Az Antitézis mindazt a húsz-huszonöt évet magában foglalja, amit TGM a rendszerkritikus baloldalon eltöltött. Márpedig ez az időszak valamennyiünké, akik végigkövettük és -tevékenykedtük ezt a negyedszázadot, annak a dilemmának a jegyében, hogy lesz-e baloldali újjászületés a létezett szocializmus katasztrófája után.
Ezért a kötetről beszélve saját közelmúltunkról is szólnunk kell.
Először tehát arról szeretnék beszélni, hogy miképpen helyezhetjük el e kései életművet (a szerző ötvenen túl írt tanulmányait) azoknak a szellemi küzdelmeknek a koordináta-rendszerében, amelyeket az antikapitalista értelmiség idehaza lefolytatott.
Majd pedig arról, hogy milyen alapgondolat köti össze a különböző időpontokban született írásokat.
Amikor visszatekintünk a marxista TGM útjára, rögtön szembetűnhet, mi az a hatás (a „TGM-hatás”), amiért szeretik és gyűlölik őt, amiért sokan figyelnek a szavára akkor is, ha konkrét elemzéseiből viszonylag keveset értenek:
olyan gondolkodási mezőt jelölt ki a magyar antikapitalista baloldal számára, amelynek az adta az erejét, hogy abból ő sosem engedett.
Radnóti Sándor megnyitójában elviselhetetlennek nevezte TGM-et, pedig csupán arról volt szó, hogy még azokkal szemben sem volt kimondottan megértő és támogató, akik az „elvtársai” voltak. Míg azok, akik átlépték az általa meghúzott határvonalakat, „megnézhették magukat”.
A mezőn belül az elmúlt években egyre többen mozogtunk, és persze nem mindannyian róla „vettünk” példát (voltak az övével konkurens minták és vele párhuzamos fejlődési utak), de alighanem tény, hogy a szélesebb nyilvánosság szemében (mind életkora, mind a rendszerváltáskor szerzett autoritásának hála) ő testesítette meg a par excellence antikapitalista pozíciót.
Érdemes tehát úgy kezelni az alább felvázolt négy tényezőt, mint a reménybeli új magyar baloldal olyan alapvetéseit, amelyeket TGM a kétezres évek elejétől markánsan képviselt.
(1.) Amikor a kilencvenes évek végén a rendszerkritikus oldal világába csöppent, azt tapasztalta, hogy itt a Kádár-rendszerből érkező mikrocsoportok uralkodnak. Azzal robbantott először, hogy kimondta: ha új kelet-európai baloldalt akarunk, az nem alapulhat az államszocializmus apologetikáján. Ezt a tézist fejtette ki a híres államszocializmus/államkapitalizmus vita során, elsősorban az Eszmélet körével vitatkozva.
(2.) A rendszerkritikus baloldalra is alkalmazta kedves kifejezéseit: mucsaiak, elavultak és provinciálisak vagyunk. Ez a gesztus elsőre sértő lehet, de csak míg be nem látjuk: a magyar baloldal akkoriban tényleg igen keveset ismert a megelőző évtizedek antikapitalista elméleteiből, szerzőitől, mozgalmairól. Ez a belátás bennem is komoly intellektuális válságot váltott ki 2004 táján. Annyi bizonyos, hogy a széles körű tájékozódás (elvárása) a mindenkori magyar pártpolitikai diskurzus bírálatára megtermékenyítően hatott: nincs politikai baloldal új elméletek, minőségi narratívák és szellemi háttérpezsgés nélkül. Ebben (a legutóbbi választások eredményeit elnézve) igazunk is lett.
(3.) De még ennél is többek érdekét sértette, amikor amellett érvelt, hogy a rendszerváltás teljes csőd volt. Az illúziók elpárologtak, a célok nem valósultak meg, az értelmiség és a politika zátonyra futott. Ideológiája valóságidegen liberális konzervativizmuson (vagy fordítva) alapult, az a jóléti (modern) kapitalizmus pedig, amelyet az ún. rendszerváltó elit meg akart honosítani, akkor már rég nem volt sehol.
(4.) A TGM-pozíció negyedik alapvetése a mainstream egyetemi, akadémiai világ és a média sekélyességével szembeni ellenállás. Nem vonható kétségbe, hogy a baloldali diskurzus meggyőző erejét az adhatná, ha színvonalasabban és újszerűbben fogalmazna, mint az évtizedes mantrákat ismétlő, a nyugati sémákat kritikátlanul érvényesítő konzervatív-liberális és „független” sajtó és az egyre sekélyesebbé váló tudományos nyilvánosság.
