapitalizmusában a domináns ideológia új dimenziója nyílt meg, amikor a nagy multinacionális vállalatoknak is „hivatalos világnézete” lett: az uralkodó eszmék terjesztőiként elvárják munkavállalóiktól, hogy megfeleljenek azoknak az elveknek, igazságoknak (a kapitalizmust érintő gondolatokat is értve ez alatt) amelyek mellett nyilvánvalóan a profit érdekében elkötelezték magukat. Ezeknél a cégeknél külön részlegek foglalkoznak a domináns ideológia terjesztésével és a munkavállalók számára a karrier egyik feltétele, hogy megfelelő minőségben tudják képviselni őket. A nagyvállalatok által használt komplex technikák közé tartoznak az úgynevezett társadalmi felelősségvállalás során felvállalt „szimpatikus nézetek” – mint a melegek jogainak képviselete, a tolerancia, az erőszakmentesség, vagy a környezettudatosság -, amelyeket reklámjaikban a brand részeként tüntetnek fel. Azok a vezetők, alkalmazottak, vagy partnerek pedig komoly szankciókra számíthatnak, akik ezektől eltérő eszmék nevében lépnek fel. De a globális mesterdiskurzust terjeszti Hollywood, a Walt Disney is, ahogyan a reklámok és a divat is körülötte forog.

A jelenlegi tanulmányban abból indulok ki, hogy a politikai eszmék között elsősorban úgy igazodhatunk el napjainkban, ha a domináns ideológiához fűződő viszonyuk alapján azonosítjuk be és osztályozzuk őket.

Az elemzést ezért azokkal a politikai irányzatokkal kell kezdeni, amelyek maguk is termelik, megjelenítik és védelmezik a korszak uralkodó nézeteit. A hatalmon lévők azért képviselik a domináns nézeteket, hogy segítségükkel önmagukat is támadhatatlanná tegyék. A társadalom tagjainak ugyanis célszerű a domináns ideológia képviselőinek oldalára állniuk.

A domináns ideológiában nem feltétlenül hiszünk, de mindenképpen elfogadjuk létezésüket – függetlenül attól, hogy mennyire tekintjük igaznak, vagy hamisnak őket. Ennek számtalan oka lehet. Mindegy azonban, hogy konformitásból teszünk így; annak praktikus belátása vezet bennünket, hogy nem tehetünk másként; a társadalom racionalitásának természetes részéként valljuk magunkénak tételeit; vagy ténylegesen mozgósít és magával ragad bennünket (tehát internalizálódik) a minden csatornából felénk áradó világkép – a domináns ideológia máris elérte a célját. A legtöbbször önként vetünk el minden olyan eszmét, cselekvési irányt és magánéleti stratégiát, amely nem egyeztethető össze az uralkodó eszmékkel és értékekkel.

A domináns ideológia nem azt kívánja, hogy a társadalom tagjai feltétlenül engedelmeskedjenek neki – azt szeretné elérni, hogy csak komoly feltételek teljeülése esetén hagyják figyelmen kívül. Nem arra kényszerít, hogy megtegyünk valamit, sokkalta inkább, hogy elfogadjuk, ha nem tehetünk mást.

Siva Vaidhyanathan mutatja be a domináns ideológia működését a közösségi média, különösen a Facebook kapcsán. Mark Zuckerberg platformját szerinte egy soktényezős ideológia tartja mozgásban, amely a nárcizmus, a közösséghez tartozás, az élvezet, a végtelen információ és a demokrácia nevében szippantja be a felhasználókat. Az emberek jelentős része idővel rájön, hogy a Facebook nem az a hely, amit ígértek neki és őt magát is nagyon kedvezőtlen irányba változtatja meg. Csakhogy ekkor már nem képes kiszállni, hiszen úgy érzi, hogy ha megtagadná az uralkodó ideológiákat, ha leiratkozna az oldalról, azzal súlyos retorziókat kockáztatna saját „vélemény buborékjának” tagjai részéről – ráadásul elvesztené társadalmi kapcsolatait, tevékenységeit és nem lenne többé jelen ott, ahol mindenki más jelen van. (Vaidhyanthan, 2018.)

A domináns ideológia 1989 után: posztpolitika, hiperglobalizáció, individualizmus

 

1989 sajátos helyzetben találta a kelet-közép európai régiót – és annak részeként Magyarországot. Senki számára nem volt kérdéses, hogy egy korszak véget ért és egy gyökeresen más időszámítás kezdődik mind helyi, mind globális szinten egyaránt. Az új korszakkal kapcsolatban azonban kevesen rendelkeztek konkrét elképzelésekkel. Annál többen voltak olyanok, akik aggodalmuknak adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy az átmenet talán nem lesz annyira sima és sikeres történet, mint azt sokan remélték.

