Nem az a kérdés, hogy szükség van-e a politika realista szemléletére – mondja Antonio Negri a Multitude utolsó lapjain, a radikális demokratikus politikai stratégia problematikája kapcsán – hanem, hogy hányféle politikai realizmus létezik egy időben?
„A politikai realizmus túl gyakran kapcsolódik konzervatív, vagy reakciós világképekhez olyan fogalmi alapokon, mint az erő, a hegemónia, vagy a szükségszerűség. Thuküdidész dialógusától Churchill emlékirataiig a politikai realizmus az erőt általában politikai döntő tényezőként ünnepli, de ma már ez a nézőpont inadekvát. A forradalmi vágy soha nem kevésbé realista, mint a reakciós szándék: Saint-Just Metternichnél, Lenin Kornyilov- nál, Mao Csang Kai-seknél nem volt kevésbé realista. A forradalmi realizmus alapja ugyanakkor nem annyira az erő koherenciája, mint a forradalmi vágy rendíthetetlenül változást követelő mechanizmusai. Az erő, amit a forradalom szervez és létrehoz, nem a folyamatok elején jelenik meg, hanem a végén: a forradalmi realizmus termeli és reprodukálja a forradalmi létrejövés folyamatát és burjánzani engedi a forradalmi vágyat. (…) Machiavelli óta tudjuk, hogy egyszerre minden pillanatban legalább kétféle realista szemlélete lehetséges a politikának: egy reakciós realizmus és egy forradalmi realizmus.” (Negri-Hardt, 2004:356)
Ebben a tanulmányban arra vállalkozom, hogy a politikai realizmus problematikája felől olvassam újra Negri életművét.
Kiindulópontom szerint ez a kérdéskör egészen a kezdetektől jelen van életművében, ugyanis az Operaismo mozgalom egyik központi teoretikusaiként már a hetvenes években is arra vonatkozott a klasszikus marxizmussal szembeni kritikájának egyik döntő iránya, hogy — ezt a mai fogalmat használva — Marx és a marxisták nem voltak „politikai realisták”, pontosabban „antipolitikai realisták” voltak.
A tanulmányban azt a folyamatot kívánom bemutatni, aminek során Negri a neomarxista — vagyis a politikára vonatkozó autonóm marxista nézőpont hiánya által inspirált – „politikaelmélet” projektjétől a kétezres években eljut egy poszt-marxista politikai ontológia megkonstruálásáig.
A tanulmány második felében amellett érvelek, hogy Antonio Negri a kilencvenes évektől egy lépéssel tovább halad a posztfundacionalista elmélet és a „spekulatív baloldal” legtöbb képviselőjéhez képest, amennyiben szerinte a realista politikai ontológia feladata a globális baloldal dekonjunktúrájának idején sem lehet „csak” a forradalmi politika lokalizációja, hanem a forradalmi realizmus megalapozása kell legyen. Negri eszerint azért is kívánja a „politikai realizmus” nézőpontját egy „forradalmi realizmus” nézőpontjára cserélni, mert számára csak így garantálható a megszabadulás a reálpolitika kísértetétől, ami a klasszikus baloldal, a létező szocializmusok számára végzetesnek bizonyultak és ami a posztmodern forradalmak időszakában végérvényesen inadekváttá vált.
Kiss, Viktor
A Birodalom, a Sokaság és a posztmodern forradalom. Antonio Negri realista forradalmi ontológiája
In: Szűcs, Zoltán Gábor; Gyulai, Attila (szerk.) A hatalom ködében : Bevezetés a realista politikaelméletbe
Budapest, Magyarország : L’Harmattan Kiadó (2016) 216 p. pp. 60-78. , 19 p.
