(Vastaggal a téma címe olvasható, alatta azok a kulcsszavak, amelyek segítenek a konkrét témakör kiválasztásában. Felhívom figyelmüket, hogy érdemes idejében, konkrét ötlettel jelentkezni, mert témánként (vastaggal) 2-3 hallgatót vállalok csak – a nappalisokat és levelezősöket is beleszámítva.)

1. Haverok, buli, fanta (fiatalok szórakozási és mozgásformái a nagyvárosban)
2. Ifjúsági zenei szubkultúrák tegnap és ma (rock, punk, alternatív, emo, techno, motoros és a többi)
3. A virtuális kor hajnalán (vágy-, fogyasztás- és szex az interneten, új közösségek, gondolkodás és viselkedés a cyber spaceben, WIW-Facebook-chat-fórum stb., társkeresés és ismerkedés)
4. És mégis lapos a Föld (globalizáció, McDonaldizáció, Amertikanizáció, új imperializmus, fenntartható fejlődés, környezettudatosság, az újkapitalizmus jellemzői)
5. A rendszer ellenzéke(az alterglobalizációs mozgalom, a baloldali terrorizmus, a posztmodern baloldal, az anarcizmus, a marxizmus)
6. A mai Magyarország sebei(szegénység, kettészakadás, leépülés, rasszizmus, politikai kultúra, posztkommunizmus, iskolarendszer, kulturális tőke)

A fogyasztói társadalom (fogyasztás, divat, a női magazinok világa, identitás, a középosztály kritikája, szinglik és más mesterséges szubkultúrák, gyerekek és reklám, szinglik, trendik, autóimádók  stb. )

-És hol lesz a diplomások helye?
-Ha megfigyeljük a felsőoktatásban zajló átalakulásokat, akkor láthatjuk, hogy bizonyos intézmények egészen új tartalmakat adnak a diplomának. Ma már mindenki előtt világos, hogy a „papír” nem jelent automatikusan munkahelyet és ezeket az időket a hihetetlenül felduzzasztott hallgatói létszám miatt nem is lehet visszahozni. A diploma önmagában semmit nem fog jelenteni, a lényeg az lesz, hogy az egyén hova fogja tudni bejuttatni magát, milyen képességekkel bír. A felsőoktatásban már kompetenciaképzés folyik, képességekre tanítanak, nem szakmai, vagy elméleti tudás megszerzésére ösztönöznek, gondoljunk a nyelvtudásra, fogalmazási készségre, a tanulási, alkalmazkodási rutinra, kreativitásra, kapcsolatteremtésre, vagy a beilleszkedésre. A közeljövő gazdaságában ugyanis alapvetően háromféle munka lesz, az is kevesek számára. A platform-alapú munkákat azon magasan képzettek, speciális szaktudással rendelkezők vagy pótolhatatlanok végzik majd, akik exkluzív tudással rendelkeznek, például valaki mondjuk korunk dj-e, vagy atommérnöke. A nagy többség ugyanakkor a két további területen helyezkedik majd el: az úgynevezett droidmunkák a szellemi kisegítőmunkákat fogják jelenteni, a call centerestől a programozóig bezárólag. Ők lesznek a szellemi munkásosztály, akik ugyanazok most, mint régen a munkások a gép mellett a gyárban, csak épp számítógépek előtt. Végül lesznek azok a munkák, amelyek a passzív nemdolgozó tömegeknek nyújtanak valamit – őket ápolják, kezelik, szórakoztatják és szervezik. Mert bizony a nagy többség – ha igaza lesz például Vivien Foresternek – élvezetekre, játékra és szórakozásra berendezkedett gyereksorba lesz visszafejlesztve a dolog nélküli társadalomban. Most 2009-ben csak azt mondhatja az egyetem a hallgatónak: nem tudjuk, mi lesz 2025-ben, mik lesznek a munkahelyek, hogy bohócok, rendőrök, szocmunkások, vagy ma még elképzelhetetlen tévék szerelői kellenek-e éppen? De megtanítunk arra, hogy te mindig fel tudd mérni, váltani tudjál, megtanuld az újat: reggel ezt csináld, délben azt, este meg amazt, ráadásul ezt még érdekesnek és izgalmasnak is tartsd. Ha pedig éppen nem jut semmi, azt se érezd tragédiának…

-Egyszerűen csak választás kérdése minden?
-A mindennapi élet szintjén így jelenik meg. De persze ez továbbra is egy kapitalista társadalom, ahol a választási lehetőségek nagy része szolgáltatás, ahol meg kell keresnünk a belépőjegyek és fogyasztási cikkek árát. A fentebb említett 500 szobás ház azonban alapvetően hat ki a személyiségünkre, aminek hatására mindezt észre sem vesszük. A posztmodern ember egészen máshogy viszonyul a szabadsághoz, mint elődje. Korábban a kényszerek és szabályok levetkezése volt a szabadság. Ma mindenhol kritika nélkül szabályoknak vetjük alá magunkat, mert ettől lesz nekünk ott jó – gondoljunk a diszkók világára, vagy a karriermunkahelyre. A szabadság ma a választék nagyságát jelenti, hogy mi szelektálhassuk, mikor milyen szabályokhoz alkalmazkodunk és mikor válthatjuk fel másikra azokat, ha már kényelmetlenek. Ma a konformizmus az úr, hiszen baromi jónak tűnik válogatni a szobák között, de ennek előbb-utóbb meglesz az a visszaütője, hogy képtelenek leszünk válaszolni arra a kérdésre, kik is vagyunk és mi a valódi egyéniségük…

-Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a hagyományos nemi szerepek teljesen felborultak. Eredeti biológiai tényezőit tekintve a férfiak a világ munkáinak javát végezték, fenntartották a családot, míg a nők a maradék munkákat látták el, és gyereket szültek. Ez mára megváltozott, a szerepek fellazultak, bárki csinálhat bármit. Így viszont a hagyományos nő-férfi leosztásnak a nyilvánvaló különbségeken kívül nem sok értelme marad, viszont nemek sokasága jön létre, amelyekkel a genderkutatás foglalkozik. Ha létezhet falu bikája, mint nem, de 40 éves jéghercegnő-szerep is, ha nemek sokasága jön létre, akkor tényleg beláthatatlan változások következnek az emberi kapcsolatokban. Ebben az esetben viszont miért beszélnek mégis legtöbbet a homoszexualitásról?
-Nagyon is van értelme erről beszélni a legtöbbet. A homoszexuálisok küzdelme arról szól, hogy ismerjék el őket és a jogaikat, de ezt csak egy olyan társadalom fogja megtenni, ami belátja, hogy vége a hagyomáyos nemi szerepeknek. Ezért a melegeket úgy is tekinthetjük mint a kulturális nemek által újraalkotott világ zászlóshajóit. Amíg nem ismerik el, hogy a homoszexuálisok egy külön nemiség a sok közül, addig saját magukról sem fogják elismerni, hogy nem nők többé, hanem mondjuk jéghercegnők egész életen át. A férfiak és nők sokat fognak még szenvedni amiatt, hogy társadalmi elvárásoknak próbálnak megfelelni. Persze erről még keveset beszélnek. Három divatosabb területe van jelenleg a genderkutatásnak. Az egyik a nők szabadságharcaként jelenik meg, őket kell felszabadítani a hagyományos társadalmi szerepek alól, amelyek csak társadalmi termékek, nem öröktől valók. A másik a homoszexuális-kutatásból kiinduló kisebbségvédelem, vagyis annak kutatása, hogyan nyomnak el és használnak ki más rétegeket is éppen úgy, mint a nőket. A harmadik és legkisebb szegmens – és ebbe illeszkedik amiről eddig beszéltem – pedig azt vizsgálja, melyek a nemiség új szempontjai és mit hoz majd ebben a kérdésben a jövő…

-Magyarországon a szexuális forradalom hogyan zajlott le és mikor, ha egyáltalán lezajlott?
-Magyarországon lényegében ez nem ment végbe. Nálunk győzött az államszocializmus, a nemek közötti problémákat pedig úgy kezelték, hogy a munka világában egyenjogúság, nincsenek nők és férfiak, csak emberek – mindenki lehet hegesztő, de akár igazgató is. Otthon viszont tradícionális és autoriter viszonyok uralkodtak továbbra is. A férfi gályázik és parancsol, a nő szintén dolgozik, csak éppenséggel hazatértekor még a családot is kiszolgálja és a gyerekeket is ellátja.

