TELJES SZÖVEG A kelet-európai változások „hivatalos ideológusai” a rendszerváltást követően sajátos szerepzavarba kerültek. Eleddig sohasem volt szituációval találták ugyanis szembe magukat a régió önértelmezési kísérletei: társadalmaink egy csapásra a „boldog Nyugat” egyenrangúnak nyilvánított szereplőivé váltak. Ez a deklaráció azonban éppen az áhított „boldogságot” nem hozta meg, amit konkrétan ugyan senki nem ígért, mégis reménykedtek benne ezen országok állampolgárai.
Globalizáció és társadalmi szanálás
Magyarországon – ahogyan a legtöbb sorstárs ország esetében – két párhuzamos folyamatnak lehettünk tanúi, amelyek egybecsúszása az elmúlt évtizedek legnagyobb tragédiáiért éppen úgy felelős, mint az új Magyarország ideológiai arculatáért.
Egyrészt a gazdasági szerkezetváltás, a „felszabadulás szükséges mellékhatása” nevében levezérelt „társadalmi szanálás” folyamatának. A rendszerváltást követően visszaesett ezen országok gazdasági teljesítménye, csökkentek a reáljövedelmek, megugrott az infláció, s olyan jelenségekkel kellett megbarátkoznia a lakosság jelentős hányadának, mint a munkanélküliség, a hajléktalanság vagy az egyre könyörtelenebb verseny. Ennek a problematikának alapja az volt, hogy a KGST-rendszer gazdasági struktúrája és innovációs lemaradása lehetetlenné és finanszírozhatatlanná tette gazdasági integrálódásunkat a „szabad világ” reálgazdaságába. A „piac” értékrendjén építkező társadalmat nem lehetett volna működtetni az államszocializmus társadalmi maradványainak mesterséges életben tartásával, mert azok éppen gátjaivá váltak volna a társadalom működtetésének és fenntarthatóságának. Az átmenet ideológusai abból is erőt meríthettek ezen a téren, hogy a szanálás folyamatát még az előző rezsimbeli pártállami vezetők idejében kezdték meg, tehát ez szükségszerűségként jelenhetett meg az új technokratikus-értelmiségi eliteknek hála, amelyek már akkor a folyamatok élére álltak.
Az átmenet ideológiái a kezdetektől abból indultak ki, hogy az előző rendszer folytathatatlan – ezért volt lehetetlen igazságot tenni köztük és a rendszerváltás baloldali kritikái közt, amelyek erre azt felelték, hogy az új világ pedig elfogadhatatlan. „A Berlini Fal leomlása óta eltelt évtizedben Kelet-Európa nemcsak a kommunista jelszavakat utasította el és nemcsak az állami vállalatokat privatizálta, megteremtvén közben a saját fináncoligarchiáját. Kelet-Európa a világ kapitalista gazdaságának részévé is vált – új perifériájává. A periferiális gazdaság összes hagyományos vonása jelen van. Az adósságfüggőség, ami már a kommunista rezsimek számára is komoly problémává vált a nyolcvanas években, gyorsan növekedett a kilencvenes években, akkor, amikor liberálisok váltották fel a kommunistákat. Egyre nagyobb méreteket öltött a függőség a külföldi piacoktól és technológiától, az informális gazdaság kiterjedt. A tőkehiány az elavult eszközök modernizációjának növekvő igénye következtében általános problémává vált a régió összes gazdaságában.” Valójában azonban mindazzal együtt, amit az átmenet antikapitalista baloldala a kezdetektől kifogásolt, a régió társadalmai hajlandóak lettek volna elfogadni mindezt a felszabadító forradalmi aktus részeként, ha a „társadalmi szanálás” folyamata nem lett volna időközben objektíve befejezhetetlen.
Az átmenet során kétségkívül széles társadalmi konszenzus látszott kialakulni abban a kérdésben, hogy nem elegendő a létező szocializmus bizonyos kiegészítése, mert egy olyan rendszerre van szükség, amely a szabadság és demokratikus-társadalmi pluralizmus értékeit nemcsak elnézi, de egyenesen ezekre építkezik. Azt azonban, hogy ennek egyetlen lehetséges formája a nyugaton létező világhoz történő csatlakozás, az elitek maguk döntötték el, a széles közvélemény megkérdezése nélkül. Az MDF éppen úgy kizárta vagy kiszorította a népieket és a harmadik utasokat, mint az SZDSZ a szociális liberalizmus radikális híveit, a Fidesz az anarchista-bázisdemokrata csoportokat vagy az MSZP a reformkommunistákat és a népi baloldalt. Mindez csak akkor lehetett volna problémamentes, ha a hatalmat megszerző új elitek olyan helyzetet tudtak volna teremteni, amelyben a társadalom vagy a politika jelentős artikulációs csoportjai ezt a döntést éppen nem a rendszerváltás időszakában felvállalt népi, demokratikus, liberális és szociális értékek nevében kérdőjelezik meg. Ha az elitvezérelt átmenet elvezetett volna bizonyos szintű társadalmi szintű konszolidációig, amelyben valamennyi társadalmi csoport úgy érzi, hogy számára is biztosítottak ezek az értékek egy alapvetően és szükségszerűen „igazságtalan” társadalmi formáción belül is.
Az átmenet ideológiái abból a hamisnak bizonyult feltételezésből indultak ki, hogy a „nyugati” játékszabályok átvételével részévé válunk a „nyugati” társasjátéknak – s ha már egy játékmezőre kerültünk, hiába kapcsolódunk be egy már létező partiba szükségszerűen hátránnyal, innentől kezdve éppen annyi esélyünk van hatost dobni, mint a többieknek. Ez azonban nem történhetett így, mert eközben „bezavart” az átmenet másik tendenciája, amellyel a szereplők nem számoltak, és nem is számolhattak.