A régióban ugyanis egyszerre három párhuzamos folyamat zajlott:

(1) a rendszerváltás, vagyis a létező szocializmussal való szakítás;
(2) az euroatlanti integráció, vagyis a fejlett nyugati demokráciák és a nemzetközi szervezetek világába való konform és kritikátlan beépülés;
(3) illetve a szabadversenyes kapitalizmus egyfajta új változataként a „globális tőke diktatúrájának”, a fogyasztói (világ)társadalom létrejöttének a folyamata külön-külön is komoly kihívást jelentett a korszak új elitjei és ideológusaik számára.

A domináns ideológia helyben létrejövő változatainak a legfontosabb feladata azonban nem az volt, hogy mindenkit meggyőzzön az átmenet helyességéről – hiszen a régió országainak lakossága minden fenntartás nélkül rohant a kapitalizmus karmai közé. A problémát kezdettől fogva az jelentette, hogy a rendszerváltó elitek képtelenek voltak megfelelni a velük szemben támasztott elvárásoknak, illetve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a bipoláris világrend után létrejövő „szép új világ” sem annyira szép, sem annyira új nem lesz, mint sokan remélték.

A kilencvenes-kétezres évek uralkodó gondolatainak ezért az volt a funkciójuk, hogy megakadályozzák azt, hogy a közép-európai társadalmak más utat válasszanak, hogy eltérjenek a „hármas átmenet” (rendszerváltás, integráció, szabadversenyes kapitalizmus) számukra kijelölt irányától – és ezzel megkérdőjelezzék bizonyos szereplők vezető szerepét.

Az elmúlt harminc év eszmei folyamatainak bemutatását persze nagyban nehezíti, hogy a domináns ideológiának sosincs neve. Egymás mellett álló elemek összessége, amelyek gyakorta nincsenek is szigorú logikai kapcsolatban egymással. A rendszerváltás után kialakult uralkodó ideológia jelenlétét azonban szinte mindenki érzékeli és a közbeszédben jobb híján a „balliberális oldal gondolatvilágaként”, (neo)liberalizmusként vagy szociálliberalizmusként hivatkoznak rá. Ezek annyiból kétségtelenül indokoltak, hogy megragadják egyrészt, hogy ezek az eszmék bizonyos jól behatárolható elitcsoportokhoz kötődtek, másrészt, hogy alapvetően a liberális gondolkodásmódra épültek rá, vagy kapcsolódtak hozzá. Pontosabb képet kapunk ezért az 1989 utáni hazai ideológiák versengéséről, ha a domináns ideológia legfőbb tartalmi elemeit próbáljuk számba venni.

Ebben az esetben szembetűnő, hogy az idehaza uralkodóvá váló eszmék úgy jönnek létre, mint a globális szinten kiépülő domináns ideológia elemeinek a helyi változatai, amelyeket a „komprádor” elitek igényeinek és a régió sajátosságainak megfelelően formálnak meg.

A technokrata és a harmadik utas szociáldemokrata – a posztpolitika két kulcsalakja

Ez az „import” a posztpolitika, a hiperglobalizció és az individualizmus elgondolásaiban érhető leginkább tetten.

1. A posztpolitikai ideológia szerint a hagyományos politika, a baloldal és a jobboldal közötti különbségtétel, a pártok és mozgalmak felett eljárt az idő. A globális korszakban a jó kormányzás olyan bonyolult közpolitikai tevékenység, amelyhez elsősorban szakértelemre és gyors döntésekre van szükség. A szakértő, a szakpolitika ennek a világképnek az egyik középponti hívószava. Bizonyosan ezzel állunk szemben, ha valaki szakértői kormányt követel, vagy jó és hatékony szakpolitikai javaslatok kidolgozásával és bevezetésével azonosítja a politikát. A nép ítélőképessége és a demokratikus procedúrák bizonytalansága ugyanis nem alkalmas a továbbiakban arra, hogy a mindennapi ügyvitel alapjaként szolgáljon. Jó döntéseket csak az ahhoz megfelelő tudással rendelkezők hozhatnak. Ahogyan a politika egyre inkább ennek az elgondolásnak rendelődött alá, szemléletmódja is átalakult. A választókat fogyasztókként kezdték kezelni, akik a politikusok között úgy döntenek, mint a mosóporok között a boltban, a választásokat pedig a bevásárlás pillanatnyi aktusának mintárája képzelték el. Közvélemény-kutatásokkal szondázták és marketing-üzenetekkel bombázták őket a kampányok során.

