TELJES SZÖVEG 1. A hatalom nagyítója és a radikalizmus
Én a magam részéről mindenképpen passzivista vagyok abban az értelemben, hogy rendkívüli gyanakvással fogadtam eddig is azokat, akik az „aktivizmus” kifejezést valamifajta aktívkodás értelmében használták. Valójában úgy vélem, hogy ez a rossz beidegződés a hetvenes-nyolcvanas évekből maradt vissza. Akkoriban a kelet-európai radikális értelmiségi-művész-aktivista réteg szinte belekényszerült a resistance egy sajátos formájába.
Hiszen volt egy időszak, amikor ténylegesen egy monolit hatalom árnyékában kellett működnie, amely egyre inkább konzervatív jelleget öltött, a status quo bebetonozása érdekelte már csak, a túlélés – szó sem volt már a szocializmus reorganizációjáról. Ebben a helyzetben minden extrém módon felértékelődött: mivel nem lehetett semmit tenni, a legapróbb dolog is óriási tettnek tűnt. Elsősorban azért, mert a hatalom nagyított fel mindent és kezelt messze jelentőségén felül.
Egy totalitárius, holt, bürokratikus, kiüresedett és reménytelen struktúrával szemben elég volt a „hatalom” legapróbb kritikája és máris készen volt a radikális-alternatív cselekvés. És manapság? A radikálisok továbbra is állandóan a hatalomra panaszkodnak, amely ellehetetleníti őket, amely minden eszközt monopolizált piszkos játékaihoz – ahelyett, hogy az alternatív kultúrákat, médiumokat és civileket támogatná. Csakhogy ez önbecsapás. Hiszen ma bajaink fő forrása nem a „hatalom”, hanem éppen az, hogy az ellenzékiség, az alternativitás, a radikalizmus önmagában már nem bír jelentőséggel. Egy röpirat, gyűlés, koncert, tiltakozás, kezdeményezés nem esemény, a résztvevőket nem szorítja perifériára a rendszer, oda a radikalizmus romantikája. Az aktivitás nem önérték többé, mert túl könnyen válik aktívkodássá.
2. A posztmodern társadalom ideológiai konszolidációja
A hetvenes-nyolcvanas évek radikálisainak élménye azonban nem csak a „hatalomhoz” kötődött, hanem az elnémított, leépített, passzív és néma társadalom, a gulyáskommunizmus mindennapjaihoz is. Úgy érzékelték, hogy az alternatíva vagy a társadalom „nélkül”, a társadalom „mellett” cselekedni – mint a máig is hihetetlen színvonalú underground és a rendszer réseiben nyomuló reformértelmiség. Vagy pedig várni a szociális-gazdasági krízis kiéleződésére és ezekre alapozva kiépíteni valamifajta politikai ellensúlyt – mint a lengyel Szolidaritás tette. Ebben a kérdésben is mintha megállt volna az idő. A radikálisok állandóan a társadalomra mutogatnak, amelyet – úgymond – elhülyítenek a sorozatokkal, a fogyasztással, amely nem szervezkedik a munkahelyen, nem utálja a rendszert és nem figyel az értelmes szóra. Az alternatívoknak mindenki konform. De hát ma már nem egy megfélemlítéssel depolitizált, szellemi mentális agóniába süllyesztett és mellékútjait kereső társadalommal állunk szemben. Azt hiszem, fájdalmas lesz megtanulnunk a leckét, amit nyugaton 1968 után megtanultak. Hogy
a kapitalizmus, ha gazdasági értelemben állandó krízisekkel is küzd, mint társadalmi struktúra konszolidálódott. Az emberek többsége számára utakat, esélyeket, lehetőségeket, szabályokat kínál, amelyekben ők felnövekedve megtanulnak élni
és amelyek között – ha jól mennek a dolgok – szeretnek is élni. Az az „aktivizmus”, amely ilyen körülmények között akár nagy igazságokra, morális felelősségre, mentális szükségletre, bármifajta szükségszerű fátumra hivatkozva is „helyettük”, „velük szemben”, „fölöttük állva” akar radikális változásokat, véleményem szerint szintén aktívkodáshoz vezethet csak, amivel szemben én passzivista vagyok…
3. A látvány uralmát az imázsok uralma váltotta
Ezernyi lehetőség van ma is, csak meg kell tanulnunk újra meglátni őket. Ezek közül, szinte csak véletlenszerűen, hármat emelnék most ki. Először is, hogy a mai nyugati társadalmak egy újabb „manipulatív” fordulaton mennek keresztül, ami azt jelenti, hogy a „látvány” uralmát az „imázsok” uralma váltja fel.