A másik tendencia ugyanis éppen a világgazdasági környezet korábban kódolt, ám a bipoláris világrend idején politikailag tompított tendenciáinak és válságjelenségeinek „beérkezése”, amelyekhez a kelet-európai politika továbbra is passzív, alkalmazkodó módon viszonyult volna. Abból indult ki, hogy a neoliberális válságideológia védőszárnyai alá menekült nyugati polgári társadalom még minden bajával együtt is előrelépés és boldogulásunk esélye, aminek nincs alternatívája. Csakhogy a neoliberális félfordulat, amit a kilencvenes évek derekán mindenhol kénytelenek voltak véghezvinni, kiélezte a versenyhelyzetet az egyes országok között. A „jóléti állam”, a „középosztályi demokráciák” értékei csak úgy látszottak védelmezhetőknek odaát, ha ezek a társadalmak maximálisan kihasználják versenyelőnyeiket, tartalékaikat, befolyásukat, és monopolizálják lehetőségeiket – velünk szemben is. A közös Európa projektje, amely 1989-ben oly szép álomnak tűnt, versengő szereplők érdekközösségévé silányult, amelyben többé senki nem kívánta kompenzálni a volt szocialista országok elmaradottságait. A kilencvenes évek derekára a „nyugati” országok a korábbi „is-is” politikájukat a „vagy-vagy” politikára cserélték, amint a jóléti állam és a demokratikus intézményrendszer vívmányainak megosztása és exportja helyett a globális tőke kegyeiért és importjáért való konkurencia került gondolkodásuk középpontjába. Ezt pedig nem ellensúlyozza, hogy lehetőségeikhez mérten támogatják például az új EU-tagok lehetőségekhez jutását; különösen annak fényében, hogy az Uralig terjedő EU-ról már rémálmaikban sincs szó. Egy ilyen helyzettel szemben szükségszerűen védtelenek és gyengék voltunk, s lehetetlenné vált a társadalmi elvárások kielégítése itthon és régiószerte.
A kelet-európai skizofrénia
A hetvenes-nyolcvanas években az ancien régime ellenfelei elsősorban az „emberi jogi” és „demokratikus” értékek nevében támadták a pártállami diktatúrát, abbéli meggyőződésükben, hogy a kibontakozás a régió számára csak a zsákutcás fejlődés helyrebillentése, a szocialista kísérlet végleges abbahagyása után lehetséges. Számukra a „nyugati” világ elsősorban nem egy ellentmondásmentes utópiát jelentett, hanem egy olyan társadalmi modellt, amelyben éppen a liberális-demokratikus értékek miatt lehetséges a társadalmi problémák kezelése és a folyamatos előrejutás újrafogalmazása. Ezért a „szabadság” nevében folytatott harc az államszocializmus ellen egy olyan társadalom megoldásainak importját is jelentette, amelyik egyetlen létező alternatívájaként áll fenn a létező szocializmusnak. Mire azonban az átmenet sikeresen konszolidálható és az intézmé-nyi-gazdasági-politikai integráció befejezett ténnyé válhatott volna, addigra a globalizáció elnevezéssel illetett jelenségcsoport éppen a „liberális demokrata rendszeralternatíva” megoldásait és lehetőségeit sodorta válságba.
A kelet-európai skizofrénia innentől elkerülhetetlenné vált, s máig ez nyomja rá bélyegét a közélet szellemiségére: a ’89 előtti világgal szembeni „szabadság és demokrácia” igenlése és a ’89 utáni új világ „szabadságának és demokráciájának” elutasítása, az értékalapú liberalizmus és demokrácia vállalása és a „létező kapitalizmussal” mint rendszeralternatívával szembeni szkepszis kettőssége. A Nyugat feltétlen szeretete és a nyugati megoldások importjával szembeni averziók. Végezetül a szabadság és a demokrácia elfogadása, a politikai liberalizmus és demokratizmus képviselőivel szembeni ellenségesség jelzi azt, hogy ameddig az átmenet ideológiája nem lesz újrafogalmazható, addig nem várható sem a kapitalizmustól, sem a „polgári társadalomtól” való társadalmi elidegenedés megszüntetése. Márpedig ez a helyzet valódi társadalmi alternatíva feltűnése nélkül (és addig is) bizony tragikus következményekkel járna a magyar társadalom egészére nézve.
Napjainkra végzetesen kiéleződni látszik a rendszert legitimáló ideológia belső meghasonlása. A felszínen a „sikeres” integráció, a nyugatosodás, a szabadság és a liberális értékek sikerpropagandája folyik, letagadhatatlan részigazságokkal és egyoldalú „mérőszámokkal”. A „magas GDP” kifejezés úgy válik mindennapjaink részévé, mint az EU vagy a NATO betűszavak: nem tudjuk pontosan, mi az, de tudjuk róla, hogy „jó”. Másrészről azonban a rendszerváltó értelmiség soraiban tetőfokára hág a kiábrándulás, a nosztalgikusság és a meghasonlás. A sikeres politikát ’89-ben sokan a „késő kádári rétegekkel” való kiegyezéstől féltették, eközben nem véve észre, hogy az átmenet folyamán elsősorban nem is annyira céljaik vagy morális pozícióik lettek oda, mintsem illúzióik.
Elegendő, ha ennek érzékeltetésére csak a három legfontosabbat emeljük ki ezen a helyen.
(1) A politikai eliteknek idehaza is rá kellett ébredniük, hogy az átkos évtizedekben áhított szabadság nem ugyanaz, mint a „kapitalista szabadság” – a létező kapitalizmus világa. Ami 1989 előtt a szocializmus kritikájaként a Nyugatból „elálmélkodtató” dolgok sokaságaként jelent meg, arról kiderült, hogy csak a nyugati világgal együtt kapható. A bécsi bevásárlóközpontok bősége (és az a fajta bősége) csak egy olyan társadalomban lehetséges, ahol (persze különböző „megjelenési formákban”) koldusok vannak a híd alatt, bevándorlók a hivatal előtt és szegények a szupermarketeken kívül. Mondhatnánk: a létezett szocializmus talán jobban járt volna saját fennmaradásának szempontjából, ha őszintén és nyíltan bemutatja a nyugati világot, hiszen akkor nem megbuktatásának árán kellett volna ráébrednünk, hogy a kerítések a „Lajtán túl” sincsenek kolbászból.
