Ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy Ernesto Laclau elméleti rendszerét az általánosnak tekinthető diskurzuselméleti megközelítés helyett az ideológia kérdéskörének középpont-ba állításával rekonstruálja. Álláspontom szerint ugyanis Laclau teoretikus projektjének centrumában a marxizmus dekonstrukciója áll, amely azzal az eredménnyel zárul, hogy a sztálinizmus rémtetteihez vezető és napjainkban inadekváttá vált radikális baloldali poli-tika alapvetően nem más, mint a marxizmus sajátos ideológiakritikai pozíciójának követ-kezménye. Laclau szerint ennek meghaladásához az ideológiakritikai pozíció reorganizá-ciójára van szükség. Úgy vélem, Laclau saját ideológiakritikai nézőpontjának társadalom-elméleti megalapozását egy gramsciánus politikaelmélet és egy althusseri és lacani gyökerű „posztmodern” társadalomelmélet összekapcsolása során végzi el. A tanulmány fő tézise szerint Ernesto Laclau ideológiakritikája arra épít, hogy a politikait par excellence az ideológiával azonosítja, szemben az általa meghaladni kívánt marxista pozícióval, amely a politikait az ideológia kiküszöböléseként konstruálta meg. Laclau – ahogy az írás utolsó fejezeteiben bemutatom – ebből kiindulva nyújtja a kortárs politikai gyakorlatok ideoló-giakritikai elemzését. Célja megtalálni a „társadalmi” (social) válsága által életre hívott politikai logikákat (political), feltárni azok korlátait, következményeit. A tanulmány ezek közül kettő mutat be részletesen: az „új antagonizmusok” megsokasodásának szituációjá-ra válaszul a nyolcvanas évektől jelen lévő „hegemonikus reartikuláció” logikáját, amely a Margaret Thatcher és George Bush nevével fémjelzett „antidemokratikus offenzívához” vezet. Másrészt a kétezres években megerősödő populista logikát, amely a globalizáció és a „fragmentált társadalmi igények” szituációja kapcsán jön létre.
Kulcsszavak: Ideológiaposztmarxizmuspopulizmusartikulációposztmodern társadalomelméletdiskurzuspolitikai identitásglobalizáció
Megjelent a Politikatudományi Szemlében
Miközben Ernesto Laclau szövegeinek ez, a diskurzuselméletet a közép-pontba állító olvasata általánossá vált, a laclaui elméleti és gyakorlati pozíciók rekonstrukcióinak minduntalan szembe kellett nézniük egy szinte megoldha-tatlan nehézséggel. Mégpedig azzal, hogy a laclaui diskurzusfelfogás általános elméleti rangra emelése felveti azt a kérdést, hogy mihez kezdjenek a marxis-ta tradícióban központi jelentőségű ideológia fogalmával? Munkásságának baloldali és mainstream kommentátorai szinte egybehangzóan jutnak arra a következtetésre, hogy a diskurzus fogalma az ideológia fogalmának tagadását jelenti, egy olyan teoretikus kiindulópontot, ami az ideológiaelmélet helyére léphet. Ahogyan Terry Eagleton fogalmaz: „Laclau az ideológia fogalmát a divatos diskurzusra cserélte – azt állítva, hogy diszkurzív és nem diszkurzív gyakorlat között nincs különbségtételre mód. […] A diskurzus kategóriája így egyre inkább egy olyan eszközzé inflálódik, amely magába olvasztja az egész világot, megszüntetve a határt a gondolat és a valóság között. Ennek eredménye az úgynevezett ideológiakritika ellehetetlenülése, vagyis lehetetlenné válik annak a kérdésnek a felvetése, hogy honnan származnak a társadalom gon-dolatai. A diskurzus az új transzcendentális hős, ami minden mást megalapoz.” (Eagleton, 2007) Hiszen – Derek Sayer szavaival – a diskurzus fogalmát Laclau a posztmodernből, illetve a posztstrukturalizmusból importálta – ennek oka pedig, hogy az általában vett posztmodern fogalmába „nem fér bele” az ideológia fogalma. A posztmodern ugyanis a történelem, mint egységes folya-mat és a gazdaság, mint egységes rendszer tagadása (Sayer, 1991). A diskur-zus-logika ebben a kontextusban a kapitalizmus-logika és a történelmi logika alternatívájaként jelenik meg.1Azok az értelmezések, amelyek a diskurzus és az ideológia fogalmainak szembeállítását feltételezik Laclau munkáiban, általában két lényegi pontot emelnek ki ennek bizonyítékaként. Egyrészről – ahogyan Trevor Purvis és Alan Hunt is teszi – úgy vélik, hogy ez a két fogalom a tudat, a szellemi folyamatok, a jelentésadás két alapvetően különböző módjára utal. Az ideológia fo-galma a Jorge Larrain által „negatívnak” nevezett megközelítéshez köthető, amely a tudati folyamatokat következményként, vagy hatásként fogja fel (Lar-rain, 1983). Ezzel szemben a diskurzus kifejezés a „pozitív” ideológiaelméleti tradíció foucault-i újraértelmezésének eredménye, amely inkább a szereplők és interakciók belső dinamikájához kötődik, tehát belső logika által vezérelt folyamatot jelent (Hunt–Purvis, 1993).
