„A korszak egy szellemi természetű rend, egyfajta közös hangulat, ízlésvilág (…) A korszakot kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások adják. (…) Most ez a feladat áll előttünk, a [konzervatív] korszaképítés feladata” – mondta Orbán Viktor híres tusványosi beszédében 2018-ban. Ezzel a miniszterelnök rábólintott a hazai jobboldali elitcsoportok kulturális térfoglalási törekvéseire.
A konzervatív oldalon alapvetően tekinthető meggyőződés, hogy a kultúrharc főszereplői az eszméket képviselő értelmiségi-poitikai körök és fő eszközeik az intézmények és a politikai kurzusok.
Eszerint jobboldali és baloldali aktorok versengenek azért, hogy a nekik szimpatikus és az ő hatalmi céljaikat szolgáló elemeket ültessenek el a társadalom nagy többségének a fejében (és lelkében).
Innen nézve bírálják az elmúlt ötven év liberális túlsúlyának extrém és vállalhatatlan következményeit – mondjuk az LMBTQ+ kérdések, vagy a „toleráns intolerancia” jelensége kapcsán.
Számomra nem kell bizonygatni, hogy a jobboldal által citált patológiák nagyon is léteznek. A baloldali kulturkritika régóta beszél ezekről: gondoljunk csak Mark Fisher Kilépés a vámpírkastélyból című hírhedt szövegére. A fenti megközelítésben azonban a kultúrának olyan represszív felfogása köszön vissza, amely teljességgel elfogadhatatlan. Valójában ez a megközelítés nem csupán a konzervatívok sajátja, osztozik benne az un. baloldali populizmus és a posztkádárizmus számos képviselje is.
Ezen elnyomó kultúrafogalom hívei gyakorta hivatkoznak Antonio Gramsci munkásságára, amikor a politika fő kérdésének azt tekintik, hogy ki gyakorolja a kulturális hegemóniát. Akié a hegemónia – vélik, az alakíthatja a társadalmat, a hétköznapi emberek tudatát (common sense), az a párt, amely rendelkezik az állam és a civil társadalom erőforrásai felett, tömegtámogatást építhet az általa kívánatosnak tartott modell mögé és befolyásolhatja az emberek távlati politikai perspektíváit is. Vagy ahogy Békés Márton megfogalmazza Kulturális hadviselés című kötetében: egyetlen politikai rendszer sem maradhat hatalmon tartósan, amelyik nem képes kulturális korszakot építeni maga alá.
Ebben az írásban a kultúrharc állását vizsgálom.
ELNYOMÓ ÉS FELSZABADÍTÓ KULTÚRA
A kortárs jobboldal számtalan szereplője érzékeli, hogy a kulturális küzdelmek válnak az elsődlegessé a globális-posztmodern kapitalizmus időszakában. („Csak a kultúra számít.” – mondja az említett Békés) Ebben teljesen igazuk van és ennyiben sokkal jobban értik a körülöttünk zajló folyamatokat, mint a hagyományos baloldal jelentős része. Mégis egy világ választja el egymástól a jobboldali (ellen)forradalom és a posztmarxista/autonómista (ellenkulturális) forradalom képviselőit, amikor saját projektjük kívánatos irányát felvázolják. Míg előbbi semmi kivetnivalót nem talál az állam, a politika központi szerepében és döntően intézményi térfoglalásban gondolkodik, addig utóbbi inkább alulról építkezne és éppen az uralkodó kultúra, az intézmények, az állam és a politika alóli felszabadulás esélye izgatja – mint idehaza Bagi Zsoltot Az esztétikai hatalom elmélete című munkája megírása során.
Végső soron autonomista/posztmarxista nézőpontból az az egyik legnagyobb probléma a hazai kormányzati gépezet működésével is, amit talán (nyilván a jelenlegi világpolitikai fejleményekre utalva) tálib-paradoxonnak nevezhetnénk.