(2) A politikai eliteknek szembesülniük kellett azzal, hogy a „demokratikus” politika is politika – s nem tartható a tisztaságra, intellektuális fölényre, különlegességre és humanizmusra építő arisztokratikus „párttudat” vagy „küldetéstudat”, mert túl gyakran van ahhoz „másról is szó”. Komoly problémát jelentett az a tény is, hogy a szélesebb tömegekben nem (csak) a politikai rendszer vesztette el a legitimitását 1989 előtt, de a politikával szembeni bizalom hagyott elsősorban alább. Így azok, akik a „rendszerváltás” ígéreteinek megvalósítását tűzték zászlajukra, először is nem az új világgal, hanem a saját szerepükkel kapcsolatos bizalmi problémákkal találták magukat szemben – amint elmúlt a Nagy Imre-temetés figyelemelterelő pátosza, és megalakult az első szabad választásokat követő kormány. Az állítólagos paternalista rendszert le lehetett volna váltani egy kisebb államot eltartó, státusgaranciákat és ingyen ebédet nem nyújtó liberálisra, mert a valódi kérdés az volt: a kádári paternalista politika és a liberális-demokratikus politika a társadalom számára hogyan nem lesz egyaránt „mégiscsak politika, még ha állítólag más formában is”. Ez egy „eredeti status quo-felhalmozás” szakaszában lévő korrupciós, mutyizós és normakövetésben nem éppen élen járó társadalomban eléggé baljós feladatnak látszott; különösen annak tükrében, hogy az elitek kizárólagos lehetőségévé vált a hatalmas állami vagyon lebontására vonatkozó döntések meghozatala. Az új politikai rendszernek – éppen saját visszásságai okán – teljesíthetetlen elvárásokkal kellett szembenéznie: saját maguktól kellett volna megtisztítani az új valóságot. A „kialkudott forradalom tényéből”, amely az elitek számára a „megtollasodó átmenetet” hozta, a társadalmak igazságérzete a „köny-nyű álom” követelését vezette le, némi joggal. A politikai, gazdasági, kulturális uralkodó osztályoknak gyökeresen különbözniük kellett volna a korábbiaktól azért, hogy higgyenek nekik – de hát a politika, a gazdaság és az értelmiség világa lényegében nem különbözhet önmagától.
(3) Végül az újdonsült kapitalista országoknak meg kellett tanulniuk, hogy az átmenet illúziói a várt módon Nyugaton sem léteznek, a kapitalizmus éppen úgy válságban van, mint a szocializmus. A jobb életet, a centrumországok magas fogyasztói színvonalát, a választható életmódok túlkínálatát a fejlett tőkés államokban sem garantálják a szabadság, a demokrácia és az individualizmus nevében, maximum csak hivatkoznak utóbbiakra, ha éppen „lehetségesek”. A legitimációs ideológia és politikai ideológia „külön mozgását” saját bőrükön tapasztalták meg a régió „ellenzéki-demokratikus” gondolkodói.
A „megkésettség traumája” – utoljára
Másfél évtizeddel a történelmi esztendők után nyilvánvalóvá vált: „felzárkózásunk” nem olvasztott minket a Nyugatba, inkább csak hozzákapcsolt valamilyen előre nem látott módon. Mindennek talán nem is lehetett volna más következménye, mint hogy a politikai elitek cinikussá, a civil társadalom kiábrándulttá, a társadalom tagjai pedig apolitikussá, antipolgárrá váltak. Az új társadalmak politikai rendszerei a csalódás demokráciái, ahol a negatív kampányok, az érzelmekre apelláló biztos kártyák (kisebbség, kommunista, vallás stb.) és a megalázóan alacsony áron megvásárolt szavazatok uralkodnak, rapszodikus választási és értékelhetetlen „civil” részvétel, magas korrupció és elitellenesség mellett. Ami létrejött: a „kényszerpályáktól szabadulni továbbra is képtelen” Kelet-Európa, mely a régió rendszerváltó elitjeinek baklövéseiből és ábrándjaiból sem engedhet jottányit; ellenkező esetben a káosz, a válság, a maffiatársadalom, a végzetes lemaradás következnék, vagy egy népi forradalom…
De itt maradt régi ideológiai ellentmondásunk is: Kelet-Európa évszázadok óta nem más (ezért tartjuk ezt a leginkább használható fogalomnak a régió megjelölésére), mint egy gondolkodásmód a Nyugatról, amely nincs, de amire idilljeinkben, szelektíven és a magunk arcára formálva azt – vágyunk.
Mindennek áthághatatlan korlátjaként azonban éppen komplex társadalmi másságunk jelent meg korábban is. A rendszerváltás elitjei még egyszer – utoljára – azt gondolták, hogy ez a tény figyelmen kívül hagyható egy szerencsés és megismételhetetlen pillanatban. A „megkésettség traumája” az 1989-es fordulatot követően (a rendszer baloldali kritikusainak köszönhetően bizonyos körökben már korábban is) társadalomtudományi közhellyé válik. Olyan eszmetörténeti torzulásként szokás emlegetni, melynek bemutatásával egyaránt könnyedén leleplezhető a létező szocializmus felemás fejlődése, no meg a fordulat utáni populista-jobboldali kurzus kultúrharca. Nem csoda, hogy a nyolcvanas évek liberálisai tartást merítettek ebből a „kelet-európai nyomorúságot” felülnézetből szemlélő elgondolásból, ahogyan az sem, hogy a kilencvenes évek elején a jobboldali kurzust horthysta restaurációval éppen ebből a nézőpontból vádló „demokratikus charta” tudta reorganizálni a liber-táriánus oldalt – napjainkig utoljára. Azonban a megkésettség traumájától való megszabadulás a „Nyugat itt van” nevében sem volt lehetséges, elmaradottságunk és függésünk problémája a „felzárkózás” és „csatlakozás” dualizmusában termelődött újra. Hogy ne így legyen, ahhoz túl kevés elképzelésük és túl nagy küldetéstudatuk volt a jövőt illetően.
