ÖSSZES VÁLOGATOTT TANULMÁNY

Válogatott tanulmányok

  • Lázadás, vagy forradalom? 68-ról a nosztalgián túl

    Ahogyan az várható is volt, az elmúlt hónapokban igencsak megszaporodtak a negyven évvel ezelőtti eseményekre emlékező írások és riportok a médiában. Mintha a kultúripar nem csak 1968-at, de 68 emlékezetét is integrálta volna. Talán ennek is köszönhető, hogy a különböző jubileumi emlékezések szinte mindegyike a Che Guevara-pólók perspektívájából tekinti a történteket: büszkén állítva az elkorcsosult jelennel szembe a diáklázadások nagyszerű időszakát. David Judd jól érzékeli Against Nostalgia című cikkében: a mai szemlélőnek olybá tűnhet, mintha a négy évtizeddel ezelőtti események nem ezen a bolygón játszódtak volna, mintha csupa szuperhősök szaladgáltak volna akkoriban, mintha egy rossz hollywood-i movie forgatókönyvét ismertetnék vele. A mozik nagy kasszasikert ígérő filmeket játszanak az évforduló apropóján, a régi sztárok egyszer még megvillanhatnak. Konferenciákat, szabadegyetemeket, kerekasztal-beszélgetéseket tartanak, könyvek, zenei válogatások és emléktárgyak sokasága árasztja el a standokat. A „nagy generáció” nyugdíjba ment, s érdekeseket mesél a régi időkről, mint nagymamáik anno. Mindebben már idol-gyártás sincsen, csak a megidézés negédessége. A Rolling Stones élő múzeum, amelyre ha jegyet váltunk, garantált az élmény, a szórakozás, a varázslat. És mikor nézzük meg, ha nem éppen most? De ez már nem hatvannyolc, hanem az évfordulós showbusiness varázsa. Az ilyen jellegű évfordulóról-évfordulóra ismétlődő jelenségekben könnyedén fellelhetünk egyfajta közös tendenciát, vagy koreográfiát. Ám ahogyan múlik a divat – az érdekesség, az újszerűség, a felhajtás – a dolog szép lassan érdektelenné válik. Ma már senkit nem izgat, hogyan integrálta a fogyasztói társadalom azokat a szubkultúrákat, amelyek éppen ellene léptek fel. Senkit nem hoz lázba, a diáklázadások szereplői hogyan váltak jól menő cégek vezetőivé, sikeres politikusokká, vagy éppen bankrablókká és ikonokká. Csak pillanatig tartanak számot a kereskedelmi csatornák nézőinek figyelmére a mindennapok véres tragédiái a barikádokon, az utcán, az egyetemeken – akárcsak a nosztalgia-slágerlisták az akkor fontos dalokból összeállítva.  Ami akkoriban skandallum volt, ma megszokott, jobbára unalmas és elavult is már. 68 mintha a történelemkönyvekbe kívánkoznék.   „AGAINST NOSTALGIA”: 68 BARÁTAI ÉS ELLENSÉGEI   Egyre sürgetőbb a kérdés: mit kezdjünk hatvannyolccal? Közhelyszámba megy, hogy a hajdani felfordulás szimbólumai, tárgyai, tevékenységei, újdonságai részévé váltak életünknek, a világ nem olyan, mint amilyen korábban volt. És hogy minden, ami „(poszt)modern” 68-nak köszönhető. A hosszú haj, a farmer, a rockzene, a szexuális poligámia (hála persze a fogamzásgátlóknak is), a konzervatív erkölcsöt felülíró kötelező fiatalosság, vagy éppen a különböző fesztiválok mind-mind részei annak az eredettörténetnek, amely a nagy generáció kivételes ifjúkoráról szól. A nagy öregek hajdan volt partizáni büszkeséggel mesélnek a régi időkről, nosztalgiájuk azonban a kispolgári középosztályba belefulladt valamikori…

  • Marxizmus az osztályharc után. Ernesto Laclau és Slavoj Zizek vitája a populizmusról (2017)

    TELJES SZÖVEG A kétezres évek első éveiben heves és egymás alapvető megkérdőjelezésétől sem mentes polémia bontakozott ki Slavoj Žizek és Ernesto Laclau között a populizmus kérdése kapcsán. Ebben a tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy a két szerző elméleti pozícióját rekonstruáljam. Kiindulópontom szerint a vita kontextusát a marxizmus politikaképének válsága adja, alapkérdése az volt, hogy az úgynevezett „osztályizmus” elvetésével párhuzamosan az osztálypolitika minden formáját el kell-e vetni, vagy az újrafogalmazható az új évezred körülményei között? Az osztályharcnak nincs folytatása, vagy átváltoztatható valamilyen új osztálypolitikává? Az írás első részében bemutatom, Ernesto Laclau hogyan érvel amellett, hogy a radikális baloldal politikaképének újraalapozását a populizmus elmélete menték lehet csak elvégezni. Álláspontom szerint Laclau az osztályok koncepcióját eleve hibásnak tartotta, amely miatt a marxisták nem vették észre a politika tényleges logikáját. A populizmus elmélete azonban Laclau szerint nem csak a globális kapitalizmus politikai természetét ragadja meg, de azt is állítja, hogy ez a logika univerzális dinamikájának köszönhetően alkalmas a radikális baloldal politikai újraalapozására is. Žizek ezzel szemben úgy véli, hogy Laclau populizmus-koncepciójának ára a liberális kapitalizmus posztmodern apologetikája, a forradalmi politikáról való lemondás. Úgy gondolja, hogy nem az osztályelméletnek a populista elméletre cserélésére van szükség, hanem annak olyan új változatára, amely alkalmas mind a populista jelenségek magyarázatára, mind egy új osztálypolitika megalapozására. Žizek ennek kapcsán felvázolja saját osztálytopográfiáját, majd amellett érvel, hogy a populizmus nem más, mint „a lacani értelemben vett Szimbolikus és Fantázia osztály közötti harc speciális terméke”. A tanulmány konklúziója szerint a mából visszatekintve Žizek és Laclau szövegeire, a Contingency, Hegemony, Universaltity a radikális baloldali politikának két olyan paradigmáját kínálja, amely egyre alkalmazhatóbbnak tetszik a globális-posztmodern kapitalizmus jelenségeinek leírására – különösen napjaink menekültválságának és a jobboldali populisták előretörésének időszakában. Kulcsszavak: populizmus, osztály, poszt-marxizmus, globalizáció, középosztály, identitás, posztmodern-liberális hegemónia Az elmúlt évtizedek fejleményeinek tükrében vitathatatlan, hogy a marxizmus nem csak hogy nem tűnt el a történelem süllyesztőjében (ahogyan azt sokan remélték ellenfelei közül), de izgalmasabb és sokszínűbb módon volt jelen, mint valaha. Mindezt a marxiánus intellektuális hagyomány ”posztmodernizálódása” tette lehetővé: a marxizmus megszűnt egységes narratíva, tudományos elmélet, vagy politizálási mód lenni, elvesztette intellektuális elkülönültségét, sok esetben még külső bírálóinál is kritikusabb saját forrásaival és korábbi képviselőivel szemben. (Carver, 1999) Ezzel párhuzamosan kétségtelenül létrejött legalább négy terület, ahol ez a „marxista posztmodern” nem csak hogy visszanyerte az eredeti elmélet korábbi virulenciáját, de bizonyos értelemben rátalált saját politikai újrakezdésének esélyeire is. Először is – ahogyan azt Clint Burnham megfogalmazza – az elmúlt évtizedekben a marxizmus a…

  • Reflexív baloldal, Globális baloldal, Futurobaloldal: a forradalom a 21. században (2016)