-De ez a mai napig nem változott.
-Ha az újabb és újabb generációkban zajló ellentmondásos változásokat nem számítjuk, ez így van. Az előző rendszerben nagyon jól körülhatárolható életutakat és szerepeket (nemi szerepeket is) kínáltak, az emberek tudták, hogy amikor bizonyos dolgokat kipipálnak az életükben (házasság, érettségi), akkor életük hátralévő része milyen mederben fog zajlani. Ez egyrészről nagyon biztonságos volt, másrészről lehatárolt életlehetőségeket jelentett. Szinte adott volt, hogy az emberekre bizonyos helyzetbe születve mi vár, vagy merre indulhatnak „felfelé” jól kitaposott ösvényeken. Kétoldali nyomás nehezedett a fiatalokra: a borzasztóan bejáratott, unalmas, garantált életút nem volt túl vonzó számukra, másrészt a magánéletben és a bürokratikus közéletben is rémesen konzervatív társadalmi szabályozók uralkodtak. Voltak öröklött viselkedési formák, ezeket az idősek találták ki, és aki ezeket betartotta, annak szép, normakövető élete volt. Itt jöttek a fiatalok. Azt mondták, hogy “én izgalmasabb életet akarok, nem akarom az idősek által kitalált normákat és erkölcsöket”. A beatkorszak a ’60-as évek Kelet-Európájában így zajlott. Ez egészen más volt mint a nyugati ’68. Ott az ifjúság az időseket nem „elavultaknak”, hanem nagyon is modern, de elhülyített zombiknak tekintette, az egész társadalmat akarták megváltoztatni, ami azoké volt, akik a fogyasztás kábulatában, a karrier bűvöletében, gürizéssel járó értelmetlen felhalmozásban és kispolgári idillekben akartak élni. Nem érték be a felszabadulással a férj-feleség öreges világa alól, nekik kommuna és promiszkuitás kellett, nem nagyobb szabadság és elismerés, hanem egy új világ. Ezért nem értjük a mai napig, mi történt nyugaton akkor – nálunk a szexuális forradalom még mindig csak „az ifjúsági probléma tetőződése”…

-Van egy mondás, mely szerint ezt a világot a pénz és a szex mozgatja. Mit gondol erről?
-Jó kérdés. A világ amelyben élünk, kapitalista alapokon működik, ami azt jelenti, hogy a főszereplőket csakis a haszon és a profit érdekli. Ezek a szereplők a multicégek és a spekulatív pénzügyi körök. Tehát a pénzes része a szólásnak annyiban igaz, hogy minden eszközzel megpróbálják rávenni az embereket, hogy elfogadják: ez a normális és természetes, ők is ez alapján keressék boldogulásukat és vessék alá magukat a fennállónak. A másik oldal már bonyolultabb és a következő „nagy változáshoz” kapcsolódik: a posztmodern társadalom kialakulásához. Ennek sajátja, hogy életünk iszonyú sok egymás melletti területre van felszabdalva. Képzeljünk el egy 500 szobás házat, mindegyik szoba saját működési elvvel rendelkezik, egy másik világ, a szobák között pedig bizonyára van olyan is, ahol – a kérdésében foglaltak szerint – mindent a szex irányít. Az életben a posztmodern társadalom embere számára nincs többé egység, ahol megtaláljuk a helyünket, ahova tartozunk, minden szobában más történik, más szabályoknak kell alávetnünk magunkat, semmit nem alakítunk, többé hanem választunk. Oda megyünk ahol minden a szexről szól vagy oda, ahol minden a pénzről szól. Oda, ahol minden gyerekesség, vagy mindenki nagy művész és fényképeket készít. A szobáknak nincs hatásuk egymásra és nekünk is el kell felejteni azt, aki az előző szobában voltunk.

-Ha nem választunk, akkor mit csináljunk? Költözzünk egy lakatlan szigetre?
-Jó lenne, ha már itt tartanánk, de egyáltalán a kérdés is csak néhányakban vetődik fel, ameddig az 500 szobás ház képes elfedni a kapitalista berendezkedés tényét. Nem csak azzal, hogy a munkahely is csak egy a sok izgalmas szoba közül és természetes, hogy életünk minden pillanatában fizetünk. De a szobák között sok olyannak tűnik, ami mindenen kívül van, például művészkedünk, rombolunk, aztán vannak olyan szobák, amelyek lázadónak és alternatívnak tűnnek, ahol különcök és extrém dolgok vannak. Ha a napi táncrendet ezekből állítja össze, könnyen kelthetik azt a benyomást, hogy az egyén nemet mondott, ám ettől ő ugyanúgy nem ő lesz, csak a kedvenc szobái. Receptet nem tudok mondani, de mindig vannak kezdeményezések, amik próbálnak túlmenni ezen a szinten. Ezek közül azonban csak az lehet sikeres, ami ki tud lépni a posztmodern álomvilágból, szembe tud fordulni az újkapitalizmussal. A hasonló kezdeményezések persze nem ott válnak nehézzé, amikor ki kell lépni a pörgésből, hanem amikor tényleg meg akarom csinálni radikálisan a saját világomat. Nálunk jelenleg ez jobban megy a krisnásoknak mint a lázadóknak. Egy biztos. Ma sem lehet a kívülállásnak más jelszava, mint az elmúlt évtizedekben annyiszor: – Woody Allennel szólva – azt nem tudom, mit akarok, de azt biztosan tudom, hogy mit nem. És innen nézve azért minden sokkal egyszerűbb…

A nemzeti radikalizmus jó ideje része politikai életünknek, és láthatóan még mindig nem tudunk vele mit kezdeni, pedig a Jobbik már a siker kapujában áll.

Közéletünk sosem tudott mit kezdeni a radikális jobboldallal. A 2000-es évek elejéig még szerencsénk volt, a Fidesz egyes prominenseitől a MIÉP-en át a neonácikig terjedő mezőből mindig felbukkantak olyan elmebetegek, akiknek köszönhetően hagyományos antifasiszta eszközökkel el lehetett riasztani tőlük a választókat. Könnyedén szalonképtelenné és félelmetessé lehetett tenni őket. A Jobbik esetében egyelőre nincs ilyen szerencsénk. Ha másért nem, legalább ezért észre kéne vennünk, hogy a radikális jobboldalról egész másképp kellene gondolkodni, mint eddig, és nem szabadna továbbra is összemosni a neonáci-hungarista irányzatokat az úgynevezett jobboldali vagy nemzeti radikalizmussal, még akkor sem, ha mindkettő igen káros és veszélyes.

A közvélemény formálói viszont erre láthatóan nem képesek. Ha belenézünk a televíziók beszélgetős műsoraiba, vagy elolvassuk a lapok publicisztikáit, döbbenetes szellemi megkövültséggel találkozunk. Ugyanazok az emberek ugyanazokat a kliséket szajkózzák két évtizede, mintha még mindig abban a világban élnénk, mint a rendszerváltás idején. Azt kellene tudni mondani, hogy valami történik most, ami első látásra olyan, mint a kilencvenes évek elején volt, de ha jobban megnézzük, teljesen másról van szó.

Miről van szó?

Nem nézünk azzal szembe, hogy a fiatal generációk életének a nemzeti radikalizmus természetes és normális része, és hogy hívei jobbára nem hithű neonácik, antiszemiták és irredenták. Nem meri senki kimondani, hogy jelenleg a radikális jobboldal és szubkultúrája az egyetlen választási lehetőség a fiatal nemzedékeknek, ha a számukra fontos problémákról akarnak hallani vagy beszélni, vagy működő megoldásokat keresnek rájuk kicsiben vagy esetleg nagyban.

Akár tetszik, akár nem, a Jobbiknak komoly esélye van arra, hogy olyan párttá váljon, mint amilyen a csupa nagy betűs FIDESZ volt 1989-ben. Jelenleg csak ő tudja a fiatalok nyelvét beszélni. És ha kezelni tudja a Budaházy Györgyöket, a gárdistákat meg a neonáci futballhuligánokat, akár hosszú távon is sikeres lehet, mert hatalmas tartalékai vannak, és egyre nagyobbak lesznek, ahogy újabb és újabb nemzedékek érkeznek be a politikába.

Politikustól józan ember nem várja el, hogy kijelentései igazságtartalmával jobban törődjön, mint a tőlük várt hatással. Mire lehet menni a Jobbik ellen a szimpla nácizással?