Az átmenet legnagyobb illúziója Kelet-Európában az volt, hogy a rendszerváltások során kikerülhető az „elmaradottság csapdája”, hogy az átmenet patetikus és protestáló jellege, a Nyugat bekebelező és segítő szándéka lehetőséget teremt arra, hogy a történelmi értelemben vett „újrakezdés” régi álma a régió számára megvalósulhasson. Mint a régi viccben: meg kellene támadni Ausztriát, hátha akkor elfoglalnának minket. Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem közvetlenül a „történelem végének” híressé vált koncepciója vetítette baljós árnyát erre a térségre, hiszen Fukuyama a kezdetekkor (1979 vagy ’89) még meg sem írta munkáját. Éppen ellenkezőleg: a valódi ok, hogy a rendszerváltás egyszerre tekintette magát teljes újrakezdésnek, illetve a történelem végének. Kelet-Európa – elitjei szerint legalábbis – egyszerre kezdte meg a hosszú felzárkózási folyamatot a „Nyugathoz”, és ezzel egy időben, visszavonhatatlanul „nyugati” lett. Ez az elgondolás pedig teljes harci díszben szülte újra a régióra annyira jellemző ideológiai mintákat. Hiszen a „csatlakozás” befejeztének ténye nem megválaszolta, hanem éppen kiélezte a „felzárkózás” problémáját és viszonyát a „csatlakozás” eddigi történetéhez.
„Csatlakozás” és „felzárkózás”
Nehéz lenne persze pontosan megjelölni, pláne kétségbevonhatatlanul „bizonyítani” hogy miben is állt Kelet-Európa speciális világnézete. Mindazonáltal könnyedén összeszedhetők azok az évszázados jelszavak, amelyek mentén a lényeges politikai erők gondolkodásmódjukat szervezték – pró, vagy kontra. Elegendő, ha csak Papp Zsolt klasszikus sorait idézzük: „Ennek a mindig másfajta minták másolásának is kétszáz éves hagyománya van. Párizsra vessétek. Aztán Manchester a példa. Aztán – múlt század második fele – Németország. Bismarck. Marad az angolszász affinitás, keveredik holland–szász ingerekkel, s aztán – a harmincas évek – Olaszország! Megint Németország. Esküszik ki-ki a magáéra. 1949 után száznyolcvan fokos fordulat – s eközben minden minta más berendezkedés, másfajta termelésszervezés, más értékrendszer. Az iránytű olyan kilengéseket mutat, hogy ebbe a hajóskapitányok is belezavarodnak. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a matrózok nyári ruha mellett téli öltözéket őriznek a fiókban, ki tudja, milyen időt vagy szelet hoz a holnap.” Kelet-Európa haladáseszménye az „import” lett, s newtoni rendszerében a gravitáció alapvetően Nyugatra húz. S különösen igaz ez az örök hinta- és kompországban. Az elmúlt százötven évben a nyugat–keleti vita, a népi–urbánus szembenállás, a szocdem–marxista frakcióharc, a bibói kisállami nyomorúság minduntalan felvette annak a vitának a formáját, hogy végezetül akkor „importálni, vagy nem importálni”, amint a legkisebb aktuál-politikai esemény erre okot adott. (És ad abszurdum még az „ázsiai”, vagy „kommunista” vitában a létezett szocializmusnak is szembe kellett néznie ezzel a kérdéssel. Bárha Heller Ágnesék könyvének ezt a vonatkozását bizonyára kevesen értették nyugaton.)
No persze általában súlyos okunk volt mérlegelni. És súlyos okunk volt 1989 után is. A modernizáció, integráció, globalizáció, a társadalmi-gazdasági szanálás, a privatizáció, a nyitás, az alkalmazkodás jelszavai együttesen sem voltak képesek „csatlakozásunk” és „felzárkózásunk” ütemkülönbségét megszüntetni. Az átmenet első évtizedében szinte valamennyi politikai elitcsoport konszenzusa volt tapasztalható abban a kérdésben, hogy a „nyugat” elvárásai hasonulásunkat illetően teljesítendők, mert ebben a folyamatban keresendők esélyeink. Az előző évtized végére azonban egyre markánsabb különbség látszott kialakulni az egyes politikai áramlatok között abból a szempontból, hogy ennek az alapelvnek a követése mennyiben és milyen irányban kívánatos. Az „import” problematikája akkor került középpontba, amikor az átmenet letagadhatatlan fordulata végbement: az ancien régime romjainak eltakarítását befejezve felvetődött a hogyan tovább kérdése. „Csatlakozásunk” befejezett ténnyé vált, de válaszolni kellett arra a kérdésre, hogy további esélyeinket merre is keressük. Hiszen a „nyugatot” még a közgondolkodás divatjában is felváltotta a „globalizáció” fogalma; ami persze szintén nyugati, de valahogy utalnunk kellett arra, hogy számunkra nincs többé világtörténelmi romantika. Egy válságban lévő társadalmi rendszerből egy válságban lévő társadalmi rendszerhez csatlakoztunk, amely sok tekintetben utóvédharcot folytat mindabban, ami miatt oda igyekeztünk. És éppen újrafogalmazni igyekszik lehetőségeit, esélyeit, elméleteit és igazságait. Az ezredfordulóra sok tekintetben eredményes volt ez a folyamat, sok tekintetben számunkra is átvehető és követhető konzekvenciákkal bír, Bush, Blair, vagy éppen a neoliberális politikák képében van hova fordulni – azonban ezek átvételének, utánzásának, a hozzájuk való hasonulásnak további egyértelműsége a politikai elitcsoportok között és a társadalom széles tömegei számára megszűnt.
