Egy Sugar Land nevű texasi kisvárost komoly kihívás elé állított a szelfik készítésének egyre inkább terjedő szokása. A problémát az jelentette, hogy a település főterén – hiába keresték az arra járók – semmi nem akadt, amivel fényképezkedhettek volna, így jobbára tanácstalanul és csalódottan odébbálltak. A város elöljárói gondoltak hát egyet és – kapva egy amatőr művész felajánlásán – elhatározták, hogy kihelyeznek a polgármesteri hivatal épülete elé valamit, amivel mindenki igazán elégedett lesz majd: így készült el az azóta híressé vált szobor a két szelfiző lányról.
Ez a történet szimbolikus értékű számomra, mert a maga tiszta formájában jelenik meg benne az a mechanizmus, amelyet az ideológiakritika inverziónak nevez: az emberek, akik korábban azért készítettek önmagukról fényképeket, hogy ezzel dokumentálják, hogy ők milyen érdekes helyeken jártak, mit tettek, hogyan érezték magukat és kikkel voltak, egyre inkább azért mennek el helyekre, azért keresnek érdekességeket, azért érzik jól magukat és azért találkoznak másokkal, hogy legyen miről fényképet készíteni. A szelfi a szelfiző lányok bronzalakjával minden egyes exponálás után illusztrálja, hogyan győzedelmeskedik az ideológia a valóság felett a kapitalizmus mindennapjaiban.
A fenti epizód azonban ezen túlmenően arra is alkalmas, hogy rávilágítson az ideológiakritika központi szerepét hangsúlyozó posztmarxista teoretikusok egyik elsődleges kiindulópontjára: a „posztmodern kapitalizmusban” (értve ez alatt azt a konstellációt, amely az ötvenes–hatvanas évektől kezdődően épült ki a nyugati világban, és a „poszt-indusztriális világ”, a „második modernség”, vagy a „fogyasztói társadalom” fogalmával is szokás jelölni) a radikális-forradalmi politika már nem érthető meg a gazdaság következményeként. Ahogyan Ernesto Laclau, a posztmarxizmus egyik első számú képviselője kifejti, a marxizmus alapvető hierarchiát tételezett fel a gazdaság, a politika és az ideológia szintje között. Bár a baloldal különféle irányzatai sok tekintetben vitában álltak abban a kérdésben, hogy a politika mennyire autonóm a gazdasággal szemben – az ideológia másodlagos, alárendelt, vagy következmény jellegét Marx materialista történelemszemléletétől elválaszthatatlannak tartották. A posztmarxizmus programját többek között éppen az tette szükségessé, hogy „a klasszikus triád drasztikus újragondolásra szorult” (Laclau, 2014: 19.).
A posztmarxizmus felülvizsgálja a gazdaság, a politika és az ideológia egymáshoz fűződő viszonyát és arra a következtetésre jut, hogy egyrészt ezek többé nem különíthetők el egymástól, másrészt – és ez talán még ennél is fontosabb számukra –, hogy a három elem ma már elengedhetetlenül kiegészítendő a „társadalmi” szintjével: a társadalmival, aminek artikulációja során az ideológia válik az elsődleges tényezővé, a gazdaság és a politika fölé kerekedve. A posztmarxizmus szerint a kapitalizmus többé nem hordozza önmagában saját immanens tagadását. Az irányzat legtöbb teoretikusa amiatt beszél a politikai gazdaságtan végéről, azt állítva, hogy nincs többé valamifajta elkülönülten működő kapitalista „gazdaság”, amely a radikális-forradalmi politikát megalapozhatná. Azt a középponti helyet, amelyet a termelés töltött be a politikával és társadalommal kapcsolatos korábbi megközelítésekben, ma a tág értelemben vett ideológiának kell átvennie – vagyis a fennálló alapja már nem a „gazdaság”, mert létezik valami ennél is hatalmasabb, ami magát a gazdaságot is megalapozza és kontextualizálja. Vagy ahogy Jean Baudrillard ezt megfogalmazta; az embereket már nem a termelési viszonyok által nyomják el, hanem a kód segítségével, amely a kontroll eszköze lesz „a fogyasztói társadalom valóságában, a hosszú ideig nyújtott oktatás közben, a végtelen személyes önfejlesztés és önmegvalósítás projektje során.” A kód révén, amit „a fejlett demokrácia minden intézményében és hétköznapi gyakorlatában” terjesztenek és valóságossá tesznek (Baudrillard, 1975: 132.).
