„S futárok érkeztek a limesek felől,
jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”
(Konsztantinosz Kavafisz)
A szovjet rendszer bukása után tizenöt évvel végérvényesen el kell felejtenünk azt a hisztériát, amely az antikapitalista szellemiséget a „hit” és a „tudás” ördögi összjátékával vádló álláspont körül kialakult az elmúlt évtizedekben. És amely pillanatokra még olyan nagy kvalitású gondolkodókat is el tudott bizonytalanítani, mint Walter Benjamin, aki egy helyütt azt írja marxizmusával kapcsolatban: „az igazat megvallva magam sem tudom eldönteni, hogy végül a racionális, vagy a transzcendens elem kerül-e majd fölénybe nálam”. Enélkül ugyanis sosem válaszolhatjuk meg azt a kérdést, hogy mi van akkor, ha napjainkban éppen a globális kapitalizmus testesíti meg a Szörnyeteget több száz millió, vagy sokmilliárd ember számára (éppen úgy, mint a sztálinizmus hajdanán a szovjet birodalom alattvalói, majd csatlósai, illetve a nyugati világ hívei számára) – és egyre többek számára a centrumországokban is. Mi van akkor, ha a saját alternatíva-mentességét hirdető „liberális demokráciák” (Fukuyama-szindróma) éppenséggel hatalmas kisebbséget képviselnek a fennálló társadalmi berendezkedéseken belül, ha az arab világtól Latin-Amerikáig, Ázsiától a fekete kontinensig nem nagyon kérnek abból, amivel számukra a tőkés globális világrend ezen formációja – állítólag – kecsegtet. A régen hamvába holt „ancien regime” felemlegetésével meddig lehet rávenni az embereket, hogy egy Globális Szörnyet támogassanak? És meddig fogadjuk el, hogy az indulat, a düh, az erőszak alkalmankénti eszkalálódása, az irracionális reakciók, a gyűlölet és az undor és a fundamentalizmus akármennyire veszélyesek és kétségesek a jövő perspektíváit illetően, nem feltétlenül csak azokról mondanak ítéletet, akik hozzájuk folyamodnak. Hanem arról a világról is, amellyel szembeszállni – gyakorta tényleg úgy tetszik – nem marad más eszköz és lehetőség.
Az új évezred elejére a globálkapitalizmus és az új imperializmus korszakában újra olyan helyzet állhat elő, amelyben a „fő bűn” nem egy gyökeresen más világ akarása, hanem a kritika és ellenszegülés hiánya, az együttműködés és belesimulás lesz a reménytelenbe és a perspektívátlanba. A rendszerrel egyre elégedetlenebb morális kritika ha másra nem is, arra mindenképpen jó, hogy igazolhatatlanná teszi a status quo pozitív voltának tézisét. Ráadásul ez a világ egyre több helyen, egyre több módon, egyre többek számára és egyre hosszabb ideig lesz legalábbis megkérdőjelezhető, elfogadhatatlan, vagy kibírhatatlan. A szocialista mozgalmak újra kedvező helyzetbe kerülnek, hazai „híveiket” és „ellenfeleiket” mintha mégsem kötelezné mindez semmire.
A sikeres baloldali mozgalmak mindig „hiánymozgalmak” voltak. (Ezt Marx is látta, viszonylag keveset idézik tőle A hegeli jogfilozófia bírálatának bevezetőjéből.) A modern társadalmak „elégedetlenjei” számtalanszor nem csak abból indultak ki, hogy valami jobb, nemesebb kellene, hogy valami kibírhatatlan, hanem abból is, hogy elvettek tőlük valamit, ellehetetlenítik életük egy olyan elemét, aminek a megléte elengedhetetlen, jogos, vagy egyszerűen normális volna. Csak a két legismertebbet említve: a szociális mozgalmak a „bérminimumot”, a tarthatatlanul alacsony fizetéseket és a napi 16 órás munkaidőt vették célba, mert az nem volt megfelelő még „az egyén biológiai újratermeléséhez” sem. Nem jólétet akartak – mint a mai baloldal általában nyugaton – csak élhető körülményeket, emberhez méltó munkát, lakást, bért és magánéletet. Először a gépeket rombolták, aztán megverték a gyártulajdonost, akit kéznél találtak. A jóléti államok „ellenkulturális mozgalmai” pedig azt kezdték követelni, amit a „sikerei csúcsán lévő” jóléti állam sem tudott nyújtani, pedig „megígérte”: értelmes életet, valódi öntevékenységet, tartalmas szabadságot – s ennek nevében a rock-koncertek népe nekiesett a konzervatív öregeknek, az autoriter társadalmi normáknak, a lehetséges és garantált életutak emberi kilátástalanságának, elidegenedettségének. Aki világmegváltó filozófusnak, világot teremtő individuumnak készült, nem akart jól kvalifikált munkaerő lenni. Az új baloldal ma is aktuális, csak mintha már túlontúl régi volna ahhoz, hogy ezt érezzük is.
