Ajánlott

A politika visszatérése? Chantal Mouffe és a baloldali populizmus

A mai baloldalon ténylegesen létező radikális reformizmus és forradalmi politika közötti alapvető különbség tehát abban áll, hogy a gyökeres változás/változtatás fókuszát a nagybetűs politika, vagy a társadalom; a liberális demokrácia intézményei, vagy az emberek közötti mindennapi interakciók; a közélet, vagy a magánélet területére helyezik. A Mouffe által javasolt baloldali populista politika például abból indul ki, hogy a liberális demokrácia keretei közt létrehozott népi identitások révén válik lehetővé, hogy az egyének olyan társadalmi gyakorlatokat és habitusokat alakítsanak ki, amelyek megszületésük után majd antagonisztikus ellentétbe kerülnek a neoliberális-globális kapitalista világrenddel.

Kerékgyártó Ágnessel közösen írt tanulmányunk a Kellék című folyóiratban jelent meg.

„A baloldal/jobboldal felosztás végéről szóló mese már jó ideje velünk él” – mondja Chantal Mouffe The Radical Centre: a Politics without Adversary[1] című tanulmányában. A kilencvenes évektől a politika új formája jött létre a nyugati társadalmakban, amely a demokráciát nem a versengő alternatívák, hanem a konszenzus terepének tekinti, amely tagadja mindenfajta hatalmi viszony relevanciáját és a politikát antagonisztikus szembenállás nélküli dialógusként képzeli el – folytatja. Mouffe számára így a fő kérdés napjainkban, hogy hogyan üzenhet hadat a baloldal ennek a poszt-politikai világképnek, mely “deklarálja, hogy (…) mi valamennyien középosztálybeliek vagyunk, a régi antagonizmusok eltűntek és vele együtt a politika antagonisztikus modelljén is túlhaladt az idő. Nincs baloldal és jobboldal, csak jó és rossz politika”[2]. Mouffe legújabb írásaiban ezzel kapcsolatban még ennél is konkrétabban teszi fel a kérdést: mennyiben alkalmas a radikális baloldali pozíció megújítására a populizmus, aminek lejáratásának érdekében mindent elkövetnek a poszt-politika hívei? A baloldali populizmus feladata, hogy cáfolja a poszt-politika híveinek elsőszámú axiómáját, amely szerint sikeres politikát csak a centrumból kiindulva lehet folytatni a nyugati társadalmak képviseleti demokráciáinak színházában. Különösen időszerű kihívás ez napjainkban, amikor olyan jobboldali politikusok, mint Trump, Batalero vagy Orbán maguk is a közép elfoglalására és újraformálására helyezik a hangsúlyt – a magyar miniszterelnök nem is titkolja tervét a “centrális erőtér” létrehozatalára.

Ebben a tanulmányban azt vizsgáljuk meg, hogy Chantal Mouffe koncepciója a „baloldali populizmusról” mennyiben ígérheti ténylegesen a „politika visszatérését” a radikális baloldal számára. Elemzésünk kiindulópontja szerint a baloldali populizmus és a poszt-politika egymáshoz való viszonya egyáltalán nem problémamentes. Az írás első részében ezért bemutatjuk a kérdéskör két legelterjedtebb megközelítési módját. Kimutatjuk, hogy egyrészről a populizmus sok tekintetben maga is poszt-politikai természetű, másrészről hogy a baloldali populizmus azon változata, amely a kilencvenes évektől meghatározóvá vált, általában éppenhogy nem azokban a nyugati társadalmakban jött létre, ahol a poszt-politikai erők váltak sikeressé. A tanulmány második részében amellett érvelünk, hogy Chantal Mouffe ezekkel szemben egy harmadik megközelítést ajánl a kortárs populizmus megközelítésére, amennyiben – korábbi elméleteit továbbgondolva – annak lényegét éppen magában a poszt-politikai állapot elleni lázadásban látja. Elgondolása szerint a populizmus a mai nyugati társadalmakra jellemző, döntően jobboldali változatai születtek meg – de a spanyol Podemos, Jeremy Corbyn és Bernie Sanders kampánya után a baloldali populizmus történetében is új korszak nyílt. A tanulmány zárásaként végezetül megvizsgáljuk, hogy a baloldali populizmus Mouffe által felvázolt projektje valójában milyen típusú politikát is ígér a megújulás útjait kereső aktorok számára. Véleményünk szerint a baloldali populizmus e koncepciója ugyanis alapvetően megkérdőjelezhető.

