Mit gondol a mai jobboldal 1968-ról és mit nem értenek benne? – teszi fel a kérdést ez az írás. 1968 ötvenedik évfordulójára – úgy tetszik – túljutottunk az aktualizálási kísérletek, a könnyes szemű visszaemlékezések és a politikai mítoszteremtési próbálkozások időszakán. Helyüket a poszt-hatvannyolcas szituáció körüli viták vették át – köszönhetően elsősorban annak, hogy az új jobboldal sok tekintetben a fél évszázaddal ezelőtti eseményeket tette meg bűnbakká napjaink problémáival kapcsolatban. Jól ismert, hogy a jelenleg is zajló jobboldali-konzervatív anti-hatvannyolcas offenzíva azon a tézisen alapul, hogy bár a diáklázadásokat leverték, tulajdonképpen a résztvevők minden követelése megvalósult az idők során. A konzervatív oldal ezen túl úgy gondolja, hogy 68 képviselői továbbra sem nyughatnak, és folytatják egyre abszurdabbá váló harcaikat – ehhez pedig bőséges eszközt kínál számukra a média, az egyetemek, az EU, a kulturális élet, amelyek fontos pozícióit ők birtokolják.
A konzervatív jobboldal radikalizálódó szereplői ellenforradalmat hirdetnek a szerintük hegemón pozícióba került hatvannyolccal és képviselőivel szemben, vagy ahogy Békés Márton fogalmaz, „lázadást a lázadás ellen”.[1] Csakhogy ez még nem minden. Ellenfelei számára ugyanis 1968 utolsó mozzanatként jelenik meg egy kétszáz éves hanyatlás-történetben. Az ötven évvel ezelőtti eseményeket egy historizáló kritika konceptuális keretébe ágyazottan elemzik, amely az egalitárius és liberter eszmék diadalmeneteként láttatja az 1789 utáni időszakot, a végzetes romlás időszakaként. Nem könnyű termékeny vitát folytatni ezzel az állásponttal, mint ahogy egyetlen merev szembeállításra építkező történetfilozófiai elgondolással sem.
Hiszen ha a jobboldali-konzervatív ellenforradalom hívei utolsó nagy összecsapásra készülnek az egyenlőség kultuszában élő és a világot társadalmilag konstruáltnak tekintő „örök baloldal” és a neki ellenállni próbáló, prométheuszi utóvédharcot folytató „örök jobboldal” között – akkor ebben a „harcban” 68 szükségszerűen a romlást hozó „marxista-liberális” masszának az alkotórészévé válik.
De reálisan nézve a poszt-hatvannyolcas politikai küzdelmeket, tényleg ilyen könnyedén állítható Che Guevara Soros György mellé, az ellenkultúrák hippijei a fogyasztói társadalom urai mellé, Davos globális erősei az alterglob mozgalom mellé, a nyugati marxizmus a létező szocializmus mellé, a feminizmus a pornóipar mellé?
A jobboldali-konzervatív kultúrkritika stratégiája, hogy korunk negatív jelenségeit egyértelműen a hagyományos struktúrák, hierarchiák és intézmények széthullásából eredezteti – tehát azt állítja, hogy ha ezek szétrombolása nem következett volna be, akkor a mai válságtünetek sem léteznének. „1968 májusának valódi öröksége kétségkívül a szándékos pusztításban rejlik, az egyének, a családok, a népek, a nemzetek rombolásában – foglalja össze ezt a nézőpontot Eric Zemmour, aki többek között Az első nem címmel írt anti-feminista könyvet a régi időket és a patriarchátust sírva vissza. Ez az anarchista nihilizmus a marxizmustól megörökölt és a gazdasági liberalizmussal frigyre lépett totalitárius univerzalizmus nevében bontakozik ki, amelynek már nem az a célja, hogy a polgárságot feláldozza a proletariátus oltárán, hanem az, hogy az európai népeket áldozzák fel a keveredés oltárán.”[2]
