„Végső soron tehát azt állítom, hogy a kapitalizmusnak egyre extrémebb körülmények között, az egyének egyre nagyobb mértékű alakítása segítésével kell fenntartania önmagát” – fogalmaztam abban az írásban, amelynek kézirata a koronavírus-járvány előtt néhány héttel került nyomdába. Nem sokkal később valamennyien maszkban jártunk és karanténra voltunk ítélve. Az Eszmélet körkérdésére válaszolva nagy figyelmet keltő írásomban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy milyen lesz a radikális politika a posztmodern kapitalizmusban és miért kell kitörnie a baloldali elméletnek a korábbi termelésközpontú nézőpontjából.
Akik emlékeznek még a Kommunista Kiáltvány szövegére, azok azt sem felejtették el, mi volt ebben a szövegben annyira felemelő és lelkesítő. Marx tulajdonképpen azt fejtegeti, hogy a kapitalizmus egyre
erősebb és fejlettebb lesz, ez pedig a rendszer haszonélvezőinek és ellenfeleinek végső küzdelméhez vezet majd. Az elmúlt évtizedekben azonban nem egyre közelebb, hanem egyre távolabb került ez a lehetséges végkifejlet. A korábbi baloldal meggyengülésével a rend- szert védelmező erők túlsúlyba kerültek. Azoknak a mozgalmaknak az ideje, amelyekről Marx beszélt, lejárt. A régi baloldal helyén egy hatalmas űr tátong, amelyet valahogyan be kell tölteni
*
Az a két tézis, amelyeket az ezredforduló környékén megfogalmaztam, számomra továbbra is iránytűként funkcionál ezzel kapcsolatban. Az első tézisem a bipoláris világrend bukásához, a térségünkben lezajlott rendszerváltásokhoz kapcsolódott. Azt állítottam, hogy a rendszerkritikai oldal teljes megújítására volna szükség. Nem igaz ugyanis, hogy a tágan vett kritikai gondolkodás hagyományára nem kíváncsi többé senki. Az antikapitalista baloldal periférikus helyzetének oka, hogy ez a hagyomány a korábbi időszak szereplőinek dominanciája miatt szükségszerűen képtelen arra, hogy kapaszkodót nyújtson azok számára, akik a XXI. századi viszonyokkal állnak szemben. Többedmagammal úgy véltük, hogy az irányzat képviselői végzetes hibát követnek el, és elfogadhatatlan pozíciót foglaltak el, amikor a „láng őrzése”, a szocialista kísérlet védelmezése és a rendszerváltás egyfajta harmadikutas oppozíciója mellett kötelezték el magukat. Ezt a meglátást egy
generációs kritikával egészítettük ki. Vagyis úgy láttuk, hogy szakítani kell a posztkádári értelmiségi és politikai elitekkel. Megszabadulva bizonyos kulturális sajátosságoktól, politikai attitűdöktől, informális hálóktól és intellektuális gátaktól, tér nyílna egyfajta termékeny káosznak, egyszersmind az addig háttérbe szorított, illetve az új helyzet szülte témáknak, elméleteknek és irányzatoknak. A baloldal új bázisának magva – gondoltam akkor például jómagam – csak azokból kerülhet ki, akik felszabadulásnak érezték 1989-et, de nem akartak ehelyett egy másik, immár globális elnyomást a fejük fölé – ezért lázadtak 1999, vagyis Seattle után. A baloldalnak tehát arra az időre kellene készülnie, amikor a kapitalizmus ténylegesen kiépül majd, elsősorban a globalizáció, az elitkritika és a fogyasztói társadalom kérdéseire koncentrálva. Ma már talán mindenki számára egyértelmű: hasonló pozíciót a radikális-forradalmi baloldal helyett végül a „forradalmi konzervatív” populista jobboldalnak sikerült betöltenie – az „alternativitás politikáját” sajnálatosan a nacionalizmus és az illiberális demokrácia képzeletvilága valósította meg.