A baloldal kiindulópontja fél évszázada a radikális-forradalmi politika vereségének tézise. Az ideológiakritika általában maga is ennek igazolását szolgálja, hiszen a kapitalizmus fennmaradásában és a rendszer elleni lázadás semlegesítésében az ideológia központi szerepe vitathatatlan. Nem véletlen ezért, hogy e könyv megírása során elsősorban az ideológiakritika státusa érdekelt az új évezred radikális-forradalmi baloldalának újraalapozásában. A kérdés, hogy láthat-e mást a baloldal az ideológiakritikában, mint a radikális-forradalmi politika dekonjunktúrájának bizonyítékát? Egyetértek Antonio Negrivel abban, hogy a radikális-forradalmi baloldal alapállását 1968 után a vereség tényének elemzése, szükségszerűségének magyarázata és okainak feltárása jellemezte – ez azonban tulajdonképpen a fennálló racionális igazolását jelenti akkor is, ha a különféle teoretikusok szándéka ennek éppen az ellenkezője volna. A radikális-forradalmi elmélet sajátos ellentmondásba került: miközben azt kereste, hogy hogyan találhatná meg a siker elveszett útjait, hogy hogyan jöhetne létre a vereség elméletéből újra a győzelem politikája, mérhetetlen szellemi muníciót halmozott fel annak bizonyítására, hogy mindez miért nem lehetséges (Negri, 1982).
<?php if ( function_exists( "get_yuzo_related_posts" ) ) { get_yuzo_related_posts(); } ?>
Fontos észrevenni, hogy ez a vereségnarratíva annak köszönheti vonzerejét és szívósságát, és azért bocsátják meg olyan könnyen defetizmusát és paradox jellegét, mert alapvetően nosztalgikus jellegű. A baloldal – ahogy Stuart Sim erre Derrida alapján rámutat – a régi aranykor eljövetelét reméli: a történelem visszatérését, amely újra a kommunizmus jövőtársadalmával kecsegtet, a politikai szubjektum eljövetelét, amely méltó utóda lehet Marx proletárjainak, egy Lenin feltűnését, aki lefekteti a sikert garantáló új politikai szerveződés kereteit (Sim, 2009: 9.). A mai baloldal nosztalgikus jellegét tovább erősíti egyfajta politikai- és értékkonzervativizmus. Vagyis az aktivisták és értelmiségiek nagy többsége egyszerűen csak folytatni akarja a küzdelmet a régi ügyekben, még ha cselekvése nem is lesz mérhető a korábbi időszak nagy elődeihez. Hiszen – vélik – a kizsákmányolás, az emberi szenvedés és a kapitalizmus következményei nemcsak globális szinten szörnyűbbek, mint valaha, de a problémák nemzetállami szinten sem tűntek el. Ennek köszönhető, hogy a radikális-forradalmi elmélet, a marxista és kritikai hagyomány reneszánszát éli, bizonyítandó mindenki számára, hogy szükség lenne a baloldal megerősödésére (Bauman, 1991).
A posztmarxizmus ebben a kérdésben gyökeres fordulatot hozott. Az irányzat teoretikusai egészen másként reagálnak a „baloldal válságára”, amennyiben kiindulópontjuk nem a baloldal veresége, hanem a kapitalizmus győzelme.