Az „import” problematikája és régi-új ideológiáink
A „nyugat” megváltozott. Kelet-Európa pedig, amely az elmúlt tizenöt évben annak nevében hozta meg áldozatait, hogy „csatlakozása” elhozza boldogulását, most kimerülten figyel az újabb felszólításra. A „nyugati integráció” folyamata csak a „globális integráció” folyamatával kiegészítve lehet sikeres, mondja a korszellem. A globális integrációval, amely nyugaton is áldozatokkal és bizonyos újrakezdéssel jár. Másodszor is áldozatokat kéne hoznunk, másodszor is újra kéne kezdenünk, másodszor is hasonulnunk kéne egy világhoz, hogy élvezhessük egyre kétségesebb áldásait. A nyugat–kelet dimenzióban gondolkodó kelet-európai ideológiai térképet végérvényesen keresztbe vágja a centrum–periféria dimenzió, amely a globalizáció versenyhelyzetének alaptermészetéből ered. A versengő centrumok és a hozzájuk csatlakozó félperifériák állnak szemben a lemaradó „perifériákkal”; tehát a „csatlakozás” nem a felzárkózást, hanem elsősorban a lemaradás elkerülését kell célozza. A „nyugatba” volt út a „kelet” számára végbement, a „centrumba” folytatása ennek az egyre inkább éleződő határhelyzetekben jó ideig nincsen. A centrum kiszolgálása, másolása, az integráció tétje innentől saját talpon maradásunk, amely előnyeit csak a többi hasonló helyzetben lévő országgal szemben aknázhatjuk ki és kárait egyedül kell viselnünk. (Szlovákia és Románia adóparadicsomaiban például). Az erre a szituációra adható három lehetséges válasz pedig szinte automatikusan következett az ezredforduló nagy szembesüléséből – idehaza és bizonyára régiószerte mindenütt.
1. Az egyéni és tradicionális sajátosságok védelme, a további lépéseket önfeladásnak és kiszolgáltatottságunk növelésének érző álláspont (a nemzeti közösség hangsúlyozásának, a hazai vállalkozói szféra erősítésének, a szociális védőháló védelmezésének, a munkahelyek és a status quo alapvonalainak fenntartása melletti globalizáció-kritikus álláspontnak, a mezőgazdaság hagyományainak nevében).
2. A társadalmi elmaradottságot felszámolni a gazdasági-technikai fejlődés és a növekedés segítségével akaró álláspont, amely relatív versenyelőnyeinkből halmozna föl annyit, hogy abból akár egy nagy ugrás is létrejöjjön (az állam és a gazdasági szerkezet modernizációja, a versenyképes gazdasági szektorok támogatása, a külső források hasznosítására alapozott magas növekedésre, a humán gazdálkodás előtérbe tolására, a multinacionális tőke ezekkel való ide-csábítására alapozó jelszavak nevében)
3. A még további importot, a nyugati minták feltétlen átvételét, a viselkedési-gondolkodási minták lecserélését, a szemléletváltást követelő álláspont, amely a gazdasági felzárkózást lehetetlennek érezve társadalmilag és egyénileg kínálná a mobilizáció esélyeit széles társadalmi rétegek számára tartós hátrányunk mellett is (a nyelvtudás, külföldi munkavállalás, magas szakképesítés, versenyerkölcs elterjesztése, innováció és kreativitás, mobilitás, flexibilitás jelszavai nevében).
Ez a megközelítésmód persze, amelyet választottunk – mint öntudatlanul valamennyi hasonló magyarázati kísérlet –, egy analógiás elemet rejt magában, amely a klasszikus polgári forradalmak egyik mozzanatára épít. Ahogyan Immanuel Wallerstein tanulmányában kifejti, ebben az értelemben a nyugati ideológiák sorsát a „modernitás kérdése” határozta meg az elmúlt kétszáz évben. Véleménye szerint szinte minden ember fel tud sorolni markáns különbségeket a szocialista, liberális és konzervatív eszmerendszerek között, s az alapszintű egyetemi oktatásban is úgy okítják ezeket, hogy a köztük lévő markáns különbségeket veszik számba, elfeledkezve arról, hogy ezek az ideológiák mégiscsak egy családba tartoznak abban az értelemben, hogy egyetlen problémára adott különböző válaszreakciókat rejtenek magukban. Watson híres megfogalmazásával élve „a francia forradalom volt az az árnyék, amelyben a 19. század élt”. S ehhez tehetjük hozzá: „A huszadik századi gondolkodás sem kerülhette el sorsát. A forradalom volt az apoteózisa a tizenhetedik századi newtoni tudományos világképnek és a tizennyolcadik századi haladás-koncepciónak, amit modernitásnak szoktak nevezni.” A modern ideológiák mind ennek a „modernitásnak” a különböző reakciói, ameny-nyiben persze „aktuálisan” a revolúciónak, magának a Francia Forradalomnak reakciói Burke-től Marxig. Wallerstein könyve a továbbiakban abból a tényből indul ki, hogy kétszáz évvel 1789 után ennek a „modernitásnak” legfőbb alapelemei válságba kerültek, mert a nagy történelmi árnyék nem uralkodik többé. A marxizmus az analitikus iskolába, az újbaloldal az antiglobalizációs mozgalmakba, a konzervativizmus a reménytelen kultúrharcba, a liberalizmus pedig a neoliberalizmusba.
Jelen írásunkban nem célunk, hogy ezt a folyamatot nyomon kövessük. Amiért azonban a Wallerstein által megfogalmazott tételeket szemügyre kellett vennünk, az nem más, mint azon állításunk, mely szerint a kelet-európai ideológiák (a globális krízist keresztülmetszve) egy lokális válság foglyai: ahogyan 1789 után a francia forradalom világképéhez és haladásfelfogásához alkalmazkodva születnek meg a nagy ideológiák, 1989 után Kelet-Európában saját történelmi haladáseszményünk lesz a kiindulási pont. Ezeket a haladáseszményeket próbálják ideológiailag a mai helyzetre aktualizálni. Maguk az illúziók s egyáltalában a rendszerváltás utáni ideológiai tér kialakulása egy olyan kottát követ, amely újraéleszti számtalan régi ideológiai-gondolati megoldásunkat, s ezekkel helyettesíti a korszerű és adekvát válaszreakciókat az új világ kihívásaira. Ebben a folyamatban ki kell emelni ezeknek az ideológiáknak a reaktív jellegét a wallersteini értelemben – ahogyan hajdanán egy történelmi eseményre és egy történelmi problematikára válaszul született meg a liberális, a konzervatív és a szocialista politika; egymást keresztül-kasul megtermékenyítve, úgy van jelen az „import” problematika évszázadok óta kelet-európai határvidékünkön és úgy várja a megfelelő szituációt, hogy egész ideológiai mezőt építsen ki; minduntalan reprodukálva korábbi önmagát.
