A XXI. század elejéről visszatekintve ugyanakkor nyilvánvalónak látszik, hogy a Kiáltványban valamifajta kommunista szellemiséget kereső próbálkozások ellen éppen úgy számtalan érv felhozható, mint azokkal szemben, akik bolsevik értelmezési keretben egy új párttípus leírását keresték Marx legismertebb művében. Ezért is fontos észrevenni, hogy mindvégig lehetőség lett volna egy harmadik értelmezési irányra — amelyet eddig csak nyomokban használtak ki a különböző rekonstrukciós kísérletek. Ennek lényege tömören, hogy míg a lenini szemléletmód a „kommunista PARTOT”, a nyugati marxizmus szerteágazó irányzata a „KOMMUNISTA pártot” kutatták a szövegben, addig megválaszolatlanul maradt a kérdés, hogy mi is tulajdonképpen az a „KOMMUNISTA PART”, aminek a kiáltványát Marx megfogalmazta. Hiszen a szövég címe nem a „kik azok a kommunisták, és mit akarnak”, de még csak nem is az, hogy „párt és forradalom ”…
Megjelent a Marx&Ideológia című kötetben.
A Marxszal kapcsolatos félreértésekért valószínűleg semmi sem felelős inkább, mint az, hogy az utókor központi szerepet tulajdonított az először 1848- ban megjelentetett híres-hírhedt szövegnek. A Kommunista Párt Kiáltványa egyrészről a munkás-, szociáldemokrata, és kommunista pártok és mozgalmak bibliájává lett Marx halála után; ennek hatására ezeknek a korábban jelentős erőt képviselő szereplőknek az értelmezésében váltak politikai szótárunk részévé a vékonyka könyv alapkategóriái.
Másrészről azonban bárki alátámaszthatja azt a hétköznapi tapasztalatot, hogy az elmúlt száz évben a Manifesto vált a Marx gondolatvilágával való ismerkedés első leckéjévé. Talán nem is történhetett máshogy, hiszen a filozófiailag és társadalomelméletileg aluliskolázott átlagemberek, a gyakorta csak szlogenek alapján tájékozódó és alkotó társadalomtudósok vagy a felületesen érdeklődő-olvasó diák számára a tömör és közérthető tételmondatok tudatosan szerkesztett sorozata éppen azt az alaptudást ígérheti, amiből kiindulva a bonyolultabb szövegek értelmezéséhez is egyenes út kínálkozik.
A probléma azonban éppen itt kezdődik.
A Kiáltvány ugyanis egészen az első marxisták feltűnésétől kezdve mind a köztudatban, mind a Marx-értelmezők sokasága számára úgynevezett „titok nélküli” írássá vált. Vagyis olyan szöveggé, amely közvetlenül és mindenfajta szellemi kontextus ismerete nélkül is pontosan Marx állítólagos gondolatainak leglényegesebb építőköveit tárja elénk: az osztályharcok elméletét, a proletárok és burzsoák közötti ellentét végzetes kiéleződésének leírását, a válságteória alapelemeit, a kommunizmus szükségszerű eljövetelének tézisét, a munkások politikai megszerveződésének lépéseit, a pauperizáció szociológiáját és a marxizmus nagy politikai projektjének felszólítását: világ proletárjai, egyesüljetek!
Évtizedekig nem tették fel a kérdést – a helyzet paradoxona persze, hogy a Marxszal kapcsolatos tudásszint csökkenésének köszönhetően manapság is egyre kevesebbszer teszik fel —, hogy mi is tulajdonképpen a Kommunista Párt Kiáltványa: miért íródott, mi volt a célja és egyáltalában: mit is jelent tulajdonképpen címében a „kommunista”, a „párt” és a „kiáltvány” kifejezés? E rákérdezés újbóli elmaradása ráadásul még több és súlyosabb félreértéshez vezet az olvasók többségénél azáltal, hogy a közvetlen olvasatba reflektálatlanul és öntudatlanul kerülnek bele olyan közkézen forgó elemek, amelyek az elmúlt évtizedek tudatos, ám mai szemmel nézve tarthatatlan és téves értelmezéseiből maradtak vissza.
Valójában a Kiáltvány újraértelmezését tekintve az elmúlt évtizedek hatalmas hiátust hagytak maguk után. A nyolcvanas évek posztmarxista pozíciót felvevő értelmezői nemes egyszerűséggel elfordultak a szövegtől, a mű vezető szerepének megkérdőjelezésével próbáltak terepet keresni az újrakezdés számára; a posztmodern korszak marxistái pedig már ezen az alapon problémamentesen csemegézhették ki a szöveg mai szemmel nézve is izgalmas paszszusait.
