Kívül/Belül: Egy új politikai logika című könyvem záró fejezete. A marxista baloldal örökösei úgy gondolják, hogy a kapitalizmus válságai nyitnak utat a változás előtt, hiszen ekkor érzik a társadalom széles rétegei saját bőrükön is, hogy milyen borzalmas a rendszer. Azonban az elmúlt évtizedekben a válságok mintha csak egyre erősebbé tették volna a rendszert, mintha túl régóta várnánk az elégedetlenek és szenvedők forradalmi dühére, amely legyőzi majd vágyukat, hogy a rendszeren belül akarjanak előbbre jutni. A kapitalizmus kárvallottjai nagyon gyakran csak a jelenlegi világ egy olyan változatára vágynak, amelyben nekik áll a zászló. Ezt ismeri fel az új jobboldal, amikor sikeresen szipkázza el a régi típusú rendszerkritika potenciális bázisát.
A radikális-forradalmi baloldalnak ezért fordítania kell a dolgokon: a válság által életre hívott forradalmak kutatása helyett azt kell keresnie, hogyan idézheti elő a forradalom a kapitalizmus általános válságát. A változás pozitív paradigmájára van tehát szükség, amely szerint a változás folyamatában az új létrejöttének, az alternatív élet kialakításának mozzanatát illeti meg az elsőbbség, és ez vezet majd a kapitalizmus eltörléséhez vagy megtagadásához. Ehhez alapvetően arra van szükség, hogy a kapitalizmus elmúlt évtizedekben lezajlott átalakulását a „minden egyre rosszabb” nézőpontja helyett a „minden egyre újabb” nézőpontja nevében vizsgálja. Ahhoz, hogy egyáltalán felismerjük és megértsük a 21. század posztmodern forradalmait, meg kell tanulnunk a korábbiakhoz képest másként tekinteni a változtatás alanyaira és az ő motivációikra.
Erre tesz kísérletet Eve Chiapello és Luc Boltanski The New Spirit of Capitalism című munkája is, amelyben a szerzők az 1968 után kiépült tőkés világ új ideológiai tartalmát kutatják, és ennek fényében vizsgálják a baloldali politika esélyeit és helyzetét. Boltanski és Chiapello kiinduló tézise nagy visszhangot váltott ki az elmúlt időszakban. Eszerint a kapitalizmus azért alakult át egy új, posztmodern formációvá, mert a korábbi, modern forma „régi szelleme” már nem volt elfogadható a társadalom széles tömegei számára (Boltansi–Chiapello, 2007).
A szerzőpáros értelmezésében a modern kapitalizmus (az ötvenes–hatvanas évek világa) azért is vált folytathatatlanná a tőke számára, mert a potenciális tömegmunkás és fogyasztói tömegek, a diákok, a fiatal nők és a munkásgyermekek nem kívántak többé annak keretei között élni, azonosulni értékeivel, az életről, a munkáról vallott narratíváival stb. A lázadást a rendszer ellen – és ez valóban egészen új kapukat nyit a radikális-forradalmi baloldal számára – tehát nem a kapitalizmus negatív következményeiből születik. Első ránézésre paradox módon az új típusú radikalizmus azzal for- dul szembe, amit a rendszer magában a legjobbnak tartott, amit az embereknek kínált, amivel vonzóvá kívánta magát tenni a tömegek előtt. Vagyis – a jelen elemzés szempontjából meg- fogalmazva – 1968 lázadói az ellen léptek fel, amit a rendszer éppen saját „pozitívumaként” tartott számon. Az impulzus, ami az új forradalmakat kiváltja, onnan érkezik, aminek elvileg jónak kellene lennie, és azok támadnak rá a kapitalizmusra, akik elvileg részesülnek (vagy részesülhetnének) a tőkés univerzum áldásaiból.
„[A modern kapitalizmus szelleme] a harmincas és a hatvanas évek között alakult ki. Középpontjában már nem annyira a vállalkozó állt a maga kis üzemével. A nagy, centralizált és bürokratikus gyárak korába léptünk, ahol a gigantikus szervezetet vezető új hős, az igazgató, a menedzser lett. … Ebben a gondolkodásmódban a biztonság dimenziója vált nagyon erőssé: a racionalizált, hosszútávra tervező és hatalmas konszern nemcsak kiszámítható karriert ígért, de védelmet és stabil keretet is a mindennapi élet számára (támogatott lakhatás, vállalati üdülők, szabadidős elfoglaltságok stb.) – éppen úgy, mint a hadseregben, amit működtetésük során szervezési példának tekintettek. A ’közös jó’, amit ez a kapitalizmus kínált … a terme- lés, az elosztás és a fogyasztás társadalmasítása, az intézményes szolidaritás, az állam hatékony szerepvállalásának hála a társadalmi igazságosság.” (Boltanski–Chiapello, 2007: 18.)
Ez az egyre bürokratikusabb, hierarchizáltabb és sztenderdizáltabb rendszer a kiszámítható élet kereteit jelentet- te nem csak a munkás, de egész családja és az ő útjára lépő gyerekei számára is a távoli jövőben – mégsem kértek belőle azok, akik 1968-ban Párizsban felszedték a macskaköveket (uo.).
Kiss, Viktor
Kívül/Belül. Egy új politikai logika
Budapest, Magyarország : Napvilág Kiadó (2021) , 306 p.
