Kiemelt

Mit képzeltek ezek? Egy vereség anatómiája

Az ellenzék földcsuszamlásszerű választási veresége kijózanítóan hatott a magyar közélet szereplőire és a politika iránt érdeklődő kormánykritikus választók jó részére. Az elmúlt egy hónap nem szólt másról az összefogás térfelén, mint a magyarázatok kereséséről. Ha belegondolunk, ennek a szembenézésnek mérhetetlen nagy tétje van: ne felejtsük el, hogy ebbe a hatalmas fiaskóba a Párbeszédtől a Jobbikig terjedő koalíció tagjai mindent beletettek, amijük csak volt. Mihez kezdjenek ma, amikor kiderült, hogy mindez kevésnek bizonyult? Ennyit tudtak, ennyire futotta?

Magam is egyetértek azokkal, akik a kialakult helyzetben ellenzékváltást sürgetnek, tehát azt látnák az egyetlen lehetséges kiútnak, ha a jelenlegi szereplők jelentős része egyszerűen eltűnne a politika színpadáról. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Nem csak azért, mert a mikroszervezetté zsugorodott elitpártocskákban jobbára nem maradt minőségi „második vonal”, akik az eddigi frontembereket válhatnák. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy a személycserék önmagukban nem oldanak meg semmit. Egy teljesen másik ellenzékre volna szükség.

A posztmodernizálódott politika talán legfőbb sajátossága ugyanis, hogy abban nem személyek, nem programok és még csak nem is pártok versengenek, hanem úgynevezett társadalmi képzeletek. A fogalom Manfred B. Steger, a Hawaii Egyetem osztrák származású professzorának munkásságára vezethető vissza és azt jelöli, ahogyan elgondoljuk, hogy mi köt össze, mi tesz hasonlatossá valamennyiünket.

Ki kell mondani, hogy a választásokon nem az ellenzék szenvedett vereséget, hanem a kormányzó jobboldal győzött: az Orbán Viktor által képviselt társadalmi képzelet szerzett elsöprő többséget.

Ahogyan legutóbbi könyvemben (Kívül/Belül – Egy új politikai logika) ezt részletesen kimutattam, az orbánizmus képzeletvilága három alapvető pontra épül. Az első ezek közül azt mondja, hogy apokaliptikus mértékű veszélyeztetettségben és bizonytalanságban élünk, amelyre egyetlen lehetséges válasz létezik jelenleg: a NER és a vezetője által nyújtott védelem, valamint biztonság. Amikor Márki-Zay Péter elmondta hírhedt félmondatát az orosz-ukrán háború kapcsán, azt azért tudta olyan sikeresen felhasználni a propagandamédia, mert beleillett abba a helyzetértékelésbe, amit 12 éve sulykolnak az emberekbe: az egész világ a létünket fenyegeti (lám, az ellenzék is), a bajban csak Orbánra számíthatunk. A NER „ápol és eltakar”.

A jobboldali társadalmi képzelet második eleme a normális életet állítja középpontba. Egy olyan világról beszél, ahol az emberek normálisan élhetnének, ha nem zavarnák köreiket a nem-normális személyek és jelenségek. Ezt jelenítette meg az úgynevezett gyermekvédelmi népszavazás, vagy a bevándroló-ellenesség. Végezetül pedig ez az összetartozás- és hasonulás-kép a nemzet fogalma köré szerveződik. A nemzet boldogulása és megmaradása válik az elsődleges céllá. Ha a „nemzeti érdeket” képviseli a kormány mindenkinek jó lesz (szuverenitás), ha a nők „teleszülik a világot”, emelkedik a nemzet (családtámogatás), ha a nemzeti hagyományhoz fordulunk, megőrizhetjük önmagunkat (az életformánkat), ha saját tőkés osztályunk lesz a globális multik helyett, arra számíthatunk majd a nehéz időkben is (nemzeti burzsoák) stb.

Orbán Viktor és kormánya minden kétséget kizáróan sikeresen jelenítette meg társadalmi képzeletét a választók irányába, használható értelmezési

Logo
Megjelent a 168 órában

keretet nyújtva a mindennapi emberek számára saját helyzetük és a politikához fűződő viszonyuk értelmezéséhez. Mert a társadalmi képzelet lényege éppen ez: többség alapvetően saját hétköznapi életét éli, abban próbál boldogulni és azt várja a politikától, hogy maga is a hétköznapok során felvetődő kérdésekre kínáljon válaszokat. Azonban – szemben azzal, ahogyan sok ellenzéki értelmiségi és politikus gondolja – nem arra van szükségük, hogy valaki képviselje őket, vagy hogy tegyen jót velük. Nem kell „lemenni vidékre”, nem kell ígéretcunamit zúdítani rájuk, nem kell pátyolgatni őket, nem kell szociohorror keretében elbeszélni, hogy mennyire borzalmasan élnek. Ezek amúgy sem túl hitelesek sem olyan politikusok szájából, akik milliókat keresnek és nyilván saját karrierjüket kell építeniük, sem olyan középosztályi civil aktivistáktól, akik jódolgukban nagypolitikát játszanak. A politikai sikerhez arra van szükség, hogy a választó azt érezze, a politikus és az ő imaginációja egybevág.