Populizmus és/vagy poszt-politika

A poszt-politikai korszak jellemzése kapcsán az elmúlt évek a szakirodalmában viszonylag széles egyetértés alakult ki. „Valamennyi szerző arról az állapotról beszél, amikor a politikait (political) – ami a valódi viták terepét jelenti, és azon gondolat iránti elköteleződést, hogy a különböző szereplők közötti küzdelmek nem szüntethetők meg – egyre inkább gyarmatosította és kiiktatta a politika sajátos formája (politics): azok a technokratikus mechanizmusok és konszenzuális gyakorlatok, amelyek a reprezentatív demokrácia, a szabad piac és a kozmopolita liberalizmus vitathatatlannak nyilvánított világképén belül működnek”.[3] A poszt-politika világában a társadalmi konfliktusok és a jövő kérdései mind szakpolitikai ügyekké transzformálódnak, amelyeket szakértői csoportok és különböző elitfrakciók elemeznek, majd határozatot hoznak róluk – az időközönkénti választásokon pedig immár nem magukat a döntéseket és értelmezéseket, hanem csupán ezeket a processzusokat próbálják legitimálni. A világot irányító erősek a politikai részvételből kiszorított tömegeknek már csak a felhatalmazását és hozzájárulását igénylik – nem a döntését és aktivitását. Ahogyan Jacques Rancière megfogalmazza, a  poszt-politika világában a népet mint bomlasztó, veszélyes és ostoba politikai kollektívumot a népesség váltja fel, amely az emberek valamiféle passzív és impotens összessége. Ez pedig – mondja – már közvélemény-kutatásokkal szondázható, a megfigyelés segítésével megfélemlíthető és a biopolitika eszközeivel optimalizálható. A posztpolitika az állampolgár helyett egyre inkább a fogyasztóban látja saját ideális alanyát. Rancière szerint a fogyasztó tulajdonsága, hogy politikai cselekvés helyett a választás aktusai köré szervezi az életét: bonyolult ideológiai mechanizmusok segítségével el lehet érni, hogy pártot és jelöltet is úgy válasszon, mint mosóport.[4] A poszt-politika „ellenség nélküli demokráciáiban”[5] a vita és a harc helyét a párbeszéd és a konszenzus veszi át, megvalósítva a „politikai harmónia liberális idilljét” – de hát hívei amúgy is azt sugallják, hogy „túl balon és jobbon” nem marad más, csak a liberalizmus.[6] A poszt-politika végezetül abban az értelemben is túl van a politikán, hogy a korábbi politikai kérdések megoldását a gazdaságban látja, vagyis a korban uralkodó neoliberális konszenzusnak megfelelően azt próbálja elfogadtatni, hogy a hagyományos politika káros, a nagypolitika nem megoldás, hanem inkább maga a probléma.

A poszt-politikai univerzum kiépülése sajátos kihívás elé állította a politikai baloldalt. Ahogyan Slavoj Žižek kifejti, a kétezres évek során a baloldal nagy politikai szervezetei és az értelmiség jelentős része behódolt annak a világképnek, amely a történelem végét egyszersmind a hagyományos politika végének tekintette. A poszt-politika elkötelezett hívei ugyanis azt tanították, hogy a kormányzás technokratikus-elitista-rendszerkonform változata „érettebb” és „realistább”’, mint az a politizálás, amelyet a baloldal korábbi korszakaiban folytatott. A baloldalnak és értelmiségének ezért meg kell értenie, hogy minden, ami a poszt-politikai konszenzuson kívül van, „szélsőséges”, „meggondolatlan” vagy „anakronisztikus”. Žižek szerint a baloldalon ez az ideológiai offenzíva sajátos mentális blokkot hozott létre: a baloldal képtelenné vált arra, hogy a politika szükségessége mellett kiálljon – miközben legtöbb szereplője mindvégig meg volt győződve arról, hogy a politika legkevésbé sem vált szükségtelenné, és a jelen kor távolróttp://www.kissviktor.hu/wp-content/uploads/2019/07/Kiss-Viktor-–-Kerékgyártó-Ágnes-–-A-politika-visszatérése-Chantal-Mouffe-és-a-baloldali-populizmus-1.pdfl sem a „történelem végének” komfortos állapota.