A nyugati társadalmakat a fiatalosság imázsai után az „infantilizáció” jelenségei árasztják el, egyértelmű jeleként annak, hogy az ifjúság már nem csak a megújulásra való képesség, a lázadás, vagy a vitalitás „szimbóluma”, hanem a modern világ egyenrangú elszenvedője és alakítója is egyben. (Danesi, 2003) A fejlett kapitalista országok „ifjúságszociológiai” szakirodalma egészen új fogalmaktól hangos – a napjainkban lezajló mélyebb társadalmi átalakulások biztos jeleként. Az egyre népszerűbb „kidult” kategóriája mögött megpillanthatjuk azokat akik „a gyerekes zenék rajongói, a Harry Potter felnőtt olvasói”. (Noxon, 2003) A zenecsatornák kilippvilágában megjelenik a Barbie-díszlet, a gyerekes öltözék, az „óvodás” viselkedés. Az új korszak szexuális szimbólumai jólfejlett huszonévesek (átlagos lányok a sarki irodából) (Mary, 1999), akik saját „infantilizmusukból” álomvilágot kreálnak, emberivé maszkírozva nihilizmusukat, kiéltségüket, szexizmusukat, kilátástalanságukat. Christopher Noxon szerint egyre többen döntenek úgy: „Nem akarok felnőni!”. S éppen ennek köszönhető azoknak a 18-35 éveseknek a tábora, „akikről saját belső gyermeki énjük gondoskodik”. (Shoales, 2003) Egy másik népszerű szociológus az „adultolescent”, vagyis a „felnőtt kamaszkor” áldozatait említi, akik 20-30 évesen is otthon laknak és a szüleik érzelmi, vagy anyagi támogatására és pátyolgatására szorulnak. A „juvenilizáció” jelensége pedig azokra a még ennél is idősebbekre vonatkozik, akik saját életük kiüresedése kapcsán fordulnak fiatalabb koruk emlékeihez. (Danesi, 2003 : 32) A huszonévesek kerülnek a fókuszba, de ki gondolhatná róluk, hogy tényleg övék a világ? Ki gondolná, hogy sorsuk nem a „hagyományos” recept szerint alakul, hogy van elég bajuk, mégsem fordulnak szembe a felnőttek világával?
A mai korszak huszonévesei annak az ellentmondásos helyzetnek a foglyai, hogy a társadalom és saját elvárásaik egyszerre kényszerítik őket a felnőtt életre, miközben az intézmények és szocializációs mechanizmusaik révén a kamaszkorhoz és annak jelenségeihez kapcsolják életvitelüket – a mai felnőttek világába számukra nem lehetséges a teljes integrálódás. A „hunédzser ideológiák” tulajdonképpen azok a „divatos” gondolatok és elképzelések, amelyeknek nevében a fiatal úrrá próbál lenni ezen a szituáción – eközben megkísérli saját „ellentmondásos” helyzetét „pozitívnak” látni. A huszonévesek szocializációja lényegében eltolódni látszik ezek elsajátításának irányába, ez azonban legelőször is előfeltételezi, hogy a fiatal különválassza magában saját létezésének mozzanatait. A jelenségre mindenki könnyedén találhat példákat, elegendő, ha csak arra a G. Ritzer által is felvetett kérdésre utalunk, hogy a mai huszonévesek magukról sugározott képe a szülők felé lényegében elveszti egységes jellegét és a „kisgyermek”, „az iskolás” és a „felnőtt” szerepek és szituációk adott családra jellemző váltakozása veszi át ennek helyét. (Ritzer, 1998) Ami nem csak azért kerül messzire a valóságtól, mert nyilvánvalóan hiányoznak belőle az ifjúkor ballépéseiről és duhajkodásairól szóló beszámolók (hiszen ez mindig így volt), hanem mert a huszonévesek kontextusában létrejövő normák, viselkedési szabályok és gondolatok egyszerűen értelmezhetetlenek „a szülők” kontextusában. (nem pedig ellentmondanak azoknak, mint korábban a „lázadó kamasz” esetében.)
Mindennek „prototípusa” talán mindenképpen az amerikai (és más úgynevezett középosztályi társadalmak beli) nagy egyetemvárosokba („univercity”) tömörülő több ezres, vagy tízezres diákcsoportok elzárt világa. Ezek a „virtuális társadalmak” – ahogyan azt Manning, Robert megfogalmazza – sajátos belső mechanizmusokkal bírnak, s ezek elsődleges jellemzője, hogy ideológiailag a legmodernebbnek és leghaladóbbnak tartott dolgok és normák köré épülnek. A legújabb számítógépek, mobiltelefonok, „legmenőbb” öltözékek, hobbik egy majdani sikeres élet kellékeként tűnnek fel, amelyek nélkül még megfelelő társra sem találhat az egyén. Ismerkedni a videochaten, vagy a megfelelő egyetemi színtereken javasolt azok számára, akik problémamentes „modern” társra vágynak. Az egyetemvárosok elzárt világa azt sugallja, hogy létezik egy valóság felett lebegő pszechudo-világ, amelyben úgy is élhető az élet, hogy a valódi világ problémái meg sem érintenek. Mindez nem virtuális valóság, sokkalta inkább „valóságos virtualitás”: lehetőség, amely bizonyos szituációkban és előfeltételek megléte esetén fennáll.
És a „huszonévesek” kifogástalanul és kontrollálatlanul megtanulják a számukra feladott „leckét”. Fogyasztanak, de lenézik a „fogyasztói társadalom melléktermékeit”: a szegényeket, igényteleneket, csúnyákat és a plázák lézengő söpredékét. Hitelkártyára vásárolnak és fittyet hánynak a „protestáns etikára” és szüleik megtakarításra és biztonságra alapozott életfelfogására. Valahogy csak lesz, mondják és „könnyelműen” aláírják a személyi hitelt. A kettős helyiértékek világa az övák: az élet minden mozzanatának értelmezhetőnek kell lenni a bizonytalan hosszúságú jelenben és a kiszámíthatatlanul messzi jövőben is, a sikert és a boldogságot kell nyújtaniuk mindkét világban, hiszen a kettejük közötti átmenet kérdésének megválaszolhatatlansága és megválaszolatlansága csak így fogadható el. Extrémek, hedonisták, de nem önpusztítóak és vadak. Az alkohol és a kábítószer számukra maximum a jelen. A jövő: önépítás – persze merítve a fiatalkorból. „ÉN voltam ilyen is.” A hagyományos munkamorál szerint ők henyélők, vagy „gyerekek, akik még iskolába járnak”. Felnőttnek gyerekesek, gyereknek felnőttek. És hát ezek fényében talán egyértelmű, hogy az idősek világához nekik (szerintük legalábbis) első látásra nincsen sok közük, maximum csak annyi, hogy azok töltik föl azt a bankkártyát, amelyről azután ők fizetni fognak az iskoláért, tárgyaikért és élményeikért. De ez ellen a helyzet ellen mintha semelyik fél sem tiltakozna. (Manning, 2003)
Mintha mindenki hinne a „hunédzser ideológiákban”, amelyek még akkor is a csapból folynak, ha éppen nem beszélnek róluk. A modern társadalmakban a szocializáció során még az ösztönös tevékenységek is átideologizálódnak onnantól kezdve, hogy a mimézis színtereinek többségét (például a média szereplőinek magatartásait) is ideológiai alapon hozzák létre. Az ipari eszközökkel termelt „hunédzser ideológiák” szinte mindenben fordulatot jelentenek, ami a korábbi kapitalizmus ideológiai szerkezetére jellemző volt. (1) A nyugati társadalma legitimációs ideológiái gyökeresen különbözni kezdenek elődeiktől, s ez az individualizáció folyamatára van döntő hatással, hiszen lehetővé válik az ideológiák termelésének újfajta módja. (2) Ebben a helyzetben a hagyományos ideológiák is „forradalmian” újra, illetve átértelmeződnek. (3) Ezektől elválaszthatatlanul megváltozik a manipuláció szerkezete és célja, a spontaneitás és kívülről irányítottság viszonyában és irányában szintén fordulat áll be. Paradoxonok sokaságát eredményezi ez az átalakulás. Saját szüleik sem tudnak mit kezdeni a mai huszonévesekkel, akik sokkalta „modernebbek”, mint ők, nyelveket beszélnek, sok diplomájuk van, agilisek és mindenhez értenek, amit az informális társadalom számukra felkínál és amit a modern munkaerőpiac állítólag tőlük elvár. Mégsem találják helyüket, s mintha még mindig jobban menne azoknak az időseknek a szekere, akik mindezekkel nem rendelkeznek. A mai huszonévest „hunédzserré” szocializálják, de nem ígérik neki, hogy legyőzheti problémáit, hanem csak azt, hogy együtt élhet velük, legyőzésük nélkül is új lehetőségekhez, esélyekhez juthat. Az új évezredben, a régi világ „válsága” kapcsán pedig ez is hatalmas ígéretnek tetszik – egyre inkább saját szüleik számára is.
