Kiemelt tanulmányok teljes szöveggel

ELŐNÉZET

Kívül/Belül – egy új politikai logika (2021)

(A könyv Tartalomjegyzéke, Az új globális konfliktus (1-22.) és A falak politikája (161-177.) című fejezete, valamint a Felhasznált irodalom)

Amikor politikáról gondolkodunk, akkor általában a szegények és gazdagok, a hatalom és a nép, az erősek és gyengék, a tőkések és a munkások közötti hagyományos szembenállásokból indulunk ki. A könyv fő tézise szerint azonban teljesen más megközelítésre van szükségünk, amennyiben a következő évtizedek közéleti eseményeit várhatóan a rendszerek nyújtotta előnyökön belül lévők és az azokon kívül rekedtek küzdelmei határozzák majd meg. Az új globális konfliktus megjelenésére utalnak a világszerte épülő falak és kerítések éppúgy, mint az egymást érő migrációs hullámok útjában magasodó szögesdrótok, a koronavírus idején lezáruló határok és karanténok, vagy a Brexit, az EU bővítés felfüggesztése és a nemzetállami nosztalgia felerősödése.

POLITIKAELMÉLET

Baloldal a posztmodern kapitalizmusban (2020)

A posztmodern kapitalizmusnak egyre extrémebb körülmények között kell fenntartania és működtetnie önmagát, megteremtve a kívánatos és normális élet kereteit a társadalom nagy része számára, és ehhez egyre komplikáltabb és direktebb eszközökkel kell előállítania azokat az egyéneket, akik majd beleilleszkednek az élet tőkés kereteibe. A klímaváltozás, a virtuális valóság, a hatalmas megfigyelő apparátusok kiépülése, a globális apartheid rendszerei (például a menekültek elé húzott falak és kerítések), a flexibilis munkaerőpiac, az úgynevezett negyedik ipari forradalom, vagy a ge-netikai robbanás hozadékai stb. olyan sokkhatások, amelyek hatalmas ideológiai-kulturális innovációt igényelnek a rendszer működtetőitől – persze cserébe a profitközpontú gazdaság szolgálatába lehet állítani őket. Emlékezzünk vissza, a mobiltelefonokat megjelenésük pillanatában bunkofonnak hívták, súlyos beavatkozásnak tartották a személyes szférába és a tömegközlekedési eszközökön civilizálatlannak számított használni őket. De a tőkének szüksége volt az infokommunikáció új befektetési területére. Úgyhogy két évtizeddel később az okoseszközök az élet alapjainak számítanak, és az számít különleges pillanatnak, amikor éppen nincs wifi-kapcsolat. Ehhez persze szükséges volt, hogy a társadalmak tagjait újraformálják-átalakítsák, tehát „aládolgozzanak” a mindenkori kapitalista szituációnak és a boldog életről kidolgozott vízióknak.

POSZTMARXIZMUS

A posztmarxizmus intellektuális stratégiái (2018)

Kiindulópontom szerint a posztmarxizmus kétféle választ adott a koráb­ban felvázolt válsághelyzetre, a „marxizmus végének" tragédiájára. Az egyi­ket „marxista posztmodem", a másikat „posztmodem marxista" szellemi pro­jektnek nevezem. A megkülönböztetés alapja, hogy mire vezették vissza az egyes szerzők a marxizmus végzetes válságát. (…)
Úgy gondolom, hogy a marxista posztmodern és a posztmodern marxiz­mus megközelítésmódjának különválasztása termékeny és inspiráló lehet a baloldal ma már elkerülhetetlen szellemi megújulásának megalapozásához is – hangsúlyozva, hogy nem lehetséges az új baloldal megalapozása a poszt­modern kérdéskörére való reagálás nélkül. Álláspontom szerint a posztmar­xizmus két intellektuális stratégiájának középpontjában is ez a kérdés áll. Arra vállalkozom, hogy bemutassam e két intellektuális stratégia hozadékait és legfőbb állításait – kiemelt figyelmet fordítva legfontosabb baloldali kép­viselőjük, a marxista posztmodern Ernesto Laclau és a posztmodern marxista Antonio Negri elgondolásaira.

