Nem vállalkozik könnyű feladatra az, aki be kívánja mutatni napjaink ideológiai irányzatait – akár a hazai, akár a nemzetközi jelenségeket vizsgálja. A modern kapitalizmus nagy eszmerendszerei – a szociáldemokrácia, a liberalizmus, a konzervativizmus, a fasizmus és a kommunizmus – ugyanis régen elvesztették hajdani pozícióikat, tartalmukat és vonzerejüket. Erre a fejleményre reagálhatunk úgy, hogy megpróbáljuk valamiképpen beazonosítani ezek aktuális változatait. Az a megközelítés azonban, amely az ideológiák tartalmi elemeit kívánja számba venni – amit Michael Freeden nyomán neutrális, vagy morfológiai módszernek nevez a szakirodalom – több problémát is okoz (Freeden, 2013).
Egyrészről nem tudhatjuk, hogy pontosan hány ideológiát is kutatunk, erre a kérdésre a választ vagy tradicionális felfogásainkra, vagy a szövegelemző szoftverekre és a diskurzusok empirikus elemzésére bízzuk. A történelmi fasizmus és kommunizmus nyomán számtalan világnézeti változat maradt vissza; töménytelen protoideológa tűnt fel az elmúlt években (ökológiai gondolkodás, transzhumanizmus, radikális jobboldal); ráadásul a klasszikus centrumideológiák közötti korábbi markáns különbségek elmosódtak, azok valamennyien feloldódtak korunk általában vett (neo)liberális korszellemében. (Ali, 2015).
Másrészt – és ez talán még az előzőnél is nagyobb probléma – a morfológiai módszert követve nem tudunk számot vetni az ideológiák tényleges politikai szerepével, az egyes irányzatok funckciójával és perspektíváival a társadalmi-gazdasági-politikai küzdelmek tükrében. Mintha az eszmék csak szellemi termékek volnának, nemes gondolatok és javaslatok, amelyek versengenek egymással a politikusok és a választók figyelméért és szimpátiájáért. E két hiányosságnak köszönhetőek olyan „balesetek”, mint amikor korunk autoriter jobboldali irányzatait egyszerűen fasizmusnak nevezik; amikor a nagypolitikában a két nagy szembenálló és láthatóan gyökeresen különböző irányzatot egyaránt neoliberálisnak minősítik; vagy amikor a populista baloldal különböző mozgalmait szociáldemokratának tekintik. Ezért fordulhat elő, hogy Orbán Viktor reggel fasiszta, délben neoliberális, este pedig kommunista – az aktuális elemzés vérmérsékletének és ízlésvilágának megfelelően.
Ebben a tanulmányban kísérletet teszek a hazai politikai ideológiák térképének megalkotására – az elmúlt három évtized globális szellemi mozgásainak a tükrében. Ennek során a kritikai társadalomelmélet ideológiakritikai hagyományát hívom segítségül, amely az ezredforduló táján sok tekintetben gyökeresen új irányt vett.
Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy az orwelli–adorno-i sémát követő (totális manipulációs) megközelítéseket a hetvenes évektől felváltó kommunikatív és racionalitásközpontú koncepciók (amelyek elsősorban Jürgen Habermas munkássága kapcsán kaptak szélesebb figyelmet) sem képesek már választ adni a jelen korszak politikai kihívásaira. Így a legtöbb teoretikus a dominancia és a diskurzusok kérdéskörét kezdte vizsgálni.
Vagyis nem az ideológiák versenye, hanem azok viszonya, politikai funkciója és a gazdasági-társadalmi hierarchiák fenntartásában betöltött szerepe került (újra) a figyelem középpontjába.
Azt gondolom, hogy a globális kapitalizmus és a posztmodern korszak folyamatainak megértéséhez érdemes talán az egyik legmarkánsabb megközelítést választani közülük, amely egészen napjainkig meghatározó a baloldali társadalomkritika oldalán: az úgynevezett domináns ideológia nézőpontját.
