Egyéb

Miért éppen az ideológia?

Ebben a keretben vizsgálva a kérdést, nem véletlen, hogy az ideológiakritika témájának kiemelt szerep jutott a posztmarxiz­mus visszabontó és újraépítési munkálataiban, az ugyanis mind­két célra tökéletesen megfelelt – kettős értelemben is. Egyrészről az ideológia kérdése mélyen átszövi magának Marxnak a munká­it – az egyik leginspirálóbb és legkevésbé kiaknázott területként a hetvenes-nyolcvanas évek teoretikusai számára. Az ideológia Marx által megalkotott kritikai, negatív vagy pejoratív fogalma kapcsán a posztmarxizmus számára megkerülhetetlen volt a kér­dés: az mennyiben használható a posztmodern kapitalizmus fo­lyamatainak leírására, mennyiben érvényes egy olyan korban, amikor az ideológiának minden korábbinál nagyobb szerepe van a társadalmak működésében és fennmaradásában. Másrészről azonban legalább ennyire fontos viszonyulási pontot jelentett, hogy az ideológia témájának első nagy reneszánsza e szerzők többsége szerint egybeforr a marxizmus állandósuló válságával.

Sample Text

Megjelent az Ideológia, kritika, posztmarxizmus című kötetben.

Ebben a fejezetben arra a kérdésre keresem a választ, hogy miért és hogyan került a posztmarxista szerzők érdeklődésének hom­lokterébe az ideológia kérdésköre, és mit reméltek az ideológia­kritika reorganizációjától. A válasz azért sem egyszerű, mert vé­leményem szerint gyakran értik félre a posztmarxista gondol­kodók viszonyát a marxizmushoz, figyelmen kívül hagyva, hogy esetükben a folytonosság és diszkontinuitás sajátos párhuza­mosságával állunk szemben. Ennek lényege, hogy könyörtelenül felülvizsgálják, és szükség esetén elvetik a marxista baloldal el­méleti és politikai alapállásainak sokaságát, hogy a romok alatt megpillantsák azokat az elemeket vagy nézőpontokat, amelyek egy új radikális-forradalmi pozíció megalapozásához vezethet­nek, vagy levonják azokat a tanulságokat, amelyek közelebb vi­hetnek ehhez (Kiss, 2011).Az irányzat meghatározása során Simon Tormey és Jules Townshend azon álláspontjából indulok ki, mely szerint a poszt­marxista szerzőket nem saját önmeghatározásuk sorolja egy cso­portba, azaz esetükben nem egy politikai-szellemi mozgalomról van szó, és nem is egyszerűen a marxista szellemiség száz éve tartó szükségszerű állapotáról. A posztmarxizmus szerzőit alap­vető problematikájuk köti össze:„(…) arra szólítanak fel, hogy megkérdőjelezzük a marxizmus relevan­ciáját és értékét, mint teoretikus gyakorlat és mobilizációs ideológia. Ez nagyban különbözik a nyugati marxista vagy neomarxista program­tól, amit Gramsci, Lukács vagy Bloch követett, és akik éppenhogy nem a marxizmus kimerüléséből és elhasználódásából indultak ki, hanem – ahogy Lukács György fogalmazott – annak reneszánszát és megúju­lását kívánták.” (Tormey-Townshend, 2006: 2.)

A posztmarxizmus tehát azon az intellektuális tézisen alapul, hogy a marxizmus nem állhat többé a radikális-forradalmi politi­ka és elmélet centrumában. Érdemes azonban kiemelni, hogy ezt a tézist egy olyan időszakban fogalmazták meg (az 1970-es évek kezdetétől számított másfél évtized hosszú pillanatában), ami­kor még erősek voltak a kommunista pártok Nyugaton is; amikor még a létező szocializmus rendszereit látszólag nem fenyegette semmi; amikor még a marxista evidenciák a szellemi élet eviden­ciái voltak; amikor még jelen voltak a munkásmozgalom kuliszszái és szervezeti formái. A posztmarxizmus „tagadó” alapállása tulajdonképpen emiatt egészült ki egy „folytatólagos” alapál­lással: a radikális-forradalmi baloldal a marxizmusból érkezik, a marxizmuson kívül nincs más vele összemérhető pozíció, tehát mindaz, ami a marxizmus helyére léphet, csak a marxizmushoz képest, ahhoz viszonyulva és azt felülvizsgálva és egyben túlha­ladva születhet meg.