POLITIKAELMÉLET

A politika visszatérése? A baloldali populizmusról (2018)

A mai baloldalon létező két fő irány, a radikális reformizmus (populizmus) és a forradalmi politika közötti alapvető különbség tehát abban áll, hogy a gyökeres változás/változtatás fókuszát a nagybetűs politika, vagy a társadalom; a liberális demokrácia intézményei, vagy az emberek közötti mindennapi interakciók; a közélet, vagy a magánélet területére helyezik. A Mouffe által javasolt baloldali populista politika például abból indul ki, hogy a liberális demokrácia keretei közt létrehozott népi identitások révén válik lehetővé, hogy az egyének olyan társadalmi gyakorlatokat és habitusokat alakítsanak ki, amelyek megszületésük után majd antagonisztikus ellentétbe kerülnek a neoliberális-globális kapitalista világrenddel. Ez azonban hibás stratégia.

ELŐNÉZET

Miért éppen az ideológia (2018)

Ebben a keretben vizsgálva a kérdést, nem véletlen, hogy az ideológiakritika témájának kiemelt szerep jutott a posztmarxiz­mus visszabontó és újraépítési munkálataiban, az ugyanis mind­két célra tökéletesen megfelelt – kettős értelemben is. Egyrészről az ideológia kérdése mélyen átszövi magának Marxnak a munká­it – az egyik leginspirálóbb és legkevésbé kiaknázott területként a hetvenes-nyolcvanas évek teoretikusai számára. Az ideológia Marx által megalkotott kritikai, negatív vagy pejoratív fogalma kapcsán a posztmarxizmus számára megkerülhetetlen volt a kér­dés: az mennyiben használható a posztmodern kapitalizmus fo­lyamatainak leírására, mennyiben érvényes egy olyan korban, amikor az ideológiának minden korábbinál nagyobb szerepe van a társadalmak működésében és fennmaradásában. Másrészről azonban legalább ennyire fontos viszonyulási pontot jelentett, hogy az ideológia témájának első nagy reneszánsza e szerzők többsége szerint egybeforrt a marxizmus állandósuló válságával.

POLITIKAELMÉLET

A poszt-hatvannyolcas szituáció (2018)

1968 ötvenedik évfordulójára – úgy tetszik – túljutottunk az aktualizálási kísérletek, a könnyes szemű visszaemlékezések és a politikai mítoszteremtési próbálkozások időszakán. Helyüket a poszt-hatvannyolcas szituáció körüli viták vették át – köszönhetően elsősorban annak, hogy az új jobboldal sok tekintetben a fél évszázaddal ezelőtti eseményeket tette meg bűnbakká napjaink problémáival kapcsolatban. Jól ismert, hogy a jelenleg is zajló jobboldali-konzervatív anti-hatvannyolcas offenzíva azon a tézisen alapul, hogy bár a diáklázadásokat leverték, tulajdonképpen a résztvevők minden követelése megvalósult az idők során. A konzervatív oldal ezen túl úgy gondolja, hogy ’68 képviselői továbbra sem nyughatnak, és folytatják egyre abszurdabbá váló harcaikat – ehhez pedig bőséges eszközt kínál számukra a média, az egyetemek, az EU, a kulturális élet, amelyek fontos pozícióit ők birtokolják.

POSZTMARXIZMUS - POLITIKAELMÉLET

Marxizmus az osztályharc után (2016)

A kétezres évek első éveiben heves és egymás alapvető megkérdőjelezésétől sem mentes polémia bontakozott ki Slavoj Žižek és Ernesto Laclau között a populizmus kérdése kapcsán. Ez a tanulmány rekonstruálja a két szerző elméleti pozícióját és elemzi a vitát, melynek a kontextusa a marxizmus politikaképének válsága, alapkérdése pedig az, hogy az úgynevezett „osztályizmus” elvetésével párhuzamosan az osztálypolitika minden formáját el kell-e vetni, illetve milyen módon található meg a globális kapitalizmus új forradalmi alanya.