Most már tudjuk, mi minden ellen lépett fel Tamás Gáspár Miklós – ideje arról is szót ejteni, mi az ő mondandója, sajátos nézőpontja. Az Antitézis értelmezését nemcsak az nehezíti, hogy több szöveg a nemzetközi közönség számára íródott, hanem az is, hogy az írások nem rajzolnak ki lineáris gondolatmenetet; sőt, olykor erős szemléleti fordulatok is bekövetkeznek köztük – a legszembetűnőbb, amikor a 2000-es évek eleji „kulturalista” (a munkásmozgalmat mint ellenkultúrát ünneplő) hangnemet felváltja az értékkritikai megközelítés, amely éppenséggel a mozgalmárok és ellenállók alapvető félreértésére világít rá. Előbb leírja a legszebb sorokat E. P. Thompson nagy könyvéről (Az angol munkásosztály születése, Osiris, 2007), pár év múlva pedig kijelenti, hogy az angol szocialista történész alapvetően tévedett.
Úgy gondolom azonban, hogy mégis találhatunk egy témát, amely alapvetően egyben tartja ezt az állandóan változó és provokatív életművet. A közelmúltban a Főtér villáminterjút készített TGM-mel, ahol – sokakat meglepő módon – az első kérdésekre sorozatban csupán annyit válaszolt: „elmúlt! (…) Az is elmúlt!” Számomra
TGM épp az elmúlás filozófusa – abban az értelemben, ahogyan mondjuk Ernst Bloch az utópia teoretikusa, vagy Lukács György a kultúráé.
Az Antitézis azt mondja: mindennek vége, amire a radikális baloldal korábban építhetett. Elmúlt a létező szocializmus mint modernizációs és jóléti diktatúra; elmúlt a munkásosztály mint rend, mint ellenkultúra; elmúlt a baloldali és jobboldali rendszerkritika versengése, ami a fasizmus győzelmével végződött – mégpedig azon a módon, hogy a posztfasizmus összeépült a rendszerrel, és közösen felszámolták az ellenállást. Egyetlen örökségünk a marxista filozófia mint kritika, amely ugyancsak elvesztette korábbi bázisát, és most újnak a megépítését irányozza elő.
TGM kérdése: hogyan lehet a hamuból, az elmúlás és megsemmisülés megmásíthatatlan tényéből „pozitív” antikapitalista pozíciót gyúrni?
A válasz úgy szól, hogy mindennek az elmúlásával a kapitalizmus kiteljesíthette saját tiszta formáját, „az egyszerű és nagyszerű kapitalizmust”. Ez a tiszta osztályviszony ideje. Ebben a korszakban az osztály már csak annyit jelent, hogy az értéknek és az árutermelésnek alávetett emberek között megvonja annak határát, hogy ezek diktatúrájával szemben mennyi autonómiával bírhatnak (lásd Antitézis, 177–187.). Ennyi maradt a rendszerből: az ideológiasemlegesen és zavartalanul osztályokra tagozódott társadalom. Ez mindig alapot teremt a kritikára (a kommunizmus perspektívájára), de nem következik többé belőle semmi szükségszerűség, és nem hordoz önmagán túlmutató jelentést sem. Vagyis állandó tér nyílik a filozófiai Antitézisre, anélkül hogy a politikai antikapitalizmusról bármi biztosat (vagy legalább biztatót) mondhatnánk.
A kötet kulcsmondata: „A kapitalizmus eltörlésének feladata épp annyira egyetemes, absztrakt és elháríthatatlan (kiemelés tőlem – K. V.), mint maga a rendszer” (193.). Érezzük az állítás borzongató és mágikus vonzását: mi más állhatna tartósan szemben az önmaga utáni és elvont kapitalizmussal, mint az önmaga utáni és elvont antikapitalizmus? Nem tudni, hogy a tőkés rendszer eltörlése milyen konkrét politikai formát ölthet majd, ez azonban csak annál erősebbé teszi a kritika szellemét; hisz feladata maga is bevégezhetetlen.
Miről szól ez a történet? Leegyszerűsítve arról, hogy a filozófiai és a politikai kritika egysége (amit a marxista ortodoxia hagyományosan az elmélet és a gyakorlat egységének nevezett, Marx meg a „kritika fegyverének” és „a fegyverek kritikájának”, amelyek nem lehetnek meg egymás nélkül) végérvényesen megbomlott. Nincs többé középpont (tudományos világnézet vagy Wissenschaft, ahogy Göran Therborn mondja), ahol egymásba fonódhatnak, épülhetnének, fejlődhetnének.
Az út vagy a mérhetetlenül sokszínű baloldali filozófiai hagyomány felől tör át a politika irányába (ahogy TGM megkísérli, és több markáns és tehetséges fiatal is követi ebben idehaza), vagy a „posztmodernizálódott” politika felől tör át a filozófia irányába (ahogyan az általam értelmezett posztmarxista-antikapitalista pozíció igyekszik), és ennek során mozgósít/termel tudományos-társadalomelméleti apparátusokat.
Szóval a szélekről indulunk, és egymás felé tartunk, mert minden más eleve önismétlő, üres, merev és impotens. Ez pedig így rendben is van. Végső soron jól megértjük egymást.
Kiss Viktor:
A TGM hatás
Élet és Irodalom XVI. évfolyam, 15. számában jelent meg, 2022. április 14.