A posztmodern utáni világban már nem emberek kommunikálnak, hanem imázsok kontextualizálják egymást. Az imázsok kora visszavonhatatlanul beköszöntött
és ezt talán az MTV deklarált „zenei adóból reality csatornává alakulása” bizonyítja leginkább. Hiszen annak idején éppen a videoklip világot megalapozó MTV tette teljessé a „látvány társadalmát”. Ma a manipuláció nem arra épül már, hogy a termékek, reklámok, a popkultúra ikonjai, a médiatechnika, a dizájn, a divat, a szórakoztatóipar, a szabadidős tevékenységek segítségével létrehoznak egy „spektakuláris világot” az igazi helyett. Ezek az új adók azzal manipulálnak, hogy állításuk szerint a „fiatalok valóságát” mutatják be – hogy mit szeretnek csinálni, hogyan néznek ki, mire vágynak, hogyan viselkednek, buliznak és párkapcsolatoznak a különböző fajta „létező” fiatalok. Hogy a konkrét „létező” fiatal azután kiválaszthassa, hogy ő melyik ezek közül, mit gondol a többiről – függetlenül társadalmi helyzetétől, kultúrájától, személyiségétől, valódi közegétől. A fiatal saját imázsává válik a fiatalok imázsai között, amiket bemutatott a televízió. Ez a hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a posztmodern utáni manipuláció azt próbálja ezernyi párhuzamos síkon elérni, hogy az életünk különböző dimenzióiról elénk tárt képeket azonosítsuk saját magunkkal és környezetünkkel .
A politika esetében ez talán még világosabb: a haiti katasztrófáról olyan képeket mutattak, mintha itt a mi világunktól függetlenül létező barbárokról lenne szó, akikre momentán ráomlottak omladozó viskóik. Hiszen ha ezt elhisszük, akkor a CNN-imázs kontextusa szerint nekünk csak az emberi szánalomból humanitárius filléreket adományozó magasztos szerepe juthat – olyanok számára, akikhez ezen túl semmi közünk nincsen. Pedig hát, Haitiben a globális periféria valóságát kellene bemutatni, az embereket, akik nem a földrengés, hanem az amerikai imperializmus, a nyugati fogyasztói társadalom és a neoliberális erőszak áldozatait, akik éppen olyan normális életet élnének, mint mi; a barbárok nem ők, hanem valaki egészen mások…
Guy Debord hajdan még úgy vélte, hogy az imázsok kiszorítják, legyőzik, túlhaladják (overtake) és meghatározzák a valóságot. Az elmúlt évtizedekben megtapasztaltuk, hogy inkább saját imázsai helyettesítik azt. A valóságot nem a látvány, hanem a valóság manipulált reprezentációi váltják fel. Az emberek nem egymásra és a valóságra, hanem azok imázsaira reagálnak saját imázsaikkal – ettől remélve sikert, boldogságot, kielégülést, kapcsolatokat stb. Nyilvánvalóan még csak ötlet szintjén állnak rendelkezésre ennek az új szituációnak az elméletei. Valami azonban biztosan látszik: ma újra az a helyzet, hogy a valóság már önmagában radikális és a valóságos már önmagában alternatív. Éppen a Jobbik mutatta meg, hogy ebben micsoda lehetőségek vannak a romakérdés kapcsán. Addig mutogatták a tévében a cigányok helyett Győzikét, addig ragaszkodott a nyilvánosságban mindenki szerepeihez a pc beszédmód és szerepek nevében, addig romanticizálták és harlemesítették (a videóklipekkel például) a gettó és a roma imázsát, ameddig a valóság már sehol sem jelent meg. Jött a radikális jobboldal és felmutatta a valóságos roma (ahogyan az emberek egy része számára sajnos közvetlenül megjelenik) képét és szervezetei megjelentek a valóságban. A sikerhez csak tudni kellett szakítani (vagy szándékosan szembefordulni) a „hivatalos” illeszkedő képekkel és a belőlük adódó szerepekkel. Komoly diszkurzív harc vár az alternatív-radikális baloldalra: az ideológiák és narratívák, amelyeket eddig szembeállított a hatalom és az elnyomó csoportok domináns nézeteivel, nem elegendőek többé. Nem elég elmondani, meg is kell mutatni, hogy a populista politika, a hatalom, a női magazinok, a reklámok, az intézmények, a piaci érdekek szerint működtetett médiumok, a szolgáltató- és szabadidőszektor által rólunk és világunkról bemutatott képekkel szemben kik vagyunk valójában és milyen a világunk, hogyan lehet élni benne; hogyan szabadulhatunk meg az imázsok valóságától és önmagunk imázsaitól.