Napjainkban nem az a probléma, hogy nincsenek „baloldali hiánymozgalmak”, hanem, hogy azok nem a „kapitalizmus szívében” vannak, hanem egy egységesnek látszó, de igen fragmentált tőkés világrendben széjjelszórva. Ahhoz, hogy a globális politika arculatát és a nemzetközi ideológiai harcokat megértsük, le kell számolni a homogén világkapitalizmus féligazságával. Balról (pl. mcdonaldizáció: George Ritzer) és jobbról (pl. a nemzetek halála: Pokol Béla) egyaránt. Különösen azzal a tévhittel, amit erősítenek az „amerikaközpontú” tömegmédiumok, hogy a világon alapvetően mindenhol ugyanaz van, „csak néhol gazdagabbak, néhol sajnos jóval szegényebbek az emberek”. Az interneten régóta kering egy vicces világtérkép, amely arról szól, mit is gondolnak az amerikaiak a különböző régiókról. Afrikához az éhezés, Latin-Amerikához a drog és a kávé, Európához az Eiffel-torony, Ázsiához a Microsoft, meg a kicsit arrébb vándorolt Vörös blokk van bejegyezve. Ilyen egyszerű a CNN és BBC világkép. De nem csak a hétköznapi emberek nem tudják (nem hajlandók szembenézni azzal), hogy napjainkban legalább hat-hétféle kapitalizmus él együtt a Földön. A politikai alternatívák keresői sem. Máshol működő dolgokat próbálnak erőltetni különböző (ideológiai) adottságú térségekben, másrészről meg tudomást sem vesznek arról, mi van másutt. Ahelyett, hogy valódi politikát követelnének és csinálnának. Mindkettő végzetes.
Afrika kiszorulni látszik az emberiségből – ez számára a kapitalizmus és annak hiánya egyszerre. Az arab világ civilizációs élet-halál harcot lát, aminek eszköze a kapitalizmus, különösen a fegyverkezési versennyel, a fogyasztói kultúra erőszakos terjesztésével, a nyugatosítás szándékával és a médiamanipulációval a másik, a nyersanyagok árának manipulálásával a saját oldalon. Ők a mesterségesen átalakított saját életet látják a kapitalizmus legfőbb problémájának, a felszámolását annak, akik ők és ami őket erőssé teszi. India, Pakisztán és társaik a neoliberális kapitalizmus mintaországai, ahol a húzó szektorokba repítő mobilizációs ígéret és a hihetetlen nyomorban tengődő százmilliók állnak egymással szemben. Ezekben a régiókban is születőben vannak a különböző – akár baloldali – hiánymozgalmak, s nem nehéz belátni, mit hiányolnak. Kína, Dél-Amerika és az USA már egy nagy lépéssel előttük jár (kérdés, külön világ-e a keleti félperiféria, néha olybá tűnik, igen.). Kína kapitalizmusa a megtestesült XIX. század, ahol a politikai vezetés jogot formál arra, hogy az „expanzív szakasz” játékszabályaival utolérjék azokat a régiókat, amelyek ezt százötven esztendeje csinálták végig. Állami „eredeti tőkefelhalmozás”, az abszolút értéktöbblet elsajátításával – paradox módon a legújabb gazdasági szektorokban is. A felhalmozott tőkéből pedig párhuzamosan egy XXI. századi rendszert építenek a nagyvárosokban. A „párhuzamos gazdaság”, az „internetes államszocializmus”: pártirányítással. Másfélmilliárd potenciális fogyasztó igézetében – akikből bármi válhat évtizedek múltán – ha megérik. Ez ennek a rendszernek a nagy ellentmondása: hiszen a szuperkapitalista nagyvárosok finanszíroznak vissza egy kommunista vidéket, az ottani szinthez képest szintén radikálisan emelkedő életszínvonallal. Cserébe azonban igazi harmadik világ-beli munkakörülményekkel, az abszolút értéktöbblet Marx idejében szokásban volt elsajátításával régi proletárokkal és forradalmi lázongásokkal. Kétszáz éves vidéki proletárok kizsákmányolásából építenek egy ma is futurisztikus civilizációt és városi társadalmat. Ameddig előbbiek úgy nem érzik majd, hogy az nekik is járna. A régi nagy birodalmakban sosem ment le a Nap, Kínában sosem kel föl, akkora a környezetszennyezés, a szmog.