Elméleteik alapvetően arról szólnak, hogy a kapitalizmus – a munkásmozgalom folyamatos politikai nyomására és a rendszer ismétlődő kríziseire reagálva – állandóan forradalmasította és megújította önmagát. Ez a folyamatos átalakulás azt eredményezte, hogy a hatvanas évek végére alapvetően változtak meg a rendszer jellemzői, működési mechanizmusai, problémái és konstellációi a kapitalizmus 19. századi változatához képest. A posztmarxista tudat egyik közös sarokpontjává vált például az ipari munkásosztály eltűnésének és a teljes foglalkoztatottság felszámolódásának tézise, ami szerint a baloldal korábbi korszaka véget ért, mert a „proletariátus nem a kapitalizmus sírásója többé” (Gortz, 1982). Az irányzat szerzőinek következtetése pedig általában az, hogy mivel a kapitalizmus megváltozott, új dimenzióba lépett, a nyugati életmód és tőkés gazdasági forma régi politikai kihívói vonzerejüket vesztették és anakronisztikussá váltak. Ebben kétségtelenül őket igazolta az idő, hiszen a munkásmozgalom, a kommunista és tömegpártok, a posztkolonialista és modernizációs szocializmusok, az avantgárd művészetek, a korai feminizmusok vagy éppen a szakszervezetek és a jóléti szociáldemokrata irányzatok a nyolcvanas évek óta már csak önmaguk túlélőiként agonizálnak. Az elméletnek álláspontom szerint ebben a helyzetben nem újraélesztésük módját kell keresnie, hanem azt, hogy mi léphetne a helyükbe az új körülmények között.
Munkám elemzései mögött az a posztmarxista feltételezés húzódik meg, hogy a kapitalizmus „győzelmét” lehetővé tevő mechanizmusok, technikák és logikák új radikális-forradalmi politika esélyeit is kínálják.
A baloldali elmélet feladata feltárni ezeket és megtalálni (Gilles Deleuze és Felix Guattari fogalmát kölcsönvéve) a „szökésvonalakat” – mint ahogy egy hacker a virtuális teret konstruáló és kontrolláló kódmonstrum biztonsági résein bejutva átveszi az irányítást a folyamatok felett (Deleuze–Guattari, 1996). Az ideológia kérdése is ebben az összefüggésben tesz szert középponti jelentőségre, az ideológia kritikája lehetőséget kínál a posztmarxizmus triumfalista nézőpontjának kiaknázásához.
A posztmarxizmus ezzel napjaink „baloldali politikájának” legsúlyosabb torzulására kínál megoldást. Ahogyan Slavoj Žižek ezt Resistance is Surrender című írásában kifejti, a mai társadalomkritikai baloldal sikertelenségének elsődleges oka, hogy tevékenységének középpontjában követelések végtelen sorának felállítása áll a háború, a környezetvédelem, a fenntarthatóság; a nők elnyomása, a melegek jogai, a rasszok helyzete; a szociális egyenlőtlenségek, a fogyatékosok, a kirekesztés; az állam átalakulása, a szélsőjobboldali előretörés, az elitek összefonódása; a nagyvállalatok, a munkavállalók problémái, a harmadik világ szenvedése, a technikai fejlődés problémái, a fogyasztás és ezernyi más téma kapcsán. Ezek nevében azután megfogalmazza a globális kapitalizmussal szembeni radikális-forradalmi cselekvés igényét – anélkül, hogy hinne abban, hogy számtalan követelése valóban teljesíthető lenne; anélkül, hogy hinne az ellenállás megszervezhetőségében – elutasítás esetében pedig tudná, hogy a rendszer hogyan győzhető le. Ez a baloldaliság – mondja Žizek – nem lehet több egy morális alapállásnál, amely radikális követelésekkel bombázza a fennállót, megadva neki a lehetőséget, hogy eldöntse, mi teljesíthető reálisan azok közül. Vagyis a radikális cselekvés nevében lemondás magáról a radikális cselekvésről – az „ellenállás feladása” után pedig nem marad más lehetőség, mint az aktivizmus, a politikai cselekvés illúziója (Žižek, 2007).
Ezen a helyzeten csak a radikális-forradalmi baloldal paradigmaváltása segíthet: a „baloldali politika” során a „baloldaliság” helyett a „politikának” kellene a kiindulóponttá válnia. Vagyis le kell cserélni a baloldali követeléseket a ténylegesen létező baloldal követeléseire. Meggyőződésem, hogy a posztmarxizmus eltelt ötven éve fontos kapaszkodókat és szellemi muníciót kínál ehhez a fordulathoz.
