Full text

Régi és új forradalmak (2021)

A hagyományos baloldal akkor követett el végzetes (bár bizonyára elkerülhetetlen) hibát, amikor a forradalom negatív koncepciója mellett kötelezte el magát. Ebben nem kis szerepe volt magának Marxnak is. A negatív forradalomkép abból indul ki, hogy az átalakulás kétlépcsős folyamat, amelynek során először meg kell dönteni a kapitalizmust, majd később helyette be kell vezetni egy új gazdasági rendszert, és ki kell alakítani egy annak megfelelő együttélési formát. A marxista politikakép például eredetileg azt feltételezte, hogy a forradalom destruktív szakaszának főszereplője a proletariátus lesz, vagyis a kizsákmányolt és nyomorgó munkásság. Képviselői elsősorban arról folytattak vérre menő vitákat, hogy a második fázis, tehát az építés periódusa hogyan történjék, ki irányítsa azt, milyen szerep háruljon a széles tömegekre stb.

 

Lenin híres elemzése, amelyben a forradalom szükséges előfeltételeit határozta meg, tulajdonképpen jelentősen kitágította az eredeti marxista keretet, amennyiben immár alsó és felső rétegekről beszélt munkások és tőkések helyett. Szerinte a robbanás akkor következik be, amikor a felső rétegek nem tudnak tovább a régi módon uralkodni, az elnyomottak pedig nem akarnak tovább a régi módon élni.

 

A hagyományos baloldal képviselői számára a 20. század folyamán a negatív forradalomkép hatására evidenciává vált, hogy az átalakulás reménye akkor csillan fel, amikor a szegényeknek, kizsákmányoltaknak, az elnyomottaknak, a válságok elszenvedőinek, a politika és a tőke parancsainak kiszolgáltatott tömegeknek nem marad más választása, mint militáns egyesülések kialakítása, tömegdemonstrációk szervezése, a sztrájk, majd a politikai felkelés kirobbantása. Valójában az átalakulás fenti megközelítése logikusan következik a hagyományos baloldali társadalomkritika kapitalizmusfelfogásából. Eszerint a baloldal pozícióját, követeléseit és politikai stratégiáját ahhoz kell igazítani, ami a rendszerben az adott időszakban „elviselhetetlenül rossz”. Az elemzőnek eszközként olyan tudományos leírásra kell törekednie, amely feltárja, hol várható a rendszerben a „robbanás”, hol mutatkozik meg a tőke „igazi természete”.

 

Nem különösebben meglepő, hogy azok, akik a rendszer kibírhatatlanná fokozódó szörnyűségét tekintik a kritika kiindulópontjának, az elégedetlenség és az alávetettség, a szenvedés és a reménytelenség, a harag és a végső elkeseredés következtében létrejövő elsöprő erejű detonációt vélik a változás alapjának: egy hatalmas politikai robbanást, amely elsöpri a fennálló viszonyokat. Ez határozza meg a hagyományos baloldal pozícióit a posztmodern tőkés világgal kapcsolatban is. Képviselői alapvetően három irányból várják a forradalmi robbanást. Ezek (1) a neoliberális politikai offenzíva társadalmi rombolásának és egyenlőtlenségeinek; (2) az új korszak autoriter politikai jelenségeinek, elnyomó társadalmi viszonyainak; illetve (3) a kiépülő globális ellentmondások, kihívások, egyenlőtlenségek következményeinek a számbavétele. A három irány elméletileg nyilvánvalóan elválaszthatatlan egymástól.

 

A baloldal az új kapitalista korszakot hatalmas rombolásnak, szociális sokknak, az elnyomás és a fasizmus visszatérésének és globális szinten a rendszer keretein belül kezelhetetlen ökológiai, geopolitikai és gazdasági problémák kiemelkedésének tekintette. Mészáros István nemzetközi bestsellerében egyenesen odáig ment, hogy a mai neoliberális- autoriter-globális kapitalizmust a szocializmus vagy barbárság közötti történelmi választás időszakának nevezte – ahol a tőke a barbárság és a rombolás szintjét a végletekig fokozza (Mészáros, 2005).

 

A végső politikai robbanásban reménykedő rendszerkritikai értelmiségi pozíció és mozgalmi alapállás kapcsán azonban híveinek is szembe kell nézniük azzal, hogy e megközelítés az elmúlt évtizedekben alkalmatlannak bizonyult a forradalmi alternatíva megszervezésére. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nyugati társadalmakban, a fejlett kapitalizmus országaiban ez a fajta antikapitalizmus egyszerűen nem működik többé. A „rossz kapitalizmus” nézőpontja és a forradalom negatív felfogása napjainkban a baloldalon a politikai skizofrénia állapotát állandósítja. Ez a tudathasadásos helyzet a következőként írható le: mi történjen akkor, ha a kritika által feltárt problémákat ténylegesen csak a kapitalizmus megdöntése oldhatná meg, de ez belátható időn belül nem fog megtörténni?