A POSZT-ADOLESCENT SZITUÁCIÓ ÉS A FELELŐSSÉGEN KÍVÜLISÉG
De a mai huszonéveseknek egy másik problémára is választ kell találniuk: nem egyszerűen arról van szó, hogy a fiatalok nem léphetne be teljes mértékben a felnőttek világába, hanem, hogy folyamatosan ingadozniuk kell a kamasz- és felnőtt-lét között. Zinnecker hívja fel a figyelmet arra a jelenségre, hogy a mai társadalomban a huszonéveseknek „a képzési alrendszer, a szabadidős alrendszer és a munka világa” határolja be és határozza meg az életét, ám ezek más és más illúziókat és ígéreteket rejtenek magukban. „A fiataloknak a jövőben e három cselekvései területen való részvétel során kell identitásuk és életvitelük stabilitását megvalósítaniuk”. (Gábor, 1993) A kamasz és felnőttvilág egymás mellé épülésének időszakában azonban ez egyáltalán nem lehetséges, hiszen a különböző „alrendszerek” és az azokon belüli különböző szituációk a felnőttség és gyerekesség más-más arányát teszik lehetővé, várják el, vagy propagálják. (egy buliban, az egyetemen, otthon, a diákmunkahelyen, a baráti és szerelmi viszonyban stb.) Ahogyan a különböző arculatok váltakozása, vagy keverhetősége így teljesen bizonytalanná teszi a fiatalt, s imázsának bizonytalanságát hozza magával. A kamasz és a felnőtt minták viszonyában ezért első ránézésre szétaprózottság és esetlegesség figyelhető meg, nem alakítható ki „állandó” arány, ezért a mai huszonévesnek ideológiai és létezéstechnológiai szinten is megoldást kell találnia erre a bizonytalansági komplexumra.
A kiépülő „spontán” (szublimáló, szimuláló és nivelláló) mechanizmusok közül a leginkább figyelemre méltó talán az „infantilizáció” sajátos módjaként fellépő „szimulációs jelenségcsoport”. (Mead, 2003) „Még nem tudom, kivel fogok összeházasodni, de már tudom, hogyan” – kiált fel a huszonéves, s az esküvő időpontjának eltolódása több értékesítési lehetőséget nyit a kultúriparból születő „ideológiaipar” számára, mint hinnénk. Infantilizmus ez abban az értelemben, hogy visszalépést jelent a kamaszkor pre-individuális folyamataihoz: a személyiség építésének pubertázs jellemzőire utal, amelynek során az egyén egy rakás imázst, önképet, identitást „tesztel”, megpróbálja kiépíteni köréjük saját élhető világát, s felnőtté akkor válik, amikor valamelyikkel azonosulni tud, a társadalomba lépésének alapjává változtatja azt. (Calvert szt, 2002) A hunédzser „életfilozófiájának” alapja, hogy ebbe a felnőtté válási fázisba nem lehetséges, vagy nem érdemes eljutni. A „felelősség” korábbi formája, amely arra épült, hogy a kiharcolt, vagy tradícionális identitás nevében alakítsuk a külvilágot, vagy viseljük el saját létezésünket egy egész életen át, nem tartható, átmenetileg legalábbis hiányoznak ennek előfeltételei.
A „felnőttesség” és „kamaszosság” keverésének mechanizmusává akkor válik mindez, amikor ennek köszönhetően egy sajátos „felelősségen kívüli” (Gáll, 1999) szituáció részeként, egy adott pillanatban a huszonéves a felnőtt világ valamely szerepével azonosul, identitásának részévé teszi, hogy a következő impulzus hatására egy másikra cserélje le. A kamaszkorból az identitások flexibilis váltakozása marad, de ennek nem a végső identitás kialakítása a célja többé.2 Biztos és egymást kizáró hitek. Párhuzamos és összeegyeztethetetlen szerepek. Inkonzisztens és egyéniséghez tartozó viselkedések jellemzik a huszonévest. Ennek a spontán mechanizmusnak sikertörténete és egyben árnyoldala a „szingli”, amelyet H. Fielding oly találóan írt le Bridget Jones naplója című könyvében. (Fielding, 1999) A főhősnő egy könnyelmű éjszaka után a terhességtől való félelem miatt tesztet vásárol. Nem tudja hogyan kell használni, így azt gondolja: az eredmény azt jelenti, hogy gyereket vár. Nincs mit tennie, ezt teszi identitásának alapjává. „Egyrészt merő fészekrakás voltam, csak úgy csöpögtem a szerelemtől, elszálltam a pöffeszkedéstől, mert igazi asszony vagyok, pihepuha bababőrről, babaruhákról, és szeretni való kis lényecskéről merengtem. Másrészt … nincsenek többé átbulizott éjszakák, … azt hiszem ez az ára annak, hogy modern nő lettem.” Amikor pedig rájött, hogy rosszul értelmezte a csíkocskákat „Egész délelőtt az elveszett babán búslakodtam, [a pasimnak nem mondtam el] ugyanis valahol olvastam, hogy a legtöbb, amit egy nő egy férfinak adhat, a nyugalom, s most, hogy végre elkezdünk tisztességesen járni, nem zaklathatom ilyen fantomterhesség históriával”. A baba apja, családi fészekrakó szabadjára engedett macho pasivá változik egy modern és szabados kapcsolatban – ameddig megint nem fordul a kép.
Mindebben az a legérdekesebb, hogy az ilyen jellegű mechanizmusok hogyan válnak egy új „szabadságideológia” alapjává. A valódi és állandó identitás kialakítására nincs esély, s az egyén előtt ez a helyzet (látszólag) valódi alternatívaként jelenik meg: „borderline személyiség, vagy beazonosíthatatlan világ”. Vagyis ha egységes identitás nem lehetséges, a mai huszonévesnek választania kell, hogy önmagát tekinti kiismerhetetlennek, összerakhatatlannak, ingatagnak és cseppfolyósnak, vagy a külvilágot, amelyben élnie kell. Az egyik esetben az egységes identitás hiányát, az individualitás öncélúságát (hedonizmus), vagy összeomlását (nihilizmus, természetesen radikálisan váltakozva és a „külső” fogyasztáshoz kötve) és a psziché ebből eredő ürességét, az életvitelben szenvedést és sikertelenséget választhatná az egyén.