4. A megkettőződő valóság
A második, amit figyelembe kell venni, hogy a posztmodern világban olyan mechanizmusok működnek az emberek mindennapi létstratégiáiban, amelyek könnyedén válhatnak egy új alternativitás forrásává. Itt van mindjárt a szublimáció egy sajátos formája. Hiába próbálta a posztmarxista baloldal az elmúlt évtizedekben politikai öntudatra ébreszteni és közös blokkba szervezni a kizsákmányolás, a jogfosztás, az igazságtalanságok elszenvedőit, a rendszer áldozatait, azok nem bizonyultak mozgósíthatónak univerzális értékek és víziók nevében. Ez nem is csoda, hiszen a globális kapitalizmus maga termeli utópiáit: az etnikai kisebbségek, bevándorlók, szexuálisan mások, gyerekek, idősek, fogyatékkal élők, vidékiek, nők, szegények egy olyan kulturális rendszerbe szeretnének bebocsátást nyerni, amely a valóság „fölött” épült ki, amelyben „szublimálni” lehet a hétköznapi problémák jó részét. Zygmunt Baumannak igaza volt:
a globális fogyasztói társadalom (a gazdag országokban legalábbis) demokratizálódott, mindenki számára kínálja saját virtuális valóságait.
Véleményem szerint az alternatív politika mozgásterét az jelöli ki, hogy az emberek közül egyre többen keresnek más utakat a bajaiktól való megszabadulásra, mint a luxus fogyasztói társadalom és a szórakoztatóipar kábulata. A kulturális-mentális szublimáció útjait keresik persze továbbra is. De ez akár egészen az alternatív-radikális politikához is elvezethet. A magyarock fesztiválok, meg az egész radikális jobboldali szubkultúra sikere bizonyítja azonban, hogy ebben végső soron politikai potenciálok is rejlenek. Én még nem látom világosan, hogy milyenek (persze extrém esetét sajnos látni a Gárda együtt masírozásának kollektív örömében, vagy a TV ostrom eksztatikus pillanatiban), de ezen érdemes elgondolkodni.
5. A támadhatatlanság dialektikája
Végezetül: paradox módon az alternativitás és radikális cselekvés esélyét kínálhatja hosszú távon a status quo érinthetetlensége is. A mai világban elképzelhetetlen a szocialista forradalom hagyományos útja: a radikális változás nem köthető többé egyetlen mindent eldöntő pillanathoz. A felrobbanó társadalmi feszültségek, a világtörténelmi szubjektum, az ellenhatalom, a hatalmat átvevő élcsapat reményei közül egy sem tágítható globális szintre – az alterglobalista mozgalmat is csak a régi vágású bolsevikok tudták egy forradalmi élcsapatnak vélni. A globális kapitalizmust – erre játszott rá ideológiailag a neoliberális kurzus – nem lehet egyetlen aktussal megdönteni, vagy lecserélni. A „világforradalom” reménye, ami annak idején a nyugat forradalmasodásának illúziója volt, a globalizáció korában elképzelhetetlen. Fredric Jameson azonban jól látja, hogy ez nem feltétlenül a „megdönthetetlen világkapitalizmus” reménytelenségét jelenti, hanem érdemes dialektikusan gondolkodni a helyzetről. Hiszen a szabadjára engedett és csak önmaga által korlátozott mechanizmusok következményei a háborúk, a kiszolgáltatottság, a környezeti katasztrófák, a gyors változékonyság, a gazdasági krízisek, a nemzetközi igazságtalanságok, a nagyhatalmi önkény-terrorizmus, a civilizációs konfliktus, a növekvő civilizációs stressz és verseny, a genetika piacosítása és hasonlók éppen ebből a „megfékezhetetlen működésből” erednek.
Márpedig ezek olyan „válsághelyzetek”, olyan „katasztrófák” sorozatát zúdítják majd az emberekre világszerte, amelyeknek elengedhetetlenül súlyos társadalmi és mentális hatásai lesznek. Vagyis: a legyőzhetetlen kapitalizmus következményei éppen azért lesznek beláthatatlanok, mert annyira ellensúly nélküli ez a rendszer.