A tradicionalista és premodernista gyökerű jobboldal világszerte úgy látja, hogy az elmúlt évtizedekben hatalmas kulturális fordulat zajlott le, amelynek eredményeként az amerikaniziált/nyugati, a bolsevik/posztkommunista, a kulturális marxista, a progresszív, a liberális/posztmodernista, vagy éppen globalista szereplők sokasága erőszakos és elnyomó szerepben lépett fel saját céljainak megvalósítása érdekében. A feladat ezért alapvetően a kulturális felszabadulás. E diagnózis magvával a radikális-forradalmi baloldal legtöbb képviselője egyet is ért. Azt láthatjuk azonban, hogy ennek az emancipációs programnak megvalósítása során a jobboldal világszerte nem riad vissza attól, hogy maga is elnyomó politikai rendszereket hozzon létre és maga is erőszakos eszközökkel vezessen be alapvetően hierarchikus, autoriter, monolit, represszív, merev és kizárásra törekvő kulturformákat. A tálibok felszabadítják Afganisztánt a nagyhatalmi-koloinalista elnyomás, a liberális demokrácia és az amerikai életforma exportja stb. alól, de ezzel párhuzamosan egy politikai diktatúrát hoznak létre, egy sokak számára végzetes iszlám fundamentalista kultúrával. Hasonló történt idehaza a CEU, az SZFE, az egyetemek alapítványi tulajdonba adása stb. ügyében is: a jobboldal azért akar felszabadulni a globális kapitalizmus és liberális elitjeinek kulturális elnyomása alól, hogy helyette egy neki sokkal jobban tetsző kultúra dominanciáját hozza létre.
Azt tapasztalom, hogy az új jobboldali térfoglalás hívei alapvetően értik félre helyzetüket a posztmodern kapitalizmus időszakában. Azt gondolják, hogy a kommunisták, a progresszívek, a globalisták, az utópisták ellen kell fellépniük: az „örök baloldal” ellen, amelyik tovább folytatja romboló tevékenységét. A kultúra azonban nem eszmények megvalósulása és nem valamiféle időtlen pozícióharc aktuális állása. Lehet, hogy az értelmiség szalonjaiban konzervatívok és progresszívek ilyesféle harca dúl, a társadalmi-gazdasági térben ellenben egészen más, nagyon is konkrét és anyagi küzdelmek zajlanak.
Ahhoz, hogy megértsük a folyamatokat, beszélnünk kell az elmúlt kétszáz év három nagy forradalmáról.
- Ezek a konfliktusok az un. demokratikus forradalommal (Ernesto Laclau) kezdődtek, amikor a társadalom többség hadat üzent a felette uralkodó kisebbségnek, megkérdőjelezte a nagy hierarchiákat, előjogokat és igazságtalanságokat.
- A 19. században ez a szociális forradalommal egészült ki, amely (elsősorban a kapitalizmus akkori formája miatt) az egyenlőtlenségek, a kizsákmányolás és a társadalmi háló felbomlásának következménye volt. Az osztályharc hipotézise, ahogyan azt Marx és Engels elgondolta, tulajdonképpen egy, a munkások helyzetére alapozott disztópia a szociális szakadékkal megbirkózni képtelen burzsoázia korából. Leninnél e kétféle lázadás egymásba olvad (pl. az imperializmus kapcsán), majd Sztálin éppen egymás ellen játssza ki őket, amikor a munkásosztály elnyomását a legnagyszerűbb demokratikus tettnek állítja be – hiszen a totalitárius állam és a mindent tudó élcsapat éppen a munkások érdekét, a többséget szolgálja.
- A nyugati világban azonban egy harmadik típusú lázadás is kirobban a 20. század derekán: mégpedig az un. kulturális forradalom, mindaz, amit röviden 1968-nak nevezünk. A kulturális forradalom persze szintén nem arról szólt, hogy a haladó baloldali értelmiségi métely utat tört magának. ’68 résztvevői azt ismerték fel, hogy a modern ember nem csak hatalmi és termelési viszonyokba születik bele, de a mindennapi élet „kulturális” struktúráiba is. Ezek a viszonyok pedig éppen úgy politikaiak, mint az előbbiek: tehát a fenntartásukban érdekelt és az ellenük lázadó, az erőforrásokkal rendelkező és az azok híján lévő stb. egyének és csoportok valódi tusája alakítja őket. A kultúra: ideológia – hiszen elfedi saját genezisét és létezésének tényleges okát. A kulturális forradalom tehát azzal kezdődik, hogy mind többen felismerik: az elnyomás tényleges helye a (poszt)modern világban a mindennapi élet. Megpillantják, ahogy a regnáló autoritás rátukmálja a neki tetsző kultúrformákat a társadalom passzív többségére, vagyis sikerre viszi térfoglalását. Az erősek kijelölik a nők/feketék/melegek/fogyatékosok helyét; az iskola, a gyár, a hadsereg és a család katonás rendben működik; a fogyasztói társadalom, illetve média bekebelezi az egész létünket; a Civilizáció elfojtja Éroszt; a nyelv, a hit és a tudás csöppet sem semleges; a hétköznapjainkat áthatja a kihasználás (kizsákmányolás), a marginalizáció, az eszköztelenség, a dominancia és az erőszak; a normalitás kényszere, a testünk kívülről vezénylése szűk falak közé zár stb. Nem nehéz belátni, hogy ebben a helyzetben éppen azt a tekintélyt, a Nagy Másikat kérdőjelezik meg végérvényesen, aki a konzervatívok (egyik) kulcsfigurája. Azáltal, hogy az Atyát, az Iskolamestert, a Patriarchát, a Vezért, az Istent, a Főnököt, a Kánont, a Nyelvet stb. nem a törvény megfellebbezhetetlen forrásának tekintjük immár, Krisztus szava sem több puszta véleménynél és erkölcsi útmutatásnál, amire saját hívei is megejtő könnyedséggel legyinthetnek alkalmasint. Nem a tekintély, hanem „csak” a hagyományos tekintély lesz oda.