    TELJES SZÖVEG A lukácsi forradalomelmélet számtalan szerteágazó kérdésfelvetése és problematikája közül nem véletlenül a „forradalom aktualitásának” tézisére vetül a legnagyobb figyelem az elméleti szakirodalomban. Egy olyan időszakban, amelyben az igazán érdekes kérdés már nem annyira az, hogy „hogyan legyünk marxisták?”, sokkalta inkább, hogy „hogyan lehetünk máshogy marxisták?”, ez talán nem is lehet másként. A forradalom aktualitásának lukácsi koncepciója ugyanis nem egyszerűen egy aktuálpolitikai diagnózis, vagy éppen a világforradalom eljövetelébe vetett hit elméleti kifejeződése. Egyre többen vélik úgy, hogy ez a fogalom egy új, az addig megszokott marxista pozíciókkal gyökeresen szembe helyezkedő nézőpont kikristályosodási pontja volt, amely nem csak hogy nagy hatást gyakorolt az elmúlt évtizedek szellemi-politikai vitáira, de alapvetően változtatta meg a Marxról kialakult képet is (Feenberg, 1989: 145.). Tom Rockmore szerint ez a lukácsi neo-marxizmus elsősorban az addigi marxisták „engels-izmusával” áll szemben. Rockmore úgy véli, hogy már elsőre is szemet szúr, hogy Lukács még leginkább kontrollált időszakaiban is folyamatosan kritizálja Engels különböző elgondolásait és kárhoztatja bizonyos túlegyszerűsítések és félreértések elterjedéséért a marxista hagyományban. Ez az elem talán a húszas évek első felében van a legerőteljesebben jelen, amikor Lukács egyenesen Engels fő hibájának tekinti egy anti-hegeliánus és anti-politikai Marx-kép felvázolását, amely szerint a marxizmus állítólagos atyja „Feuerbach felfedezéseiből kiindulva az idealista pozíciót materializmusra cserélte, a filozófia helyére a tudományt állította és azok helyett az elméletek helyére, amelyek csak ideologikus reflexiók voltak a gondolkodó társadalmi helyzetére, egy objektív és forradalmi elméletet állított, amely túlmutat a kapitalizmus és a hegemonikus viszonyok korlátain” (Rockmore, 2011: 36). Lukács a forradalom aktualitásának koncepciójával kora „ortodox” marxistáival helyezkedett szembe, akik a kapitalizmus fejlődésének tudományos elméletét kívánták megkonstruálni Marx szövegeiből. Egy ilyen pozitivista projekt számára nyilvánvalóan azért válhatott a német gondolkodó fő művévé A Tőke, mert ez kínálta a hasonló konklúziót: a kapitalizmus valóságában élünk, de ennek a rendszernek a működése teljes egyértelműséggel és szükségszerűséggel saját felbomlását vetíti előre, társadalmi konzekvenciái forradalomhoz vezetnek. A Lukács által „támadott” marxista nézőpont a forradalmat a jövő valamely eseményének tekinti, amely kapcsán csak bizonyosságunk lehet – a marxi pozitivista tudomány előrejelzései, a történelmi materializmus sematikus történetfilozófiai kerete, az osztályharcok transzcendens elmélete; vagyis a tulajdonképpeni marxi teoretikus eredmények. A forradalom egy olyan jövőbeli esemény, aminek el kell jönnie, amikor a jelen apályhelyzetét a forradalmi dagály váltja majd fel. Jól ismerjük ezt a gondolati stratégiát az elmúlt évtizedek radikális baloldali irodalmából a neoliberális globalizáció kritikája kapcsán. Az az elméleti pozíció például, amelyet Zygmunt Bauman vagy Georg Ritzer „negatív globalizációnak” nevez, szinte egyeduralkodó helyzetbe…

  • The reflexive Left, the global Left, the futuro Left? The actuality of the revolution as it is interpreted by Lukács in the 21st century (2017)

    Kiss, Viktor:  The reflexive Left, the global Left, the futuro Left? The actuality of the revolution as it is interpreted by Lukács in the 21st century. In: Balazs Bocskei (ed): The Infinity of Revolution. Georg Lukacs’s Political and Social Theory. Budapest. L’Harmattan Publishing, 2016. 186-215 Abstract. The Lukács’s theory of the actuality of the revolution sets out from the thesis of the “presence of the revolution”. In the first part of the study I argue by the fact that the works of Lukács in the twenties can also be interpreted as the attempt of drafting the revolution doctrine in which the Hungarian philosopher is studying the relation of the dimension of the so-called daily, the world historical and that of the constituent actuality to each other. In the second part of the study I put the question whether this frame of notions could be a starting point for the analysing position today. In my opinion, the precondition of this is that the original point of view of the “world historical actuality” should change to “historical actuality”: the presence of the revolution does not mean for me the theoretical hypothesis of the existence of a possible/probable world historical option to be realised, just the force and unavoidableness to change and revolutionize the existing political order. In the third part I try to interpret the phenomenon of the new millennium with the assistance of Lukács’ categories of the actuality of the revolution. In my opinion the present situation can be described along the theoretical scheme of the “three revolutions/the three Lefts”. In the course of this (1) I interpret the three situations that in the historical meaning result in the force of becoming revolutionised, the three inertial forces that weigh heavily on the existing political order. In parallel with this (2) I introduce the constituent logics, along which the revolutionary subjects of our days are developing and are crystallizing out – in the form of the reflexive Left, the global Left and future Left. I analyse it in details how the big political blocks of the “avoidance of changing” and the “changing” that oppose each other are being developed. According to the conclusion of the study, the revolution which is awaited by the Marxists (so did Lukács too), will never arrive any more – however, the revolution theory of Lukács can offer some help to the “big start again”. Key words: revolution…

  • Politika a Spektákulum korában – Debord, Kellner, Baudrillard (2016)

    TELJES SZÖVEG A tanulmány kiindulópontja szerint a radikális társadalomkritika napjainkban tapasztalható elbizonytalanodásának okai között központi helyet foglal el a „valóság válságának” problematikája. A radikális társadalomkritika egyik első számú politikaelméleti pillére az ideológia látszat-valóság modellje volt. A látszat eszerint ideológiakritikai fogalom: eredetileg azokat a tapasztalatokat, gondolatokat, képeket és érzületeket jelenti, amelyekre az adott kor önmagával kapcsolatos illúziói épülnek – ezek fontos szerepet töltenek be a hegemonikus és igazságtalan társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok fenntartásában. Ez a nézőpont nagy népszerűségre tett szert a szélesebb társadalomtudományi értelmiség és a politikával foglalkozó elméletek körében is. Vonzerejét az adta, hogy radikális politika reményei a valóság intellektuális feltérképezéséhez, annak leleplező erejéhez kapcsolódtak, vagyis ahhoz a feltételezéshez, hogy a valóság tényeinek és valódi folyamatainak előbb-utóbb meg kell törniük a fennálló uralkodó nézetek primátusát és a korszak politikai küzdelmeinek alapjává kell válniuk. Az elmúlt évtizedekben az ideológia látszat-valóság modelljének vonzereje látványosan csökkent a társadalomtudományokban, aminek véleményem szerint három oka van. Először: a posztmodern ismeretelméleti szkepszise a valóság megismerhetőségével kapcsolatban. Másodszor: a társadalomelmélet interpretatív fordulata, amely az ideológiaelmélet középpontjába a valóság elfedése és konstrukciója helyett a realitástól „független” diszkurzív, imaginárius és jelentés-formációk (meaning formations) elemzését állította. Ebben a tanulmányban az ideológiakritika látszat-valóság modellje elbizonytalanodásának harmadik fő komponensét kívánom a középpontba állítani. Eszerint napjainkra a valóság leleplező erejébe vetett általános hit veszett el, vagyis megerősödött az a meggyőződés, hogy a későkapitalizmusban/posztmodern társadalmakban a valósággal „valami történt”. Írásomban Guy Debord, Jean Baudrillard és Douglas Kellner teoretikus innovációit kívánom bemutatni a valóság problémássá válásának kérdésköre kapcsán. Arra a kérdésre keresem a választ, hogy elgondolásaik szerint hogyan fogalmazható újra napjainkban a valóság és a látszat viszonya. A tanulmány elsősorban elemzéseik politikaelméleti vonatkozásaira koncentrál: a tanulmány fő tézise szerint ugyanis Debord, Baudrillad és Kellner elsődleges célja, hogy alkalmassá tegyék az ideológia látszat-valóság modelljét a politika folyamatainak és működésének megértésére saját korukban, illetve lehetővé tegyék a radikális politizálás újraalapozását ennek alapján.     A tanulmány a Politikatudományi Szemle 2016. 2. számában jelent meg. Politika a spektákulum korában Guy Debord, Jean Baudrillard, Douglas Kellner és az ideológia látszat/valóság-modelljének válsága Kiss Viktor   Az elmúlt közel két évszázad radikális társadalomkritikái intellektuális és impulzív erejüket sok esetben kétségtelenül a leleplezés aktusából, a valóságnak a látszattal szembeni bemutatásából merítették. Ez elsősorban egyfajta realista tudományos irányultságot jelentett: az egyre inkább teret nyerő, a felszíni összefüggésekre koncentráló pozitivista tudományeszménnyel szemben úgy vélték, hogy a mélyebb folyamatokat, a dolgok valódi lényegét csak az elmélet, a kritikai kívülállás pozíciója mutathatja föl. A radikális társadalomkritika etalonja ebben…

  • Antonio Negri és a posztmodern forradalom (2016)