„Szembe kell néznem a ténnyel, hogy megint eltelt egy év … és én kormánylapát nélkül hányódom, diszfunkcionális viszonyok és szakmai pangás közepette” – mondja Bridget a születésnapján aggodalmaskodva. Hogy azután a középosztályok fiataljai számára mindig adódjék egy másik megoldás is. Egy ilyen helyzetben talán nem is születhet más választás, mint ennek alternatívája: a külvilágba kapcsolódás lehetetlenségét, az egyre nagyobb számban egymás mellé építhető identitáselemeket, a „felelősségen kívüliség” szituációját és mechanizmusait a szabadság egyik alapjának, az individuum felszabadulásának (még ha csak pszichikai felszabadulásának), tartalmas életnek láttatni. Ahol az identitás kényszerű váltakozásából a választás szabadsága, az individualitás válságából az egyéni lét projektje lesz, a világ kiismerhetetlenségéből a világ előli megmenekülés lesz. Ennek a másik alternatívának a választására szinte betegesen vágyik az egyén (a fiatal), nem csoda hát, ha kapva kap a kínálkozó alkalmon. (1. táblázat)
1. táblázat
Ez az alternatíva azonban csak egy multipoláris ideológiai mező mögé rejtve működik, amelynek bemutatására írásunkban csak e rövid táblázat formájában vállalkozhatunk. A hunédzser ideológiák így „testre szabottan” szolgálhatják az újtípusú legitimáció mechanizmusát, mert a világ részeként jelennek meg, amelyre újabb „spontán” aktusokkal kell válaszolni.
A HUNÉDZSER ÉS A KAPITALIZMUS LEGITIMÁCIÓS FORDULATA
A hatvanas évek lázadó nemzedéke a füvet és promiszkuitást hozta a „Nagy Megtagadás” nevében, hogy azután megelégedjék annyival, hogy farmerben és hosszú hajjal multicégek lemezein énekeljenek neki ezekről. Bizonyára minden másként történt volna, ha a korszak kapitalizmusa nem éppen saját önbizalmának csúcsán lett volna. Ha a manipuláció nem építhetett volna a jóléti társadalmak „megkérdőjelezhetetlen sikereire”, ha bárki is hitt volna a fiataloknak. Lázadó zenekaraik kimondhatták ugyan az „igazságot”, de a fennálló kritikája „mellékes banalitás” („fiatalnak lenni nehéz”), jobbesetben „kamaszos túlzás” számba ment még az eltűnőben lévő klasszikus munkásosztály tömegeiben is. „A tinédzser imázsa a határtalan meggazdagodás lehetőségét harcolta ki, csak éppen a könyv és magazin kiadók, a lemezcégek, Hollywood producerei és a tévétársaságok számára” – mondja egy amerikai szerző nem kevés iróniával, de annál több igazsággal. (Danesi, 2003)
A kapitalizmus korábbi korszakaiban az alapvető kérdésfelvetés arra vonatkozott, hogy az elviselhetetlen elviselhetővé változtatható-e? A nyugati társadalmak kritikusai a munkát és a munkások életvitelét és életkörülményeit „tarthatatlannak” minősítették. A szociális mozgalmak alaptézise, a körülmények „embertelensége” nagyszerűen találkozhatott az utópisták azon elgondolásával, amely szerint az ember „belseje” sem vészelheti át mindazt a hatást, ami van, függetlenül attól, hogy a társadalom napos, vagy árnyékos oldalán tartózkodik éppen. A marxizmus tömegmozgalommá szélesedése és elméleti sikere mindig annak volt köszönhető, ha ezt a kettőt a „szükségszerűség” nevében egymás igazolására tudta felhasználni. Ebben az ideológiai környezetben pedig nem volt véletlen, hogy a rendszer fő legitimációs tényezőjévé váló szociáldemokrácia saját „felülmúlhatatlan” sikereként élte4 meg, hogy ezt az egész kérdéskört felszámolni volt képes. A kapitalizmus legitimációja az ötvenes évektől arra a „modellre” épült, amely nem vonta kétségbe, hogy vannak rossz dolgok, de a munkafeltételek javításával, a munkakörök preztizsének és „izgalmasságának” növelésével hihetővé vált, hogy ebben az egészben csak a túl hosszú munkaidő, a nem normális főnök, vagy az alacsony fizetés lehet elviselhetetlen. Mert a másik serpenyőben ott halmozódott az új autó, nyaralás, lakás és televízió, a megnövekedett szórakozási és szabadidős lehetőségek, amelyek azt sugallták, hogy a „majdnem elviselhetetlen is megéri”.
A XXI. Század „válságtársadalmaiban” az „ellensúlyozás” ideológiai axiómája helyére a „túlélés” axiómája kerül. Nem az a kérdés, hogy a fennálló negatív oldalai elviselhetők-e, hanem, hogy egyáltalában hogyan lehetséges megmaradni ebben a korszakban, s az erre kínált megoldásoktól milyen egyéb ígéretek realizálása remélhető ezen túl. Napjaink válságtársadalmaiban a manipuláció modelljévé az internet válik: mindenkinek lehetősége van saját maga, autonóm módon megalkotni „megoldásait”, a világhálón szabad a tárhely, mindenki vehet domain nevet stb. – de, hogy mi válik „fontossá”, mit olvasnak a többiek, miben hisznek ezáltal, s hogyan viszonyulnak egymáshoz, az mégiscsak a nagy multicégek által üzemeltetett portálok, vagy hatalmas internetmogulok döntéskörébe tartozik. A huszonévesek világából nem kreálhatnának olyan sikeresen „hunédzser világképet”, ha az egész folyamat nem a legitimáció problémájának újfajta felvetésén nyugodna.
Ez a megközelítés pedig minden tekintetben új szituációt teremt: a „túlélés” kérdése korábban csak azok számára vetődött fel, akik számára a fennálló „elviselhetetlennek” látszott. Ma mindez általános problémává válik, így nem a status quo egészének elfogadtatása a legitimáció célja többé, hanem annak minden áron történő bebiztosítása – s ebben a helyzetben nyilvánvalóan egészen más ideológiai tendenciáknak lesznek előjogaik a manipuláció szempontjából. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: (1) a hagyományos ideológiák újraértelmezése az új típusú legitimáció nevében, (2) a válsághelyzethez történő alkalmazkodást és a túlélést biztosító „ötleteknek” felkarolása, (3) ezeknek az „ötleteknek” promotálhatósága és univerzális mintává változtatása a „megreformált” ideológiák keretében. Stb.
A fiatalok számára saját problémáikat, amelyek egy „régi” világban elviselhetetlenek lettek volna, egy új világ szükségszerű kellékeiként mutatják be, amelyek ebben a kontextusban „túlélhetők” és új esélyek alapjait teremtik meg. Ezen elemek közül persze már sok visszaköszön napjaink új elképzeléseiben is, mint a „terrorizmus ellenes háború” szlogenjének sikertörténetében. Amely egy szeptember 11. óta egészen más világ képéből indul ki, ahol az USA expanziós politikája ugyan nem számolja fel a terrorizmust, de lehetővé teszi az együttélést vele, ráadásul új lehetőségeket kínál polgárai és gazdasága számára. Vagy a „globalizációkritikai mozgalmak” alapállásában, amely a „fenntarthatóságot” tekinti a „fejlődés” legfontosabb mozzanatának. De az új törekvések mégiscsak a huszonévesek számára gyártott „hunédzser ideológiákban” és azok össztársadalmi hatásában jelennek meg legkorábbi és legteljesebb formában. Ezért is szükséges erre figyelmet fordítanunk.
