Konzervatív, vagy forradalmi korszakban élünk-e akkor tulajdonképpen? Elméleti értelemben azonban mégsem csak abban van vitám a konzervatív (ellen)forradalom és a jobboldali kulturális térfoglalás híveivel, hogy számomra elfogadhatatlan a kultúrának bármely repressziv változata, még ha a felszabadulás nevében hozzák is azt létre. A másik fő különbség alapállásunk között inkább elméleti: míg szerintük egy konzervatív korszak beköszöntének kapujában toporgunk, szerintem ez illúzió és éppen az ellenkezője az igaz: a korszak sosem volt talán még ennyire forradalmi, mint napjainkban.
A jobboldal persze világszerte látványos sikereket ér el a nagypolitikában (Orbán Viktor és Donald Trump migrációs politikájától a talibán győzelméig), a társadalomban újra keletje van a vallásoknak és a tradicionalista értékeknek és mindenütt a (neo)liberális korszellem elbizonytalanodásának, a korábban uralkodó pozícióban lévő elitek súlyvesztésének és kudarcainak lehetünk tanui.
De nem lehet-e, hogy ez éppen nem az idő helyrebillenésének a jele, hanem hogy az végérvényesen elveszett? Hogy egy átmeneti korszakban élünk, amely újabb és újabb átmeneti korszakokhoz vezet majd? Vagy a posztmarxista társadalomkritika nyelvén megfogalmazva: nem arról van-e szó, hogy nincs visszaút sem a premodern időkbe, sem a modern kapitalizmus periódusába – a mai konzervatív kulturális-politikai hullám pedig éppen annak a bizonyítéka, hogy a kapitalizmus posztmodern változata végérvényesen beköszöntött?
A posztmodern kapitalizmus fogalma számomra nem egyszerűen annyit jelent, hogy amiben élünk az már nem a modern tőkés világ. Maga a kapitalizmus is rendelkezik immár valami mélyen posztmodern meghatározottsággal.
A változás lényege, hogy míg korábban a kapitalizmust egyetlen egységes rendszerként lehetett megragadni és értelmezni (termelési mód, expresszív totalitás, gazdasági rendszer, világrendszer, osztálytársadalom stb.), napjainkban inkább a rendszertelenség uralkodik. A tőkének egy komplex, sokszereplős, állandóan változó és többdimenziós térben kell megtalálnia saját akkumulációjának lehetőségét. David Harvey The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change című munkájában szembeállította a kapitalizmus fordista és posztmodern változatát, utóbbi újdonságát a tőke flexibilis jellegében jelölve meg. A mai kapitalizmus posztmodern tehát annyiban is, hogy nincs állandó szerkezete és természete – hacsak nem ez a fluiditás maga.
A posztmodern globális kapitalizmus időszakában nem a konzervatív korszak beköszöntéről, hanem éppen annak elmúltáról szól a történet. A fordizmus idején a tőke célja ugyanis az volt, hogy egyre hatékonyabb formában szervezze újra a tőkés világot, stabil és racionális kereteket biztosítva a profit hosszú távú realizálása számára. A modern kapitalizmus (a nyugati jóléti államok világa és a hozzá igen hasonlatos desztalinizált létező szocializumus) tehát alapvetően a fennálló viszonyok konzerválására helyezte a hangsúlyt. Ez az 1945 és 1989 közötti időszak volt a valódi konzervatív korszak. A globalizáció időszakában egyszerűen maga a rendszer nem hisz többé a rendszerszerűség mindenhatóságában.
A posztmodern kapitalizmus fogyasztói világában a tőke úgy gondolja, hogy a siker kulcsa a változtatás – hiszen ez jelentik az egyes tőkés előnyét a másikkal szemben a könyörtelen globális versenyben, a nyereség forrását az állandóan telítődő piacokon. Az állandó technikai-kulturális átalakulások váltak a profit forrásaivá a szabályozott keretek között elsajátított értéktöbblet helyett. Valóra válik, amit Marx a Kommunista Kiáltványban látnoki módon előre jelzett: a posztmodern kapitalizmusban „az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt megcsontosodhatnának … minden, ami állandó, elpárolog.”
Ami tehát megváltozott, hogy „a termelők nem függenek többé egyszerű, lassan változó termékektől, a vásárlók által jól ismert márkanevektől és garantált-szabályozott nemzeti piacoktól” (Scott Lash – John Urry: Disorganized Capitalism, az egyik legfontosabb posztmarxista szöveg). A mai kapitalizmusban az értékesítés sikere a folyamatos technológiai fejlesztést, az állandó innovációt és a kulturális tér folyamatos alakítását követeli meg. A vállalkozóknak a korábbi tömegtermékek iránti igény helyett immár „posztmodern” elvárásoknak kell megfelelniük, mint a személyes, az egyedi, az izgalmas – általában az egyre erősödő szolgáltató-szektorhoz kapcsolódva. Ráadásul egyre több globális versenytárs között a sikerhez immár nem elég a méretgazdaságosság és a termelési költségek csökkentése – különösen, hogy az áru egyre többször kulturális és információs jelleget ölt. Minden állandóan változik: a gazdasági szereplők, a termékek, a szolgáltatások, de még maguk a fogyasztók is. A korábbi évtizedek sikercégének nevére utalva Benetton-kapitalizmusnak is hívják azt a periódust, amikor a piaci siker kulcsa a marketing, a személyes eladás és kötődés, a látványosság („United Colors of Benetton”), a gyors információszerzés és alkalmazkodás, a kreativitás, a kis szériában gyártott termékek, a rugalmas foglalkoztatás, a trendek alakítása és nem utolsó sorban a szaktudás, valamint a munkavállalók azonosulása a futó projektekkel. Míg a modern kapitalizmus ikonikus szervezeti formája a monumentális gyári üzem volt, addig napjainkban a startup-forradalom újabb és újabb fejezeteinek lehetünk tanúi. Detroit leépült és a Szilikon völgy virágozni kezdett. A nagy autógyártó, fegyvergyártó, olajkereskedő, bankár, vagy médiamágnás családok (és vállalatok) helyett Mark Zuckerberg, Steve Jobs és Elon Musk lettek a hősök, akik azért válnak mind gazdagabbá, mert állandóan van egy új „nagy dobásuk” – mint utóbbi esetében az önvezető autó, az űrturizmus, az androidok vagy az agyimplantátumok kutatása.