    ELŐZETES Nem az a kérdés, hogy szükség van-e a politika realista szemléletére – mondja Antonio Negri a Multitude utolsó lapjain, a radikális demokratikus politikai stratégia problematikája kapcsán – hanem, hogy hányféle politikai realizmus létezik egy időben? „A politikai realizmus túl gyakran kapcsolódik konzervatív, vagy reakciós világképekhez olyan fogalmi alapokon, mint az erő, a hegemónia, vagy a szükségszerűség. Thuküdidész dialógusától Churchill emlékirataiig a politikai realizmus az erőt általában politikai döntő tényezőként ünnepli, de ma már ez a nézőpont inadekvát. A forradalmi vágy soha nem kevésbé realista, mint a reakciós szándék: Saint-Just Metternichnél, Lenin Kornyilovnál, Mao Csang Kai-seknél nem volt kevésbé realista. A forradalmi realizmus alapja ugyanakkor nem annyira az erő koherenciája, mint a forradalmi vágy rendíthetetlenül változást követelő mechanizmusai. Az erő, amit a forradalom szervez és létrehoz, nem a folyamatok elején jelenik meg, hanem a végén: a forradalmi realizmus termeli és reprodukálja a forradalmi létrejövés folyamatát és burjánzani engedi a forradalmi vágyat. (…) Machiavelli óta tudjuk, hogy egyszerre minden pillanatban legalább kétféle realista szemlélete lehetséges a politikának: egy reakciós realizmus és egy forradalmi realizmus.” (Negri-Hardt, 2004:356) Ebben a tanulmányban arra vállalkozom, hogy a politikai realizmus problematikája felől olvassam újra Negri életművét. Kiindulópontom szerint ez a kérdéskör egészen a kezdetektől jelen van életművében, ugyanis az Operaismo mozgalom egyik központi teoretikusaiként már a hetvenes években is arra vonatkozott a klasszikus marxizmussal szembeni kritikájának egyik döntő iránya, hogy – ezt a mai fogalmat használva – Marx és a marxisták nem voltak „politikai realisták”, pontosabban „antipolitikai realisták” voltak. A tanulmányban azt a folyamatot kívánom bemutatni, aminek során Negri a neomarxista – vagyis a politikára vonatkozó autonóm marxista nézőpont hiánya által inspirált – „politikaelmélet” projektjétől a kétezres években eljut egy poszt-marxista politikai ontológia megkonstruálásáig. A tanulmány második felében amellett érvelek, hogy Antonio Negri a kilencvenes évektől egy lépéssel tovább halad a posztfundacionalista elmélet és a „spekulatív baloldal” legtöbb képviselőjéhez képest, amennyiben szerinte a realista politikai ontológia feladata a globális baloldal dekonjunktúrájának idején sem lehet „csak” a forradalmi politika lokalizációja, hanem a forradalmi realizmus megalapozása kell legyen. Negri eszerint azért is kívánja a „politikai realizmus” nézőpontját egy „forradalmi realizmus” nézőpontjára cserélni, mert számára csak így garantálható a megszabadulás a reálpolitika kísértetétől, ami a klasszikus baloldal, a létező szocializmusok számára végzetesnek bizonyult és ami a posztmodern forradalmak időszakában végérvényesen inadekváttá vált. Az antipolitikai realizmuson túl: a történelmi objektivizmustól a politikai harc autonómiájáig Álláspontom szerint Negri a hetvenes évektől a marxista politikai realizmus hiányát és féloldalas jelenlétét kritizálja. Úgy…

  • “Tudják, de mégis teszik” – Slavoj Zizek és a kapitalizmus, mint ideológia (2014)

    TELJES SZÖVEG Slavoj Zizek napjaink egyik legnépszerűbb filozófusa és kultúrkritikusa, a radikális baloldal egyik első számú teoretikusa. Ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy a zizeki életművet egy sajátos kiindulópontból rekonstruálja: állításom szerint ugyanis annak középpontjában a hagyományos marxista ideológiakritikai pozíció „marxofreudista” újraalapozása áll. Zizek szerint a hagyományos marxista elméletben alapvető jelentőséggel bír az „ész cselének” (cunning of reason) hegeli-marxi-engelsi koncepciója, amely a „nem tudják, de teszik” parafrázisban foglalható össze. Véleményem szerint Žižek hasonlóan jár el az ideológia fogalmával, mint a klasszikus marxizmus egyéb fogalmai – az osztály, a tőke, a fetisizmus, az elidegenedés, a fogyasztás, a szükséglet stb. – esetében: megkísérli a lacani-freudi elméleti keret segítségével újrapozicionálni és újrakonstruálni azt. Ennek során szakít a kapitalizmus mindenfajta exkluzív és univerzális marxi elméletével és azt állítja, hogy a társadalom tagjai pontosan értik és ismerik a rendszer működését. Ezért az ideológia jelentése ma a „tudják, de mégis teszik” formulája segítségével határozható meg. Ezzel párhuzamosan a pszichoanalízis számára nem csak azokat a területeket hagyja meg, amelyekkel kapcsolatban a marxista elmélet elégtelennek bizonyul: a marxizmus „kapitalista termelési mód” koncepcióját egy freudi és lacani gyökerű „kapitalista valóság” koncepciójára cseréli. Ez a „kapitalista valóság” magában foglalja a társadalmi gyakorlatok teljes spektrumát, vagyis a különböző gyakorlatok (gazdaság, kultúra, család, szabadidő stb.) olyan rendszereként írható le, amit az ideológia tart egyben és működtet. A tanulmány további részében bemutatom, hogyan írja le Zizek a posztmodern kapitalizmus ideológiai logikáit a fetisisztikus, a cinikus és a poszttraumatikus ész analízise kapcsán. Ezen esszé konklúziója szerint Zizek úgy azonosítja be korunk politikai alapszituációját, mint aminek alapja a nyugati társadalmak „kapitalista valóságának” (capitalist reality) és a globális kapitalizmus Valósának (Real) viszonya.   A teljes szöveg letölthető ingyen: Follow me on Academia.edu   „Tudják, de mégis teszik” – Slavoj Žižek és a kapitalizmus mint ideológia A kapitalizmus ideológiaellenességének feltételezése nyilvánvalóan hamis – az az állítás, hogy a kapitalizmus semleges társadalom, maga a legtisztább értelemben vett ideológia. Mégis van némi igazság benne. Ahogyan ugyanis Alain Badiou írja, a kapitalizmusnak tényleg nincsen saját globális értelemben vett civilizációja, sem olyan életrendje, amely értelemmel tölthetné meg. A kapitalizmus az első olyan gazdasági-társadalmi rend, amely detotalizálja a jelentést – nincs általános értelemben vett kapitalista világnézet, nincs univerzális tőkés civilizáció. A globalizáció tanulsága azonban éppen az, hogy a kapitalizmus képes hozzákapcsolódni bármelyik civilizációhoz és ideológiához a kereszténytől a hinduig vagy a buddhistáig. A kapitalizmus globális dimenziója csak a jelentés nélküli igazság szintjén érthető meg, mint a globális piaci mechanizmusok Valósa ((Žižek 2009a:…

  • A politika logikái – Ernesto Laclau és az ideológiakritika reorganizációja (2014)

    TELJES SZÖVEG Ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy Ernesto Laclau elméleti rendszerét az általánosnak tekinthető diskurzuselméleti megközelítés helyett az ideológia kérdéskörének középpontba állításával rekonstruálja. Álláspontom szerint ugyanis Laclau teoretikus projektjének centrumában a marxizmus dekonstrukciója áll, amely azzal az eredménnyel zárul, hogy a sztálinizmus rémtetteihez vezető és napjainkban inadekváttá vált radikális baloldali politika alapvetően nem más, mint a marxizmus sajátos ideológiakritikai pozíciójának következménye. Laclau szerint ennek meghaladásához az ideológiakritikai pozíció reorganizációjára van szükség. Úgy vélem, Laclau saját ideológiakritikai nézőpontjának társadalomelméleti megalapozását egy gramsciánus politikaelmélet és egy althusseri és lacani gyökerű „posztmodern” társadalomelmélet összekapcsolása során végzi el. A tanulmány fő tézise szerint Ernesto Laclau ideológiakritikája arra épít, hogy a politikait par excellence az ideológiával azonosítja, szemben az általa meghaladni kívánt marxista pozícióval, amely a politikait az ideológia kiküszöböléseként konstruálta meg. Laclau – ahogy az írás utolsó fejezeteiben bemutatom – ebből kiindulva nyújtja a kortárs politikai gyakorlatok ideológiakritikai elemzését. Célja megtalálni a „társadalmi” (social) válsága által életre hívott politikai logikákat (political), feltárni azok korlátait, következményeit. A tanulmány ezek közül kettő mutat be részletesen: az „új antagonizmusok” megsokasodásának szituációjára válaszul a nyolcvanas évektől jelen lévő „hegemonikus reartikuláció” logikáját, amely a Margaret Thatcher és George Bush nevével fémjelzett „antidemokratikus offenzívához” vezet. Másrészt a kétezres években megerősödő populista logikát, amely a globalizáció és a „fragmentált társadalmi igények” szituációja kapcsán jön létre. A teljes szöveg letölthető ingyen: Follow me on Academia.edu A politika logikái. Ernesto Laclau és az ideológiakritika reorganizációja A diskurzus fogalmának beemelését a marxista intellektuális tradícióba gyakorta tekintik Ernesto Laclau legfontosabb teoretikus innovációjának. Ennek az elméleti munkának a terméke eszerint egy olyan új, diskurzuselméleti alapon nyugvó politikai ontológia lett, amely materialista jellegéből adódóan felválthatja a marxizmus korábbi pozíciói és elméleteit. Az elmúlt évtizedekben formálódó laclaui diskurzuselmélet elsősorban Freud, Foucault és Saussure nézeteit továbbfejlesztve megkísérelte a valóságot konstruáló diskurzusoknak, a nyelvi játéknak, a jelentésadás folyamatának olyan „materialista” megalapozását nyújtani, amellyel a diszkurzivitást kiemelheti a nyelvi-retorikai mezőből és általános ontológiai szereppel ruházhatja fel. (Szabó, 2003, Torfing, 2004) Az argentin gondolkodó – Chantal Mouffe-fal közösen írt – Hegemony and Socialist Strategy című könyvében az úgynevezett posztmarxizmus egyik elsőszámú elméleti alapítójává lépett elő azzal, hogy a nyelvfilozófia, a posztstrukturalizmus és a posztmodern ismeretelmélet kortárs elképzelésire alapozva, a diskurzus kategóriájának nevében vizsgálta felül Marxnak és követőinek elméleteit. (Laclau-Mouffe, 2001) Célja, hogy megkérdőjelezze és leváltsa a marxizmus olyan tévesnek, illetve elavultnak bizonyult elemeit, mint az osztályharc, vagy a történelmi materializmus koncepciója. Ahogyan Simon Tormey és Jules Townshend fogalmaznak: „Laclau el kívánta…