De hogyan válik alkalmassá a huszonéves a „kísérleti nyúl” szerepre, hogyan alakul ki világa olyan módon, hogy a modern kapitalizmus laboratóriumává váljék? Az egész „transzformációs mechanizmus” mögött az a szociológiai tény húzódik meg, hogy elválik egymástól a felnőtté válás társadalmi és biológiai-érzelmi stb. folyamata. Ezt a köztes időt hívják post-adolescentnek, kitolódott kamaszkornak. (Sheehy, 1995) „A társadalmi pubertázs kor a biológiai-érzelmi előtt kezdődik és jóval utána ér véget. Már hét-nyolc éves gyerekeknél megfigyelhető, hogy a kamaszokat tekintik mintaadónak, minden tekintetben követni igyekeznek őket. És ugyanígy jelentős mértékben megnőtt azok száma, akik a pubertázskor kellékeit és imázsait exportálják saját huszas, vagy harmincas éveikre”. (Danesi, 2003) A „késő kamaszkor” tehát nem más, mint a szociális értelemben vett felnőtté válás nehézsége, problémásságára adott válasz.
A szociológiai szakirodalom egyetért abban, hogy a kamaszkor kitolódásának ténye kapcsán „ifjúsági korszakváltás” megy végbe. „Ennek lényege, hogy az ifjúsági életszakasz meghosszabbodik, mert a fiatalok egyre több időt töltenek az iskolában. Ez nem csak időbeni növekedést jelent, hanem … megváltozik a fiatalok státusza. Ezek [jellemzői] közül a legfontosabb, hogy egyre korábban kényszerülnek önálló döntésekre, s az egyéni életrajzokban egyre későbbre tolódnak olyan események, amelyet korábban a fiatalok felnőtté válásának kezdetének tekintettek, mint a munkába állás, a családalapítás, vagy az első gyermek születése”. (Gábor, 2000) Ennek éppen a post-adolescent szituáció társadalmasítása az alapja: „Az ifjúsági korszakváltás feltétele, hogy az ifjúsági státusz egyre növekvő autonómiával járjon, hogy a fiatalok megfelelő jogi, szociális, anyagi, másképpen megfogalmazva fogyasztói és polgári státusszal rendelkezzenek”. A témával foglalkozók azonban jobbára megfeledkeznek arról a tényről, hogy ez a „korszakváltás” elsősorban azt jelenti, hogy a felnőttkor és a kamaszkor viszonya megváltozik, pontosabban fogalmazva a huszonévesek világának nem csak a kamaszkor kitolódása, de a kamasz és a felnőttkor egymás mellé tolódása a legfontosabb jellemzője.
Ez a párhuzamos szerkezet nem hagyhatja érintetlenül a lehetőségek, a szabadság, az identitás kérdéskörének ideológiai dimenzióit. Ennek fontos vonatkozása az a paradoxon, hogy miközben a fiatalok autonómiája valóban megnő, nem válik számukra lehetővé a felnőttek világába való teljes és tényeleges integrálódás. Idehaza ennek eklatáns példája a fiatalok kötődése az állami juttatásokhoz, ösztöndíjakhoz, segélyekhez. (Wallace, 1998) A társadalom valódi szövetébe történő integrálódás torz és csökevényes formában megy csak végbe. A fiatalok megfoszttatnak a „felnőtt” élettől, miközben a rendelkezésükre álló identitás és élmény lehetőségek messze meghaladják a már sokkalta idősebb nemzedékek „egész élettapasztalatának” mértékét is. Innentől egyszerűen nincs más választásuk, mint tudomásul venni saját kilátástalan és bizonytalan jövőjüket, miközben a jelenben egy boldog és tartalmas élet lehetőségeit kutatni. Az új individualitás lényege éppen az a skizofrén állapot lesz, hogy az egyén bizonytalansága mellett is kiépíthetőnek tekintik a biztos személyiséget, identitást és életvitelt.
A HUNÉDZSEREK IDEOLÓGIÁJA ÉS AZ INDIVIDUALIZMUS „REFORMJA”
A hunédzserek ideológiája a szabadság és individualitás új ideológiájának formáját ölti – ezzel nagyszerűen illeszkedik a nyugati társadalmak talán legélesebb problémáját taglaló diskurzusába.3 Persze nincs mit csodálkozni ezen, hiszen a „polgári társadalom” ideológiai fordulatainak minden esetben szükségképpen követniük kell azokat a változásokat és kihívásokat, amelyekkel a nyugati társadalmaknak szembe kell nézniük. Napjainkban pedig éppen a szabadság problematikája körül kristályosodnak ki ilyen jellegű változások. Korábban ugyanis ezt a kérdést úgy szokták felvetni, hogy a kapitalizmus körülményei lehetetlenné teszik az egyén számára a szabadság elérését. Hiába próbál kiutat találni ebből a megközelítésből I. Berlin a „pozitív szabadság” fogalmával, alapvetően maga sem léphet ki ebből a „kritikai” paradigmából. „A gazdasági szabadság a gazdaságtól, a gazdasági erők uralmától való megszabadulást jelentené, szabadságot a létért való mindennapos harctól, a kenyérkeresettől. A politikai szabadság az egyének megszabadulását jelentené a politikától, amely fölött ők nem gyakorolnak hatékony ellenőrzést. Hasonlóképpen a szellemi szabadság az egyéni gondolkodás helyreállítását, amelyet most elnyel a tömegkommunikáció … a közvélemény kiküszöbölését annak előállítóival egyetemben” – mondja Herbert Marcuse híres soraiban, s a kapitalizmus ezen ideológiai korszakának akkor van vége, ha már nem a szabadságot korlátozó feltételekre kérdezünk rá. A „hunédzser ideológiák” abban hoznak egészen újat (s válnak mintaadóvá a mai közgondolkodásban is), hogy egy olyan szituációból indulnak ki, amikor az egyre szélesebb tömegeket elvileg semmi nem korlátozza a hagyományos tényezőkből. A hajléktalan, a munkanélküli, a részmunkaidős, a kismama, a szabadságon lévő, a munkahely ajtaján kilépő fogyasztó, a segélyen élő, a nyugdíjas (aki évtizedekig öregszik még) és az egyetemi világban rekedt huszonéves nem függ immár a társadalomtól a korábbi értelemben – bizonyos értelemben kívül van a hagyományos munkán, politikailag autonóm és szellemileg független; „szabad”. Kérdéssé pedig az ő szemszögéből nézve az válik, melyik ideológia kínálhat valamit számára, s egyre több ember számára, akik hasonló szituációba kerülnek, s mégsem tudnak semmi értelmeset kezdeni ezzel a váratlan adománnyal. A régi normák és értékek leépülésével (és az azokhoz való ragaszkodás ellehetetlenülésével) létrejövő válságtársadalomban immár nem a szabadság lehetősége a kérdés (mert minden új ideológia a szabadság ezen szituációival is kezdeni próbál valamit), hanem hogy értelmes tartalommal tölthető-e fel – s mindezen az sem változtat, hogy az alsóbb osztályok számára továbbra sem érkezett el semmiféle „ínség nélküli, új korszak”.
A nyugati szociológiai szakirodalom a nyolcvanas évek eleje óta az individualitás megváltozásáról beszél. Ennek okát elsősorban abban látják, hogy a jóléti államok intézkedéseinek, illetve a szabadidő megnövekedésének köszönhetően a társadalom széles rétegei számára nyílik lehetőség arra, hogy a mindennapi kenyér gondján túl terjeszkedjen világnézete. (Beck, 2003) A kilencvenes évek közepétől kezdve azonban jobbára ugyanezek a szerzők azt a kérdést kezdik feszegetni, hogy ezeken a trendeken belül a fiatalok egy egészen sajátos, újszerű ethoszt testesítenek meg. U. Beck a „szabadság gyermekeinek” nevezi azokat, akik mitsem tudnak már a nélkülözésről, a háborúról, vagy a politikai elnyomásról. (Beck, 1998)
A hunédzserek ideológiája abban a tekintetben nyit új korszakot, hogy immár nem kötődik a jóléti államok ígéreteihez, s így éppen a neoliberális előretörés korszakában, a nyugati társadalmak válságérzete kapcsán jelenthet adekvát alternatívát a „szabadság” és „felelősség” kérdéseire. Ezt a történelmi átalakulást mutatja be C Wallace könyvében. A fiatalkor az iparosodás előtti korszakban egyszerűen azt az időszakot jelentette, amelyet a gyerekkor és a saját család alapítása között számítottak. „A fiatalkort nem az életkor, hanem a házasság, a nem, a hagyomány és a saját porta megteremtésének sikere határozta meg. Az az időszak, ameddig a fiatal távol volt a családjától (tanult, szolgálólegénykedett stb.) lehetővé tette autonóm ifjúsági szubkultúrák létrejöttét … de a társadalomba visszailleszkedéskor ezekről is lemondott a férfi.”