Semmire. A hagyományos antifasiszta retorika, mellyel az MSZP és az SZDSZ próbálkozik, ebben a helyzetben hatástalan. A MIÉP annak idején egy átlagos fiatal szemében nem volt szalonképes. A Jobbikkal most ez a változás történik meg. A franciák és az osztrákok Le Pennel, illetve Haiderrel már megtapasztaltak egy ilyen helyzetet, és a dühödt, elkeseredett antifasiszta retorika velük szemben sem működött. Ha a Jobbik egy átlagszavazónak lehetséges alternatíva, és arról beszél, amit ő gondol, akkor nehéz odaállni elé, és azt mondani neki, hogy ezek rohadt nácik. Azt gondolja, neki ugyan ne mondja senki, hogy rohadt náci, mert ő rendes középosztálybeli fiatal vagy dolgozó ember.

És azt is meg kellene érteni, attól még nem oldódik meg az alapvető probléma, ha a Jobbik nem jut be az Európai Parlamentbe vagy jövőre az országgyűlésbe. Az antifasiszta retorika helyett kínálati konkurenciát kellene teremteni vele szemben. Másoknak is meg kellene tudniuk szólítani a fiatal nemzedékeket.

Kicsit részletesebben, miért ilyen népszerű tehát a Jobbik a fiatalok körében?

Az egész magyar szellemi, kulturális elit és az összes párt mondandója egy korszakkal lemaradt a Jobbiké mögött. Kivéve talán a Lehet más a politikát. Ők is a fiatalokat érdeklő problémákra próbálnak reagálni, de konkrét válaszaikban ők szándékosan viszonylag szűk közönségre összpontosítanak, a városi, nyelveket beszélő, környezetvédelemre és multikulturalizmusra nyitott, civil kurázsival bíró közép- vagy felső középosztálybeli fiatalokra. Ez persze hiteles is tőlük, prominenseik éppen ilyenek.

Úgy gondolom, ma három olyan téma van, amivel az új nemzedékek nap mint nap találkoznak: az individualizmus, a globalizáció és az elit problémája. De mindhárom igen speciális módon vetődik fel számukra.

Ma olyan világban élük, amikor a fiatalok többsége őszintén azt gondolja, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, és aki tanul, talpraesett és rámenős, annak rengeteg lehetősége van a brüsszeli állástól a bécsi cukrászdáig. Minden lehetőség nyitva áll, csak éppen ezek az egyszemélyes projektek maguk alá gyűrik, bedarálják az embert. Ezért az individualizmus, a fogyasztás és a karrier mellett egyre nagyobb igény van bennük azokra a közegekre, amelyek védelmet nyújtanak, ahol közösségben lehetnek, természetesen anélkül, hogy fel kellene adniuk egyéni mobilizációs törekvéseiket.

A Jobbik fiatal hívei nem azt mondják, hogy az individualizmus hülyeség, hanem azt, hogy igen, mi is szeretjük, csak éppen jó lenne, ha emögött a háttérben lenne valami biztos bázis, melyre támaszkodhatunk, ahová vissza lehet vonulni. Elmenni egy Kárpátia koncertre vagy egy magyar fesztiválra annyit tesz, hogy kötődünk valamihez, tartozunk valahová, valakik közé, akkor is, ha különben csak egymást tapossuk és fogyasztunk ezerrel.

A globalizáció hogyan merül fel számukra?

A Jobbik részben olyan jelszavakat tűz a zászlajára, amilyeneket nyugaton a radikális baloldal szokott. Például nem a nemzeti bezárkózást hirdeti, mint a radikális jobboldal szerte Európában, hanem egyszerűen csak hevesen ellenzi a lisszaboni szerződést. A párt vezetői jól tudják, a mai fiatalok többsége nem lenne vevő egy bezárkózó programra, hiszen a globalizáció számukra természetes, szeretnek külföldre járni, a magyar mellett szeretik a globális kultúra termékeit és ikonjait is.

A globalizációról az SZDSZ és az MSZP azt mondja, ha az ember bizonyos kényszereknek megfelel, akkor kap lehetőségeket, melyekkel élhet. A mai fiatalok nagy részének viszont az a gyanúja, valami nincs rendben ezzel a világképpel. Úgy érzik, óriási hátránnyal indulnak a nyugatiakkal szembeni versenyben, és ha mi mindig csak megfelelünk az elvárásoknak és a külső kényszereknek, akkor ez azt jelenti, hogy másodrendűek és vesztesek leszünk.

A radikális jobboldal azt mondja a mai fiatalok többségének hangján, hogy kell valami, amiben mi diktálunk, amiben mi vagyunk az erősek. Összefogunk, és mi mondjuk meg a multiknak, mi legyen az ábra, mi mondjuk meg az EU-nak, hogy kié a földünk. Szükségünk van hagyományainkra, hiszen ezek nyújtják azokat a dolgokat, amelyekben mi vagyunk a legjobbak a világon. Nem véletlenül volt olyan sikeres a fiatalok körében az egyik – amúgy egy multi által gyártott – magyar sör reklámja a betyárral, a sárga villamossal meg a legszebb lányokkal. Ugyanezt viszi végbe a Jobbik a politikában: olyan erőt ígér, ami bizonyos pillanatokban azt az érzést nyújtja, hogy eddig nekünk diktáltak, de most ebben mi fogunk. Ez persze hazugság. Tényleg kellene valami ellensúly, csak hát ezt egy ilyen kis ország képtelen megteremteni. De a Jobbik rájátszik erre az érzelmi igényre.

Ezzel szemben az LMP vagy SZDSZ azt mondja, hogy legyünk világpolgárok, részesei a globális kultúrának és kapcsolathálónak, legyünk mi a legjobbak, és ezzel elérhetjük, hogy ne kis elnyomott nép fiai legyünk, hanem egyenrangú szereplői a sikeresek világának.

Az elitellenesség nálunk össznépi életérzés.

A hét éve ellenzékben lévő Fidesznek köszönhetően – de ettől függetlenül nagyrészt joggal – a magyar választó a romlott és bűnös elitet szinte egyértelműen az MSZP és az SZDSZ köreivel azonosítja, a posztkádáristákkal és a lenyúlásokból meggazdagodott lendületes fiatal vállalkozókkal. De mindannyian tudjuk, hogyan mennek ebben az országban a dolgok, ismerjük a rendszerváltás utáni elitet a maga korrupciójával és képmutatásával. A fiatalok is pontosan így gondolják. A Jobbik egyszerűen a leghangosabban mondja ki, amit ebben az országban sokan éreznek: ezt az egész undorító magyar elitet el kellene zavarni. Ha e mellé odatesszük az LMP-t, akkor látjuk, ők egy lépéssel sem mennek tovább annál, hogy a politikai elitet le kell cserélni. A kulturális elitről nem is beszélnek, azzal vélhetően rokonszenveznek. Azt pedig nem érzik szalonképes követelésnek, hogy a gazdasági elitet is el kellene hajtani.

Lassan minden empátiám a mostani huszonéveseké, csak azt nem értem, hogyhogy nem bántja a fülüket a Jobbik cigányozós szövege?

Ebben a szubkultúrában az a nagyon veszélyes, és a romaellenességet is az teszi lehetővé, hogy olyan választ adnak a fiatalok aktuális problémáira, amiből szinte magától következik a kirekesztés, az intolerancia meg a verbális és tényleges leszámolás. Ha az individualizmus mögé védelmező hagyományos közösségek kellenek, akkor mindenki ellenség, aki ezeket veszélyezteti vagy bomlasztja, például a romák, a feketék, az idegenek. Ha a globalizáció ellensúlyaként olyan dolgok kellenek, amelyekben mi diktálunk, akkor hazaáruló, aki ezeket nem akarja, hiszen kiszolgáltatottságunkat kívánja fenntartani. Ezek főleg az elithez tartozó trendi és multikulti fiatalok, meg persze a liberálisok. Ha az elit minden baj okozója, akkor mindenki ellenség, aki együttműködik vele, vagy nem akar vele leszámolni. Így lesz ellenség mindenki, aki passzív, de a média is.

Ez a logika könyörtelenül belevési a fiatalokba, hogy az, aki nem vesz részt ezekben a sorsfordító projektekben, az ellenfeleket erősíti vagy maga is ellenség. A radikális jobboldali szubkultúra észrevétlenül egyfajta túlhajtott küldetéstudatot és paranoid veszélyeztetettségtudatot kelt a fiatalokban: itt élethalálharcról van szó a nekünk fontos kérdésekben, és mindenhonnan ellenségek leselkednek ránk. Ami tehát a fiataloknak elsőre használható megoldásnak látszik az őket érintő kérdésekben, innentől mégiscsak önveszélyessé és pusztítóvá válik.

Mit tud mondani a fiataloknak a Fidesz, az SZDSZ és az MSZP?