IDEOLÓGIA

Politika a spektákulum korában (2016)

A látszat-valóság-modell szerint a hamis tudat „torz reprezentációként” jön létre, tehát a valóság tudati leképezésének szisztematikus (társadalmi-gazdasági okokkal magyarázható) félrecsúszásáról beszélhetünk. Az ideológiakritikának e formája szerint, miközben minden korban létezik egy „magában való” társadalmi-gazdasági realitás, a társadalom szintjén létrejön ennek kollektív reprezentációja, az a látszat, amely „szükségszerű illúzióként, hamis tudatként elfedi a társadalom tényleges életfolyamatait”. A „valóság válságának” posztmodern/posztmarxista elméletei az ideológiaelmélet szempontjából ennek a látszatot aláásó és a radikális politikát megalapozó leleplező potenciálnak a problémássá válásából indulnak ki. Nem a valóság megismerése, nem az ideológia természetének megváltozása jelentette tehát az elsődleges gondot, hanem hogy „valami baj történt” a valósággal. Álláspontom szerint az elmúlt évtizedekben a látszat-valóság-modell „újrapozicionálásán”, ennek érzékelésének nevében kísérletező teoretikusok koncepciói közül nem csak hatásában emelkedik ki Guy Debord, Jean Baudrillard és Douglas Kellner munkássága.

POLITIKAELMÉLET

Reflexív baloldal, Globális baloldal, Futurobaloldal (2016)

A forradalom aktualitásának lukácsi elmélete a „forradalom jelenvalóságának” téziséből indul ki. A tanulmány első részében amellett érvelek, hogy a húszas évek lukácsi müvei egy forradalomelmélet megfogalmazási kísérleteként is értelmezhetők, amelyben a magyar filozófus az úgynevezett napi-, világtörténelmi- és kons- tituáló aktualitás dimenziójának egymáshoz való viszonyát vizsgálja. Az írás második részében azt a kérdést teszem fél, hogy ez a fogalmi keret kiindulópont lehet-e egy mai elemzési pozíció számára? Véleményem szerint ennek feltétele, hogy a „világtörténelmi aktualitás” eredeti nézőpontja „történelmi aktualitássá” változzon át: a forradalom jelenvalósága számomra nem egy lehetséges/valószínű és beváltandó világtörténelmi opció létének elméleti feltételezését jelenti, csak a fennálló megváltoztatásának és szélesen értelmezettforradalmasodásának kényszerét és elkerülhetetlenségét. A harmadik részben arra teszek kísérletet, hogy az új évezred jelenségeit a forradalom aktualitásának lukácsi kategóriáinak segítésével értelmezzem. Úgy vélem, hogy a jelenlegi szituáció a „három forradalom/ három baloldal” teoretikus sémája mentén írható le. Ennek során (1) bemutatom azt a három szituációt, amely történelmi értelemben a mai időszak forradalmasodási kényszerét eredményezi, azt a három tehetetlenségi nyomást, amely a fennállóra nehezedik. Ezzel párhuzamosan (2) ismertetem azokat a konstituens logikákat, amelyek mentén napjaink forradalmi szubjektumai fejlődnek és kikristályosodnak – a reflexív baloldal, a globális baloldal és a futurobaloldal formájában. Részletesen elemzem, hogy az új évezredben hogyan jönnek létre a „változtatás elkerülésének” és a „változtatásnak” az egymással szemben álló nagy politikai blokkjai. A tanulmány konklúziója szerint az a forradalom, amelynek eljövetelét a marxisták (így maga Lukács is) várták, sosem érkezik már meg – de a lukácsi forradalomelmélet mégis kínálhat kapaszkodókat egy „nagy újrakezdéshez”