  • Marx újratöltve: hegemónia-elmélet a Kommunista Kiáltványban (2014)

    TELJES SZÖVEG A marxi hegemónia-elmélet kapcsán hasonló problémával találjuk magunkat szemben, mint számtalan más fontos kérdéssel a német gondolkodó életműve kapcsán. Thomas R. Bates helyesen állapítja meg, hogy a fő nehézség abban rejlik, hogy mivel a hegemónia fogalmát maga Marx nem használta, inkább beszélhetünk értelmezői tradíciókról, mint szigorúan vett rekonstrukcióról a kérdéskört illetően. Bates jól látja az ebben a helyzetben rejlő ellentmondásosságot: egyrészről a hegemonikus viszonyok és folyamatok elemzése során ugyan alapvető konszenzus uralkodik abban a tekintetben, hogy melyek a hegemónia alapjellemzői a marxi felfogásban, másrészről azonban teljesen különböző módokon próbálják beazonosítani, hogy hol, miért és milyen módon jönnek létre és működnek ezek a folyamatok és viszonyok.1 Kevesen vitatnák, hogy a marxi elgondolásban a hegemonikus viszonyok három fontos ismérve azonosítható be. Először: a hegemónia nem a szereplők közötti aszimmetrikus pozícióból eredő erőfölényt és lehetőségeket jelenti önmagában, hanem olyan dinamikus viszonyokat és folyamatokat, amelyek éppen a közöttük lévő egyenlőtlen pozíciót tartják fenn és konstruálják.2 Másodszor: a marxi elgondolások rekonstrukciói egyöntetűen állítják a középpontba azt a passzust, amely szerint „az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kezében tartja, ezzel egyszersmind a szellemi termelés eszközei fölött is rendelkezik, úgyhogy ezzel egyszersmind azoknak a gondolatai, akik híján vannak a szellemi termelés eszközeinek, átlagban neki vannak alávetve”.3 Harmadszor: a marxi hegemónia elméletet minden értelmezője a „vulgármaterializmus”, majd a „dialektikus materializmus” cáfolatának tekinti, amennyiben Marx állítólagos gazdasági determinista nézeteivel szemben ezekben a filozófus a szellemi küzdelmeket és a politikai harcokat autonóm és történelemformáló szereppel ruházza fel. Eszerint egyetlen termelési mód, egyetlen társadalom sem működhet az elnyomottak és alárendeltek együttműködése, elfogadása, vagy önkéntessége nélkül. Nem egyszerűen a hatalmon lévők legitimációja szükséges tehát, hanem a társadalom valamifajta közös tudatának létrehozása.4 A HEGEMÓNIA MARXI HÁROMSZÖGE FELÉ A különböző értelmezők között elsősorban nem is abban a kérdésben alakultak ki töréspontok, hogy mely társadalmi-politikai viszonyok tekinthetők hegemonikusnak, sokkalta inkább, hogy melyek azok a folyamatok és mechanizmusok, amelyek a hegemóniát létrehozzák és fenntartják. Az alapvető fogalmi háló mentén ugyanis a marxi hegemónia-elméletnek két nagy értelmezői tradíciója jött létre, amelyet talán gramsciánus és leninista hagyománynak nevezhetnénk. Antonio Gramsci szerint az embereket nem csak a gazdasági és társadalmi erők irányítják, hanem az eszmék is. Ernesto Laclau szavaival: „Egy uralkodó osztály létrejötte ekvivalens világnézetének megszületésével”. Gramsci elgondolása választ kínál a XX. század elejének kommunista mozgalmának legfőbb problémájára. Jelesül arra…

  • A teljesség politikája – Fogyatékosdiskurzusok és a normalitás ideológiája Magyarországon (2013)

    TELJES SZÖVEG Napjainkban hatalmas változások zajlanak Magyarországon a fogyatékosokkal kapcsolatos intézményi struktúrákban és a velük kapcsolatos jogi szabályozókban és társadalmi attitűdökben. Mára az úgynevezett „orvosi modell” mellett egyre inkább polgárjogot nyer az angolszász világban évtizedekkel ezelőtt lezajló emberi jogi mozgalmi hullám eredményeként megszületett „társadalmi modell” a sérült emberekhez való professzionális és politikai viszonyulás kapcsán.1 Fontos változások zajlanak a hagyományos nagy intézmények lebontása-átalakítása kapcsán és – főleg költségvetési megfontolásokból – előtérbe került a fogyatékkal élő személyek munkaerőpiaci és oktatási integrációja.2 Miközben sok minden változóban van, a fogyatékosok szituációját alapvetően határozza meg az a tény, hogy idehaza nem alakultak át lényegüket tekintve a fogyatékosokkal kapcsolatos diskurzusok. Bár üdvözlendő tény azok pluralizálódása és innovációja, a tanulmány tézise szerint folytatódik a fogyatékkal élők depolitizálásának bevett gyakorlata, amely a Kádár-rendszer gondoskodó-elrejtő gyakorlatában gyökeredzik és tovább él az elsősorban intézményi oldalról érkező szakpolitikai szereplők mentalitásában. A tanulmány első fejezetében kimutatom, hogy az idehaza jellemző diskurzív keretek mindegyike ellene hat annak (vagy egyenesen nem kívánatosnak tekinti azt), hogy a fogyatékosok (és segítőik-hozzátartozóik-barátaik) aktív szereplőként vegyenek részt a politikai küzdelmekben. Ezzel párhuzamosan a fogyatékosság kérdését is kivonják a politikai küzdelmekből, vagy csupán más politikai tematikák részeként-apropójaként jelennek meg. Azt tapasztalhatjuk, hogy idehaza a fogyatékos-ügy azzal a feltétellel válik egyre fontosabbá és kerül egyre inkább a figyelem középpontjába és az érintettek csak azzal a feltétellel kapnak nagyobb beleszólást ügyeik intézésébe, ha távol tartják magukat a politikaitól, mint a hatalommal történő konfliktusok, az érdekharcok, a speciális intézmények határait és a társadalmi konszenzus nyugalmát feszegető akciók és a nyilvános reprezentációk terepétől. A tanulmány későbbi fejezeteiben amellett érvelek, hogy a fogyatékosok diskurzív depolitizálása és a fogyatékosság kivonása a politikai mezőből azért igen veszélyes, mert a globalizáció korában a társadalmak posztmodernizációjának egyik sajátos következménye, hogy a fogyatékosság, a fogyatékosok szituációja egyre kevésbé orvosilag, gazdaságilag, vagy társadalmilag meghatározott. A fogyatékosság kontextusa ugyanis egyre inkább politikai jelleget ölt. A fogyatékosok helyzetéért mind nagyobb mértékben felelős politikai logikák sajátja univerzális jellegük, vagyis hogy a sérült emberekkel együtt olyan társadalmi csoportokat is érintenek, mint az idősek, a romák, a bevándorlók, a vidékiek, vagy éppen a kövérek, a lelki-mentális problémákkal küzdők, a szemüvegesek. A tanulmányban alapvetően két, a posztmodern korban központi szerephez jutó politikai logikát vázolok fel: a „normális én” és a „normál többség” megkonstruálásának mechanizmusait és ezek következményeit a fogyatékosokra nézve. Kiindulópontom szerint a fogyatékos-szituációt egyre inkább a nyugati társadalmak „normalizációs jellege” határozza meg, vagyis hogy „a normalitás tartja össze az egyébként dezorientált, atomizált és fragmentált tömegeket”….