Nem véletlen, hogy idehaza is a közvéleménykutatókat és a marketingtanácsadókat kezdték el guruként tisztelni – sokuk nem kis politikai, illetve anyagi tőkét halmozott fel az elmúlt években.

A cél ugyanis a képviselet helyett a közvélemény megformálása (megdolgozása) lett, így biztosítva a felhatalmazást a szakértői-politikai elitek számára, hogy kedvük szerint cselekedjenek. Arra törekedtek, hogy az állampolgárok két szavazás között húzódjanak vissza saját magánéletükbe és sorsukat bízzák a komplex folyamatokat átlátó kormányzati apparátusokra (Kiss–Kerékgyártó, 2019.).

Idehaza ez az ideológia különösen fontos szerepet töltött be abban, hogy a Kádár-rendszer végének szabadpiaci elveket valló közgazdász-elitje átmentse saját vezető pozícióját a rendszerváltás utáni időszakra

– ahogyan ezt Sebők Miklós és Scheiring Gábor könyvei részletesen be is mutatják (Sebők, 2019., Scheiring, 2019.). Gyurcsány Ferenc elhíresült „öszödi beszédével” kapcsolatban kevesen hangsúlyozzák, hogy annak kiindulópontja éppen az átmenet uralkodó posztpolitikai ideológiája volt: az a meggyőződés, hogy a választók elől el kell titkolni az ország valódi helyzetét a győzelem érdekében és közben egy szűk technokrata elittel kidolgozni egy reformcsomagot, amelyet azután a társadalom megkérdezése nélkül kell bevezetni.

Gyurcsány ekkor így fogalmaz: „Aki a Magyar Szocialista Párt környékén befolyásos véleményformáló makrogazdasági ügyekben Kornaitól Bokrosig, Békésitől Surányiig, Vértestől a jó ég tudja kicsodáig, azokkal végigbeszéltük, végigszenvedtük, végigüvöltöztük. (…) A megoldásunk biztosan nem tökéletes, igazatok van, biztosan nem, csak nem tudunk jobbat. Olyat, amiben meg tudunk állapodni a szakma nagy részével, amit el tudunk fogadtatni a piacokkal, el tudjuk fogadtatni a koalíciós partnerrel (…) És nem probléma, hogy elveszítjük akkor egy időre a társadalmi támogatásunkat. Aztán majd visszaszerezzük. Mert majd megértik utólag.”

2. A bipoláris világrend összeomlása után a nyugati világban kiépülő domináns ideológia második fő eleme a hiperglobalizáció elgondolása volt. A hidegháború korszakát eszerint egy olyan időszak váltotta fel, amelyben a kapitalizmus végső győzelmet aratott.

A „nincs alternatíva” (TINA) jelszavát Margaret Thatcher fogalmazta meg az elsők között: a globalizáció korában mindenkinek alá kell vetnie magát egy gigantikus társasjáték szabályainak. A multinacionális tőke világuralma, a technikai fejlődés korlátlansága és a végtelen növekedés elől nincs menekvés (Steger, 2013.).

Ennek hazai változata a felzárkózás ideológiája volt. A felzárkózás paradigmájának képviselői szerint a globalizáció korában bárki győztesen kerülhet ki, aki megérti az új korszak sajátosságait és bejárja a demokratikus átmenet, a nyugati integráció és a piacosítás szükségszerű és fájdalmas útját.

A hiperglobalizáció ideológiájának egyik terméke – az EU

A domináns ideológia fő üzenete ekkor: a globális korszakban a gazdag és demokratikus országok elit klubja áll szemben a harmadik világ nyomorával és diktatúráival. A Kívül és a Belül közötti határmegvonást, amely ma az új jobboldali politikákat elsősorban jellemzi, tehát nem Orbán Viktor, vagy Donald Trump találta ki – bizonyos változata markánsan jelen volt már az 1989-et követő uralkodó (neo)liberális-(hiper)globalizációs ideológiában is. Ahogyan Slavoj Zizek fogalmaz: „a győzedelmes liberális-demokratikus Új Világrend egyre inkább kijelöli a határt, amely elválasztja a „belült” a „kívültől”; amely falat von azok közé, akiknek sikerült “belül” maradniuk (ők a fejlett világban élők, akiknek az emberi jogok, a szociális biztonság stb. még mindig járnak) és a többiek, a kizártak közé (ők a fejlődő világ lakói, akik számára az a nagy kérdés, hogyan bontakoztathatják ki a bennük lévő potenciálokat, még akkor is, ha annak ára a demokratikus alapjogok és a szociális biztonság totális negligálása). (Zizek, 2006: 21.).”