Mi sem bizonyítja inkább, hogy mennyire kevés jobboldali értette meg hatvannyolcat, mint hogy szélsőséges tekintélyellenességgel vádolták meg azt.
Pedig a lázadások nagy kérdése ez volt: lehetséges-e felszabadító tekintély az eddigi elnyomó típusú helyett?
Sokan előbbit látték a Marx-Mao-Marcuse hármasban, Mick Jaggerben, a szexuális forradalmár Janis Joplinban, a gerillaharcos Che Guvevarában, ezt remélték Jézustól, a Szupersztártól, ezért ment Yoko Ono és John Lennon a Indiába és ezt testesítette meg az apró dzsedilovag, Joda a Csillagok háborújában. Jacques Lacan, a strukturalista pszichoanalitikus egy anekdota szerint a lázadó diákok által vérig sértve jegyezte meg hirtelen felindulásában: „Önök mint forradalmárok csak új gurukra vágynak. Ne féljenek. Megkapják!…”. 68 ilyen irányú félsikere azóta is nagy dilemma a baloldalon. A kritikai pedagógia ma is azt mondja, hogy az autoritás szerepe az, hogy megtanítson felszabadulni. A sors fintora, hogy a vágyott „felszabadító tekintélyeket” végül a gyűlölt fogyasztói társadalom adta meg az embereknek – Madonnától a pornóiparig, az influenszerektől az életmód tanácsadókig.
KONZERVATÍV, VAGY FORRADALMI KORSZAK?
Elméleti értelemben azonban mégsem ezeken a pontokon van a legnagyobb vitám a konzervatív (ellen)forradalom és a jobboldali kulturális térfoglalás híveivel.
A fő különbség alapállásunk között, hogy míg szerintük egy konzervatív korszak beköszöntének kapujában toporgunk, szerintem ez illúzió és éppen az ellenkezője az igaz: a korszak sosem volt talán még ennyire forradalmi, mint napjainkban.
A jobboldal persze világszerte látványos sikereket ér el a nagypolitikában (Orbán Viktor és Donald Trump migrációs politikájától a talibán győzelméig), a társadalomban újra keletje van a vallásoknak és a tradicionalista értékeknek és mindenütt a (neo)liberális korszellem elbizonytalanodásának, a korábban uralkodó pozícióban lévő elitek súlyvesztésének és kudarcainak lehetünk tanui.
De nem lehet-e, hogy ez éppen nem az idő helyrebillenésének a jele, hanem hogy az végérvényesen elveszett? Hogy egy átmeneti korszakban élünk, amely újabb és újabb átmeneti korszakokhoz vezet majd? Vagy a posztmarxista társadalomkritika nyelvén megfogalmazva: nem arról van-e szó, hogy nincs visszaút sem a premodern időkbe, sem a modern kapitalizmus periódusába – a mai konzervatív kulturális-politikai hullám pedig éppen annak a bizonyítéka, hogy a kapitalizmus posztmodern változata végérvényesen beköszöntött?
A posztmodern kapitalizmus fogalma számomra nem egyszerűen annyit jelent, hogy amiben élünk az már nem a modern tőkés világ. Maga a kapitalizmus is rendelkezik immár valami mélyen posztmodern meghatározottsággal.