  • Az ideológia négy klasszikus marxista felfogása (2010)

    TELJES SZÖVEG A klasszikus marxizmus négy, sok tekintetben egymásnak ellentmondó, más szempontból egymást metsző elméleti irányt tekintett Marx ideológiaelméleteiből levezethetőnek. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy e négy ideológia-nézőpont rekonstrukciója során nem négy egymástól elhatárolható, egymásról különböző természetű folyamatról van szó, tehát hogy ezek nem modellek a szó tudományos értelmében. Az ideológiának (1) hamis tudatként, (2) felépítményként, (3) világnézetként és (4) osztálytudatként történő megnevezése a marxizmusok számára sokkalta inkább volt olyan intellektuális operáció, amely elméleti pozíciókat, politikai reményeket, kérdésfelvetéseket és gyakorlati alapállásokat sűrített. Ennyiben tehát a marxizmus klasszikus ideológia-felfogásairól indokolt inkább beszélni – amelyek tiszta formában egyetlen szerző, vagy mozgalom tevékenységéből sem bonthatók ki. Ezt a rekonstrukciós kísérletet az inspirálta, hogy álláspontunk szerint éppen ezek a kikristályosodási pontok tették az ideológia marxi témáját alkalmassá arra, hogy a marxizmusok politikai-elméleti fejlődésében olyan központi szerepet töltsenek be – egészen napjainkig. Ezek – ahogy a szöveg második felében sorra veszem – az episztemológiai, az alap-felépítmény, a reprezentációs-kritikai és deskriptív-tudásszociológiai felfogás. 2011-es könyvem vonatkozó részlete most bővített formában olvasható. —————Marx&Ideológia című könyvem vonatkozó részletének bővített változata 2011-2015     Marx életműve kapcsán viszonylag korán felismerték, hogy az ideológia, a modern világ eme központi problémája, a filozófus figyelmét sem kerülte el. Ahogyan szinte minden követője és szimpatizánsa is kénytelen volt saját szituációjában szembenézni ezzel a kérdéskörrel: Lukács, Lenin, Gramsci, Mannheim vagy éppen Mao Ce-Tung műveiben lépten-nyomon előkerül a mozgalom viszonya a társadalom, a politika szellemi folyamataihoz. „A század első felének marxistái és marxizáló értelmisége óriási jelentőséget tulajdonítottak az ideológia fogalmának, amely [számukra] a hamis tudat elleplező erejét jelöli a külsődleges, nem megragadott, nem felderített valóságot illetően. […] Már magának az ideológiának ez a fogalma is azt a tudományos bizonyosságot kristályosítja ki, hogy az ábrázolásokat és beszédmódokat úgy kell olvasni, mint annak a valóságnak az álarcait, amelyet jelölnek és ellepleznek. A valóság és annak domináns ábrázolása közti feszültség áll ennek a nézőpontnak a középpontjában”, ami megszabja a politika esélyeit és feladatait.1 Ez a megközelítés persze messze nagyobb közegben hatott, mint a marxista mozgalmak vagy a kommunista politikai pártok világa – az értelmiség és a társadalomtudományok egésze számára is megkerülhetetlenné vált. Az előző század közepéig valóban nem volt kérdéses az értelmezők számára, hogy Marx az ideológia terminusát a „hamis tudat” szinonimájaként használta, ennek ellenére a marxi ideológiaelmélet recepciója kezdettől fogva nem tekinthető monolitnak. Az egyes szerzők is ingadoztak a különböző jelentéstartományok között, és a különféle irányzatokhoz tartozók elképzelései is alapvetően tértek el egymástól. Hiszen egészen mást értett…

  • Hat tézis az ideológiáról (2010)

    TELJES SZÖVEG 1. A hatalom nagyítója és a radikalizmus Én a magam részéről mindenképpen passzivista vagyok abban az értelemben, hogy rendkívüli gyanakvással fogadtam eddig is azokat, akik az „aktivizmus” kifejezést valamifajta aktívkodás értelmében használták. Valójában úgy vélem, hogy ez a rossz beidegződés a hetvenes-nyolcvanas évekből maradt vissza. Akkoriban a kelet-európai radikális értelmiségi-művész-aktivista réteg szinte belekényszerült a resistance egy sajátos formájába. Hiszen volt egy időszak, amikor ténylegesen egy monolit hatalom árnyékában kellett működnie, amely egyre inkább konzervatív jelleget öltött, a status quo bebetonozása érdekelte már csak, a túlélés – szó sem volt már a szocializmus reorganizációjáról. Ebben a helyzetben minden extrém módon felértékelődött: mivel nem lehetett semmit tenni, a legapróbb dolog is óriási tettnek tűnt. Elsősorban azért, mert a hatalom nagyított fel mindent és kezelt messze jelentőségén felül. Egy totalitárius, holt, bürokratikus, kiüresedett és reménytelen struktúrával szemben elég volt a „hatalom” legapróbb kritikája és máris készen volt a radikális-alternatív cselekvés. És manapság? A radikálisok továbbra is állandóan a hatalomra panaszkodnak, amely ellehetetleníti őket, amely minden eszközt monopolizált piszkos játékaihoz – ahelyett, hogy az alternatív kultúrákat, médiumokat és civileket támogatná. Csakhogy ez önbecsapás. Hiszen ma bajaink fő forrása nem a „hatalom”, hanem éppen az, hogy az ellenzékiség, az alternativitás, a radikalizmus önmagában már nem bír jelentőséggel. Egy röpirat, gyűlés, koncert, tiltakozás, kezdeményezés nem esemény, a résztvevőket nem szorítja perifériára a rendszer, oda a radikalizmus romantikája. Az aktivitás nem önérték többé, mert túl könnyen válik aktívkodássá.   2. A posztmodern társadalom ideológiai konszolidációja   A hetvenes-nyolcvanas évek radikálisainak élménye azonban nem csak a „hatalomhoz” kötődött, hanem az elnémított, leépített, passzív és néma társadalom, a gulyáskommunizmus mindennapjaihoz is. Úgy érzékelték, hogy az alternatíva vagy a társadalom „nélkül”, a társadalom „mellett” cselekedni – mint a máig is hihetetlen színvonalú underground és a rendszer réseiben nyomuló reformértelmiség. Vagy pedig várni a szociális-gazdasági krízis kiéleződésére és ezekre alapozva kiépíteni valamifajta politikai ellensúlyt – mint a lengyel Szolidaritás tette. Ebben a kérdésben is mintha megállt volna az idő. A radikálisok állandóan a társadalomra mutogatnak, amelyet – úgymond – elhülyítenek a sorozatokkal, a fogyasztással, amely nem szervezkedik a munkahelyen, nem utálja a rendszert és nem figyel az értelmes szóra. Az alternatívoknak mindenki konform. De hát ma már nem egy megfélemlítéssel depolitizált, szellemi mentális agóniába süllyesztett és mellékútjait kereső társadalommal állunk szemben. Azt hiszem, fájdalmas lesz megtanulnunk a leckét, amit nyugaton 1968 után megtanultak. Hogy a kapitalizmus, ha gazdasági értelemben állandó krízisekkel is küzd, mint társadalmi struktúra konszolidálódott. Az emberek…

  • Summary for Marx & Ideology

    BACKGROUND OF THE ANALYSIS  – MARX AFTER THE MARXISMS All over the word, the debates in the 90s were focusing on the thought that through the collapse of the existing socialism, the loss of popularity of the Western communist parties, throwing away the intervening state, the „conflict of distribution” falling into the background in the countries of the central capitalism and the disappearance of the working class the game for the paradigm of Marx was also up. The followers of the liberal democracies and those who were committed to the capitalism (just like Francis Fukuyama) proclaimed proudly that the existing word had no other alternative left, therefore, the greatest critic, Karl Marx, could be regarded as a „dead dog” from that time. However, before the end of the first decade of the 2000s all these seemed to have been changed radically. As a result of the dangerous discrepancies of the globalisation, the ill success of the neoliberal and the third road social democrat policies, then, especially the international credit crisis, Marx got at the center of attention again. The Marx-fan intellectuals who were crowded into a political ghetto and guarding the fire, the new activists grown up on the ruins of the old movements are trying to realise the reorganisation and renaissance of the Left that has been awaited for decades by using this interest and popularity. The starting point of this book can be a little bit wet blanket for them. Becoming uncertain, that has already inspired the attempts of the 70s too, led to the fact by the end of the 80s that, after the disappearance of the Marxist-Leninist phrases that became empty, simply no Marx remained that could replace the Marx-picture that has lost its worthiness and power—just the many-coloured and increased mass of thoughts of the „thousands of Marxism” (Wallerstein) that was born from the renewing projects. The same, even deeper crisis of interpretation of Marx enables the demand for Marx of today too that was also responsible for the recession of the 90s.  The relationship to Marx was until now determined by the position of interpretation that we can perhaps call as the „Marxian interpretation” of Marx.  Both the friends and the enemies of Marx, just one and all, regarded the Marxian way of interpretation as natural. So much so that, also the numbers of the post-modern writers determine their own positions accordingly – as…