IDEOLÓGIA

“Tudják, de mégis teszik" Slavoj Zizek és a Valós politikája (2016)

A baloldal nem feltételezheti többé az egyének hamis tudatát saját helyzetüket és szerepüket illetően – ellenkezőleg, az ideológia azokat az illúziókat jelenti, amelyek nevében cselekszünk helyzetünk és szerepünk ismerete ellenére. Központi állításom szerint a zizeki ideológiakritika a „nem tudják, de mégis teszik” hegeli-marxi- engelsi ideológiakritikai pozíció korrekciójaként érthető meg. A formula, amely az ideológiát a „tudják, de mégis teszik” (pszichoanalitikus) parafrázisával ragadja meg, nem egy modernista történetfilozófia része immár (mint Hegelnél és Engelsnél), hanem a posztmodern kapitalizmus logikájának és korszakolásának ideológiaelméleti eszköze. Zizek szerint az ideológia mai formája inkább úgy írható le, hogy mindenki „tudja” az igazságot, de – ez benne az ideologikus mozzanat – az ellenkezőjét hiszi. Mindenki tudja, hogy „nem jó” a rendszer, de tudattalanul hiszi, hogy „mégis jó lehet”.

POLITIKAELMÉLET - POSZTMARXIZMUS

A Birodalom, a Sokaság és a posztmodern forradalom (2015)

A tanulmányban azt a folyamatot kívánom bemutatni, aminek során Negri a neomarxista — vagyis a politikára vonatkozó autonóm marxista nézőpont hiánya által inspirált – „politikaelmélet” projektjétől a kétezres években eljut egy poszt-marxista politikai ontológia megkonstruálásáig. A tanulmány második felében amellett érvelek, hogy Antonio Negri a kilencvenes évektől egy lépéssel tovább halad a posztfundacionalista elmélet és a „spekulatív baloldal” legtöbb képviselőjéhez képest, amennyiben szerinte a realista politikai ontológia feladata a globális baloldal dekonjunktúrájának idején sem lehet „csak” a forradalmi politika lokalizációja, hanem a forradalmi realizmus megalapozása kell legyen. Negri eszerint azért is kívánja a „politikai realizmus” nézőpontját egy „forradalmi realizmus” nézőpontjára cserélni, mert számára csak így garantálható a megszabadulás a reálpolitika kísértetétől, ami a klasszikus baloldal, a létező szocializmusok számára végzetesnek bizonyultak és ami a posztmodern forradalmak időszakában végérvényesen inadekváttá vált.

IDEOLÓGIA

A politika logikái. Ernesto Laclau és az ideológiakritika reorganizációja (2014)

Ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy Ernesto Laclau elméleti rendszerét az általánosnak tekinthető diskurzuselméleti megközelítés helyett az ideológia kérdéskörének középpont-ba állításával rekonstruálja. Álláspontom szerint ugyanis Laclau teoretikus projektjének centrumában a marxizmus dekonstrukciója áll, amely azzal az eredménnyel zárul, hogy a sztálinizmus rémtetteihez vezető és napjainkban inadekváttá vált radikális baloldali politika alapvetően nem más, mint a marxizmus sajátos ideológiakritikai pozíciójának következménye. Laclau szerint ennek meghaladásához az ideológiakritikai pozíció reorganizációjára van szükség. Úgy vélem, Laclau saját ideológiakritikai nézőpontjának társadalom-elméleti megalapozását egy gramsciánus politikaelmélet és egy althusseri és lacani gyökerű „posztmodern” társadalomelmélet összekapcsolása során végzi el. A tanulmány fő tézise szerint Ernesto Laclau ideológiakritikája arra épít, hogy a politikait par excellence az ideológiával azonosítja, szemben az általa meghaladni kívánt marxista pozícióval, amely a politikait az ideológia kiküszöböléseként konstruálta meg. Laclau – ahogy az írás utolsó fejezeteiben bemutatom – ebből kiindulva nyújtja a kortárs politikai gyakorlatok ideoló-giakritikai elemzését. Célja megtalálni a „társadalmi” (social) válsága által életre hívott politikai logikákat (political), feltárni azok korlátait, következményeit. A tanulmány ezek közül kettő mutat be részletesen: az „új antagonizmusok” megsokasodásának szituációjá-ra válaszul a nyolcvanas évektől jelen lévő „hegemonikus reartikuláció” logikáját, amely a Margaret Thatcher és George Bush nevével fémjelzett „antidemokratikus offenzívához” vezet. Másrészt a kétezres években megerősödő populista logikát, amely a globalizáció és a „fragmentált társadalmi igények” szituációja kapcsán jön létre.