A „belül” világába történő integráció, az erősek és sikeresek köréhez történő csatlakozás, a privilegizáltak közé emelkedés vágya hatja át Közép-Európa elmúlt évtizedeit. A domináns ideológia hazai képviselői szerint azonban jó hír, hogy léteznek receptek, amelyek mentén ez meg is valósulhat – ennek a tudásnak pedig ők birtokában is vannak (Csizmadia, 2016.). A ’89 utáni két évtizedben az SZDSZ és az MSZP (valamint kezdetben a Fidesz) úgy pozicionálták magukat mint a demokrácia, a nyugat és a piac értékeinek helyi képviselői és közvetítői. (Velük szemben a diktatúra, a kelet és a paternalizmus balkáni megközelítése áll) A késő-kádári technokrácia és a balliberális értelmiség erre az intellektuális-morális felsőbbrendűségre („tudjuk, merjük, tesszük”) hivatkozva követeltek kiemelt helyet maguknak. Egyúttal a társadalom többi részére mint hozzájuk képest alsóbbrendű csoportra tekintettek, akiket akaratuk ellenére kell a fejlődés irányába vezetniük. A társadalom többsége szerintük tudatlan, műveletlen és alkalmatlan arra, hogy sikeresen feleljen meg a globalizáció kényszereinek, így megváltoztatásuk nélkül nem valósíthatók meg az új korszak által kínált lehetőségek (Gagyi, 2014.).

3. A posztpolitika és a hiperglobalizáció elgondolása mellett az 1989 után régiónkra szabadított uralkodó nézetek harmadik jelentős eleme az individualizmus világképe volt. Ulrich Beck több művében, de különösen a kevéssé ismert Individualization: Institutionalized Individualism and its Social and Political Consequences címűben a nyugati társadalmak politikai alapszituációját elemezve ennek az ideológiának elsődlegességét emeli ki. A tradicionális társadalmak felbomlása és a modern társadalom „válsága” során (ide értve a létező szocializmusok világát is, amely alapvetően modernizációs kísérletként érthető meg) keletkezett légüres térben egy új korszellem megszületése ment végbe – összefüggésben a fogyasztói társadalom kiépülésével és a munka világának folyamatos átalakulásával. Az individualizáció azt a tudati változást jelenti, hogy az egyén elsődleges vágyává a saját személyes élete fölött kontroll gyakorlása válik. Az individualizált egyén maga akarja eldönteni, hogy mivel keresse és mire költse a pénzét, milyenné váljon, mi tetszen neki, mivel töltse az idejét, milyen körülmények között és kikkel éljen és hogy mit kezdjen a saját testével stb. „Más szóval [ez az ideológia] az egyéneknek azt a vágyát jelenti, hogy kizárólag önmaguk határozzanak saját perspektíváikról és döntsenek saját cselekedeteikről (Beck, 2001: 23.)”.

A posztmodern kapitalizmus világában a domináns ideológia ezen komponense elképesztő mértékben vált részévé a common sense-nek, a józan észnek. Elérve, hogy a társadalom tagjai számára ne a közösség, a felelősség és a normák/kötelességek legyenek fontosak többé, hanem a felhalmozás (a túlfogyasztás), az egyéni karrier és az önmegvalósítás a választás állandóan ismétlődő aktusán keresztül.

A szabadság pillanata: a magyarok megrohamozták hűtőszekrényekért Bécset

De igazán korlátlanul és kritikátlanul Közép-Európa országaiban hódított ez a világkép. A régió lakóit számára a rendszerváltás elsősorban azt jelentette, hogy úgy élhetnek majd, mint nyugaton – márpedig képük a gazdag országokról elsősorban a konzumerizmus és az individualizmus imázsaihoz kapcsolódott. Ennyiben a domináns ideológiának ez, a reklámok, amerikai filmek és magazinok által közvetített változata az elitek és a nép közös világnézetévé vált az átmenet során – amelynek elsődleges szerepe volt a politikai osztály legitimációja szempontjából is. „Ameddig egyre többet fogyaszthatunk, ti is egyre többet lophattok” – mondta az átlagember – és éppen ezt a konszenzust rúgta fel a Gyurcsány-Kóka kormány megszorító politikája 2006 után. És ezt állította helyre Orbán 2010-et követően.

További fejezetek:

 

Orbán Viktor és a konzervatív forradalom

Egy új domináns ideológia megteremtése felé

A baloldali populizmus és a politikai-ideológiai vákuum tézise

A populista baloldal Magyarországon

Vákuumból megrekedtség – eszmék kívülről és belülről

 

A tanulmány a Kihívások 2021. című kötetben jelenik meg a Napvilág Kiadónál 2021.Teljes szövege jövő év elején kerül fel a honlapra.