Ezzel azonban lényegében érvényben hagyták a XX. század két nagy interpretációs tradícióját M arx „politikai végrendeletével” kapcsolatban: a „párt” fogalmának rekonstrukciójából kiinduló bolsevik és a „kommunista” kifejezést a kiindulópontnak tekintő neomarxista tradíciót.
Az első alapvetéseit Lenin fogalmazta meg és klasszifikálta az Állam és forradalom lapjain. Elképzelése szerint a Manifesto kulcsmondata az, amelyben Marx arról beszél, mi különbözteti meg a kommunisták pártját a konkurens pártoktól. „A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben. […] A kommunisták tehát a gyakorlatban m inden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják; az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit.”
Lenin ezeket a sorokat úgy értelmezte, mint egy újfajta pártkoncepció megfőalmazását. Az „élcsapat elvű” párt eszerint lényegében a kommunisták, vagyis a tudományos és történetfilozófiai téren a legtisztábban látók és egyszersmind a forradalmat kirobbantók és vezetők pártja. Lényegében persze a marxisták pártja, hiszen a bolsevizmus szerint Marx dolgozta ki a szocializmus tudományát – többek közt éppen magában a Kiáltványban. Az élcsapat elvű párt Lenin szerint arra törekszik, hogy tagjai közül mindenki egyetértsen a szocialista tudomány alapvető nézeteiben, és azok nevében forradalmi aktivizmust fejtsen ki, különösen azon a téren, hogy közreműködjön a tömegek helyes osztálytudatának kialakításában.
Az élcsapat elvű párt feladata tehát kettős: a kommunisták szellemi és akcióegységének létrehozatala Marx „tanításai” mentén, ezzel párhuzamosan az elégedetlen munkások közül mind többek becsatlakoztatása a „tudományos forradalmárok” sorába. Amikor ugyanis a „marxizmus a munkáspártot neveli, a forradalmi élcsapatot neveli: amely meg tudja ragadni a hatalmat és el tudja vezetni az egész népet a szocializmushoz. Tudja irányítani és szervezni az új rendet, az összes kizsákmányoltak és dolgozók tanítója, vezetője és vezére tud lenni társadalmi életüknek a burzsoázia nélküli és a burzsoázia ellenére történő berendezésében.”276
Az Állam és forradalom mellesleg nem csak arra tesz kísérletet, hogy a Kiáltvány pártkoncepcióját beazonosítsa. Lenin azt is megfogalmazza, hogy a „Kommunista Párt” tagjait M arx szerint elsősorban az a tudományos meggyőződés kell egybefűzze és közös politikai fellépésre kényszerítse, hogy az osztályharc elméletéből a proletárdiktatúra szükségességének tétele következik. Vagyis az a tétel, hogy a munkások csak akkor lehetnek sikeresek osztályharcukban, ha megragadják az államhatalom és a termelőerők egészét, és ezután saját társadalmukat kiépítve megszüntetik az állam és a hatalom minden addig ismert formáját.
A másik értelmezői irány abból a tradícióból nőtt ki, amelyet Jan D. Thatcher „nem-szovjet örökségnek” nevez. Ennek képviselői a XX. század első harmadától „egyszerre harcoltak a bolsevizmus és az úgynevezett revizionizmus ellen. Trockij például a Kiáltvány első afrikai fordításához írt bevezetőjében igyekezett kimutatni, mely pontokon ellentétes a lenini-sztálini értelmezés és a Szovjetunió gyakorlata az eredeti marxi szöveggel. Olyan területeket érintett, mint az osztályharc törvényeinek determinisztikus felfogása, a »szocializmus egy országban elve« szembeállítva a proletár internacionalizmus elvével, vagy éppen az állam megerősítése az eredeti marxi jóslat, az állam elhalása helyett. Eközben polemizált Bernstein és Kautsky azon állításával, miszerint a polgári demokrácia nem eleve proletárellenes. Trockij maga és az értelmezői tradíció képviselői azt is rögzítették, hogy Marx néhány kérdésben tévedett, például túlértékelte a XIX. század közepének forradalmi potenciálját.”277 Thatcher szerint ennek az értelmezési tradíciónak a képviselői visszatérést hirdettek az eredeti marxi mondanivalóhoz mindenhol, ahol lehet.