A Fidesz egy lépéssel szintén lemaradt. Ha megnézzük, az eredettörténetét máig két elemre építi: Orbán Viktorra, a fiatal, lendületes modernizátorra 89-ből, és a polgári kormányzás időszakára, melyet ezek a csalók megszakítottak, tönkretettek, visszafordítottak. A Fidesz olyan dolgokhoz köti magát, amelyek harminc alatt az égvilágon semmit nem jelentenek. Lényegében nem tesz mást, mint megpróbál finomabb kiadásban azokról a témákról beszélni, melyekről látja, hogy a Jobbiknál működnek. Szalad a Jobbik után. Régebben feltételezett egy szélsőjobboldali szavazói bázist, melyről azt gondolta, nélküle nem tud választást nyerni, és ezért mindig tett gesztusokat feléje. Most viszont azt érzi, a Jobbik versenyképes dolgokat mond, ezért versenytársnak tekinti, nem pedig titkolni való szövetségesnek.

Mintha a határ, mely régen a Fidesz és a MIÉP között húzódott, eltolódott volna a Jobbikon belülre. A Jobbik vezetői érzékelik, hogy versenyképes mondandójuk van a fiatalok nagy részének, csak éppen ott vannak nekik a maguk szélsőségesei, akikkel majd kezdeni kell valamit.

Az MSZP és a mai fiatalok között pedig szerintem akkora szakadék tátong, mint annak idején egy átlagos fiatal és az MSZMP-bürokrácia között. A baloldalnak gyakorlatilag nem maradt bázisa a fiatalok körében, és biztosan sok idő fog eltelni, mire a baloldal hitelesen reagálni tud problémáikra. Pedig csak egy új baloldali erő tudna alternatívát nyújtani a radikális jobboldalhoz sodródott fiataloknak, vagy egy nagy gyűjtőpárt részeként vagy – amiben én jobban hinnék – valamilyen autonóm formációként a radikális baloldalon.

Mi kellene ahhoz, hogy egy ilyen radikális baloldal létrejöjjön? És miket hirdetne?

Egy ilyen baloldal jelenleg utópia. Nehéz erről bármi konkrétat mondani, a kulturális és ideológiai alapok hiányoznak. És ezeket nem lehet mesterségesen létrehozni, legfeljebb annyit lehet tenni, hogy nem gátoljuk meg kialakulásukat. Az elmúlt húsz évben azonban minden ilyen kezdeményezést tönkretettek vagy megbénítottak azzal, hogy rátelepedtek.

Ha levonjuk a radikális jobboldal sikeréből a tanulságot, a fiatalokat csak egy olyan baloldal tudná megszólítani, amely arra buzdítja őket, hogy közösségi stratégiákban gondolkodjanak. Azt hirdetné, hogy az egyéni mobilizáció nem jár és nem jut mindenkinek, és az életminőséget a barátok, az értelmes tevékenységek és az emberi viszonyok szabják meg, nem pedig a pénz meg a fogyasztás. Azt mondaná, hogy a globális erősek diktátumaira csak globális összefogással lehet válaszolni, ennek azonban az az ára, hogy le kell mondanunk igazságtalan előnyeinkről. Olyan baloldal lenne, mely fel tudja vállalni, hogy az elittel szemben a leghatásosabb fegyver, ha megjelennek a társadalomban olyanok, akik valóban másképp akarnak élni, más elvek alapján cselekedni, akik nem osztoznak a hazugságokban és elfogadhatatlan játékszabályokban.

Térjünk vissza a valósághoz! Radikális baloldal most csak nyomokban fedezhető fel.

A rendszerváltás idején nálunk minden szubkultúra liberális vagy nemzeti volt, hiszen a szabadságot elnyomó, a Birodalom alá kényszerítő államszocializmus volt a fő ellenség a fiatalok között. Akik jelenleg – és 1989 óta – balról támadják a szocialistákat, és az antifasizmus leghangosabb szószólói, szintén felelősek közéletünk hihetetlen elmaradottságáért. Még mindig vagy Kádár hívei, és máig azt a rendszert akarják rekonstruálni javított formában, vagy pedig az államszocializmus baloldali ellenzékéhez tartoztak, és reformterveiket, akkori harcaikat és arcaikat hozták át a kapitalizmusba. Még azt sem veszik észre, hogy a szemük előtt generációs fordulat zajlik a 80-82 után születettektől kezdődően, és nem valamiféle elkorcsosulás, hogy a fiatalok nem fogékonyak az ő eszméikre és jelképeikre. Ezzel a mentalitással még az esélyét is elvették annak, hogy a baloldal új szubkulturális alapokhoz jusson, és ugyanúgy áthangszereljen régi dolgokat, mint a radikális jobboldal tette.

Nézzük meg a két üldözött jelképet, a vörös csillagot és az árpádsávos zászlót! Az egyiket koncerteken és meccseken lengetik, autókra ragasztják, pólókra varrják, a szabadságharcosok jelképévé vált bizonyos körökben. Köze nincs a nyilasokhoz és a zsidóüldözéshez. A vörös csillag viszont még ugyanúgy Kádárt, a diktatúrát és a szovjeteket jelenti, maximum néhány tucat kisöreg nosztalgiázik alatta május elsején a Városligetben. A radikális jobboldal új jelentést tudott adni a régi jelképeknek, át tudta hangszerelni őket. A fiatalok úgy érzik, ezek nem 60 éves ócskaságok, hanem tegnap vagy ma találták ki őket, és kifejezik számukra mindazt, amit az őket érintő kérdésekről gondolnak.

Két éve az Élet és Irodalomban egy cikkében azt írta, hogy a nemzeti radikális utcai harcosokra lényegében a rendszerváltó elit önmitológiája hatott.

Azt állítottam, paradox módon a baloldaliak és a liberálisok tehetnek arról, hogy a fiatalok döntő többsége ma vagy teljesen passzív, vagy radikális politikai akcióként nem tud mást elképzelni, mint szélsőjobbos jelmezben rendőrökkel verekedni. Ha valaki elmegy egy kicsit nyugatabbra, akkor látja, hogy ott a fiatalok életében a politika folyamatosan jelen van. Az iskolában találkozik az állampolgári ismeretek részének tekintett diákönkormányzattal, utána az ifjúsági szervezetekkel. Amikor elkezd dolgozni, kapcsolatba kerül a szakszervezetekkel. És akkor még nem is beszéltünk a civil társadalomról. Tehát van egy csomó politikai cselekvési lehetősége, mely természetes módon beépül az életébe. Nálunk viszont csak a négyévenkénti szavazás van, ami – lássuk be – a lehető legkorlátoltabb politikai részvétel. Ha valaki úgy érzi, hogy ez az egész neki nem tetszik, akkor ezt a hagyományos politikai rendszerben nem tudja kifejezni.

Egyetlen modell van előtte, a rendszerváltó elit mítosza, hogy milyen hősiesen küzdött az államszocializmus ellen, tüntetett és verekedett a rendőrökkel. Ha nekem nem tetszik, ami van, akkor – gondolja sok nemzeti radikális fiatal – ehhez a pozitív mintához nyúlok. És én vagyok az őrzője ennek, a rendszerváltó elit pedig az árulója. Nem véletlenül kering a radikális jobboldal élcsapatán belül az a narratíva, hogy éppen az a Demszky Gábor verte le lázadásukat a posztkommunisták ellen, aki annak idején ugyanezt csinálta a kommunistákkal szemben.

Abban az írásban egyébként azt akartam mondani és most is úgy gondolom, hogy nem fognak működni ebben az országban a dolgok, ha nem találjuk meg a kritika, a lázadás, az elégedetlenség, a nonkonformizmus új útjait, ha nem nézünk szembe azzal, hogy valamilyen radikalizmus nélkül egy társadalom magatehetetlen, önpusztító és beteg. Nem kellene félnünk ettől.

Forrás: Hírszerző, 2009. május 29.