Az ipari társadalmak illúziói szerint a felnőttkorba lépő ifjúság azonban nem csak tradicionális jellegét vesztette el, hanem a XX. Század második felétől egyre inkább megszűnt az individuum szociális jellegű függésének jelentősége is. „Az egyéniségek és a destandardizált életutak szociológiai elemzése azt mutatta, hogy a specifikus ifjúsági munkák, a kamaszoknak járó szolgáltatások helyét a felxibilis munkák és a változatos életvitelek vették át.”[31] A társadalom nemcsak mobilizáltabbá vált, de ez a mobilizáció elveszteni látszott minden determináltságát abban a tekintetben, hogy kiből mi válhat. Az életmódoknak, céloknak, értékeknek és karriereknek ez a választási szabadsága tehát nem csak, hogy a tradícióktól és a szociális kötöttségektől való megszabadulás kontextusában jelent meg, hanem a posztmodern korszak elsőszámú „jeleként” úgy is kezelték az egyént, mint akinek saját individualitása szabad megteremtésének részeként meg kell „teremtenie” saját tradícióit és szociális kapcsolatait is. Előbbiek szerepét a kvázi-szubkultúrák, mint jel-rendszerek, utóbbiakét a szabadon választott személyi-hálózatok vennék át a hunédzser ideológia szerint – s annál inkább így van ez, minél inkább nehézkes ezeknek a „felnőttelen felnőtteknek” megtalálni saját helyüket.
Az „új individualizmus” (az individualizmus rendszerkonform elmélete, amelyet a huszonéves „húz ki” napjainkban a bajból) ideológiája tehát nem a gyerekes felelőtlenség kamaszos romantikájából születik csupán, hanem legalább ennyire a kötöttségektől való megszabadulás szociológiai „tényein” alapul. A jóléti államok „elidegenedett semmittevői” a progresszió és bőség látszatának áldozatai voltak, a gyerekes, feminim fiúk és a túlontúl kacér, életet élvező lányok pótcselekvése elszakadt a valóságtól. A „gazdag szülők hülyegyerekei” (ahogy a hetvenes évek punkerei hívták őket) megjelentek a középosztályban is. A papa pénzén vették meg közös perverzióik eszközeit, Don Juan huszadik századi követői a hódítás komolyságát sem élvezhették immár, a fogamzásgátló tabletta korában a nő sem visel már felelősséget – de mi öröm marad az öncélú hódításban, ha engem is csak öncélúan meghódítanak? A „jólétben való elidegenedés fiataljainak” világát azonban a 90-es évektől a hunédzser világa váltja fel, akinek számolnia kell a valósággal is: számára igaz marad a személyiség megalkotásának totális szabadságának tétele, de ez kiegészül a valóság „zárójelbe tételének” ideológiáival is.
Éppen ennek nevében élik életüket Angelo Longoni Tehetséges 30-as munkát keres című filmjének fiatal szereplői, akik a szülők életvitelének elvetésén fáradoznak, ahol nem kell (és számukra nem is lehet) nyolc órában egy unalmas munkahelyen, beszűkült emberek és kapcsolatok között tengetni rutin-napjaikat – mire „valamire viszik”. Feltűnnek a „hunédzserlét” legjellemzőbb figurái: a bankár fiú, aki pizzafutárként dolgozik, a lány, aki aerobic és úszóedzőként éli világát, a leszokóban lévő hedonista, az örök egyetemista, a jólnevelt gengszter, az informatikus – az új korszak szabadságethoszának letéteményesei. Eközben attól szenvednek, hogy azt csak egy sajátos „felelősségen kívüliség” állapotában képesek megvalósítani, ahol a középosztálybeli szülők mindig segítő kezet nyújtanak, ha baj van, s ahol ennek az „elagott életformának” minden szörnyűségéről le lehet mondani, de eközben áldásai helyett is egészen újakat kellene kitalálni, ami nem túlzottan könnyű feladat. Ráébrednek, hogy ők azért szabadok egészen újnak látszó módokon, mert a régi szabadság alapja számukra nem adott elemi módon, mint a korábbi időszakban. Az előző generációkat olyannak látják, akik közül sokan szabadok és gazdagok voltak, számukra hiteles a jóléti világ tovatűnt önlegitimációja: a szabadság korlátait a szabadság alapjává változtatták.
„Az individualitás választása valóban független az egyén tradícionális és szociális adottságaitól, de maga a konkrét identitás nem teljesedhet ki adott tradíciók és szociális összetevők nélkül, amelyeket létre kell hozni. Ez a szabadság ára” – vélik, s ez a szorongás a mai huszonéves tündöklésének árnyoldala. Így a „hunédzser” problémája már nem az, hogy nem válhat azzá, aki lenni akar, hanem, hogy mindaz, ami régen korlátként jelent meg, később a szabadság társadalmi alapjaként működött, most „egy kétes jövő kétes előfeltételként” tűnik fel számára. A mai fiatal egyszerre látja minden idők legszabadabbikának és legperspektívátlanabbjának magát.
A hunédzser abban reménykedik, hogy csak ÁTMENETILEG van ez így, s ezt az időszakot próbálja a lehető legjobb módon kihasználni, „SZABADON PRÓBÁLKOZNI”. Nem a „mának”, hanem a „MÉGNEK” élni, frusztrációit „KÖVETKEZMÉNYEK NÉLKÜLI” lázadásba, hedonizmusba fojtani. Ez a soha véget nem érő átmenetiség adja az új ideológia alapját. S találhat visszhangra a „felnőtt” társadalom mindennapjaiban – példának okáért a Life long learning jelszavában. A felnőtt társadalom pedig velük együtt menekül a manipuláltságba: a felelősség elviselhetetlen súlya elől a felelősségen kívüliség pillanataiba, a következmények rémálmából az átmenetiség álomszigetére, a bizonytalanság jövőképéből a hedonista jelenbe. Ilyen értelemben a hunédzserek totális szabadságideológiája csak addig létezhet, ameddig a szabadság nélküli világhoz kötődhet, amelynek a hagyományos értelemben már régen szabadnak kellene lennie.