KRITIKAI ELMÉLET - IDEOLÓGIA

A teljesség politikája: fogyatékosdiskurzusok és a normalitás ideológiái a mai Magyarországon (2013)

Az írásban amellett érvelek, hogy a fogyatékosok diskurzív depolitizálása és a fogyatékosság kivonása a politikai mezőből azért igen veszélyes, mert a globalizáció korában a társadalmak posztmodernizációjának egyik sajátos következménye, hogy a fogyatékosság, a fogyatékosok szituációja egyre kevésbé orvosilag, gazdaságilag, vagy társadalmilag meghatározott. A fogyatékosság kontextusa ugyanis egyre inkább politikai jelleget ölt. A fogyatékosok helyzetéért mind nagyobb mértékben felelős politikai logikák sajátja univerzális jellegük, vagyis az, hogy a sérült emberekkel együtt olyan társadalmi csoportokat is érintenek, mint az idősek, a romák, a bevándorlók, a vidékiek, vagy éppen a kövérek, a lelki-mentális problémákkal küzdők, a szemüvegesek. A tanulmányban alapvetően két, a posztmodern korban központi szerephez jutó politikai logikát vázolok fel: a „normális én” és a „normál többség” megkonstruálásának mechanizmusait és ezek következményeit a fogyatékosokra nézve.

POLITIKAELMÉLET

Szerep és szocializmus II. (2009)

Mára azonban világossá vált: a baloldal globális veresége nem is volt annyira globális, a szocialista értelmiségnek szembesülnie kellett azzal, hogy elsősorban a centrumországok problémájáról van szó. Volt azonban egy még ennél is fontosabb tapasztalat, ami napjainkra elengedhetetlenné teszi annak felvetését, hogy a hatalmas vereség, amit a lázadó mozgalmak reprezentáltak a hatvanas években, esetleg nem is a baloldal, hanem a szocializmus veresége volt inkább. Hiszen akár a nyugati, akár a keleti szocialista értelmiségi alapmodellt nézzük, „baj” nem csak akkor keletkezik, ha hiányoznak a baloldali mozgalmak, amelyekhez viszonyulni lehet. Ha az igények nem elég radikálisak, ha a mozgalmak nem elég tömegesek, ha a harcok nem elég gyakoriak és reménytelenek. Mert lehetséges egy még nagyobb probléma. A szocializmus válsága a XXI. század első évtizedében a nyugati társadalmak többsége számára annak a képességnek az elvesztése, hogy figyelmen kívül tudjuk hagyni a fennállót, amikor saját céljainkról, vágyainkról, lehetőségeinkről van szó.