Nagyban nehezítette a helyzetemet, hogy az elmúlt két évtizedben idehaza mind a marxológia, mind az ideológia-elméleti kutatások esetlegesek, vagy egyenesen szünetelnek. Ennek is köszönhetően olyan új kanonizált Marx-értelmezések látszanak kialakulni a magyar szellemi életben, amelyek messze esnek a kortárs marxista és marxológiai vitáktól. Az egyik ezek közül a harmincas-ötvenes évek antimarxizmusára alapoz és elsődleges céljának tekinti Marx intellektuális megkérdőjelezését és a létező szocializmusok előfutárának láttatják őt. A másik egy olyan antikapitalista gondolkodóként mutatja be Marxot, akit az előző rendszerben meghamisítottak, de aki a rendszerváltás utáni újkapitalizmusban elméletileg rehabilitálható és politikailag aktualizálható. Mindkettő (bár különböző előjellel) alapvető elemeket emel át a marxizmus-leninizmus készletéből, ezzel gátjává válva a friss szellemi vitáknak. A harmadik fő narratíva szerint Marxot vissza kell helyezni a német idealizmus és a hegelianizmus kontextusába, a német szellemtörténetbe. Ez a Marx-kép azért igen erős, mert a rendszerváltás előtt – köszönhetően Lukács Györgynek, majd az iskola felbomlásának – a marxológiának csak a filozófiában volt egyáltalán mozgástere a hivatalos államideológiához képest. A dialmattal szembeni kutatások tehát már a nyolcvanas években beindultak, mára újraalkotva és kanonizálva „marxi filozófiákat” és rendszereket. Ráadásul ma újra csak a filozófia-oktatásban és a szakfilozófiai kutatások mellékszereplőjeként maradt hely egy akadémiai Marxnak; nyilván ezzel meg is határozva ennek az értelmezésnek bizonyos szűkösségét.

Mindig fontos volt számomra, hogy írásaimat egy általános intellektuális pozíció keretében helyezzem el, amelyet az Epilógusban jeleztem is és amelynek fő inspirálói Fredric Jameson, Jean Baudrillard, Zygmund Bauman, Antonio Negri, Terrell Carver, Etienne Balibar, vagy éppen Slavoj Zizek. Disszertációm megírása során azzal kellett szembenéznem, hogy a hazai „közös tudás” Marxról több szempontból évtizedekkel lemaradt a nyugati Marx-kutatástól. Egyrészt nélkülözi a reflexiót az elmúlt négy évtized marxizmusának belső fejlődésére, különösen az akadémiai világban zajló pezsgő szellemi vitákra. Márpedig a Marx-értelmezések és marxológiai kutatás fő színtere és kihívója ez az intellektuális mező volt nyugaton. Másrészről orientációja alapvetően német-magyar, miközben az elmúlt két évtized globális fejleményei miatt az angol-francia nyelvterület lett a húzó régió a marxológiában is. Harmadszor: a Marx-kutatás nyugaton mindvégig része volt az általános szellemi-politikai folyamatoknak, ami idehaza egyfajta furcsa elméleti konzervativizmus és provincializmus falaiba látszott ütközni.  Negyedszer: nyugaton a marxológia már évtizedekkel ezelőtt levetkezett sok olyan ballasztot, ami lehetetlenné tett volna bizonyos manővereket és új kutatási irányokat – ezek között első helyen az egymással szemben saját Marxát kereső és önmagát politikailag igazolni igyekvő marxista és antimarxista pozíció megszűnése a legfontosabb. Ma már Marx mindenki számára fontos lehet, mivel a tágan vett marxisták (sok esetben radikálisnak, a kritikai elmélet hívének, globalizációkritikusnak, vagy baloldalinak, liberter kommunistának és posztmarxistának nevezve magukat) és nem marxisták elfogadják egymásról, hogy valamennyien részesei egy demokratikus, a létező szocializmustól és a marxizmus-leninizmus szellemiségétől önmagát elhatároló konszenzusnak. Végezetül: a nyugati Marx-értelmezések és kutatás fő hangsúlya a szakfilozófiáról évtizedek óta átkerült a társadalomtudományokra és a társadalomelméletre – persze egy markáns politikai gazdaságtani irány is jelen van, különösen a jelenlegihez hasonló krízisidőszakokban.

Marx körül minden megváltozott, az értelmezések, viszonyulások, nézőpontok extrém módon megsokszorozódtak. Véleményem szerint ebben a helyzeteben Marx posztmodern szemlélete nem csak kívánatos, de elengedhetetlen is egyben. Ezért míg könyv bevezetője olyan posztmodern Marx rekonstrukciót ígér, amelyben „feltárul a gondolkodó elméleteinek eddig rejtett sokszínűsége és eredetisége” és napjainkban is inspiráló és megkerülhetetlen filozófusként mutatja be Marxot, addig a tanulmány végső következtetése az, hogy Marx életműve véglegesen lezárult és „nem folytatható”. Eszerint Marxot elméletileg le kell magunkról választani, mert jelentősége kimerül a múlt megértésében.”

Ez a mai marxizmus egyik központi dilemmája ugyanis: hogyan lehetséges „marxistának” lenni, ha a hagyományos értelemben nem lehet. Az Epilógusban a könyvet igyekeztem elhelyezni ebben a gondolati mezőben: úgy véltem, hogy a közvetlen Marxhoz kapcsolódási utak helyett ma már csak a közvetettek lehetségesek. Hogyan lesz Marx megkerülhetetlen és inspiráló, ha elméletileg leválasztjuk saját korunkról? Nos, szerintem ebben nincs ellentmondás: Marx ebben a viszonyulási módban nem más, mint akihez képest beszélnünk kell saját korunkról. Számomra ő volt az első, aki helyén kezelte és sokszínűen elemezte azt a tényt, hogy az ideológiának a modern társadalmi integrációban központi helye van. Ezért megkerülhetetlen és inspiráló sokfajta elmélete és nézőpontja mindenki számára, aki a jelen hasonló folyamatait kutatja és a például a kapitalizmus „érthetetlen stabilitását” próbálja megérteni. Ezt a viszonyulást tükrözi Antonio Negri munkássága, aki a marxi proletár lázadó potenciálját, szabadság és öntevékenység vágyát keresi a későbbi időkben. A mass worker, a social worker, vagy a biopolitical worker olyan portréit vázolva fel, amit a hajdani proletar portréja mellé tehetünk – mindegyik új jellemzőkkel, potenciálokkal, amire Marx nem is gondolhatott. Jean Baudrillard számára Marx a XIX. század logikáinak, felbomlásuknak és következményinek leírója – akihez képest kell beszélni a mai korról.

Csoportbeosztás, témakörök

1-5 csoport előadása: október 22;

6-11 csoport előadása: november 19.

Elvárások: 20 perces prezentáció, az egyes csoportokból minimum 4 fő vegyen részt az előadásban. A megadott szakirodalom mellé válasszanak még 3 tudományos forrást (könyvet vagy tanulmányt) a témával kapcsolatban és azt is dolgozzák bele az előadásba. A szorgalmi időszak végéig adják le az előadás szövegét nyomtatott formában. Az osztályzás megfelelt (5) vagy nem megfelelt (1) érdemjegyekkel történik, mely a csoport összes tagjának az érdemjegye. Aki nem vesz részt a csoportja előadásán, nem kap jegyet. Powerpoint bemutató készítése nem kötelező, de javasolt.

1. csoport: Az európai kultúra ellentmondásos gyökerei

Bartha Nikoletta

Bartos Edina

Bihari Zsoltné

Borsos Mariann Andrea

Bóta Csilla

Európai kulturális folyamatok, Szöveggyűjtemény, ZSKF, 2001.

2. csoport: A magyarországi elit

Burkus Barbara

Dostalné Szabó Viktória

Fodor Gyöngyi

Kiss Mariann

Kontha Veronika

Kónya Szilvia

Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban 2001

3. csoport: Kádár rendszer (1962-89) szociológiája és pszichológiája

Gál Alexandra

Gyócsos Csaba

Horváth Boglárka

Horváth Eszter

Jelinek Mária Judit

Juhász Dávid

Révész Sándor: Aczél és korunk 1997

4. csoport: A rendszerváltás története, okai és nemzetközi konfliktusa

Király Dóra

Kőhalmi Gyöngyi

Kollár Annamária Viktória

Csajka Béla

Csépányi Henrik Edéné

Debreczeni Csaba Sándor

Tőkés Rudolf: A kialkudott forradalom 1998

5. csoport: Az amerikanizáció és a civilizációs konfliktus

Kopacz Nándor Adorján

Kovács Melinda

Kovácsné Nagy Ágnes

Kozeluha Korinna

Krajcsovics Noémi Bianka

Krajnyák Péter László

Samuel Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása 2006

6. csoport: Népi-urbánus vita – a szekértáborok ellentmondásai a kilecvenes években

Lázs Anita

Lechner Péter

Ligetiné Gonda Csilla

Lippaiová Valéria

Maczák Melinda

Magyari Ágnes

Fritz Tamás: A népi-urbánus vita tegnap és ma 1997

7. csoport: Kitolódott kamaszkor vagy gyerekes felnőttek?