Dél-Amerika kapitalizmusa a „függő kapitalizmus” példája, aminek az a sajátja, hogy az itteni munkaerőt a fejlett országok szája íze szerint akarják ráncigálni, mondván, hogy ha ebbe belemennek, akkor legalább nem halnak éhen. Latin-Amerikában Kuba, Venezuela, Brazília, Mexikó és más országok lakossága már tett elég konkrét lépéseket ez ellen, legújabban például Evo Morales (Fidel elkötelezett híve) nyert választásokat. Azt még nem lehet tudni, mit fog csinálni, de azt igen, mit gondol. „az emberiség legfőbb ellensége a kapitalizmus”. Pártjának alapelveként „az antiimperializmust és az anti-neoliberalizmust jelölte meg, kifejezte csodálatát Fidel Castro iránt (…) választási kampányának záróbeszédében azzal kedveskedett az Egyesült Államok vezetőinek, hogy megígérte: megválasztása rémálom lesz az USA számára”. (Matheika Zoltán: rednews.hu) És mivel Dél-Amerika polgárai nem függnek a jóléti állam kegyeitől, mint a „jóllakott középosztály” nyugaton, simán bármit megtesznek, ami eszükbe jut a gyárfoglalástól az önkormányzatiságig és viszont. Az arab civilizáció imperialista rettegése helyett Dél-Amerika kapitalizmusa a függetlenséget látszik elvenni, a kiszolgáltatottság permanens formában elviselhetetlen állapotával.
De mi történik azokban a régiókban, ahol nincsenek ilyen forrongások – elsősorban a kapitalizmus európai és amerikai centrumában? A „hiánymozgalmak hiányából” önmagában csak a romantikus-bolsevik-utópisták vonják le azt a következtetést: nincs jelene a baloldalnak, csak jövője. A „centrumországokban” és a posztkommunista Európában ugyanis sajátos helyzet alakult ki az elmúlt évtizedben, amely alapvetően meghatározza a baloldal lehetőségeit. A munkásosztály, amely korábban mindig az elnyomott szerepét játszotta, most bizonyos értelemben átkerült a másik oldalra. Nyugaton a hatvanas-hetvenes években a „jóléti állam” időszakában középosztállyá vált, de ez önmagában még csak forradalmi lelkesedését tette tönkre. Amikor a francia baloldal több mint 300 ezer forintnak megfelelő összegre akarja növelni a minimálbért odahaza (és mi is ilyesmiről álmodunk), nyilvánvaló, hogy ezekben a társadalmakban az „osztályöntudat” egészen másra irányul, mint sokan szeretnék. A hazai jobboldal poénja – „Világ luxusproletárjai, egyesüljetek!” – azért nagy melléfogás mert azokra száll vissza, akikkel választásokat lehetne nyerni: azokra a dolgozó milliókra, akik a világ más részein élők számára a „gazdag világhoz” tartoznak, akikre irigykednek és akiket együtt gyűlölnek alkalom adtán a multikkal, a politikusokkal és az erkölcstelen és ostoba világsztárokkal. És akik a világ más részein élőket nyomorult, barbár, szegény, másodrendű rezervátum-lakóknak tekintik, s nagyvonalúan leereszkednek hozzájuk, vagy egzotikus élményeik főszereplőit látják bennük. Valójában a nyugati világban ebben az értelemben mindenki „luxusproletár”.
A problémák oka, hogy két megingathatatlan hittételre épül a centrumországokban az össztársadalmi ideológia. Ian Birchall írja, hogy 1956 azért volt az „új baloldal” szülőhelye, mert széttörött két alapvető axióma: hogy örökké „úgy marad” a nyugati és keleti blokk (Budapest), és hogy a „nyugati nagyhatalmak” akarata megingathatatlan (Szuez). A mai nyugati polgár szintén hasonló „önbecsapásban” vesz részt. A nyugati polgár nem hajlandó engedni abból a meggyőződéséből, hogy neki „jár” mindaz, ami a jóléti államtól és a fogyasztói társadalomtól kapható (akkor is, ha milliárdok éheznek és csak az állateledelek és a kozmetikumok ára megoldaná a világ majd minden problémáját) – és hogy „A NYUGAT” egy elszigetelt rész a világ felkorbácsolt tengerén, amely joggal szorítja magán kívülre a szörnyűséget, és a szörnyűeket.
