Az elmúlt két évtizedben idehaza mind a marxológia, mind az ideológia-elméleti kutatások esetlegesek, vagy egyenesen szünetelnek. Ennek is köszönhetően olyan új kanonizált Marx-értelmezések látszanak kialakulni a magyar szellemi életben, amelyek messze esnek a kortárs marxista és marxológiai vitáktól.

Néhány olvasnivaló Marx-kutatásaimból:

Az egyik ezek közül a harmincas-ötvenes évek antimarxizmusára alapoz és elsődleges céljának tekinti Marx intellektuális megkérdőjelezését és a létező szocializmusok előfutárának láttatják őt. A másik egy olyan antikapitalista gondolkodóként mutatja be Marxot, akit az előző rendszerben meghamisítottak, de aki a rendszerváltás utáni újkapitalizmusban elméletileg rehabilitálható és politikailag aktualizálható. Mindkettő (bár különböző előjellel) alapvető elemeket emel át a marxizmus-leninizmus készletéből, ezzel gátjává válva a friss szellemi vitáknak. A harmadik fő narratíva szerint Marxot vissza kell helyezni a német idealizmus és a hegelianizmus kontextusába, a német szellemtörténetbe. Ez a Marx-kép azért igen erős, mert a rendszerváltás előtt – köszönhetően Lukács Györgynek, majd az iskola felbomlásának – a marxológiának csak a filozófiában volt egyáltalán mozgástere a hivatalos államideológiához képest. A dialmattal szembeni kutatások tehát már a nyolcvanas években beindultak, mára újraalkotva és kanonizálva „marxi filozófiákat” és rendszereket. Ráadásul ma újra csak a filozófia-oktatásban és a szakfilozófiai kutatások mellékszereplőjeként maradt hely egy akadémiai Marxnak; nyilván ezzel meg is határozva ennek az értelmezésnek bizonyos szűkösségét.

 

Mindig fontos volt számomra, hogy írásaimat egy általános intellektuális pozíció keretében helyezzem el, amelyet az Epilógusban jeleztem is és amelynek fő inspirálói Fredric Jameson, Jean Baudrillard, Zygmund Bauman, Antonio Negri, Terrell Carver, Etienne Balibar, vagy éppen Slavoj Zizek. Disszertációm megírása során azzal kellett szembenéznem, hogy a hazai „közös tudás” Marxról több szempontból évtizedekkel lemaradt a nyugati Marx-kutatástól. Egyrészt nélkülözi a reflexiót az elmúlt négy évtized marxizmusának belső fejlődésére, különösen az akadémiai világban zajló pezsgő szellemi vitákra. Márpedig a Marx-értelmezések és marxológiai kutatás fő színtere és kihívója ez az intellektuális mező volt nyugaton. Másrészről orientációja alapvetően német-magyar, miközben az elmúlt két évtized globális fejleményei miatt az angol-francia nyelvterület lett a húzó régió a marxológiában is. Harmadszor: a Marx-kutatás nyugaton mindvégig része volt az általános szellemi-politikai folyamatoknak, ami idehaza egyfajta furcsa elméleti konzervativizmus és provincializmus falaiba látszott ütközni.  Negyedszer: nyugaton a marxológia már évtizedekkel ezelőtt levetkezett sok olyan ballasztot, ami lehetetlenné tett volna bizonyos manővereket és új kutatási irányokat – ezek között első helyen az egymással szemben saját Marxát kereső és önmagát politikailag igazolni igyekvő marxista és antimarxista pozíció megszűnése a legfontosabb. Ma már Marx mindenki számára fontos lehet, mivel a tágan vett marxisták (sok esetben radikálisnak, a kritikai elmélet hívének, globalizációkritikusnak, vagy baloldalinak, liberter kommunistának és posztmarxistának nevezve magukat) és nem marxisták elfogadják egymásról, hogy valamennyien részesei egy demokratikus, a létező szocializmustól és a marxizmus-leninizmus szellemiségétől önmagát elhatároló konszenzusnak. Végezetül: a nyugati Marx-értelmezések és kutatás fő hangsúlya a szakfilozófiáról évtizedek óta átkerült a társadalomtudományokra és a társadalomelméletre – persze egy markáns politikai gazdaságtani irány is jelen van, különösen a jelenlegihez hasonló krízisidőszakokban.

Marx körül minden megváltozott, az értelmezések, viszonyulások, nézőpontok extrém módon megsokszorozódtak. Véleményem szerint ebben a helyzeteben Marx posztmodern szemlélete nem csak kívánatos, de elengedhetetlen is egyben. Ezért míg könyv bevezetője olyan posztmodern Marx rekonstrukciót ígér, amelyben „feltárul a gondolkodó elméleteinek eddig rejtett sokszínűsége és eredetisége” és napjainkban is inspiráló és megkerülhetetlen filozófusként mutatja be Marxot, addig a tanulmány végső következtetése az, hogy Marx életműve véglegesen lezárult és „nem folytatható”. Eszerint Marxot elméletileg le kell magunkról választani, mert jelentősége kimerül a múlt megértésében.”

 

Ez a mai marxizmus egyik központi dilemmája ugyanis: hogyan lehetséges „marxistának” lenni, ha a hagyományos értelemben nem lehet. Az Epilógusban a könyvet igyekeztem elhelyezni ebben a gondolati mezőben: úgy véltem, hogy a közvetlen Marxhoz kapcsolódási utak helyett ma már csak a közvetettek lehetségesek. Hogyan lesz Marx megkerülhetetlen és inspiráló, ha elméletileg leválasztjuk saját korunkról? Nos, szerintem ebben nincs ellentmondás: Marx ebben a viszonyulási módban nem más, mint akihez képest beszélnünk kell saját korunkról. Számomra ő volt az első, aki helyén kezelte és sokszínűen elemezte azt a tényt, hogy az ideológiának a modern társadalmi integrációban központi helye van. Ezért megkerülhetetlen és inspiráló sokfajta elmélete és nézőpontja mindenki számára, aki a jelen hasonló folyamatait kutatja és a például a kapitalizmus „érthetetlen stabilitását” próbálja megérteni. Ezt a viszonyulást tükrözi Antonio Negri munkássága, aki a marxi proletár lázadó potenciálját, szabadság és öntevékenység vágyát keresi a későbbi időkben. A mass worker, a social worker, vagy a biopolitical worker olyan portréit vázolva fel, amit a hajdani proletar portréja mellé tehetünk – mindegyik új jellemzőkkel, potenciálokkal, amire Marx nem is gondolhatott. Jean Baudrillard számára Marx a XIX. század logikáinak, felbomlásuknak és következményinek leírója – akihez képest kell beszélni a mai korról.