Ahogyan a nyugati ideológiák történeti kottájuk szerint a „modernitás” trikolórja mögé sorakoztak fel, úgy Kelet-Európában az „import” zászlaja mögé keveredett minden ideológia. Sajátos színezetet adott persze ennek a kérdésnek, hogy ez az import már tartalmazta maguknak a nagy ideológiai családoknak az importját is, a régió modern társadalomtudományai és a magukra valamit is adó politikusok vigyázó szemeiket igyekeztek ezekre vetni. De miközben Párizst remélték látni, általában nem tekintettek messzebbre Bécsnél. Így a térség alapideológiái, amelyeket szocializmus, liberalizmus és konzervativizmus névvel szoktak illetni, sokkal népszerűbbek voltak saját híveik körében az aktuális kondícióikra szabott formában, mint szabadelvűség, bolsevizmus, vagy tradicionalizmus. Így valósult meg régiónkban az eredeti ideológiák torzulása, egyszersmind a haladás és világnézet régióspecifikus ideológiákká gyúrása, amelyeken keresztül az egész világ egységesen szemlélhető volt. (Lásd táblázat)
Az „import” problémájának középpontba kerülése pedig szinte automatikusan szüli meg a szokásos dilemmákat, csak éppen a globalizáció korára hangszerelve; amelynek hatására nem juthat dűlőre egymással a három eszmei áramlat – hívjuk bár őket szocialistának, liberálisnak vagy konzervatívnak.
(1) Ha egy bezárkózásra és revizionista politikára álló konzervatív kurzus hirdetünk, azzal ugyan lesz saját autonómiánk és protekcionista-önfenntartó védettségünk a külső behatásokkal szemben, de nem lesz kellő integráltságunk a világgazdasági rendszerbe és a haladó politikába.
(2) Ha egy mesterséges ipari és gazdasági szintet akarunk elérni államkapitalista eszközök bevetésével, akkor éppen a szabad versenyes kapitalizmus során felhalmozott tapasztalat és kultúra vész el.
(3) Ha pediglen magát a szabad és korlátok nélküli piacosítást vállaljuk, egyben a teljes beilleszkedést a nyugati gondolkodási-termelési rendszerekbe, azzal a saját védekező és alternatívakereső képességet veszítjük el. A tervezettséget a spontaneitással, a gazdaságot a kultúrával, a valóságot az ideológiával kell szembeállítani.
Révbe értünk?
A kelet-európai átmenetek ideológiai válságában azonban helytelen volna csak a „megkésettség traumájának” közvetlen jelenségeit keresni. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Sztálin a kohászati műveket és a marxi proletárt, az átmenet ideológusai pedig a „vállalkozó szellemet”, vagy talárjával együtt az alkotmánybírót szerették volna áthozni nyugatról – hiszen a dolgok mindkettő esetében sokkalta összetettebbek ennél. E „megkésettség traumáját” (Gollner) úgy is értelmezhetjük, mint a polgári átalakulás klasszikus útjától való eltérés olyan formáját, amelyben a korábbi feudális struktúrák felbomlása szükségszerű, de a kikínlódott alternatívák és útkeresések jellemzőek és egyéniek. Az új megszületésének finalista mechanizmusa helyett, ami a visszatalálást szükségszerűnek tételezi, valójában csak útkeresések, céltételezések, kényszerek és illúziók vannak, s az ideológiai harc ezekért zajlik – akár a visszatalálás nevében is.
Az átmenet ideológiáit nem elsősorban azzal kell jellemeznünk, hogy miről beszéltek; sokkalta inkább jellemzi őket, hogy mi maradt ki belőlük. S ha ez első látásra banálisnak is tűnik, mégis a kríziselemzés kulcsát adhatja. Hiszen az átmenet során kialakult viszony a „csatlakozás” és a „felzárkózás” tendenciái között elvileg nem csak az „import” szituációjának a középpontba állításával lehetett volna értelmezhető – elegendő, ha csak azokra az elképzelésekre gondolunk, amelyek a kelet-európai országok összefogásában és közös modell kidolgozásában látták volna lehetőségeink kulcsát. Nem is beszélve a se kapitalizmus, se szocializmus nagyon is nyugati tradíciójának feleleveníthetőségéről. Ezeknek egyaránt voltak tradíciói idehaza, s régiószerte. Az eszmék terjedésének folyamatát ugyanis megelőzi egy eszmefelhalmozó szakasz. Nem lehetséges fenntartani az informális eszmei-politikai teret az érvényesség alapjául szolgáló gondolatok „eredeti felhalmozása” nélkül. Magyarországon ez a rendszerváltás folyamatával párhuzamosan zajlott le, bár igazából már a Kádár-rendszer utolsó korszakában az új politikai erők szemszögéből beszélhetünk arról, hogy a rendszerváltást eszmeileg elő kellett készíteni. Mindebben nem az a lényeg, hogy a „más utak” illúziók lettek volna-e, hiszen a jelenlegi is annak bizonyult. A kérdés, hogy abban az esetben képesek lettük volna-e hatékonyabb, régi bozótharcainktól megszabadulni képes választ adni a globalizáció kényszereire és kihívásaira. Ez ma már persze sok tekintetben eldönthetetlen.
Az átmenet ideológiai „egydimenzióssága” megváltoztathatatlan tény. Ha elfogadjuk Bayer József azon állítását, amely szerint az államszocializmus legitimációs értelemben három szinten építkezett, a tervgazdaság, az állampárti monopólium és a hivatalos ideológia szintjén, akkor nyilvánvalóan beazonosítható azon tényeknek, céltételezéseknek és törekvéseknek a köre, amelyek a rendszerrel együtt buktak. Általánosságban: a „baloldali modernizációval” együtt minden baloldali törekvés is delegitimálódott. Különösen Magyarországon, ahol annyival is bonyolultabb a helyzet, mint másutt, hogy a „gulyáskommunizmus” és a „legvidámabb barakk” ideológiája fonódott egybe a tervgazdasági környezettel és a mesterségesen egyenlősítő törekvésekkel. A „koraérett jóléti állam” jóléti intézkedései formálisan irigylésre méltók voltak még a nyugati welfare state szociáldemokrácia számára is, maximum nem tudták, hogy a kórházakban hullik a vakolat, az árubőség pedig nem túl nagy, bár igaz, hogy az egészségügy ingyen van, és mindenkinek van pénz a zsebében; vállalhatatlan hitelekből.