Majoros Réka

Markó Zita

Márkus Annamária

Mihók Eszter Nóra

Nemesné Bihari Zsuzsanna Katalin

Némethné Horváth Nikoletta

Ifjúsági korszakváltás: ifjúság az új évezredben, 2004, Belvedere kiadó

8. csoport: Magyarország és a globalizáció: centrifugális és centripetális tendenciák

Nógrádi József Gergely

Nonn Györgyné

Nygaard Andrea Lilla

Oprics Éva

Paraszthy Vilmos

Petrik Istvánné

Inotai András: A globalizáció kihívásai és Magyarország 2001

9. csoport: Szegények, romák és mások – kulturális-társadalmi-strukturális ellentmondások és feszültségek a mai Magyarországon

Plesáné Csécsely Erzsébet Erika

Pócsné Dostal Linda Ilona

Porodán Zoltánné

Pozsgainé Fröhling Éva

Ress Szilvia

Sabján Rita

Ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek : adalékok a rendszerstruktúra és a társadalmi struktúra átalakulásának dinamikájához 2010

10. csoport: A fenntartható fejlődés és a környezettudatosság: az önmagát felfaló civilizáció

Simon Bernadett

Simon Dávid

Sőregi Dóra

Streitné Cziráki Andrea Zsuzsanna

Sutákné Diósi Ágnes

Szél Ágnes Eszter

Oikosz és polisz. 2009. Szöveggyűjtemény, vonatkozó írások!

11. Médiaháború és a közszolgálati média jövője

Telekesi-Czipperer Zsófia Petra

Tislerics Éva Olívia

Tóth Krisztina

Vajda Éva

Varga Zoltán

Deákné Erdélyi Mária

Bajomi Lázár Péter: A magyarországi médiaháború 2001.

„A „nyugat” megváltozott. Kelet-Európa pedig, amely az elmúlt tizenöt évben annak nevében hozta meg áldozatait, hogy „csatlakozása” elhozza boldogulását, most kimerülten figyel az újabb felszólításra. A „nyugati integráció” folyamata csak a „globális integráció” folyamatával kiegészítve lehet sikeres, mondja a korszellem. A globális integrációval, amely nyugaton is áldozatokkal és bizonyos újrakezdéssel jár. Másodszor is áldozatokat kéne hoznunk, másodszor is újra kéne kezdenünk, másodszor is hasonulnunk kéne egy világhoz, hogy élvezhessük egyre kétségesebb áldásait.

A nyugat–kelet dimenzióban gondolkodó kelet-európai ideológiai térképet végérvényesen keresztbe vágja a centrum–periféria dimenzió, amely a globalizáció versenyhelyzetének alaptermészetéből ered. A versengő centrumok és a hozzájuk csatlakozó félperifériák állnak szemben a lemaradó „perifériákkal”; tehát a „csatlakozás” nem a felzárkózást, hanem elsősorban a lemaradás elkerülését kell célozza.

A „nyugatba” volt út a „kelet” számára végbement, a „centrumba” folytatása ennek az egyre inkább éleződő határhelyzetekben jó ideig nincsen. A centrum kiszolgálása, másolása, az integráció tétje innentől saját talpon maradásunk, amely előnyeit csak a többi hasonló helyzetben lévő országgal szemben aknázhatjuk ki és kárait egyedül kell viselnünk. (Szlovákia és Románia adóparadicsomaiban például). Az erre a szituációra adható három lehetséges válasz pedig szinte automatikusan következett az ezredforduló nagy szembesüléséből – idehaza és bizonyára régiószerte mindenütt.

1. Az egyéni és tradicionális sajátosságok védelme, a további lépéseket önfeladásnak és kiszolgáltatottságunk növelésének érző álláspont (a nemzeti közösség hangsúlyozásának, a hazai vállalkozói szféra erősítésének, a szociális védőháló védelmezésének, a munkahelyek és a status quo alapvonalainak fenntartása melletti globalizáció-kritikus álláspontnak, a mezőgazdaság hagyományainak nevében).

2. A társadalmi elmaradottságot felszámolni a gazdasági-technikai fejlődés és a növekedés segítségével akaró álláspont, amely relatív versenyelőnyeinkből halmozna föl annyit, hogy abból akár egy nagy ugrás is létrejöjjön (az állam és a gazdasági szerkezet modernizációja, a versenyképes gazdasági szektorok támogatása, a külső források hasznosítására alapozott magas növekedésre, a humán gazdálkodás előtérbe tolására, a multinacionális tőke ezekkel való ide-csábítására alapozó jelszavak nevében)

3. A még további importot, a nyugati minták feltétlen átvételét, a viselkedési-gondolkodási minták lecserélését, a szemléletváltást követelő álláspont, amely a gazdasági felzárkózást lehetetlennek érezve társadalmilag és egyénileg kínálná a mobilizáció esélyeit széles társadalmi rétegek számára tartós hátrányunk mellett is (a nyelvtudás, külföldi munkavállalás, magas szakképesítés, versenyerkölcs elterjesztése, innováció és kreativitás, mobilitás, flexibilitás jelszavai nevében).”

Csatlakozás után, felzárkózás előtt (II.). Korunk, 2007 Szeptember

Ahogy az elit tagjai összekacsintanak a tévénézők millióival: „eszméletlen, kik nem jelentkeztek ide”. Az extrém, a legalja, a suttyóság, a fogyatékosság, a csúnyaság kifigurázása azt a látszatot kelti, hogy a „tisztelt zsűri”, a médiaelitek és a reklámozók, a celebek és a bulvárba vágyó politikusok együvé tartoznak az átlagemberek millióival. A Megasztár-felvezetők csúcspontja az volt, amikor a lakodalmas stílusban hamis és csöpögős nótát éneklő kivénhedt mozdonyvezetőt azért engedte tovább a zsűri, mert a stúdió szélén álldogáló kékbe öltözött, seprűs takarítónő szeme könnyes lett a „borzalmas előadástól”. A tisztelt zsűri nagylelkű lenézése: nesze nektek, megérdemlitek egymást és a továbbjutást – ti ott alul, a mi színvonalunktól jó távoli silány lények. Ez a kulturálisan elnyomó gesztus maga a manipulatív üzenet. Azt üzenik a normális átlagembernek, hogy joggal diktálhatják az ütemet, várhatják el az alárendelődést, másrészről így szövetségesek a végveszélyt jelentő lecsúszottakkal és állatokkal szemben. Pedig éppen az ellenkezője az igaz. A nyelvi kompetenciák hiányának, az öltözködés terén mutatkozó ízléstelenségnek („csóróságnak”) és minden vonatkozási és referenciapontnak híján lévő többség áll szemben azzal a végső soron heterogén középosztállyal, amely a munkaerőpiac bizonyos szegmensei mellett a rendszerváltás idején sikeresen monopolizálta a gazdaság, a kultúra és a politika elitpozícióit is.

A valódi mondandó pedig nem más, mint hogy az újkapitalizmusban már nem (elsősorban) a termelőerőktől való elzártságon keresztül vezet az út az alul lévőkkel szembeni diktátumhoz: a kiszolgáltatottsághoz és az alkalmazkodási kényszerhez, hanem a felül lévők kultúrájának híján levők is bármikor kiszolgáltatott helyzetbe hozhatók és alkalmazkodásra, behódolásra kényszeríthetők a posztmodern társadalmakban. A „kulturális tőke” mechanizmusai (jobbára öntudatlanul) már nemcsak az elitpozíciók elosztását és védelmét biztosítják ugyanis, de a társadalmi erőszak, a gazdasági alávetés és a politikai kirekesztés nyílt eszközeit is nyújthatják.