A változás lényege, hogy míg korábban a kapitalizmust egyetlen egységes rendszerként lehetett megragadni és értelmezni (termelési mód, expresszív totalitás, gazdasági rendszer, világrendszer, osztálytársadalom stb.), napjainkban inkább a rendszertelenség uralkodik. A tőkének egy komplex, sokszereplős, állandóan változó és többdimenziós térben kell megtalálnia saját akkumulációjának lehetőségét. David Harvey The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change című munkájában szembeállította a kapitalizmus fordista és posztmodern változatát, utóbbi újdonságát a tőke flexibilis jellegében jelölve meg. A mai kapitalizmus posztmodern tehát annyiban is, hogy nincs állandó szerkezete és természete – hacsak nem ez a fluiditás maga.
A posztmodern globális kapitalizmus időszakában nem a konzervatív korszak beköszöntéről, hanem éppen annak elmúltáról szól a történet.
A fordizmus idején a tőke célja ugyanis az volt, hogy egyre hatékonyabb formában szervezze újra a tőkés világot, stabil és racionális kereteket biztosítva a profit hosszú távú realizálása számára. A modern kapitalizmus (a nyugati jóléti államok világa és a hozzá igen hasonlatos desztalinizált létező szocializumus) tehát alapvetően a fennálló viszonyok konzerválására helyezte a hangsúlyt. Ez az 1945 és 1989 közötti időszak volt a valódi konzervatív korszak. A globalizáció időszakában egyszerűen maga a rendszer nem hisz többé a rendszerszerűség mindenhatóságában.
A posztmodern kapitalizmus fogyasztói világában a tőke úgy gondolja, hogy a siker kulcsa a változtatás – hiszen ez jelentik az egyes tőkés előnyét a másikkal szemben a könyörtelen globális versenyben, a nyereség forrását az állandóan telítődő piacokon. Az állandó technikai-kulturális átalakulások váltak a profit forrásaivá a szabályozott keretek között elsajátított értéktöbblet helyett. Valóra válik, amit Marx a Kommunista Kiáltványban látnoki módon előre jelzett: a posztmodern kapitalizmusban „az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt megcsontosodhatnának … minden, ami állandó, elpárolog.”
Ami tehát megváltozott, hogy „a termelők nem függenek többé egyszerű, lassan változó termékektől, a vásárlók által jól ismert márkanevektől és garantált-szabályozott nemzeti piacoktól” (Scott Lash – John Urry: Disorganized Capitalism, az egyik legfontosabb posztmarxista szöveg). A mai kapitalizmusban az értékesítés sikere a folyamatos technológiai fejlesztést, az állandó innovációt és a kulturális tér folyamatos alakítását követeli meg. A vállalkozóknak a korábbi tömegtermékek iránti igény helyett immár „posztmodern” elvárásoknak kell megfelelniük, mint a személyes, az egyedi, az izgalmas – általában az egyre erősödő szolgáltató-szektorhoz kapcsolódva. Ráadásul egyre több globális versenytárs között a sikerhez immár nem elég a méretgazdaságosság és a termelési költségek csökkentése – különösen, hogy az áru egyre többször kulturális és információs jelleget ölt. Minden állandóan változik: a gazdasági szereplők, a termékek, a szolgáltatások, de még maguk a fogyasztók is. A korábbi évtizedek sikercégének nevére utalva Benetton-kapitalizmusnak is hívják azt a periódust, amikor a piaci siker kulcsa a marketing, a személyes eladás és kötődés, a látványosság („United Colors of Benetton”), a gyors információszerzés és alkalmazkodás, a kreativitás, a kis szériában gyártott termékek, a rugalmas foglalkoztatás, a trendek alakítása és nem utolsó sorban a szaktudás, valamint a munkavállalók azonosulása a futó projektekkel.
Míg a modern kapitalizmus ikonikus szervezeti formája a monumentális gyári üzem volt, addig napjainkban a startup-forradalom újabb és újabb fejezeteinek lehetünk tanúi. Detroit leépült és a Szilikon völgy virágozni kezdett. A nagy autógyártó, fegyvergyártó, olajkereskedő, bankár, vagy médiamágnás családok (és vállalatok) helyett Mark Zuckerberg, Steve Jobs és Elon Musk lettek a hősök, akik azért válnak mind gazdagabbá, mert állandóan van egy új „nagy dobásuk” – mint utóbbi esetében az önvezető autó, az űrturizmus, az androidok vagy az agyimplantátumok kutatása.