A HUNÉDZSEREK SZÜLETÉSE ÉS A MANIPULÁCIÓS FORDULAT
Mintha a „hunédszer” válnék a média és a modern társadalomtudományok legdédelgetettebb gyermekévé, akiért aggódni és akiben reménykedni érdemes. Mindebben nem az a megdöbbentő, hogy az „ifjúsági probléma” újfent napirendre került, még csak nem is ennek mennyiségi és minőségi impulzivitása, vagy ahogy a fiatalok helyzetét kétségbeesettnek, reményvesztettnek, kilátástalannak ábrázolják. Hanem, hogy az infantilizáció, a kulturális visszafejlődés, félbemaradt felnőtté válás és programszerű gyerekesség hátterében a felnövekvő fiatalok társadalmi bajok előli menekülésén túl „pozitív” tendenciákat is kimutatni vélnek – hiszen a fiatalságot az új individualitás, a szabadság, az identitás megreformálása, az életvitel és életmód tekintetében korábban csak az „ifjúsági ellenkultúrákkal” szimpatizáló apokrifek vették számításba. 4
Ezen „ellentmondásos attitűdök” okai között első helyen minden bizonnyal a modern kapitalizmus ideológiai szerkezetének átalakulása áll. A jóléti állam időszakában a nyugati társadalmak egy sajátos analízisből indultak ki. Ennek lényege az volt, hogy a kapitalizmus kialakulása során az egyén kiszabadult tradíciói alól, a szociális mobilitás révén drámaian megnőttek lehetőségei – ezzel együtt „az „individualizáció” az emberi „identitást” „adottságból” „feladattá” változtatta át”. (Bauman, 2001) A modernitás „demokratikus” ideológiái kezdettől fogva e feladat számára kerestek külső támpontokat és popularizálták azokat az öntudatos proletáriátus, vagy a fogyasztói középosztály képében. A „bipoláris világrend” és a „jóléti állam” időszakában a status quo (elsősorban politikai) ideológiai önképének értelmében ezek utóbbi esetében társadalmilag garantáltak voltak. 5Ennek nevében és alapzatán a fogyasztói ipar a kulturális folyamatokat vonta ellenőrzése alá, így már puszta létezése is a manipuláció és a depolitizálás elleni fellépést lehetetlenítette el. Korábban azonban mégsem maga a (kultúr)ipar termelte a manipulációs ideológiákat, csak felhasználta azokat. (Adorno-Horkheimer, 1990)
A modernitás válsága ebből az aspektusból nézve annyit jelent, hogy a viszonyítási pontok (amelyek a munkásmozgalom reformistává változtatásának és az atombomba árnyékában fejlődtek) megszűntek. Az 1945 és 89 közötti ideológiai környezet „pótolhatatlansága” azzal jár, hogy „ha [az új szituáció] aláássa a hatékony fellépésre létrejött politikai intézmények cselekvőképességét, ha a politikai élet nagymértékben visszaszorul a személyes identitás problémakörével való foglalatosságra, ez megakadályozza, hogy kollektív cselekvési módok kristályosodjanak ki”, tompítatlanul az egyénre zúdul saját gyökértelenségének és a világ válságproblémáinak egész súlya. A kapitalizmust végzetes értékesítési válságba sodorja, hogy az emberek nem tudják, merre induljanak tovább, mutatis mutandis mit vásároljanak. A mai nyugati társadalmak ideológiai vákuumában és értékválságában a fogyasztói ipar autonóm módon értékek és ideológiák termelőjeként is fel kell lépjen. Az egyén szintjén ezek a folyamatok felbomlasztják a korábbi „vélekedéseket”, s a korszak válságtársadalmaiban nem az a kérdés immár, hogy ezek miért szűnnek meg, sokkalta inkább az, hogy miért éppen a fiatalok „szállítják” ezek pótlékait, s miért éppen a fiatalok lesznek a változások „élharcosaivá”.
Ez az ideológiai tendencia egészen új területeket nyit a manipuláció számára is, amely a spontaneitás és kívülről oktrojáltság egészen új, elemeiben beazonosíthatatlan viszonyára épülhet. A huszonévesek világával kapcsolatban létrejön ennek modellje, amely feltehetőleg visszaköszön majd az új évezred elejének tőkés társadalmainak mindennapjaiban. 6
Az 1990-es évek második felére már senki nem számolt komolyan az ifjúság spontán lázadásának potenciáljával (ilyen potenciál a kapitalizmus strukturális változásainak eredményeként nem is létezett jó húsz esztendeje) – miközben az ifjúsági probléma, egyáltalában a hátterét jelentő mély gazdasági-társadalmi válságjelenségek újra a figyelem középpontjába kerültek. Ennek a látszatellentmondásnak az ad sajátos arculatot, hogy a közvélekedés szerint azok a problémák, amelyekkel jelenleg még csak a fiataloknak kell megküzdeniük (a munka világának, a nyugdíjrendszernek, a tudás szerepének kérdései stb.) hosszú távon az egész társadalom problémáivá válnak. Ráadásul megjelenik a modern nyugati civilizáció lelkiismeret furdalása is: már nem a fasizmus radikalizmusától és az antikapitalizmus antihumanizmusától való irtózás áll a háttérben (ami a fiatalokat a priori felelőtlen lázongónak maszkírozta), hanem a jövőnek a status quo fenntartásáért történő feláldozásának rémképe az első számú mentális ellenfél. (környezetvédelem, háborúk, világszegénység, biotechnológia, genetika, stressz, migráció stb.)
A hetvenes évekbe beleöregedő generációk sajátos létezésmódot alakítottak ki a maguk számára: ennek legfontosabb eleme a „nosztalgicizmus” volt, vagyis, hogy az életet saját fiatalságuk emlékeinek, imázsainak, törekvéseinek lelki és szimbólikus ébren tartásával tették elviselhetővé. Gondoljunk csak A rém rendes család All Bundy-jára, aki mindennek remek karikatúrája. Kövér, ronda, öreg nőkre cipőt erőszakol, gürizik rémes munkahelyén és még rémesebb családjáért, eközben egyetemista korának szexi baseball-rajongóiról álmodik, akik érte sikítoztak. A felnőttkort már nem lehet megváltoztatni, s ha van „felmentő erő”, akkor az a fiatalosság lehet. A „hunédzser ideológia” össztársadalmi sikerének záloga tehát nem csak a generációs falak leomlása (amely abból ered, hogy minden mai középkorúban maradt egy kis „hivatásos fiatal”, tehát amit a fiatalok csinálnak az számukra nem eleve gyanús, mint saját szüleik számára volt) hanem ez a „visszafelé tekintgetés” is, amely a nyugati társadalmak válságérzéseire is adekvát feleletnek tűnhet. A hunédzserek forradalmának titka ez a halvány remény: ha baj van, esetleg a fiatalok segíthetnek megoldani, vagy megfelelő újszerűséggel értelmezni a helyzetet. S ennek különös súlya lehet egy olyan társadalomban, amelynek felnőttjei sem hisznek kritikátlanul a felnőttek világában.
A nyugati társadalmakban az elmúlt évtizedekben ezért soha nem látott méreteket öltött a kozmetaikai szerek, a divatcikkek, plasztikai eljárások, egyáltalában a „fiatalosság” imázsaihoz kötődő szolgáltatások és termékek értékesítése. Az Egyesült Államokban ma már egy középkorú nő el sem tudja képzelni az életét ezek nélkül (évi 2 millió plasztikai jellegű beavatkozást vlégeznek), s nincs ez másként a világ közepesen fejlett régióiig bezárólag sehol máshol sem. A fejlett országokban azonban annyival többről van szó, hogy az emberek a fiatalosság divatja mellett magukkal hordozzák saját fiatalságuk emlékeit is, s régi bálványaikat a mai kor bálványaiba és álmaiba vetítik bele. Ricky Martin, vagy Julio Iglesias éppen azért lehet világsztárrá, mert egyfajta kaput képez a különböző korszakok között, amelyeket immár az „örök ifjúság” köt csak össze. A fiatalosság ideológiája azt kínálja, hogy a modern nagyvárosok utcáit csupa Adonisok és Aphroditék lephetik el, anélkül, hogy valaha is bármelyiküket szoborba lehetne, vagy kellene önteni.
Mindezek hatására az „ifjúsági kérdést” már nem lehet a fiatalokkal szemben fölvetni, így az új évezredre megjelenő „hunédzser ideológiák” új fejezetet nyitnak nem csak az ifjúsági szubkultúrák történetében, de a kapitalizmus egész ideológiai szerkezetében is.[14] Az új ideológia „multipoláris” (szemben Marcuse „egydimenziós” elméletével, amely legmerészebb álmaiban a „bipolaritásról” álmodott) – az új típusú manipuláció ereje pedig abban a látszatban van, hogy mégis minden gondolat egy irányba halad.