 

Ebben a helyzetben az alul lévők kulturális önreprezentációjára általában éppen úgy semmi esély nem marad, mint a Megasztár felbérelt díszszerencsétlenjeinek. Amikor viszont az előbbiek meg kívánják a lehetőséget ragadni a középosztály pályáján, úgy rögtön vereség és kultúraalattiság lesz a biztos védjegyük. Vagy pedig elfogadják azokat a romanticizált és steril szerepeket, amelyeket kimondottan számukra az elitek és a középosztály (no, és az általuk előállított médiareprezentáció) kínál és követel. Lehetsz „sárga” bevándorló, ha közben aranyos magyar diáklánnyá válsz. Lehetsz mackós melegítőt hordó roma, ha közben mélyszívű zenész, jó fej villamosvezető vagy latin szépség vagy. Lehetsz „fekete”, ha közben alternatív művésszé változol. Nyitva az út a tehetség számára, de csak abban a kivételes helyzetben, ha az a tehetség megegyezik az adott társadalmi csoport legkiválóbbjaitól a felül lévők és a többség által „elvárt” tehetségképével. A magyar társadalom nem hajlandó észrevenni, hogy a társadalmi kirekesztés és elnyomás kulturális igazolásának hétköznapi stratégiává változtatása időzített bombaként ketyeg mindenki számára. Ehelyütt érdemes David van Reybrouck belgiumi flamand írót idézni: „Azok a gúnyos megjegyzések, amelyeket a magasan képzettek az alacsonyan képzettek rovására gyakran megengednek maguknak, valamiféle gyűlöletbeszédnek tekinthetők, amelyet más körülmények között rasszistának nyilvánítanak.” Máris a lényegnél vagyunk. A lenézés kultúrája tulajdonképpen arra szolgál, hogy a „feljebb lévők” bizonyítsák, ők miért nem kerülhetnek, illetve miért nem szabad kerülniük bizonyos általuk nem kívánt társadalmi helyzetekbe. Jelesül azért, mert az „alul lévők” világa kívül esik az övékén. A lenézés kultúrája tehát a határok meghúzására szolgál: a társadalmi pozíciók (kulturálisan folytonosnak láttatott) egyik részének elválasztására a társadalom más (kultúra alattinak bélyegzett) pozícióitól, munkaköreitől, rasszaitól, lakóhelyeitől, ne adj’ isten generációitól. Egyrészről célja a szolidaritás felszámolása – hiszen akik nem tartoznak hozzánk, azokkal kapcsolatban bármi elviselhető és azokkal szemben a versengésben bármi megtehető. Másrészt a pozíciók védelme: annak deklarálása, hogy melyek azok a tünetek és jelenségek, amelyek megléte esetén igazolhatjuk mások tudatos és kollektív kiszorítását a normálisak egyre nehezebben fenntartható és garantálható életéből, akik számára már amúgy is „kevés a fóka”.”

Amikor az elit vigad. Kritika, 2010. augusztus 31.

Az emberek gondolatvilága nagyon is az újkapitalizmus sikeres (ne túlozzunk: használható és egyéni előrejutást kínáló) leképezése, amelyet nem szívesen cserélnének fel a kormányzati reformpolitika piaci fundamentalizmusára. (A jobboldal bezárkózó/nacionalista/kulturális elitpolitikájára, vagy a baloldali antikapitalista forradalmi romantikára sem, de ezt már többször kinyilvánították). Ennek ugyanis nem a „piac” (ami ellen be lehetne zárkózni a nemzeti határok közé, vagy támadást lehetne indítani egy globálkapitalizmus elleni offenzíva keretében), hanem a „fogyasztás” áll a középpontjában. A magyar ember nem is gondol semmit arról, hogyan kellene működnie egy számára ideális kapitalizmusnak, vagy egy nem-kapitalista társadalomnak; az ő életében a verseny, a szabad kezdeményezés, a hatékonyság, a vállalkozás, a civil kurázsi, a nyilvánosság, a közpolitikák (az őt közvetlenül érintő kérdések), az érdekvédelem, az önszerveződésen alapuló közösségek és hasonlók egyszerűen nem játszanak szerepet. A „piaci társadalom” nem létezik, szemfényvesztés, elvei belevesznek a nyomorúságba, a korrupcióba, az informális tradíciókba, a hatalmas államba, az önzésbe, a nagykutyák ügyeskedésébe, a nemzetközi és hazai kiszolgáltatottságba. Ahogyan az ellene való tiltakozás az utópiába. Az elitek, a politika, a szakszervezetek, a demokrácia, a szabadságjogok, a nyilvánosság, amely ennek minőségén bábáskodhatna, alkalmatlan feladata ellátására, sőt az elsők közt veszi ki részét a piaci hazugságok mögötti úri muriból. A „piac” ideológiája az emberek számára elfogadhatatlan és használhatatlan. Egyetemben a piac-ellenes forradaloméval.

Nem arról beszélünk, hogy a kelet-európai társadalmak is részévé váltak a nyugati típusú kapitalizmusnak, amely – Baudrillardtól Baumanig számtalan formában leírták már – a „fogyasztói társadalom” mechanizmusai alapján működik. Hiszen a társadalom tagjainak az életében régiónkban is letagadhatatlanul központi helyet foglal el a fogyasztás, illetve egy olyan globális gazdaságba integrálódtunk (úgy, ahogy), amelynek célja nem meglévő szükségletek minél nagyobb kielégítése, hanem állandóan új szükségletek felkeltése. A hagyományos társadalmi integráció közegei megváltoztak, a munka és iskola helyett a megvásárolható identitások és imázsok irányába tolódtak el. Nyilván ennek is komoly ideológiai hatásai vannak. Nem a fogyasztás központi szerepét vitatjuk, hanem az „azért élünk, hogy fogyasszunk!” konzumerista parancsolat teljesen különböző „keleti” és „nyugati” ideológiai hátterét szeretnénk bemutatni. A társadalom és önértelmezés általános ideológiai keretében jelentkező markáns különbséget próbáljuk megragadni, amikor a „piaci” és a „fogyasztói” gondolkodásmódot állítjuk egymással szembe. (…)

A fogyasztói ideológia nem a versenyben, a piacon való helytállást tekinti a fő célnak, aminek jutalmai számtalan formában jelentkeznek – a konzumerizmus magasabb fokában is. Hanem a célok reális kijelölésében hisz saját aktuális eszközei, lehetőségei számbavételével. Azt vallja: mondd meg mit akarsz, és bármilyen eszközzel szerezd meg a rávalót. A fogyasztói ideológia tehát leginkább abban különbözik a piacitól, hogy az általa reprezentált kapitalizmusban nem a gazdasági-munkaerőpiaci-önmegvalósítási siker számít az emberi sikernek, a maga társadalmi, életmódbeli, élmény és fogyasztási bizonyosságaival. Hanem a gazdasági-munkaerőpiaci pozíció csak az egyik lehetséges eszköz a fogyasztás és felhalmozás növeléséhez, amik az emberi-társadalmi siker szinonimái, az önmegvalósítás és élményszerzés elsődleges terepei.

Alapja tehát még legcsöpögősebb és idillisztikusabb önbecsapásaiban sem a középosztályi versenytársadalom, hanem a mobilizálódó fogyasztó egyén. A tömegkultúra szegényes és provinciális változata is ezt erősíti régiónkban, amely az emberi kapcsolatok mintájaként szolgál, a reklám az egyéni és kisközösségi célok és idillek forrása (amit csak a családi tradíció birkózhat le), a társadalmi-egyéni problémák megoldásának irányát pedig a kispolgári nézőpontok és pozíciók körül kialakuló széles társadalmi konszenzus jellemzi. A kapitalizmus nem a versenyképesség, karrier, önmegvalósítás, kreativitás (persze jobbára hamis) – hanem a felhalmozott tulajdon, szabadidő, szórakozás és birtoklás rendszere. Amelynek fő terepe nem a piac és a civil nyilvánosság – hanem a pláza és a magánélet. A felhalmozás minden áron; de azzal a kiegészítéssel, hogy aki ebben nem sikeres, annak is biztosítva lesz az elegendőnél több és folyamatos mennyiség az egyéni-társadalmi célokból. Azzal a hamis biztonságérzettel, hogy a fogyasztás „osztálytársadalma” maximum a Tesco és a Kaiser’s között szakad majd. Ahol igazodási mintaként ennek bizonyításaként a celebek és a bulvárlapokban bemutatott életmódelitek jelennek meg. (…)

Arról a különbségről van szó, amely szerint a fogyasztás bálványozása az egyik esetben a marxi értelemben vett pénzimádat, a másikban az áruimádat formáját veszi fel. A „piaci” társadalom ideológiájából az áruközpontúság következik: az a hit, hogy a társadalomban mindent a verseny, az értékesítés, az üzlet és a csere hat át, az egyén is elsősorban úgy vesz részt ebben a világban, mint aki önmagát megméreti, munkaerejét értékesíti, aki szerint mindennek ára van, s a legfőbb értékmérő, hogy mely teljesítményért mit kapunk cserébe.

A piaci ideológia számára tehát a fogyasztás termékei a megérdemelt jutalmat jelentik, amiért persze szinte bármit érdemes megtenni, ha szükséges. A fogyasztás társadalmi ideológiája esetében erről szó sincsen. A régiónkban honos fogyasztásközpontúság inkább hasonlatos a hajdani pénzimádathoz, amennyiben a társadalom tagjai a termékekben és birtoklásukban, a felhalmozásban és önmaguk körülbástyázásában az erő, a védelem és az eszközök végtelenségét pillantják meg.