A képlet a rendszer ellenzéke szempontjából innentől egyszerű volt. Az önmagát állandóan reformálgató államszocializmus sajátos ideológiai tömegvonzással bírt. A „felvethető” problémák szinte valamennyi „baloldali” kérdéskört érintettek, a nyolcvanas években burjánzott a dokumentarista film, és erőre kapott a szociológia, a közgazdaságtan. A cenzúra félálomba húzódott, bármit lehetett kritizálni a művelődéspolitikától a gazdasági helyzetig, ameddig azt csak egy szűk szakmai közönség értette, mert nem voltak nyíltan kimondva a konklúziók. Az élesebb fogalmazás azonban egy ilyen helyzetben inkább tűnhetett önsanyargatásnak és öncélnak, mint valóban jobbítani akaró szándéknak, s egy ilyen kvázi reformista légkörben a „reformálható-e egyáltalán a rendszer” kérdése akadémikusnak számított, amennyiben úgyis mindenki azzal próbálkozott.
Azt kellett megmutatni, amiben a rendszer számára még a reform gondolata is skandallumnak számított. 1988-ban nem lehetett csak „szocialista reformokért” síkra szállni, 1990 után pedig már egy egészen más nyelven megfogalmazott átmenetet kellett a választási programmal utólag alátámasztani és igazolni.
Talán ezzel is magyarázható, hogy a „demokratikus ellenzék” idehaza (s szinte mindenhol, csak más okokból) nem a társadalmi feszültségek, a szociális kérdés és a gazdasági válság hatására létrejövő tömegnyomásra alapozott, mint Lengyelországban, nem tudott igazán nacionalista lenni a „nemzeti kommunista” rezsimben – hanem sajátosan elszigetelt értelmiségi szubkultúraként működött. Ha az ellenzék nem magyarázgatni akarta, hogy miért is tarthatatlan, ami van, hanem bebizonyítani egyszer, s mindenkorra, nem maradt más mondandója, mint a „nyugat” és a „liberális demokrácia” tematikája.
Mellesleg: a konkurens ideológiák némelyike (különösen a „harmadik utasnak” indult népi konzervativizmus) ezt nem bocsátja meg soha a szabadelvűeknek. Hogy a rendszerváltás módjába, fogalomkészletébe, mitológiájába, céljaiba senkinek nem engedtek beleszólást. Hogy a liberalizmus ab ovo vezető szerepben volt (és állítólag ezzel vissza is élt), mert kritika nélkül annak a világnak a nyelvét beszélte, amely felé éppen haladtunk. Ha a jobboldal „nemzetért” kiáltott, a baloldal Európáért. Ha emez „harmadik utat” követelt, amaz integrációról papolt. Ha az egyik „antikommunista” volt, a másik a jövőbe nézést kérte a múlt felidézgetése helyett. Szabadságot akart a rend, civil kurázsit az autoriter-klerikálisnak bélyegzett tradíció helyett. Hát persze, hogy a nyugatnak az egyik sokkalta inkább kedvére volt. Amin felbuzdulva a hazai szabadelvű progresszió még magabiztosabban és még nagyobb küldetéstudattal fordult a nyugati minták másolása felé, már azok puszta felemlegetését is legitimáló érvvé változtatva.
A jobboldal sértődöttsége érthető. Emberi jogi szimbolikus aktivizmus, amely mindenhol fasiszta rémmel ijesztget. Nyugatmánia. A konzervatív alapértékek, a nekik kedves történelmi múlt aktuálpolitikai lejáratása. A rendszerváltás egyoldalú legitimálása. Kulturális túlsúly. Az az érzés, mintha a késő kádári elitekkel kiegyező liberális progressziónak már csak az annyiszor citált nyugati mintákhoz maradt volna köze, a hazai valósághoz semmi sem. Nem véletlenül írja Lánczi András, a hazai konzervatív gondolkodás vezető teoretikusa: „A helyzet sok tekintetben hasonlít a 19. század elejének német viszonyaihoz. Ahol a tudat forradalmával akarták kiváltani az elmaradt radikális társadalmi reformokat. Így a németeknek volt filozófiájuk, de nem volt tényleges szabadságuk. Voltak világmegváltó elképzeléseik, de … csak egy tehetetlen és agresszív politikai rendet alakítottak ki.” A posztkommunista kiegyezés „morálisan szinte elviselhetetlen”. Mindez pedig egy olyan környezetben íródik, amikor a jobboldal színe-java erkölcsi kötelességnek nevezi az ez elleni harcot, az utópia hagyományát hirdeti Lánczi is, filozófiai és szociológiai éleslátással és történelmi vaksággal.
Nem véve észre, hogy ha igaza is van, az egész magyar jobboldal veszélyes, időzített bomba. A „jobboldali utópizmus” eszközrendszerét és világnézetét jól ismerjük – az éppen a felzárkózás kérdésének megválaszolására nem alkalmas a csatlakozás kérdésének lezárt és lezáratlan fejezeteinek újra megnyitásával, adott szintjének folyamatos kétségbe vonásával. Ehelyett inkább a régió mély analízisét ajánlanánk mindenkinek.