  • Szerep és szocializmus – az alternatíva politikája (2009)

      „TÖBBNEK KELL LENNÜNK ÖNMAGUNKNÁL” TELJES SZÖVEG A szocializmus valamifajta romantikus válfaja nem véletlenül oly csábító a kelet-európai értelmiség számára évszázadnyi ideje. Régiónkban ugyanis a szükségszerűen kritikus és renitens entellektüel-lét (ismert történelmi hányattatottságunk körülményei közepette) nem egyszerűen gondolkodásmód, nem egyszerűen politikai-szellemi elkötelezettség, de tradicionálisan életforma és egzisztenciális, morális válasz és választás is egyben. Az elhivatott és meggyőződéses baloldali-kritikus gondolkodó, művész, forradalmár, lázadó, vagy éppen polgár ugyanis jobbára abból a helyzetértékelésből indulhat csak ki, hogy saját helyzete, illetve a társadalom nagy sorskérdései nem oldhatók meg a jelenlegi politika, a gyenge civil társadalom, az alig pislákoló mozgalmak, a mindent elfojtó hatalom és középszerűség, a tudomány, a szakértők és a nyilvánosság árulásának és szervilissé válásának, vagy éppen a manipuláció tökéletes rothasztásának, elmaradottságunk és tudatlanságunk időszakában. A romantikus szocializmus saját korának baloldalát pedig vagy „tudattalannak”, „hamis tudatúnak”, „visszamaradottnak és elavultnak” látja – vagy egyszerűen nem-létezőnek érzékeli. És önmagán kérné először számon a „valamit tenni kellene” kétségbeesett jelszavát. A szocializmus kelet-európai válfaját választó értelmiségi már csak ebből adódóan is egy sajátos „híd” szerepre vágyik – hiszen a szocializmus hívei errefelé mindig sokkalta többet kénytelenek remélni a lázadó alul lévőktől, az elégedetlenektől, az elnyomottaktól és a nyomorgóktól, mint amire azok „maguktól” vállalkoznának. A romantikus szocializmus kezdettől fogva abból az alapállásból kell hogy kiinduljon, hogy az alul lévők, elégedetlenek, elnyomottak és boldogtalanok mozgalmai csak akkor lehetnek sikeresek, ha többek tudnak lenni önmaguknál. Gyakorta árnyalatnyinak tetszik, amiről beszélünk, pedig mintha minden pillanatban jelen lenne és eluralkodna szocialisztikus gondolkodásunkon ez a követelmény. Az alakuló munkásmozgalom 1848 után arra építette propagandáját, hogy a baloldal csak akkor tudja sikerre vinni harcát, ha mindent alárendel annak, hogy bekapcsolódjon a nemzetközi osztályharcba, ha ugyanis megmarad az elszigetelt hazai törekvéseknél, a részsikereket amilyen könnyen adja a rendszer, olyan könnyedén el is veszi. Táncsics Mihály – miközben ezt a nézetet támadta doktriner volta miatt – úgy vélte, ameddig a feudális viszonyokat és a dualizmus rendszerét meg nem szüntetik, addig a nép nem lesz radikális, a munkásság nem lesz elég fejlett, hogy tényleges politikai tényezővé váljék. Később „kiderült” nem csak erre van szükség. A munkásmozgalomnak meg kell vívnia a polgári forradalmat is; ha a szocializmust aktualitásként akarja kezelni, nyugati szintű kapitalista viszonyok kellenek. A bérharc és a szakszervezet sikere az egész nemzet kulturális felemelkedését előfeltételezi. A szabadság csak akkor valósulhat meg, ha az elnyomottak lázadása társulni tud egy modernizációs alternatívával, amely politikai-társadalmi elmaradottságunkat is leküzdi. Az emberi, boldog társadalom víziója pedig csak abban az esetben vihető…

  • A leértékelt társadalom (2008)

    TELJES SZÖVEG Az új évezred első évtizedének végére – hosszas és fáradságos munkával – hasonló helyzetbe kormányoztuk magunkat, mint az előző rendszer párt- és bürokratikus elitjei a nyolcvanas évek második felére. A kései Kádár-korszak ideológiai-szellemi agóniája hajdanán a rendszer központi törekvéseinek folytatását éppúgy lehetetlenné tette, mint az irányváltást s ezek felülvizsgálatát. Ezzel párhuzamosan pedig a társadalomban ellenőrizhetetlen és egészségtelen ideológiai folyamatok indultak be, mindenfajta tényleges megújulás esélyét végzetesen aláásva. Az ideológiai erjedés maga alá temette a társadalom tagjait is. Hiszen gondolati krízisről nem csak akkor beszélünk, ha a konkrét, egyéni, partikuláris cselekedetekkel és célokkal kapcsolatban elvész az az igény, hogy egy általános magyarázó koncepcióban értelmezzék őket. Hanem akkor is – ami még ennél is veszélyesebb, amikor a társadalom tagjai úgy vélik, hogy a nyilvánosan hirdetett univerzális magyarázó- és rendezőelvek nincsenek fedésben a valódi történésekkel. Vagy mert a kedvező helyzetben lévő szereplők és csoportok szándékosan félrevezetésre és saját pozícióik kiaknázására használják a közkézen forgó eszméket, vagy mert ezen ideológiák gyökeresen ellentétesek az alul lévők, a többség, vagy az (úgymond) ésszerűen gondolkodó polgár elgondolásaival a világról – amelyeknek politikailag nem lehet érvényt szerezni. S kár lenne tagadni, hogy elmúlt évtizedeink magyarázóelveivel – a rendszerváltással, az integrációval, a felzárkózással, a globalizációval, a kapitalizálódással, a liberalizmussal, a demokratizmussal, a szakértelem és pragmatizmus jelszavaival, a plebejus alapállással, pláne a republikánus összetartozás pátoszával (például a cigánygyűlölet kérdésében), vagy éppen a baloldalisággal és a nacionalizmussal – éppen hasonló történt: nyilvános, hivatalos és megszokott ideológiáink minden hitele elveszett, minden mozgósító ereje odalett, s a társadalomtól elszakadt politika és a komprádor elitek szimbólumává váltak. Jelenlétüket nem kérdőjelezi meg, de nem is veszi túlzottan komolyan őket senki. IDEOLÓGIAI-SZELLEMI AGÓNIÁNK TERMÉSZETRAJZA Miközben persze Magyarország 1985–88-as és jelenlegi helyzetét badarság volna azonosnak tekinteni, mégis nagyban hasonlatosak azok a problémák, amelyek bénítják a politikum és a racionális diskurzus szféráját. Azzal együtt, hogy minden történelmi analógia sántít valamelyest, bízvást állíthatjuk: 1988-89 és 2008-09 között leginkább az a hasonlóság, hogy a hatalmon lévők és a társadalom egyaránt harapófogóba került. Mert miközben egyik oldalról a „felül lévők” ugyan felmérték, hogy a társadalom aktívabb részvétele nélkül már nem képesek úrrá lenni a problémákon, aközben képtelenek szakítani stratégiáikkal, hatalomgyakorlási technikáikkal és válságkezelő doktrínáikkal. Másik oldalról, az „alul lévők” éppen ez utóbbiak miatt váltak képtelenné a társadalmi-szellemi folyamatokban való aktív részvételre, a politikai kezdeményezésre és éppen a „felül lévők” személye, gondolatvilága és pozíciója elfogadhatatlan és követhetetlen számukra. S ez független attól, hogy a rendszerváltás előtti pillanat három alapvető feltétele…

  • Csatlakozás után, globalizáció előtt (2005)