Ennek a nézőpontnak a nagy gyengesége, hogy nem számol sem a korábbi, „évezredekig fennálló” formák változékonyságával, sem problémáival – így például 68 esetében teljesen érzéketlen a résztvevő tömegek problémáira és szempontjaira. A konzervatív-jobboldali ellenforradalmi alapállás kiindulópontjául választott nagy hanyatlástörténetbe nem fér bele végül semmilyen opció, ami lehetővé tenné, hogy a baloldalnak egyáltalán bármi fajta létjogosultsága legyen – hiszen a baloldal per excellence az ideológiai lázálmok nevében véghezvitt rombolás. De a „jobboldal” és a „baloldal” kűzdelmének ilyetén leírása nem ugyanazt a kottát követi-e, mint ahogyan Lukács György a bűnös „polgári világ” és az ettől a végzetes korszaktól megszabaduló „létező szocializmus” szembenállását ábrázolta? A világhírű magyar filozófus számára ezen az alapon nyilvánvaló volt a következtetés, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus” – vagyis a jobboldal azonosítása a kapitalista/náci „beteljesedett bűnösséggel” nála a sztálinizmus direkt apologetikájához vezetett. Az elmúlt évtized jobboldali politikai fordulatait látva ugyanezen a módon válik gyakran érzéketlenné a konzervatív értelmiség a tényleges folyamatok iránt. A feltétlen rombolást képviselő „baloldallal” szemben önmagát meghatározó valamennyi hatalmi centrum és politikai erő a konzervatív ellenforradalom híveinek feltétlen lojalitására számíthat – egyszerűen azon az alapon, hogy végre leszámol „azokkal”. Ennek során az apokaliptikus küzdelemre hivatkozva relativizálnak minden problémát és fogadnak el minden olyan állítását és cselekedetét is az „új jobboldal” hívei, amely „normális körülmények között” bizonyosan összeegyeztethetetlen volna erkölcsi és intellektuális meggyőződésükkel.
A jobboldal képviselői véleményem szerint akkor tehetnék a legtöbbet a fenti csapdák elkerülése érdekében (már ha ez szándékukban áll egyáltalán), ha felülvizsgálnák megingathatatlan hitüket 1968 „győzelmével” kapcsolatban.
Ehhez pedig elengedhetetlen volna, hogy újragondolják a választ arra a kérdésre, hogy mi is történt tulajdonképpen 68-ban.
A folyamatok megértésének kulcsát álláspontom szerint az ötvenes-hatvanas évek nyugati társadalmainak alapvető arculata adja: ez az időszak a fordista kapitalizmus korszaka volt, amely ekkorra fokozatosan létrehozta a maga „fordista társdalmait”. Ahhoz, hogy mai fejjel megérthessük, milyen volt az élet a csúcspontján lévő „fordista kapitalizmusban” érdemes talán Zygmunt Bauman Liquid Modernity című könyvét segítségül hívni. Az ötvenes-hatvanas évek nyugati társadalmait szerinte a rend világaként kell elképzelni, ahol monotonitás, szabályosság, ismétlődés és kiszámíthatóság, tehát a rutin uralkodik. A fordista társadalom önképe az volt, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor az egyén belesimul a termelés, a magánélet és a politika előre gyártott szerepeibe és konstellációiba, az élete biztos, nyugodt és kiszámítható keretben folyik majd tovább és idővel garantáltan hozzájuthat a társadalom által számára juttatott célokhoz és boldogsághoz. „A fordista stílusú kapitalizmus a törvényhozóknak, a rutin-élet megtervezőinek és a felügyelőknek a korszaka volt, a mások által irányított emberek világa, ahol mások rögzítették a nők és a férfiak helyét a társadalomban. Ezért volt a hatóságok világa is: a vezetők világa, akik jobban tudják, mint te, a tanároké, akik megmondják, hogyan kell eljárni jobban, mint ahogyan magadtól tennéd.”[3] 1968 ezzel a fojtogató társadalmi valósággal találta magát szemben, amely Orwell-i és Huxley-i disztópiaként nehezedett azokra, akik nem találták a helyüket keretei között. Közülük nyilván kiemelkedik az egyetemi diákság, hiszen a felsőoktatás expanziójának hatására ők mindenhol központi szerepet töltöttek be – de a középosztályi fiatalok, a nők, a fiatal munkások, a bevándorlók, a bipoláris világrenddel szemben álló népek és régiók, a művészeti-politikai avantguard mozgalmai is szinte mindenütt jelen vannak. 68 résztvevőit két meghatározó élmény fűzte egybe a kezdetektől: nem akarták, hogy mások mondják meg nekik, hogy hogyan kell élniük és nem akarták életüket jelentéktelen csavarként leélni egy nagy társadalmi gépezet részeként. Az alábbiakból remélem világosan kitűnik majd – hogy a posztmodern kapitalizmusban egyik sem valósult meg.
mattan Kiadó, 2016. és Kiss Viktor: A bevándorlók és a globális baloldal születése. Mérce. 2015. szeptember 4.