Nos, 2001. szeptember 11., a „párizsi lángok”, a neoliberális diktátumok jól megijesztették ezt a „nyugati embert”, s jelenleg mindegy neki, ki ígéri privilégiumai megvédését, csak ígérje meg valaki. Az új ideológiai környezet sajátja, hogy ha a dolgozó osztály valamiben hiányt szenved, ami járna neki, azt nem feltétlenül „elitellenességgel” és „rendszer-ellenességel” kezdi kikövetelni. A baloldaliság a középrétegekben nem evidencia, megváltóiknak már baloldali köntöst se kell ölteni, mint hajdanán a náciknak. A nyugodt város című Robert Guédiguian-film főszereplője mondja a kilencvenes évek közepén „Jobb szeretem a munkást, aki a szélsőjobbra szavaz, mint a baloldali politikust, aki csak humanizmusról papol, de nem tud neki semmi használhatót mondani”. Csakhogy a helyzet nem könnyű, mert a beilleszkedni nem akaró muzulmán emigránsok meg az antiglobalizációs randalírozók nyilvánvalóan a „világ igazságát” jelenítik meg: miért jár „természet-adta” módon évi több mázsa háztartási hulladék megtermelésének joga, nyaralás és szórakozás, divatos ruha, űrkorszakbeli egészségügy és oktatás, chips, új gépjármű, LCD-kijelző, miközben három másodpercenként éhen hal valaki a Földön? Mi lesz, ha ez az alapigazság lesz a merénylők természetjoga és nem a könnyen félremagyarázható és persze eléggé kétséges iszlám fundamentalizmus? Miért veszik meg az európaiak a harmadik világban középkori körülmények közt gyerekmunkával készített termékeket – ezzel finanszírozva az államtőkés elnyomást? Miért támogatják szavazataikkal azokat a kormányokat és miért dolgoznak elégedetten azokban a cégekben magasabb fizetésért és karrierért, amelyek a szabadság, az autonómia és a mozgástér elvételével függésbe taszítanak egész kontinenseket? Mindent felvásárolva és a kiéheztetéssel fenyegetve őket. Miért nézik a centrumországokban tétlenül, ahogyan a munkát globalizálják? Miért asszisztálnak ahhoz, hogy a neoliberálisok elfogadhatatlan modelljeit bevezessék számtalan országban, mindent kiszipolyozva onnan, s a nyugati gazdagságot az ő bőrükön dotálva? Vagy miért nézi le a nyugati középosztálybeli a feketéket, sárgákat, arabokat, bronzbőrűeket, amikor hülye turistaként ellátogat ezekbe az országokba és miért kirekesztő, ellenséges és megalázó velük, ha az ő országába érkeznek? Ezekkel a kérdésekkel nem akar szembenézni sem a középrétegek nagy része, sem a gazdagok és az elitek. Sem a politika – beleértve a baloldalinak nevezett erők nagy részét is.
Peter Fysh jegyzi meg a Socialist Review hasábjain, hogy a francia események hátterében nem áll más, mint hogy a máshonnan érkező emigránsokat egyszerűen úgy voltak csak hajlandók integrálni a társadalomba, hogy annak alsó felébe integrálták. Kizárva az iskolából, a jobb környékekről, a menő munkahelyekről, a kulturális tevékenységből. Az emigránsok a nyugati villa cselédei lettek. A baj abból származik, hogy azoknak a külföldieknek, akiknek még ez is előrelépés volt, most megszülettek gyerekei, akik már „franciák” és nem nagyon akarják elfogadni, amit a társadalom többsége nekik felkínál. Mit csináljon a háziúr, ha a cseléd is háziúr akar lenni? Ha eközben az új „globális környezetben” kockán forog a palota? A középosztály a „kettős szorításban” nem csoda, ha elveszti „régi fejét”. Ez a jobboldal előretörését ígérné. Az új technikai eszközökkel pedig minden lehetőség megvan arra, hogy „központi” elemekkel jól felügyelt terekbe zárkózzon a világ „jobbik fele”, csak nehogy az legyen a vége, hogy mindenkinek kis chipekkel követik a mozgását, nehogy valami bajt csináljon, és mindenkit még otthon szétlőnek, nehogy túl közel jöjjön majd egyszer „a kapukhoz”.