    TELJES SZÖVEG A kelet-európai változások „hivatalos ideológusai” a rendszerváltást követően sajátos szerepzavarba kerültek. Eleddig sohasem volt szituációval találták ugyanis szembe magukat a régió önértelmezési kísérletei: társadalmaink egy csapásra a „boldog Nyugat” egyenrangúnak nyilvánított szereplőivé váltak. Ez a deklaráció azonban éppen az áhított „boldogságot” nem hozta meg, amit konkrétan ugyan senki nem ígért, mégis reménykedtek benne ezen országok állampolgárai.       Globalizáció és társadalmi szanálás   Magyarországon – ahogyan a legtöbb sorstárs ország esetében – két párhuzamos folyamatnak lehettünk tanúi, amelyek egybecsúszása az elmúlt évtizedek legnagyobb tragédiáiért éppen úgy felelős, mint az új Magyarország ideológiai arculatáért.   Egyrészt a gazdasági szerkezetváltás, a „felszabadulás szükséges mellékhatása” nevében levezérelt „társadalmi szanálás” folyamatának. A rendszerváltást követően visszaesett ezen országok gazdasági teljesítménye, csökkentek a reáljövedelmek, megugrott az infláció, s olyan jelenségekkel kellett megbarátkoznia a lakosság jelentős hányadának, mint a munkanélküliség, a hajléktalanság vagy az egyre könyörtelenebb verseny. Ennek a problematikának alapja az volt, hogy a KGST-rendszer gazdasági struktúrája és innovációs lemaradása lehetetlenné és finanszírozhatatlanná tette gazdasági integrálódásunkat a „szabad világ” reálgazdaságába. A „piac” értékrendjén építkező társadalmat nem lehetett volna működtetni az államszocializmus társadalmi maradványainak mesterséges életben tartásával, mert azok éppen gátjaivá váltak volna a társadalom működtetésének és fenntarthatóságának. Az átmenet ideológusai abból is erőt meríthettek ezen a téren, hogy a szanálás folyamatát még az előző rezsimbeli pártállami vezetők idejében kezdték meg, tehát ez szükségszerűségként jelenhetett meg az új technokratikus-értelmiségi eliteknek hála, amelyek már akkor a folyamatok élére álltak.   Az átmenet ideológiái a kezdetektől abból indultak ki, hogy az előző rendszer folytathatatlan – ezért volt lehetetlen igazságot tenni köztük és a rendszerváltás baloldali kritikái közt, amelyek erre azt felelték, hogy az új világ pedig elfogadhatatlan. „A Berlini Fal leomlása óta eltelt évtizedben Kelet-Európa nemcsak a kommunista jelszavakat utasította el és nemcsak az állami vállalatokat privatizálta, megteremtvén közben a saját fináncoligarchiáját. Kelet-Európa a világ kapitalista gazdaságának részévé is vált – új perifériájává. A periferiális gazdaság összes hagyományos vonása jelen van. Az adósságfüggőség, ami már a kommunista rezsimek számára is komoly problémává vált a nyolcvanas években, gyorsan növekedett a kilencvenes években, akkor, amikor liberálisok váltották fel a kommunistákat. Egyre nagyobb méreteket öltött a függőség a külföldi piacoktól és technológiától, az informális gazdaság kiterjedt. A tőkehiány az elavult eszközök modernizációjának növekvő igénye következtében általános problémává vált a régió összes gazdaságában.” Valójában azonban mindazzal együtt, amit az átmenet antikapitalista baloldala a kezdetektől kifogásolt, a régió társadalmai hajlandóak lettek volna elfogadni mindezt a felszabadító forradalmi aktus részeként, ha a…

  • Szerep és szocializmus – A hazai szocialista értelmiség válsága a rendszerváltás után és a kilábalás esélye (2006)

    TELJES SZÖVEG „Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal, hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal…” (József Attila) A szocializmus víziója nem véletlenül oly csábító a kelet-európai értelmiség számára évszázadnyi ideje. Régiónkban ugyanis a baloldaliság (ismert történelmi hányattatottságunk, jobboldali autoriter diktatúráink körülményei közt) nem egyszerűen gondolkodásmód, nem egyszerűen politikai elkötelezettség, de tradicionálisan életforma és egzisztenciális, morális válasz és választás is egyben. Hosszasan sorolhatnánk azoknak a neveit, akik politikai elkötelezettségük miatt hátrányt szenvedtek, s ezen belül bizony eléggé hosszú azoknak a tudósoknak, értelmiségieknek, filozófusoknak és művészeknek a sora, akiket az aktuális politikai és korszellem nem hagyott létezni, akiknek nem jutott levegő. Számukra gyakorta nem is maradt más út, mint a szocialisztikus gondolkodás. A szocializmus formájában elképzelt jövőtársadalom ugyanis mindig arra az alapérzésre épül, hogy a jelenben már nem lehet tovább élni. A szocialisztikus életfilozófia időről időre elkerülhetetlennek látszik, s kitermeli saját klasszikussá váló szerepeit. A baloldali értelmiségi pedig hajlik arra, hogy ezeket „mintaként” fogadja el egészen más időkben is. Nem véve észre, hogy gyakorta csak saját helyzetét kísérli meg romanticizálni, fajsúlyosabbá tenni – nem pedig sorsát kényszerül összekötni a társadalom sorsával. Számtalan példát láthatunk erre a rendszerváltás folyamatában is. A mai Magyarországon a baloldalnak arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy a szocializmus megragad-e az értelmiségi divat, az intellektuális dekadencia szintjén, vagy politikai-társadalmi mozgások és törekvések valódi kifejezőjévé válhat. Az átmenet baloldala ennek nevében – a fenti tendenciákkal párhuzamosan – tényleges útkeresésen és szembenézésen is keresztülment, az elmúlt évtizedek öröksége számos tekintetben mérlegre került. (TGM új osztálypolitikájáról és Szalai Erzsébet kritikai értelmiségijéről a Népszabadságban és az ÉS-ben vitatkoztak.) A baloldali értelmiség hagyományos „szerepei” mellett vagy helyett újabb szereppróbák sorozatának lehetünk tanúi. A munkáspárti sztálinistáktól az MSZP centrumáig, a „kritikai baloldaltól” a „népi baloldalig”, a függetlenektől a médiasztárokig, a fiatal lázadóktól az öreg professzorokig mindenki esküszik a maga javaslatára – kevés eredménnyel és az önigazolás elsődleges szándékával. TGM és Kis János vitája ebből a nézőpontból alapvetően új szituációt teremt, ezért jelen írásunkban polémiájuknak ezzel a metszetével kell foglalkoznunk. TGM érdeme – azóta, mióta „megérkezett” a baloldalra – ugyanis nem más, mint hogy tisztában van vele: fabatkát sem ér az olyan írás, amely nem tud gyakorlatilag is hozzájárulni a baloldal, a „szocialista értelmiség” megújulásához. Értelmiségi szerepek tegnap és ma TGM diagnózisa nagyrészt helytálló a rendszerváltást illetően. A rendszerváltást megelőző időszakban, a nyolcvanas évekre az államszocializmus baloldali ellenzéke olyan szerepeket dolgozott ki a maga számára, amelyek a lengyel Szolidaritás teljesítményében érték el csúcspontjukat, és…

  • A technológiák rendszere – az érték problémája a posztmodern kapitalizmusban (2005)

    Minden kétséget kizárólag új korszak határához érkeztünk: a technika időszaka után a technológia időszaka visszavonhatatlanul megérkezni látszik. Ha a különbséget plasztikusan akarnánk megfogalmazni a két periódus között, a technika és a technológia gyökeresen másfajta gondolkodásmódja közötti különbséget kellene valamiképpen megragadnunk. Olyasmiről van szó a technológia kapcsán, mint a régi időkben a vallásos-keresztény világkép esetében: ahol az emberek egész életüket a krisztusi megváltás, a bűn és a szenvedés dimenzióiban gondolták el. Beleértve önképüket is. Szemben a „barbár” mágiával, okkultizmussal és varázslattal, amelyek a metafizikai erőket saját céljaink szolgálatába kívánták állítani – a technika gondolkodásának megfelelően. Vagy egy modernebb hasonlattal élve: a technológia a világban azt a laboratóriumot keresi, ahol egy mesterséges és steril környezetben az egyén kísérleti alanyként részesévé és haszonélvezőjévé válhat bizonyos jól körülhatárolt mechanizmusoknak. Mint a genetikai laborban, ahol mindenki csak annyiban számít, amennyiben génekkel rendelkezik és csak az az érdekes, amire a géntechnológia képes. A határ persze nehezen meghúzható, a különbség talán, hogy a technika eszközöket szolgáltatott számunkra céljaink elérésére – a technológia a lehetséges célok eddig ismeretlen és teljességében talán feltárhatatlan horizontját jelöli ki; de csak bizonyos célok horizontját. Azáltal, hogy létrehoz egy mesterséges környezetet számunkra, mesterséges mechanizmusokkal a világ bizonyos lehatárolásával és kombinációjával. Ahogyan Andrew Barry megfogalmazza: a technológia nem más, mint „a dolgok, eszközök és emberek”, a „mechanizmusok és technikák” standardizált és szabványosított kombinációja. De olyan kombináció – és ez az értékmozzanat teszi valójában technológiává -, ami azért optimális, mert a legtöbb, legnagyobb hatású, vagy legújabb célokat kínálja nekünk. Azoknak, akik elfogadjuk, hogy az adott kombináció minden külső szempontot kiiktató résztvevőivé válunk. A technika a meglévő hatékony kihasználása minden konkrét és ismert cél és lehetőség biztos realizálására. A technológia viszont egészen más: a meglévő bizonyos elemeinek optimális kombinációja, amely olyan elvi-potenciális célokat és lehetőségeket kínál, amelyek túl vannak a fennállón. A technikával szemben, amely saját céljainkra kínált hatékony eszközöket, az új évezred társadalmában egyre inkább életünk alapjává válva a technológia azt gondolja magáról, hogy a társadalom, a gazdaság, az élet softwarévé válhat, azt is meghatározva, hogy ki vagy te, aki használod őt, milyen céljaid lehetnek, milyen jutalmak és érzések várnak, ha eléred azokat és hogyan válhatsz részesévé az adott kombinációnak. „Virtuális valóság, recept, licence, szabvány, know-how, ötletgyártás (brainstorming), marketing, menedzselés, imázs, lifestyle” – ezek ennek új hívószavai, s nem csak hiszünk bennük, de egyre inkább általuk írjuk le világunkat is. Persze nincs mit csodálkozni azon, hogy a technologizmus ezerfelé ágazó ideológiája éppen a high-tech forradalom…