A másik értelmezői irány a diskurzus jelentéstartományát úgy fogja fel, mint ami tagadja az ideológia fogalmának valamely központi elemét. Eszerint ha az ideológia fogalma a „hamis tudat” marxi–hegeli kategóriájával terhelt, akkor a diskurzus elmélete olyan leírása kell legyen a szellemi folyamatoknak, amelyben a hamis tudat kategóriája nem játszik szerepet. Laclau diskurzus-koncepciója ebben az értelemben az alap/felépítmény modell megkérdőjelezéséből indul ki. Az ideológia ezen funkcióiból ezért általában az következik tehát, hogy a szereplők tudata nem a valóság objektív leképeződése lesz, sokkalta inkább torz és téves reakció a valóságra. Az értelmezők ezen második csoportja szerint Laclau ezt a „funkcionalista” és „esszencialista” elemet teszi félre a diskurzus fogalmával, amikor Gramsci történelmi materialista felhangjaitól megfosztott és Foucault elgondolásain keresztül értelmezett hegemóniafogalmát állítja középpontba. A diskurzus oldaláról nézve a „tudat” mértéke így többé nem az, hogy mennyiben van tar-talmi fedésben a tényleges valósággal, csak az, hogy milyen módon vesz részt a hegemonikus politikai folyamatokban (Smart, 1996). Csakhogy e „lecserélés”-, vagy „eljelentéktelenítés”-tézis ellen szól, hogy maga Laclau nem tartja elfogadhatónak az ideológia fogalmának elvetését, vagy fontosságának kétségbe vonását.
A kilencvenes évektől több olyan tanulmányt is ír, amelyet kimondottan ennek a kérdésnek a tisztázása-deklarálása motivál. Laclau szerint a posztmodern teoretikusok sokasága kísérletezik azzal, amit úgy nevez, hogy „a progresszív lemondás az ideológia fogalmáról, mint analitikus kategóriáról”. „De – kérdezi – a diskurzusanalízis nem azzal a konk-lúzióval végződik-e, hogy a diskurzusok rendszere inherens módon ideologikus? Azt látjuk, hogy az a terület folyamatosan beszűkül, amit korábban az ideológiaelmélet foglalt el. Ez utóbbi halott imperialisztikus sikere miatt. De aminek tanúi vagyunk, az nem egy tárgy, az ideológia eltűnése annak köszönhetően, hogy beszűkül a terület, ahol operációi működnek, éppen ellenkező80KISS VIKTORleg: ennek a tárgynak az alig ismert expanzióját láthatjuk.” (Laclau, 1996) 2006-ban – húsz évvel alapművének megszületése után – pedig így fogalmaz: „De mi a helyzet az ideológiával? A magam részéről nem szívesen szakítanék maradéktalanul az ideológia fogalmával. Csak azzal a partikuláris és pejoratív jelentésével, ami a marxizmusban adott volt.” (Laclau, 2006)
Véleményem sze-rint az utóbbi megjegyzés azért döntő fontosságú Ernesto Laclau elméleti és politikai pozíciójának a beazonosítása szempontjából, mert lehetőséget teremt az eddig szinte egyeduralkodó POSZT-marxista értelmezői irány mellett egy poszt-MARXISTA rekonstrukció számára is. Stuart Sim megkülönböztetését alapul véve úgy vélem, hogy a diskurzuselméletet a középpontba állító meg-közelítések Laclaut a gondolkodók azon táborába sorolták, akik elvetve a marxi elméleti rendszert, a létező szocializmusok politikai gyakorlatát, a marxizmus autoriter és kizárólagos ideológiai törekvéseit, olyan elméleti és politikai po-zíciókat kerestek, amelyek gyökeresen szemben állnak mindenfajta marxiz-mussal. A diskurzuselmélet ebben a feltételezett POSZT-marxista programban kétségkívül azt a szerepet tölti be, hogy tagadva a bolsevik politikai hagyo-mányt, valamennyi marxizmusban jelenlévő fogalom és tézis konkurenciájává, helyettesítőjévé váljon – diszkreditálva az ideológia fogalmát is. Ha azonban szándéka nem az ideológia fogalmának tagadása–helyettesíté-se–marginalizálása volt, hanem az ideológia kérdéskörének szélesebb alapon történő újrafogalmazása, akkor feltételezhető programjának poszt-MARXISTA jellege is. Sim maga is úgy véli, hogy Laclau egy olyan intellektuális irányt ala-pozott meg, amely a korszak szellemi áramlatainak, tudományos eredmé-nyeinek és politikai, társadalmi fejleményeinek keretei között nem a marxiz-mus tagadása, hanem folytatólagos alapállású „lecserélése” mellett dönt (Sim, 2002). Ez a program az egész hagyomány dekonstrukcióján alapul, amely le-hetővé teszi, hogy megszülethessenek a marxista elgondolásokat kiinduló-pontnak tekintő, de azt egyben tagadó új és autonóm elméletek. A diskurzus-elmélet ebben a kontextusban nem az ideológiaelmélet „helyettesítője”, sok-kalta inkább a marxista ideológiakritikai pozíció újrafogalmazásának egyik mozzanata. Ennek a tanulmánynak alapvető nézőpontja szerint Ernesto Laclau munkásságában az ideológia fogalma és az ideológiakritika pozíciója tekint-hető annak a központi vezérfonalnak, amely mentén gondolati rendszere fel-épül. Álláspontom szerint tehát a laclaui posztmarxista program központi te-rülete az ideológiakritika marxista elméleti és politikai pozíciójának de konst-rukciója és lehetőségeinek újrafogalmazása, amely nem kérdőjelezi meg az ideológia fogalmának fontosságát és központi jelentőségét, miközben messze túljut az ideológiaelmélet marxi keretein és marxista konstrukcióin.
