Ebben az írásban amellett érvelek, hogy Marx hegemóniával kapcsolatos nézetei, megjegyzései, elemzései egy teoretikus háromszög oldalaiként rekonstruálhatók. Az eddigi értelmezések azonban jobbára ennek a háromszögnek eddig két „befogójára” összpontosítottak – köszönhetően annak, hogy ezek egymással is versengve, egymás kritikájaként szinte csak egymáshoz képest határozták meg magukat.
Az egyik oldalon az „univerzalizálás”, a másikon a „kolonializálás” elméleti iránya helyezkedik el. Az egyik oldalon található gramsciánus hagyomány a marxi „hegemónia” fogalom lényegének a társadalmi integrációt tekintette, úgy vélte, hogy egyetlen társadalom sem létezhet egy össztársadalmi kultúra, az alsóbb osztályok részvétele nélkül. Azokat a mechanizmusokat kereste, melyek révén az uralkodó csoportok kultúrája/világnézete össztársadalmi kultúrává/világnézetté fejlődik-alakul. Az osztálykultúra univerzális kultúrává. Az idők során e nézetrendszer radikális historicizmusa sokat csökkent: míg maga Gramsci úgy vélte, csak az uralkodó osztály tudatából jöhet létre ez a közös világnézet, az uralkodó osztály tudata pedig szükségszerű, később az uralkodó csoportok fenntartó és rendszerműködtető szükséglete került a fókuszba.
A háromszög másik befogóján a lenini hagyomány áll: a feltételezés, hogy a hegemónia alapja a hatalmi-anyagi-intellektuális források és pozíciók fölötti rendelkezés, mert ez teremt eszközöket az ideológiaitudati küzdelmek során arra, hogy az átlagemberek tudatát befolyásolni és alakítani lehessen. A hegemónia a politika feletti ideológiai ellenőrzés, az akciók, sérelmek, igények, igazságtalanságok, az elnyomottság gyarmatosítása. Végső soron annak meghatározása, hogy az emberek mikor, milyen módon és milyen célok nevében, milyen kontextusban aktivizálják/passzivizálják magukat. Ebben a tradícióban kezdettől az állam kérdései foglaltak el döntő helyet, de idővel az intézmények, a nyilvánosság, a civil társadalom és a média is fontos szereplővé lépett elő a „domináns ideológia tézise”, a jóléti kapitalizmus politikusi-tőkés osztályszövetsége kapcsán.
E tanulmány fő tézise szerint a marxi hegemóniaelméletnek van egy harmadik teoretikus iránya is. Míg korábban a marxi elgondolásokat a hegemóniáról az „univerzalizált” uralkodó kultúra és a „gyarmatosító” uralkodó politika mechanizmusai felől rekonstruálták, alig jutott fi gyelem az ellenhegemonikus folyamatok blokkolásának kérdéseire. Márpedig véleményem szerint éppen ez a marxi hegemonikus háromszög harmadik oldala, ha tetszik átfogója, vagy alapja: az ellenhegemonikus folyamatok blokkolása. Ennek a lehetséges olvasatnak komoly előzményei vannak mind a marxológiában, mind a marxizmuson belül. Ernesto Laclau mutatja ki, hogy Rosa Luxemburg nézett szembe először hasonló jellegű kérdésekkel a századelőn, de nézeteit nem vezette vissza közvetlenül Marx szövegeire. Luxemburg szerint a német munkások helyzetét mind szellemi, mind gyakorlati értelemben leginkább a fragmentáltság és izoláltság jellemzi, ilyen körülmények között pedig nem várható, hogy eljussanak a közös forradalmi fellépés igényéhez (Luxemburg 1983). A társadalmi pozíciók megsokszorozódása; a versengő ideológiák sokszínűsége; a munkások egyéni harcai a kapitalizmus normális hétköznapjaiban versengve a többiekkel, saját boldogulásukért; a kapitalizmus által kínált érdekérvényesítő és előrejutási utak elfogadása; a munkásság politikai rétegzettsége oda vezet, hogy elvész a lehetősége egy általános, tömeges forradalmi tudat és vízió kialakulásának. A blokkoláslogika, amelyet talán legnagyobb hatású modern teoretikusa, Nicos Poulantzas úgy jellemez, hogy a modern állam legfontosabb feladata az alsóbb osztályok „diszorganizálása”. Az uralkodó csoportok hegemóniája akkor válik sérthetetlenné, ha az alsóbb osztályokat olyan „izoláló hatások” érik, melyeknek köszönhetően nem lehetnek többek, mint versengő munkavállalói egy individualizált fogyasztói társadalomnak és alanyai egy demokratikus népneknemzetnek – hiszen blokkolják ezekkel ellentétes tudatuk kialakulását (Poulantzas 1978).
Jelen elemzésemben arra szeretném felhívni a fi gyelmet, hogy komoly következményekkel járt az, hogy az univerzalizálás és a kolonializálás logikája mellett a blokkoláslogikát fi gyelmen kívül hagyták vagy jelentéktelenné tették Marx kapcsán, hiszen így talán legnagyobb hatású szövege, a Kommunista kiáltvány kiszabadítása vált lehetetlenné a különböző retrospektív olvasatok hálójából. Annak ellenére, hogy a posztmodern Marx-interpretációk igénye éppen e szöveg kapcsán a leginkább sürgető: a szakítás mind a tarthatatlan determinista-politikai, mind a félrevezető fi lozófi ai-kommunista olvasatokkal. Úgy vélem, a kiáltvány ez irányú új értelmezése döntő lehet Marx „politikai credójának” újratárgyalása során éppen úgy, mint az egész életmű megítélésének szempontjából. Az írás első részében ezért bemutatom, hogy a Kommunista kiáltványnak melyek a bevett értelmezési hagyományai a marxológiában és a Marx-kutatásban. Ezután az írásban felteszem a kérdést, hogyan azonosítható a mű valódi helye és súlya a marxi életműben. Álláspontunk szerint a kommunisták és a proletárok viszonyára vonatkozó fejtegetések újraolvasása vezethet el az írás stratégiai hipotézisének azonosításához. Végezetül feltárja, hogy ennek a stratégiai hipotézisnek a függvényében a hegemóniára mint blokkoló mechanizmusokra vonatkozó elméletek hogyan rekonstruálhatók Marx eme kétségkívül központi jelentőségű szövegéből.