  • A hunédzser – a huszonévesek és a mai kapitalizmus legitimációs fordulata (2004)

    A nyugati társadalmakat a fiatalosság imázsai után az „infantilizáció” jelenségei árasztják el, egyértelmű jeleként annak, hogy az ifjúság már nem csak a megújulásra való képesség, a lázadás, vagy a vitalitás „szimbóluma”, hanem a modern világ egyenrangú elszenvedője és alakítója is egyben. (Danesi, 2003) A fejlett kapitalista országok „ifjúságszociológiai” szakirodalma egészen új fogalmaktól hangos – a napjainkban lezajló mélyebb társadalmi átalakulások biztos jeleként. Az egyre népszerűbb „kidult” kategóriája mögött megpillanthatjuk azokat akik „a gyerekes zenék rajongói, a Harry Potter felnőtt olvasói”. (Noxon, 2003) A zenecsatornák kilippvilágában megjelenik a Barbie-díszlet, a gyerekes öltözék, az „óvodás” viselkedés. Az új korszak szexuális szimbólumai jólfejlett huszonévesek (átlagos lányok a sarki irodából) (Mary, 1999), akik saját „infantilizmusukból” álomvilágot kreálnak, emberivé maszkírozva nihilizmusukat, kiéltségüket, szexizmusukat, kilátástalanságukat. Christopher Noxon szerint egyre többen döntenek úgy: „Nem akarok felnőni!”. S éppen ennek köszönhető azoknak a 18-35 éveseknek a tábora, „akikről saját belső gyermeki énjük gondoskodik”. (Shoales, 2003) Egy másik népszerű szociológus az „adultolescent”, vagyis a „felnőtt kamaszkor” áldozatait említi, akik 20-30 évesen is otthon laknak és a szüleik érzelmi, vagy anyagi támogatására és pátyolgatására szorulnak. A „juvenilizáció” jelensége pedig azokra a még ennél is idősebbekre vonatkozik, akik saját életük kiüresedése kapcsán fordulnak fiatalabb koruk emlékeihez. (Danesi, 2003 : 32) A huszonévesek kerülnek a fókuszba, de ki gondolhatná róluk, hogy tényleg övék a világ? Ki gondolná, hogy sorsuk nem a „hagyományos” recept szerint alakul, hogy van elég bajuk, mégsem fordulnak szembe a felnőttek világával? A mai korszak huszonévesei annak az ellentmondásos helyzetnek a foglyai, hogy a társadalom és saját elvárásaik egyszerre kényszerítik őket a felnőtt életre, miközben az intézmények és szocializációs mechanizmusaik révén a kamaszkorhoz és annak jelenségeihez kapcsolják életvitelüket – a mai felnőttek világába számukra nem lehetséges a teljes integrálódás. A „hunédzser ideológiák” tulajdonképpen azok a „divatos” gondolatok és elképzelések, amelyeknek nevében a fiatal úrrá próbál lenni ezen a szituáción – eközben megkísérli saját „ellentmondásos” helyzetét „pozitívnak” látni. A huszonévesek szocializációja lényegében eltolódni látszik ezek elsajátításának irányába, ez azonban legelőször is előfeltételezi, hogy a fiatal különválassza magában saját létezésének mozzanatait. A jelenségre mindenki könnyedén találhat példákat, elegendő, ha csak arra a G. Ritzer által is felvetett kérdésre utalunk, hogy a mai huszonévesek magukról sugározott képe a szülők felé lényegében elveszti egységes jellegét és a „kisgyermek”, „az iskolás” és a „felnőtt” szerepek és szituációk adott családra jellemző váltakozása veszi át ennek helyét. (Ritzer, 1998) Ami nem csak azért kerül messzire a valóságtól, mert nyilvánvalóan hiányoznak belőle az ifjúkor ballépéseiről és duhajkodásairól…

  • Az utópia védelmében (2004)

      Az utópista attitűd: „A világban benne lenni, de azon kívülről nézni a dolgokat” (Veres András) TELJES SZÖVEG Akár beismerjük magunknak, akár nem, Kelet-Európában létezik néhány fogalom, amelytől a baloldali értelmiség jelentős része úgy retteg, mint a tűztől. Ez persze az egyes esetekben merőben különböző okokra vezethető vissza. A „munkásosztály”, a „kizsákmányolás”, az „elidegenedés” kifejezések szavatossága eszerint azért járt le, mert az elmúlt negyven év diszkvalifikálta őket a politikai témák köréből. A modern kapitalizmus komplex és átalakult világában értelmezhetetlenek és használhatatlanok. A „népszuverenitás”, a „közvetlen demokrácia” hangoztatása a demagógiára hajaz, míg a „teljes foglalkoztatottság”, az „állami-közösségi tulajdon” kérdése számára jelenleg – úgymond – nem kedvez a korszellem. És akkor még nem beszéltünk a „forradalom-reform”, a „szabadság-egyenlőség-testvériség”, vagy a világbéke, az imperializmus-ellenesség, a globális gazdaságot és politikát ellenőrző demokratikus kormányzás ügyéről, ahogy a klasszikus humanizmus témái sincsenek éppen ideológiai közbeszédünk zenitjén. A baloldal errefelé már nem csak közvetlen céljaként, de viszonyítási pontként is lemondani látszik mindenfajta szocializmusról, egyenlőségen alapuló és szabad, független társadalomról. Előszeretettel indokolják mindezt a politika átalakulásával, vagyis azzal, hogy a nyugati társadalmakban a politikai tevékenység kapcsán egyfajta olyan tendencia figyelhető meg, amely szerint minden lényeges szereplő elmozdul a marketing, a szakpolitikák, a menedzser-szemlélet és a szavazatmaximalizálás irányába. A „túl nagy célokban” gondolkodó politika maradványai pedig erre teljesen alkalmatlanok. Ha azonban a valódi okokat nézzük, azt találjuk, hogy az ezektől a kifejezésektől való „irtózás” mégiscsak visszavezethető egy mindenik mögött meghúzódó alapra, legalábbis ebből a gondolatból kiindulva talán teljesebb képet kapunk a rendszerváltás utáni szellemi közállapotok egyik alapvető torzulásáról. A nyugatos igazodás, a mindenféle „integráció” mögött meghúzódó finalizmus és determinizmus, a neoliberális közbeszéd eluralkodása azt hozza Kelet-Európa számára, hogy nem marad hely egy fontos tényezőnek a kiépülő új politikai kultúrában. Az általunk felsorolt félelmetes kifejezésekben valójában az a közös, hogy (különböző gyökerekkel és tartalmakkal, gyakran csak az asszociáció szintjén) valamifajta „utópikusat” közvetítenek a politika számára. A hagyományos baloldali „kritikai jelzők” egy szocialisztikus jövőkép, a hagyományos szociáldemokrata értékek egy valóban „harmadik utas” politika irányába mutatnak, a liberális humanizmus pedig egy szabad, önrendelkező és erőszakmentes szereplőkre építő vízió része, amit aktuálpolitikailag a hivatalos szereplők számára utoljára 1989-ben lehetett komolyan venni. A baloldali „demokratikus” kritika esetében a baj, hogy a „polgári demokrácia” kereteit feszegetik a népszavazások középpontba állításának tézisével. Hosszasan sorolhatnánk, hogy a jelenlegi „posztkommunista”, vagy „élkapitalista” közegben miért nem tehetők engedmények ezek számára, miért számít még felvetésük is skandalumnak. Nem hiába keletkezik az új rendszer kritikusaiban jobbára az az illúzió, hogy a…

Copyright 2018 | KISS VIKTOR