A bezárkózó, globális pozícióit tekintve (is) rossz oldalra kerülő középosztály számára a rendszer most a biztonság és rend jelszavával próbál legitimitást szerezni – miközben ennél többet nem is kínál a „másik oldalon” sem, ahol a túlélés a maximálisan vállalt ígéret. A jóléti demokráciákban sokkal jobb már nem lehet – maximum csak rosszabb. De éppen ebben van a remény. Az életszínvonal emelése már önmagában értelmetlen dolog. Az intellektuális fejlődés, a kultúra területén már minden elérhető, a munkásosztály felszabadult, szinte már nem is kell neki a szabadság. Megelégszik a vacsorázni járással, a különböző tévésorozatokkal és show-kkal; annak a formája pedig – hazai példákkal: Mónika-, Friderikusz-, Szulák- vagy Valóság – nem politikai kérdés. Ahogyan rossz közérzetére is először nyugtatókat, antidepresszánsokat szed be és csak utána politikai pirulákat. A munkaidő csökkentése sem motiváló tényező önmagában – ellenkezőleg: a kevesebb munka félelmetes, mert kevesebb a munkahely, és mindent eláraszt az unalom.
A munka–fogyasztás–szabadidő paradigmára épülő rendszerben (ami egyébiránt ötven éve fennáll) már nagyon nem lehet előrelépni. Ellenben ezt a rendszert állandó nyomás fenyegeti, az egyént állandóan nyomás alatt tartják. A Life long learning jelszavától a terrortámadás-fenyegetettségig, a stressztől a hitelcsapdáig, a fogyasztás kényszerétől a kapcsolatok és célok kiüresedéséig. Nem az ebben a lényeg, hogy a kapitalizmus menthetetlen (mert az emberek előjogaikat akarják megvédeni, nem a rendszert – ami persze amúgy tényleg menthetetlen), hanem az, hogy a nyugati társadalmak belássák: önmagában semmit nem ér mindannak a védelmezése, amit a biztonság és a rend jelszava mentén most felkarolnak. Mert túl nagy árat kell érte fizetni a másik oldalakon – az egyén, a kultúra, a társadalom, a globális tér, a történelem és az emberiség oldalán. Hogy a mai (továbbra is autoriter) „fogyasztói társadalom” védelmezése éppen úgy pokolhoz vezet, mint annak neoliberális alternatívája. Hogy a középosztályok csak úgy képviselhetik (tarthatják fenn) érdekeiket (pozícióikat), ha eközben önmaguk változtatnak meg mindent.
A képlet régen volt utoljára ilyen egyértelmű. Egyetlen lehetséges út kínálkozik csupán. Ezen pedig a kommunista és a szociáldemokrata baloldal újra egymás mellé került – akár a „harmadik utas” szociáldemokráciával szemben is. Ez már önmagában új helyzet, új lehetőség. A szocialistákat és kommunistákat újra csak az választja el, hogy lehetségesnek tartják-e a „valódi” cselekvést a kapitalizmus körülményei közt is. Vagy csak a politikai pozíciók foglalását, az erő növelését az aktuálpolitika révén a konkurens politikai erőkkel szemben, a mindennapi folyamatok menedzselését, a kényszereknek való megfelelést, az adódó lehetőségek ügyes kihasználását az érinthetetlen status quo-n belül. Megszületőben van szinte minden fejlett országban egy olyan politikai pólus, amelynek balszárnya lehet a modern marxizmus, természetesen szövetségese az „antiglobalizációs szivárványmozgalom”, jobbszárnya meg a pragmatikus zöld politika. Centruma pedig egy globális demokratikus reformalternatíva. (Ezt írja meg Balázs Gábor nagyszerűen a Népszabadságban – Egy szocialista sosem lehet liberális, 2006. január 11.).
A globális szörnyetegként pusztító újkapitalizmus és új imperializmus korszakában nem marad más választás, mint kijelenteni: a „boldog békeidők” véget értek. Akik a kapuk előtt állnak (a harmadik világ lázadói és kritikusai, az élelemért könyörgő feketék, a civilizációjuk egyenjogúsításáért harcoló arabok, a kínai proletárok, a dél-amerikai antiimperialisták, a nyugati alternatívok és értelmiségi szocialisták, a régi kommunisták és új marxisták és persze azok, akik egyszerűen csak ez jobb élet ígéretében bízva özönlenének nyugatra), nem barbárok. Nélkülük és ellenükre nem működhet sokáig a Glóbusz. Nem a fennálló és a normális helyzet szétbomlasztói ők, hanem azok, akik nélkül a válságban, szétesésben és perspektívátlanságban nem lehet egységet létrehozni. Azok, akik a kapuk előtt állnak, nem ellenségeink – akik jussainkra törnek, illetve erőszakot hoznak nyugodt világunkba –, hanem a mi potenciális szövetségeseink.
De csakis akkor, ha mi is leszünk az övék.