Nem nehéz belátni, hogy ezek a hatások folyamatosan alternatív helyzetekbe és viselkedésre fogják kényszeríteni az embereket és radikálisan megváltoztatják őket. Ahogyan ezt Leértékelt társadalom című tanulmánykötetem egyik írásában megfogalmaztam: „a nemzetközi hitelválság ebből a szempontból ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy megmutassa, a középosztályok „felülről” kapott individuális lehetőségei milyen törékenyek, látszólagosak és bizonytalanok. A társadalom derékhadának életének „saját”, „szabad” részét a karrieren, a személyes kapcsolatokon és praktikákon, a magánélet izgalmas bezártságán, a szabadidőn, az önmegvalósításon, a divaton, a képzési rendszeren, a társadalmi hierarchia reprezentálásán (média, iskola stb.) és a fogyasztáson keresztül bizonyára a végletekig feltölthetik célokkal, lehetőségekkel és kielégülésekkel. És a mai krízis a kapitalizmus fogyasztói középosztályát bizonyosan minden korábbinál reménytelenebbül hozzáláncolja illúzióihoz és a világhoz, amitől létezését kapja. De eközben a maihoz hasonló válságos szituációkban derül ki igazán, hogy a ténylegesen saját, a tényelegesen szabad és autonóm rész megszűnése az emberek életében, agyában és lelkében milyen szinten kiszolgáltatottá tesz, milyen szinten elveszi a hatékony reagálás képességét, milyen szinten eltakarja mi a ténylegesen fontos, lényeges és emberi a világban.” A globális kapitalizmus kríziseinek dialektikája olyan alternatív energiákat termel, amelyek az új radikalizmus számára hosszú távon többet jelenthetnek, mint gondolnánk – ebből jelent ízelítőt a radikális jobboldal.
6. Marx és a kapitalizmus burka
Úgy vélem, a baloldali/antikapitalista politikában idehaza 2010. után új időszámítás kezdődik. Az elmúlt két-három év kezdeményezéseinek a kudarca megmutatta amit már régóta sejteni lehetett, hogy a „régi” szereplők „régi” baloldalának reformja nem lehetséges – ezen szervezetek jelenléte inkább árt, mint használ. Régóta hangoztatom, hogy az újrakezdés csak azon felismerés mentén történhet meg, hogy a marxizmus, mint a munkásosztály forradalmi aktivitására, a kommunizmus politikai képviseletére és a kapitalizmus megdöntésének „megszervezésére” alapozó mozgalom kora leáldozott. Mert a reményteli munkásosztályt nem lehet pótolni a szegényekkel, gyengékkel, munkanélküliekkel, sem pedig a forradalmi romantikától átitatott sejtekkel és küldetéstudatos értelmiséggel.
Marx többször használta a „burok” hasonlatot a forradalmi folyamatra. Azt akarta vele mondani, hogy a kapitalizmus alatt fejlődik, kristályosodik kiés halmozódik föl az az alternativitás-radikalizmus mennyiség, ami azután egy ponton szétfeszíti a kereteket. A kapitalizmus időszakéban létrejön valami konkrét, ami számára ez a burok szinte azonnal (ebben az „azonnalban” bízott Marx) fullasztóvé válik, ki kell törni belőle.
Az elmúlt száz éveben nem történt más, mint hogy olyan mértékben kitágult a rendszer „burka”, hogy azok az energiák, amelyekre Marx és a marxisták alapoztak, végérvényesen elvesztették potenciáljukat vele szemben.
Több vagy más kell. Erre a posztmodern szituációra kellene végre megfelelő elméleti és politikai szinten reagálnunk. Például a marxizmus, a kritikai elmélet, a „kommunista hipotézis” örököseinek éppen azokat a radikális és alternatív utakat kell keresnie, amiről korábban beszéltem. Ebben nincs saját útjuk. Egyre inkább kikristályosodni is látszanak olyan kezdeményezések, amelyek hosszú távon képesek lesznek talán bepótolni az elmúlt évtizedek három legnagyobb mulasztását: a posztmodern korral való szembenézést, a hagyományos kommunista/marxista baloldal korszakának lezárását (beleértve a Kádár-rendszer jeltelen sírba temetését), illetve az idehaza is meglevő – a fiatal Lukács, Ady, vagy József Attila által megalapozott – alternatív/esztétizáló/szubkultúrális alapokra építkező szocialista tradíció felélesztését. Egy új baloldali ellennyilvánossághoz persze sok minden kell még – és legkevésbé pénz, amit gyakorta emlegetni szoktak. Élmény, szellemi program, közösségi kapcsolatok kellenének azok között a fiatal értelmiségiek között, akik ma a „rideg valóságban” magányosan keresik boldogulásukat, a marxi-kritikai tradíciótól beoltva – de sok esetben a radikalizmustól és alternatív politikától mind távolabb. Nem szabad türelmetlennek lenni. Működik a Rednews, a Fordulat, a Replika, a TEK, könyvet írt Huszár Ákos a „kritikai elméletről”, magam Marx ideológia-elméletéről most fejeztem be disszertációmat.
Részletek egy 2010-ben megjelent interjú szövegéből