Liberálisoknak, szocialistáknak és baloldaliaknak egyaránt vannak adósságaik. Mert nem vagyunk képesek elfogadni a megmásíthatatlan tényeket. Hogy a felzárkózást célzó politika minduntalan elmaradottságot is szül, de hát ez nem is lehet másként, hiszen helyünk a világban minden valódi alternatívánk mellett is csak relatív mozgásteret engedélyezhet. Alapvető félperiferiális jellegünket az adott világkapitalizmusban nem kérdőjelezhetjük meg – valójában már kétszáz éve. Hisz bár 1989-ben elvesztettük a „Nyugattal” kapcsolatos illúzióinkat, a felzárkózás problémája itt maradt illúzióinkkal; ráadásul a globalizáció az „import” kérdését is kiélezi. Rá kéne ébrednünk végre: egyetlen esélyünk az volna, ha „liberális”, „konzervatív” és „szocialista” meggyőződésünk mögül véglegesen ki tudnánk venni azokat az ideológiai tradíciókat, amelyek az átmenet elmúlt tizenöt évében nem hagytak nyugodni bennünket, hanem újratermelték évszázados ballasztjaikat.
Kelet-Európa 1989-ben révbe ért abban az értelemben, hogy eldőlt: visszavonhatatlanul „a Nyugat” oldalán sorakozik fel a következő évtizedek globális küzdelmeiben. Az új helyzetben azonban felzárkózásunkat jó ideig lehetetlen „a Nyugathoz” képest felvetni; önmagunkhoz és a világ többi részéhez képest kell újrafogalmaznunk saját magunk számára. Ne ringassuk tehát magunkat abban a hitben, hogy 1989 óta bárminek is végére jártunk. Most kezdődik csak ugyanis a java.
IRODALOM
Ágh Attila: A jövő még nem kezdődött el. Mozgó Világ, 2000. 9.
Balibar, Étiene: We, the People of Europe? Reflections on Transnational Citizenship. Princeton University Press, Oxford, 2004.
Balogh István (szerk.): Törésvonalak és értékválasztások. Politikatudományi vizsgálatok a mai Ma-gyarországról. MTA-PTI, Bp., 1994.
Beck, Stephan–Greven, Thomas: From Transformation to Globalization. The Case of Eastern Germany. ASED Themes, 2001.
Beck, Ulrich: Democracy without Enemies. Polity Press, Cambridge, 1998.
Beck, Ulrich: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég Kiadó, Bp., 2003.
Bibó István: Válogatott tanulmányok. Társadalomtörténet–szociológia–társaslélektan. Corvina, Bp., 2004.
Bruszt László–Stark, David: Postsocialist Pathways. Transforming Politics and Property in East Central Europe. Cambridge University Press, Cambridge, 1998.
Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Könyvkiadó, Bp., 1994.
G. Fodor Gábor: Gondoljuk újra a polgári radikálisokat. L’Harmattan, Bp., 2004.
Gellner, Ernst: Plough, Sword and Book. The Structure of Human History. Collins Harvill, London, 1988.
Hanák Péter: Társadalmi struktúrák a 19. századi Közép-Európában. Történelmi Szemle, 1997. 2.
Huntington, Samuel P.: The Third Wave. Democratization in the Late Twentieth Century. University of Oklahoma Press, Norman, 1993.
Inotai András: A globalizáció kihívásai és Magyarország. Napvilág, Bp., 2001.
Jászi Oszkár: A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja. Válogatás politikaelméleti írásaiból. Héttorony Könyvkiadó, Bp., 1989.
Kagarlickij, Borisz: Út a fogyasztáshoz. Eszmélet, 2000. 46.
Kis János: Kőszeg visszanéz. Beszélő, 2000. 7–8.
Kiss Viktor: A baloldaliság „kísértetei”. Új Mandátum Kiadó, Bp., 2004.
Kiss Viktor: A „kaméleon társadalmak” és a liberalizmus válsága. Kritika, 2005. 6.
Kőszeg Ferenc: 1956: a magunk képére formált forradalom. Beszélő, 1997. 7.
Lánczi András: Az utópia mint hagyomány. Attraktor Kiadó, Gödöllő, 2005.
Lomax, Bill: A tranzitológia válsága. A kelet-európai változások és a tranzitológia elmélet. In: Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Napvilág, Bp., 1996.
Martinelli, Antonio: Global Order or Divided World? Current Sociology, 2003. 2.
Mocsáry József: Visszapillantás a privatizációra. Eszmélet, 2001. 52.
Müllerson, Peter: Being Tough on Terrorism or Respecting Human Rights. A False Dilemma of Authoritarian and Liberal Responses. American Behavioral Scientist, 2005, 12.
Nissen, Sylke: Who Wants Enlargement of the EU? Support for Enlargement
among Elites and Citizens in the European Union Czech Sociological Review, 2003. 6.
Papp Zsolt: A válság filozófiájától a „konszenzus” szociológiájáig. Útvesztők és útelágazások a huszadik századi német polgári filozófia és szociológia történetében. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1980.
Papp Zsolt: Kormetszetek. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1988.
Pokol Béla: Politikai reform és modernizáció. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1989.
Pozsgay Imre: A rendszerváltás (k)ára. Nyílt párbeszéd a sorsfordító évtizedről. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 2003.
Pridham, Geoffrey–Ágh Attila (szerk.): Prospects for Democratic Consolidation in East-Central Europe. Manchester University Press, Manchester–New York, 2001.
Quentin, Skinner: Liberty before liberalism. Cambridge University Press, Cambridge, 1999.
Suda, Zdenek–Musil, Jirí: The Meaning of Liberalism. East and West. Central European University Press, Bp., 2001.
Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában. http://mek.oszk.hu/02200/02220/html/index.htm
Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Bp., 2001.
Takács Tibor: A jakobinusok és az emberi jogok. Klió, 2002. 1.
Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak. Atlantisz Kiadó, Bp., 1999.
Tőkéczki László: Magyar liberalizmus. Századvég Kiadó, Bp., 1993.
Tölgyessy Péter: Elégedetlenségek egyensúlya. Válogatott írások. Helikon Kiadó, Bp., 1999.
Wallerstein, Immanuel: After Liberalism. New Press, New York, 1995.
Wallerstein, Immanuel: Marx és az alulfejlettség. Eszmélet, 1997. 35.
Wandycz, Piotr: The Price of Freedom. A History of East Cenral Europe from the Middle Ages to the Present. Routdlege, New York, 1992.