De a hunédzserek ideológiája kapcsán ennél sokkalta mélyebb ideológiai tendenciákról is szó van. Hosszú út vezet addig, ameddig a fiatalosság jelszavát a fiatalság jelszavára cserélik. S ennek inkább megjelenési formái a tipikusak: anya és lánya ugyanabban a butikban vásárol, ugyanazokat a dolgokat szereti, egy iskolapadban ülnek, közös lelki problémák gyötrik őket és azon kapnak csak hajba, hogy melyiküknek van inkább oka a másikra irigykednie. A „felnőttségi határ” leomlása konkrét és sajátos folyamat volt a fejlett társadalmakban, az USA-ban a „baby boomer”, a németeknél a „háború utáni”, a japánoknál az úgynevezett „hüvelyk ujj”, idehaza a „nagy” generációhoz kötődően. És ha ezek történései jobbára ismertek, feltehetjük a kérdést, hogy mi köze van mindennek napjaink ideológiai változásaihoz. A választ akkor kapjuk meg, ha éppen arra a „manipulációs fordulatra” koncentrálunk, amely nélkül maguk a „hunédzser ideológiák” sem létezhetnének. D. Owran szerint minden a fiatal és időskor közötti falat leomlasztó nemzedékeknek köszönhető, amit a mai tömegkultúrában lényegesnek tartunk: a popzenét, a farmert, a pólót, a Barbie babát, a hajviselet fontosságát, a szexizmust, a fogyasztás individualizálódását. És bizonyos mértékig nekik köszönhetjük a „hunédzserek” létezését is, s nem csak annyiban, hogy ők a szüleik.
Állítása lényeges elemeket tartalmaz a valódi történésekből, csakhogy éppen azt nem érti meg, hogy az új korszakban már nem a kultúripar a befolyásolási folyamat „motorja”. Már nem arról van szó, hogy a világban korábban is meglévő dolgokkal, vagy azok módosításával elégítenek ki tömegesen megjelenő igényeket, ipar szerűvé változtatva az egyén útkereséséhez kötődő alternatívákat is. Amikor a kultúripar kapcsolatba került az „ifjúsági ellenkultúrákkal” a hatvanas évek második felében, a manipuláció legfőbb megjelenési formájaként olyan módon próbálták kisajátítani és piacosítani a lázadást, hogy az „egyre kevésbé ellenszegülő” kamasz szituációkat (a szabadidő, életmód stb. tereit) és az ifjúsági normákat (minták, tárgyak, mechanizmusok, divatok stb.) kezdték saját rendszerkonform termékeikkel feltölteni. Így a spontaneitástól megfosztott ellenszegülés az ellenszegülés nélküli spontaneitás fázisává fejlődhetett csak tovább.[15] (Travolta és a tömegdisco világa ártalmatlan technikává, villódzó fénnyé stilizálta a különbözni vágyást). A folyamat betetőződését a kilencvenes évekre megjelenő „diákkultúrák” (a posztpunk, a kamaszok lelki problémáiba zárkózó alternatív, a buli-hedonizmus keményrockja és a szabadidős elkülönülés hiphopja, a hétköznapi funkcionális excibicionizmus rave-je, house-a stb.) jelentették, amelyek a középiskolásoknak készültek mindennapi használatra, az intézményrendszerhez és annak ígéreteihez kötődve működtek csak, a lázadás imázsait ezzel a maximális szinten beillesztették a konformizmus világába. A mai punkok egyetemre járnak és tiltakozni már csak önmaguk ellen tudnak.
A tizenévesek ideológiájának szublimációja azért lehetett olyan hatékony, mert elkerülhetetlennek tűnt. Fenntartották a látszatot, hogy az nem alkalmas adekvát feleletet adni a valódi problémákra, hogy éppen azt a fennállót veszélyezteti, amelyről magának az ifjúsági kérdésnek a megoldását is egyedül remélni lehet. A diáklázadások idején a kommunistáktól De Gaulle -ig mindenki egyetértett abban, hogy az ifjúsági megmozdulások nem illenek bele a képbe – a kultúripar pedig rábólintott erre saját impotenssé tett „lázadó” termékeivel.
A huszonévesek világa azonban éppen a tizenévesek integrálásának kudarca, hiszen bizonyos értelemben nem történt más, mint a hatvanas évek problémáit egy korcsoporttal följebb exportálták. Ráadásul a felnőttek világából is csak válságmorzsákon csemegézhetnek korunk ifjai. A huszonéves lázadásra hivatott, s ennek elmaradása, a hagyományos aktivitás elvetése, „forradalmivá” stilizálása nem magyarázható pusztán „érettebb” életkorával. A jelenség megint csak úgy érthető meg, ha a fiatalok helyzetének vizsgálata során figyelembe vesszük azt, hogy az a manipuláció és egyáltalában az ideológiai szféra gyökeres fordulatának időszakában történik. A spontaneitás integrálása korábban annak a célnak nevében zajlott, hogy egy másmilyen világ víziója ne vezethessen el ennek a világnak lehetőségéhez. (A kultúripar immamens ideológiátlan módon elvégezte a piszkos munkát – de ezt sokan nem bánták annyira.) A mai világban már régen a fennállóba építettek minden spontaneitást, mire egy akármilyen vízió megfogalmazása felvetődhetne – vagy ami még rosszabb: (a technológia- és ideológiaipar szereplői) az öntevékenységet beelőzve, de azt folytatva kreálják meg ezt a „jövőképet” és „megalapozását” a jelenre vonatkoztatva. A „hunédzserek ideológiája” tehát abban hoz egészen újat a manipuláció tekintetében, hogy immár nem az ifjúság életének közvetlen totális ellenőrzés alá vonása a cél, hanem a hunédzser világkép megkonstruálása, a spontán huszonéves-kultúra és mechanizmusainak, imázsának középpontba állítása révén. A huszonévesek világát univerzális ideológia és minták eredendő forrásává maszkírozzák. Ezzel párhuzamosan áruvá változtatják, amint mozzanatait technológiaként, minden vele kapcsolatos tényt ideológiaként piacra dobnak.