Véleményünk szerint a hatvanas évektől kezdődően azután a marxizmusnak mint „felsőbbrendű tudásnak”, mint determinista elméletnek az elvetése és az élcsapat elvű párt megkérdőjelezése szinte evidensen hívta életre azokat az értelmezéseket, amelyek a Manifesto címében található „kommunista” jelzőből próbáltak kiindulni. (Ez már a mű angol címében is megfigyelhető: a neomar- xisták Communist Manifestónak nevezik The Manifesto of the Communist Party helyett…) Ez bizonyos értelemben folytatása a „nem-szovjet” tradíciónak, másrészről azonban egy egészen új helyzet következménye. A hatvanas évektől ugyanis már nem nagyon kellett küzdeni az élőhalott dialektikus materializmus ellen. Az irányváltás oka, hogy a Kiáltvány szövegében egyre több olyan probléma jelentkezett, amelyek arra utaltak, hogy „szövegszerű” védelmezése lehetetlen;278 ehelyett inkább valamilyen módon a „szellemiség” védelmezésére lehet törekedni.
A legteljesebben talán Alan Gilbert viszi végig ezt a nézőpontot Marx’s Politics: Communists and Citizens című könyvében. „Már a Kiáltvány elnevezése is azt sugallja – fogalmaz Gilbert, hogy a szöveg egyfajta felszólítás a kapitalizmus megdöntésére. Amely azzal a céllal született, hogy a kommunizmus kísérteiét egy olyan élő mozgalomba transzformálja, amely azután a kommunista utat proklamálva a kizsákmányolás és az osztályharc megszüntetését illetően és ezek mentén kíván alapítani egy új társadalmat az egyesült termelők alapzatán.”279
Ebből Gilbert értelmezésében az következik, hogy Marx számára a kommunizmus nem egy determinisztikus folyamat végpontja, hanem egy „választható forradalmi program” egy szükségszerű forradalmasodási folyamaton belül. Ez a választás pedig nem valamifajta éhséglázadás következménye, mint maga a proletárforradalom; alapvetően a kapitalizmus természetét illető morális meggyőződésekből ered, amelyek a radikalizálódó munkások között alakulnak ki. A kommunizmust azok választják, akikben kialakult az a meggyőződés, hogy a kapitalizmus egy olyan „új embertípust” hozott létre, amelynek társadalmi létezése következményeit tekintve elfogadhatatlan és végletekig romboló. „Ahogy Balzac hőse, Lucien de Rubempre egy ambiciózus
álmodozóból és provinciális költó'bó'l korrupt s nagyvilági párizsi újságíró lesz, a világ ura, úgy tesz tönkre a hideg pénzvágy minden motivációt, és változtat egyneművé minden emberi aktivitást. A burzsoá társadalom képmutatóvá, torzzá és egyoldalúvá válik olyan emberi természetté változtatott alapelvek mentén, amelyek csak bajt okoznak.”280
Ráadásul az új embertípus gátlástalan tevékenysége odavezetett, hogy a munkásokat óriási gyárakba és élhetetlen nyomorvárosokba zsúfolták össze, elvették még emberi létezésük látszatát is, szabadság nélküli, túlélésért küzdő állatokká változtatták őket, akiknek kényszerből kell elfogadniuk, hogy maguk is emberi szörnyetegekké válnak a kapitalista antimorál mentén – a kilencszázhatvanas évekre pedig karrierista, partikuláris véglényekké egy fogyasztói társadalomban.A marxi kommunizmus Gilbert szerint nem más, mint hadüzenet ennek az új, romboló embertípusnak és a társadalomnak, amely végzetesen lezüllesztette a conditio humanát mint történelmi terméket. Ebből eredően a Kiáltvány célja kettős: a munkás- és proletármozgalmak támogatása, útkeresésük segítése a forradalomig – ezzel párhuzamosan felszólítani őket a „jövő” forradalmának nevében. A proletárok forradalma szükségszerű és saját termékük lesz, a Kiáltvány azonban felhívás ezekhez a munkástömegekhez azzal a céllal, hogy rábírja őket egy olyan konkrét forradalmi program választására, amely egybeesik érdekükkel, de több is ennél: pozitív-morális tartalma (a kommunizmus) révén megfogalmazza, hogy kik és miért csinálják a forradalmat, hogy az ember mi volt eddig és mi akar lenni a forradalom után. Gilbert szerint tehát a Manifestoaz Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával kerül egy helyre, mint válasz a „milyen az ember, akit az embertelen világ eddig maga alá gyűrt” kérdésére, így fő üzenete – ebben általában a neomarxizmus minden képviselője egyetért — nem a szociális-egyenlőségi dimenzióra vonatkozik (mint a bolsevizmus esetében az „éhes proletárokra”), hanem az emancipációs-etikai dimenzióra.