A társadalmi képzelet dimenziójában kell megalapozni a sikeres politikát. Ennek számtalan kulturális összetevője is van. Amikor Orbán disznóvágásos videója „nagyot ment” a közösségi médiában, vagy amikor Hellóröfi, Győzike és kis Grofó felsorakozott a Fidesz mögött, a kifinomult belvárosi liberális elit jókat röhögött. Nem vette észre, hogy ebben a pillanatban dőlt el az ellenzék sorsa. Kiderült ugyanis, hogy éppen a legmélyebb szinten nincs semmi köze az ellenzéknek a magyar társadalom derékhadához.

Sőt, még ennél is tovább mennék. Valójában az okozta az összefogás hatalmas vereségét, hogy míg Orbánnak volt társadalmi képzeletvilága, tehát egy képe önmagunkról, az összefogás nem rendelkezett ilyesmivel. Nem csak azért, mert hat (vagy MZP-vel együtt hét) olyan szereplőt kellett egybe terelni, akik ideológiája gyökeresen különbözött egymástól – így hiába hullottak Jakab Péter parizerszeletei a szendvicsre.

Azért sem, mert az összefogás egész létezése egy politikai (tehát nem társadalmi!) képzeletvilágon alapult. Ennek központi eleme az antiorbánizmus, vagyis a teljesen disztingválatlan orbángyűlölet.

Orbán aki egy diktátor, aki minden szétrombol, aki maffiállamot épít, aki egy élhetetlen és nyomorgó országot hoz létre, aki felszámolja a független sajtót és intézményeket, akit csak az élet, hogy lopjon és hogy megőrizze a hatalmát. Hadházy Ákos volt e politizálásnak az egyik kulcsfigurája, aki először a korrupció témájának központi szerepével üzletelt, majd most a diktatúra ellen azt javasolja, hogy a képviselők ne vegyék fel a mandátumukat és bízzunk benne, hogy az EU jogállamiság-eljárása majd jól felderíti az igazságot. De ennek volt kiemelt képviselője Szabó Tímea is, aki telekiabálta a parlamentet azzal, hogy ez a diktatúra már arcpirító, elviselhetetlen és semmi nem fontosabb Orbán leváltásánál, ezért még saját pártjának építését is érdemes feláldoznia az összefogás sikeréért.

Az antiorbánizmus politikaképe mindazonáltal teljes félreértésen alapult: azt feltételezte, hogy Magyarországon olyan forradalmi hangulat uralkodik, amely egyesít mindenkit gondolkodásmódra, társadalmi helyzetre, nemre és korra való tekintet nélkül egy politikai mozgalomban.

Hogy mondta Lenin? „Amikor az emberek nem akarnak a régi módon élni”, fellázadnak és a társadalmi képzelet helyett politikait keresnek maguknak. Az ellenzék nem számolt azzal, hogy a magyarok jelentős része jelenleg éppenhogy azt szerette volna, ha az egyre bizonytalanabb és veszélyesebb világban, a háború és a koronavírus árnyékában valaki biztosítja neki, hogy folytathatja a megszokott életét. Ha másként nem, úgy, ahogyan az Orbán-rendszer lehetővé tette számukra a mögöttünk hagyott években.

Az ellenzék politikai képzeletvilágának másik központi eleméről más viszonylag sok szó esett az elmúlt időszakban: ez a Nyugat, Európa és a Kelet, Putyin és a Fudan Egyetem szembeállítása volt. Az ellenzék úgy állította be, mintha jelenleg egy politikai sorskérdés állna előttünk: megőrizzük az 1989-ben „kivívott” helyünket az EU-ban, a NATO-ban és a szabad és demokratikus országok között, tovább haladunk a felvilágosodás, a demokratizálódás és a nyugativá válás útján, – vagy Orbán Viktor mindezt lehetetlenné teszi és az illiberális mucsai barbárság kora következik be. A balliberális elitek azonban nem értik a közhangulatot ezen a téren sem. Nem értik, hogy a magyarok többsége feltétlen Nyugat és Európai Unió párti, de csak, ha nem hazudják neki azt, hogy ezek önmagában megválaszolják valamennyi globális és társadalmi problémánkat. Ez utóbbit ugyanis 1989 után harminc évvel már senki nem hiszi el.

Mindezzel előttünk áll egy vereség anatómiája. Érthetővé válik, hogy a liberális ellenzék milyen hatalmas hibát követett el, amikor nem mérte fel, hogy az általa választott politikai képzelet hogyan értelmeződik a magyar emberek társadalmi képzeletének kontextusában. Nem mérte fel, hogy mindaz, amit az összefogás mond, a legtöbbek számára kioktató, veszélyes és idegen, hiszen leértékeli, megkérdőjelezi és lebunkózza őket.

Jó kis politika volt ez.

Csak kár, hogy vérig sértette a társadalmat.