A HUNÉDZSEREK FORRADALMA
A „tinédzsertől a hunédzserig” vezető úton minden illúzió elveszett, ami egy társadalomtól várható lett volna, s egy társadalommal szembeni elvárások nélkül a saját, egyéni illúziók hiányáról sem beszélhetünk. Egy válságtársadalom semmit sem tud elrabolni tőlünk, ellene nem lehet lázadni és tiltakozni sem. Ezzel a tapasztalattal felvértezve a hunédzser nem a huszonéves szinonímája immár, ahogyan a tinédzser sem egyszerűen a kamaszkor megfelelője volt. (Shahar, 1992)
A tinédzser aranykora az 1960-as évekre tehető, amikor is a kamasz éveket már egyértelműen a személyiségfejlődés, a biológiai érés és a szociális előkészülés elkülönült időszakának kezelték. A kamaszkor a modern nyugati társadalom egyik integráns ideológiájává vált, amellyel magához kötötte a fiatalt, akinek bizony ebben a világban nem volt könnyű léteznie. (Dacey, 1994) Ahhoz a világ túlontúl bonyolulttá és ellentmondásossá vált. „Nem értek semmit. Mindent értek” – fogalmazott az egyik zenekar a születendő tinédzserek számára, s ez minden felforgató látszat ellenére kezdettől fogva egybeesett a hivatalos társadalom elképzeléseivel, amely úgy tekintett a kamaszkorra, mint egy ellentmondásos és bonyolult érési folyamatra, amely azonban biztos és garantált szociális háttérrel valósulhat meg. Marcel Danesi szerint ennek az elgondolásnak az volt a lényege, hogy „[miközben a tinédzser úgy érzi] minden jó dolog a gyerekkorból nő ki számukra, [a felnőttek tudni vélik] a kamaszok ma sokkal védettebbek a betegségek minden fajtájával szemben, mint korábban. Az oktatás számukra már nem kiváltság, hanem jog. S szinte minden tekintetben boldogabbak, szabadabbak és jobbmódúak, mint bárki azelőtt” (Danesi, 2003)
A tinédzser akkor születik, amikor a „felnőttek” hazugságai lelepleződnek a világról. A gyerekkorból a felnőttkorba történő védett átmenet ideológiája kezdettől fogva mese volt csak, s a tinédzser érezte, hogy tudatosan számot kell vessen a felnőttek világával. (Thoma, 1995) Az „örök lázadó” potenciálja éppen onnan eredt, hogy a tizenéves nem akart abba a világba csatlakozni, amelyet kínálnak neki és amelyet felnőttként a magáénak kell vallania. A tinédzser-ideológia ellenkultúrális, mert nem akar a felnőttek világában élni és egy olyan világot kreál magának, amely majdan a felnőttek világa helyére léphet. „Senkinek se higyj harminc felett” – mondja a tinédzser, aki mindenért a felnőtteket okolja, s ezzel kezdettől fogva saját sírját ássa. A tinédzserek integrálása, s a lázadás piaci szimbólumává változtatása nem elsősorban azzal történt meg, hogy lemezeiket multinacionális vállalatok adták ki és terjesztették. Hanem azzal, hogy minden tinédzser-ideológia (amely persze nem hirdetett tragikus önpusztítás, mint például a punk, amely így sokkal felforgatóbb, ugyanakkor reménytelenebb volt) magában hordozta azt a potenciális lehetőséget, hogy amikor a tizenéves „túl lépett a harmadik ikszen” azzal vihesse tovább a lázadást, hogy ő egészen más felnőtt lett, mint a korábbiak voltak, s ez nagy különbség, még ha a világ nem is lett jobb, éppen ellenkezőleg.
A tinédzser leleplezte az illúziókat, hogy azután beletörődjön abba, amit kínálnak neki, s ehhez igazítsa illúzióit. A kellene és a lehetséges végzetes ellentmondása azonban kitörölhetetlenül nyomott hagyott rajta. A hunédzsernek nem marad mit lelepleznie, ha csak nem önmagát. Úgy érzi: minden lehetségessé válna, ami kellene, ha legalább egy valami lehetséges volna. A tinédzserek számára a felnőttek voltak a viszonyítási pont, mert a kamasz számára majdnem mindig voltak utak kínálva a felnőtté váláshoz. A „hunédzser” számára ez a viszony már nem adott, a felnőttek világa, amelyhez részben ő is tartozik, kérdőn néz rá, s a választ tőle reméli a holnap kihívásaira. A huszonévesek generációja, amely a mai kapitalizmus strukturális átalakulásai révén egészen új szociológiai csoportként jelenik meg, a mai világ ideológiái számára azoknak csoportját jelenti, akik már minden tekintetben a „holnap körülményi közt” kell éljenek a jelenben is. (Kiss, 2005) Az információs kor gyermekei, ami még be sem köszöntött. A munka új formái várnak rá, miközben a felnőttek nem adhatják fel a munka régi világát. (Dalminé, 2000) A tudás új típusát testesítik meg, a klasszikus és szaktudás után a felhalmozó jellegű tudást követelik tőlük. (ORTT, 1998)
A huszonéves a modern kapitalizmusban a mintaadó szerepére kárhoztatott. A „hunédzser” pedig nem is rest saját körülményeit és életszituációit tekinteni a „normálisnak”, s a világ közepébe helyezni önmagát, amint megtalál valami biztosnak látszót abból a bizonyos „szerepből”. A hunédzserek forradalma: a totális szabadság és progresszió érzete egy szabadság és valódi haladás nélkülinek vélt világban. Mintha a „világ megváltoztatásának forradalma” helyett már csak az „alkalmazkodás forradalmai” volnának lehetségesek.
BIBLIOGRÁFIA
Adorno-Horkheimer A felvilágosodás dialektikája : Filozófiai töredékek, Budapest,Gondolat Könyvkiadó, Atlantisz Könyvkiadó, 1990
Ágh Attila: Tudományos-technikai forradalom és művelődés, filozófiai tanulmányok, Budapest, Magvető, 1977
Bauman Zygmunt: Identitás és globalizáció, Lettre, 2001 ősz, 42.
Beck U: Democracy without enemies, Cambridge, Polity Press, Oxford, Malden, Blackwell Publishers, 1998
Beck, Ulrich: A kockázat-társadalom : út egy másik modernitásba, Budapest, Andorka R. Társtud. Társ. : Századvég, 2003
Calvert, Sandra J, Amy B. Jordan, and Rodney R. Cocking, szerzőtársaik: Children in the digital age : influences of electronic media on development, Westport, London, Praeger, 2002
Dacey, John S.: Adolescent development, Madison, Dubuque, WCB Brown & Benchmark, cop. 1994
Dalminé Kiss Gabriella: A munkatársadalom válsága és a fiatalok életesélyei, Budapest, Valóság, 2000. 11. 35. p.
Danesi, Marcel: Forever young : the ‘teen-aging’ of modern culture, Toronto, Buffalo, London, Univ. of Toronto Press, cop. 2003
Fielding, Helen: Bridget Jones naplója, Budapest, Európa, 2004, cop. 1999
Gábor Kálmán: A középosztály szigete, Szeged, Belvedere Meridionale Alapítvány, 2000
Gábor Kálmán: Civilizációs korszakváltás és ifjúság : a kelet- és nyugat-európai ifjúság kulturális mintái / [szerk. Gábor Kálmán] ; [írták: Balog Iván et al.], Szeged, Magyarország. Miniszterelnöki Hivatal. Ifjúsági Koordinációs Titkárság, 1993
Gáll Ernô: A terjeszkedô felelőtlenség, Korunk, 1999. / 2.
Kiss Viktor: A technológiák rendszere, Eszmélet 66. 2005.
Manning, Robert: Credit card nation : the consequences of America’s addiction to credit, New York, Basic Books, 2003
Mary, Rogers: Barbie Culture, London, Thousand Oaks, Sage Publications, 1999
Mead Walter B: Extremism and cognition;: Styles of irresponsibility in American society. H. n., 2003
Noxon Christopher: I Don’t Want to Grow Up!, August 31, 2003, Fashion & Style
ORTT: Mi a jövő? : tudástársadalom, információs társadalom, telekommunikációs társadalom, kultúratársadalom? : az információs társadalom és a magyar kezdeményezések, Budapest, Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, Országos Rádió és Televízió Testület, Stratégiakutató Magánintézet, 1998
Ritzer G: The McDonaldization thesis : explorations and extensions, London – Thousand Oaks ; New Delhi Sage Publications, 1998
Shahar S: The Childhood in The Middle Ages, London, 1992, idézi: Danesi im. Magyarul: Gyerekek a középkorban
Sheehy G: News Passages: Mapping Your Life across Time, NYY, Ballantine, 1995
Shoales Ian: World’s Oldest Preteens: They’re everywhere., Intelligent enterprise, 2003
Thoma László: A lázadó kamasz, in: Alternatívák nélküli társadalom, Budapest, Gondolat, 1995
Wallace, Claire: Youth in society : the construction and deconstruction of youth in East and West Europe, Houndmills, Basingstoke, Macmillan & Co., New York, Saint Martin’s Press, Inc., 1998