A fogyasztás bálványozása analóg azzal, amit hajdan Marx írt a pénz imádatáról: „Ami a pénz által számomra való, amit én megfizethetek, azaz amit a pénz megszerezhet, az én vagyok, maga a pénz birtokosa. A pénz tulajdonságai magamnak a tulajdonságai és erői. Azt tehát, ami vagyok és amire képes, többé nem egyéniségem határozza meg. Rút vagyok, de megvásárolhatom a legszebb asszonyt. Tehát nem vagyok rút, mert a rútság hatása a pénz révén megsemmisül. Én béna vagyok, de a pénz 24 lábat szerez nekem. Rossz, becstelen, lelkiismeretlen ember vagyok, de a pénzt tisztelik, így birtokosát is fogják. A pénz a legfőbb jó és minden, ami vele elérhető, jó. Szellemtelen vagyok, de a pénz minden dolog szelleme, így én is szellemesnek látszom. Én, aki a pénz révén mindenre képes vagyok, amire vágyom, nem rendelkezem-e minden emberi képességgel – anélkül, hogy tényleg rendelkeznem kéne?”. A fogyasztás tehát legkevésbé sem a piaci versenytársadalom (egyik) értékmérője a fogyasztás társadalmi ideológiájában régiónkban – sokkalta inkább egy határtalan társadalomellenes ellentársadalom építőköve az átlagember számára.

Leértékelt társadalom. Fordulat, 2008 3.

Ha a mai kapitalizmust meg akarjuk érteni, szembesülnünk kell azzal, hogy jelenleg már nem csak a manipulációs folyamat által keltett “álszükségletek” adják az értékesítési folyamat lényegét. Már az 1960-70-es évek fordulója óta felfigyelt a “baloldali társadalomkritika” két olyan tendenciára, amelyet ugyan sokáig elleplezhetett a bipoláris szembenállás, az atompatt-tól való fenyegetettség, valamint a neoliberalizmus előretörése – de napjainkban egyre inkább a tőkés szuperstruktúra meghatározó mozzanatává válik. Az első a szükséglet és kielégülés viszonyrendszerére vonatkozik, s a modern kapitalizmus döntő válságát abban látja, hogy a mesterségesen létrehozott álszükségletek – amelyek segítségével a profit minden korábbinál hatékonyabban realizálható -, s a valódi szükségletek virtuális kielégítése – amelyek garantálni képesek a társadalmi status quo fenntartását – együttesen felszámolják a tőkés fejlődés korábbi “biztos pilléreit”. Vagyis a technika minduntalan fejlesztése már nemcsak a “másik oldalon”, az individuum térfelén követel napi áldozatokat, de maga a technika, egyáltalán a civilizáció egésze is elveszti minden kapcsolatát az emberi világgal – pszichológiai és élettani értelemben egyaránt. A modern kapitalizmusban a szükségletek tartalma helyett kielégítésük módja válik a hangsúlyos mozzanattá.6 Ennek döntő jelentőségét éppen napjaink “fasizmus vitái” kapcsán láthatnánk, hogyha persze a jelen kérdéseit helyes elméleti alapokról közelítenénk meg.

A másik számunkra döntő mozzanat már szintén felsejlik az 1960-as évek “fogyasztás-kritikai” tanulmányaiban (függetlenül azok módszertani következetességétől), ám igazán az 1970-es évek közepén válik nyilvánvalóvá. Az olajválság ugyanis megmutatta, hogy a tőkés struktúra saját maga is képes irányítani és létrehozni-elmélyíteni saját válságait, s hogy a válság a modern kapitalizmusban már döntően más szerepet játszik, mint 19. századi “elődjében”. Hermann István Ideológia és kultúra a hetvenes években című munkájában ezt a folyamatot úgy jellemzi, hogy “a modern kapitalizmusban ma már egy krízis sem jöhet létre úgy, hogy bizonyos tőkés körök ne húznának hasznot belőle. Az energiaválságot sem az olaj alapú energiaforrások szűkössége, hanem az ezeket felhasználó berendezések elavulása idézte elő.” De ezen túlmenően: válság és termelés különös dialektikája adja napjaink kapitalizmusának szerkezeti alapját.

Egy ilyen változás-komplexum természetesen döntően kihat a válságról alkotott “ideológiai felfogásokra” is.

A korábbi kapitalizmusban a válság a gazdasághoz kapcsolódó minőségi és mennyiségi fogalom volt, ideológiai visszfénye pedig mindig a termelés-munka-jövedelem-fogyasztás körén belül maradt. A modern tőkés társadalomban azonban a válság “antropologizálása” tetőfokára ért.

Ahogyan a szabadidő, a tanulás, a szórakozás, a tömegkultúra stb. hol gazdaságon belüli, hol azon kívüli (eredendő emberi) tényezőként jelenik meg – az ezekre települt iparágak hatására -, ezekhez hasonlóan immár megjelenik a színen egy egészen új forma: a válságipar is. A modern kapitalizmusban sor kerül a válság értékesítésére, és a válságérzet ideológiai primátusának hatására a válságipar az öszszes többi iparágat maga alá gyűrheti.

“Az előző korszak konjunkturális válságai és gazdasági recessziói (…) – írja Jon Lea – csupán hosszabb-rövidebb epizódok voltak, annak ellenére, hogy a tömegek számára nyomort és nélkülözést hoztak. Nem gátolták meg azonban a kapitalizmus »továbbfejlődését«”8 Majd Mészáros Istvánt idézi, aki szerint: “ma öngyilkos dolog lenne azt képzelni, hogy a kapitalizmus válsága az emberi létezés új, olyannyira szükséges fenntartható újratermelési módjának előfeltétele volna”. A mai tőkés társadalom mégis ezt vallja. S persze ez az ideológia annál is szívósabb, mivel az egyén mindennapi élete során közvetlenül találkozhat azokkal a problémákkal, melyek a mai világ feloldhatatlan ellentmondásainak látszanak. A mai polgár számára a külvilág úgy jelenik meg, mint neurózisának és szorongásának legfőbb oka, ahol már konzervatívnak sem lehet lenni, hiszen a hagyományos értékek is apró szilánkokra törnek televíziók híradói katasztrófa-show-k, melyek még inkább elmélyítik azt az érzést, hogy a krízis kitörölhetetlenül a mindennapok része marad. Az egyén egyre inkább a krízis-szituációk elhárítása köré szervezi életét – a Life long learning jelszava sem az emberi kiteljesedés ideológiájának része, hanem arra figyelmeztet, hogy nincs nyugalmas hely a rohanó világ zugaiban. Az emberi problémák végérvényesen megoldhatatlanok – szól az, “új barbarizmus”, evangéliuma.

Ha ebből a szempontból Kelet-Európa specifikumát nézzük, komoly aggodalomra lehet okunk. A válságipar árnyékában a gazdasági fejlettség még döntőbb tényezővé lép elő, mint azelőtt. Egyrészről ugyanis a magas jövedelem teszi lehetővé, hogy a krízistudat köré szerveződő fogyasztási javak (a katasztrófa és erőszak filmektől a politikán át az egyes luxuscikkekig) értékesíthetők legyenek akkor is, ha a válság az egyes egyén életében valósággá válik – például (átmenetileg?) elveszti állását. Csak ilyen feltételek mellett nem vezet mindez társadalmi robbanáshoz – sokkal inkább a hagyományos fogyasztási igény növekedéséhez, melynek ideológiai alapjairól még lesz szó. Másrészről csak egy magas nemzeti jövedelem mellett oldható meg az hogy a kapitalizmus strukturális válságai válságérzetté legyenek szublimálhatók, s ezzel a válság segítségével még egy (utolsó?) lépést tehessen a szükséglet-termelés “modernizációja” . Azért mindez nem jelenti, hogy kimaradhatnánk az “új fogyasztási ideológiának” legalább a “minimal projekt”-jéből. Röviden, öszszefoglalva: az új ideológia szerint a válság megszüntethetetlen a mai társadalomban, szükségszerűen hozzá tartozik az emberi léthez. Ezen az alapzaton a fogyasztási iparnak olyan javakat is kell termelnie, amelyek a krízis elhárításában és/vagy szublimálásában a “polgár” segítségére lehetnek. Illetőleg maga a válságérzet is komoly piaci forgalmat hozhat.

Válság a válságért Ezredvég, 2003. augusztus