ESZMETÖRTÉNET

A Kommunista Kiáltvány titka (2011)

A XXI. század elejéről visszatekintve ugyanakkor nyilvánvalónak látszik, hogy a Kiáltványban valamifajta kommunista szellemiséget kereső próbálko­zások ellen éppen úgy számtalan érv felhozható, mint azokkal szemben, akik bolsevik értelmezési keretben egy új párttípus leírását keresték Marx legismer­tebb művében. Ezért is fontos észrevenni, hogy mindvégig lehetőség lett volna egy harmadik értelmezési irányra — amelyet eddig csak nyomokban használtak ki a különböző rekonstrukciós kísérletek. Ennek lényege tömören, hogy míg a lenini szemléletmód a „kommunista PARTOT”, a nyugati marxizmus szer­teágazó irányzata a „KOMMUNISTA pártot” kutatták a szövegben, addig megválaszolatlanul maradt a kérdés, hogy mi is tulajdonképpen az a „KOM­MUNISTA PART”, aminek a kiáltványát Marx megfogalmazta. Hiszen a szövég címe nem a „kik azok a kommunisták, és mit akarnak”, de még csak nem is az, hogy „párt és forradalom ”…

KRITIKAI ELMÉLET

Kritikai gondolkodás és politika (2006)

A kritikai gondolkodás korszakait nem elsősorban azok a negatívumok jellemzik, amelyeket az egyes szerzők megfogalmaznak. A negatív utópia lényege – nehéz erre megfelelő kifejezést találni – talán a közeg, a korszak tökéletes beleépülése mindenbe, amitől esetleg megtagadását várhatnánk, éppen lényegileg megkerülhetetlen még a vele szembe helyezkedő cselekvés számára is. A Tömegember Kora nem azért problematikus, mert mindenkit eltömegesít a gyárrendszerű kapitalizmus, a specializáció és az árupiac – hiszen éppen a koncepciókat felvázolók képesek felül emelkedi korukon, tehát nem mindenki esik áldozatul. Azért problémás, mert a tömeges átlaglények veszik birtokba az emberi élet minden színterét, amelyek így nem azért borzalmasak, mert sok konform és üres zombi szaladgál bennük, hanem mert eleve az eltömegesedés világa épülhet csak belőlük – amelyben nincs mozgástere a nem-tömegesnek sem. Ezt emeli ki Kellner is egy másik munkájában, amikor is hangsúlyozza, hogy ez a közeg a társadalom közös terméke, tehát azok is részt vesznek az elnyomás újratermelésében, akiket „elnyomnak”.

KRITIKAI ELMÉLET

A technológiák rendszere (2005)

Koronavírus idejére egyik legkorábbi tanulmányom… A technológiákkal szembeni differenciálatlan és kritikátlan attitűdök lényegében a modern világ legnagyobb hazugság-struktúráját hozzák létre. Hogy ezt a sodródó nyugati középosztályok tagjai nem veszik észre, annak oka a mai világ érték-paradoxona: minél nagyobb a válság (érzete), annál jobban vágyik az egyén a technológia megváltására, akkor is, ha válsághelyzetét a technológiáknak köszönheti. Ennek a hazugságkomplexumnak az a magva, hogy az egyén, akit az elmúlt negyven évben hozzászoktattak ahhoz, hogy minden baj koordinálható a technika segítségével, most az új gondolkodásmód világában legfőképpen magát látja olyan problémának, amelyre a megoldást keresni kell. Amennyiben úgy véli, ha bajok vannak, annak csak ő lehet az oka. Hiszen a technológia mesterséges kontextusában elvileg csak esélyek vannak, nem nehézségek. S ha ilyenek mégis adódnak, azt a technológia keretein belüli tökéletesítéssel javítani lehet. J. M Wise Exploring Technology and Social Space című írásában ennek nevében már egyenesen a technológia „laissez-faire” elméletéről beszél, amelyet az értéksemlegesség és ön-fejlesztés képessége beavatkozás nélkül is megfelelően működtet. A technológia ideológiája azzal válik totálissá, hogy nem csak azt ígéri, hogy új célok és értékek szinte korlátlan tárházát kínálja a belépés a technológia kontextusába, de azt is, hogy rendelkezik olyan semleges és adott önjavító kapacitással, amely minden saját bázisán keletkező problémát ki tud küszöbölni. Mint a számítógép szoftver, amely a tesztelés során minden jelentkező lehetséges problémára kínál megoldást, mégpedig a szoftver módosításával.