*
Amikor posztmarxizmusról beszélek, akkor tulajdonképpen – Jameson, Bauman, Laclau, Kellner, Negri, Boltanski és mások munkásságához kapcsolódva – azt állítom, hogy jelenleg a radikálisforradalmi baloldal szempontjából átmeneti korszakban vagyunk. A kapitalizmus természete változik (vagy változott máris) meg, ezért a radikális-forradalmi politika helye és jellege is átalakul. Az átmeneti korszak nem forradalmi apályhelyzet. Nem arról van szó, hogy most éppen nincs forradalmi elégedetlenség és változtató alany, de majd újra lesz. A forradalmi apály nézőpontja ugyanis azt sugallja, hogy valami ahhoz hasonló fog visszatérni, ami hajdanán volt – még akkor is, ha gyökeresen más lesz. Az átmeneti korszak azt jelenti, hogy egy új típusú kapitalizmus van kialakulóban, amiről semmit nem tudunk, aminek egyáltalán meg kell értenünk a jellegét, hogy a vele szemben állókról/állóknak bármit is mondani tudjunk.
*
A legfontosabb dolog, amit már bizonyosan elmondhatunk a posztmodern kapitalizmusról, hogy – ez nyilván nem teljesen pontos, de talán mégis használható megkülönböztetés – a rendszer az althusser-i értelemben termelési módból társadalmi formává változott át. Tulajdonképpen ez a felismerés határozza meg, hogy miben különbözik az én elméleti alapállásom az antikapitalista baloldalon évszázadnyi ideje „szokásos” baloldali megközelítéstől. Úgy gondolom, hogy a posztmodern kapitalizmusban a kapitalizmus és a politika közötti relációt két tekintetben is újra kell gondolni.
*
Az elméleti absztrakció szintjén ezekből következően azt mondhatjuk, a radikális-forradalmi politika mozgásterét az jelöli ki a posztmodern kapitalizmusban, hogy mindaz, amit a rendszer kínálni tud az egyéneknek, és maguk az egyének, ahogyan megformálták őket, sok esetben egyszerűen nem kerülnek fedésbe egymással. Akármennyire is törekszik a kapitalizmus finomítani saját technikáit, nem gátolhatja meg, hogy ez az elcsúszás alkalmanként bekövetkezzen a társadalom többségének esetében, és ne váljon az emberek egy bizonyos kisebbsége esetében lázadó energiák forrásává. Ennek az elcsúszásnak a két lehetséges módja jelöli ki tulajdonképpen a mai radikális-forradalmi baloldal lehetséges eszmei arculatát. Minden olyan esetben, amikor az egyén megformálása valamilyen okból nem válik teljessé – gondoljunk ezzel kapcsolatban Gilles Deleuze és Felix Guattari elgondolásaira –, akkor úgy fogja érezni, hogy a rendszer által felkínált „jó” élet számára kényszerű és elnyomó. Minden olyan esetben pedig, amikor ugyan ez egyén többé-kevésbé sikeresen esik át a posztmodern kapitalizmus szubjektivációs folyamatain, ugyanakkor ez bizonyos szempontból túl tökéletesre sikerül, és ennek eredményeként a felkínált „jó” életet egyszerűen nem fogja elégségesnek érzeni, szűknek, idegennek, nem-autentikusnak fogja látni.
*
A hétköznapi valóság terepén mozogva talán könnyebben érthetővé válik, amiről beszélek. A posztmodern kapitalizmusnak egyre extrémebb körülmények között kell fenntartania és működtetnie önmagát, megteremtve a kívánatos és normális élet kereteit a társadalom nagy része számára, és ehhez egyre komplikáltabb és direktebb eszközökkel kell előállítania azokat az egyéneket, akik majd beleilleszkednek az élet tőkés kereteibe. A klímaváltozás, a virtuális valóság, a hatalmas megfigyelő apparátusok kiépülése, a globális apartheid rendszerei (például a menekültek elé húzott falak és kerítések), a flexibilis munkaerőpiac, az úgynevezett negyedik ipari forradalom, vagy a genetikai robbanás hozadékai stb. olyan sokkhatások, amelyek hatalmas ideológiai-kulturális innovációt igényelnek a rendszer működtetőitől – persze cserébe a profitközpontú gazdaság szolgálatába lehet állítani őket. Emlékezzünk vissza, a mobiltelefonokat megjelenésük pillanatában bunkofonnak hívták, súlyos beavatkozásnak tartották a személyes szférába és a tömegközlekedési eszközökön civilizálatlannak számított használni őket. De a tőkének szüksége volt az infokommunikáció új befektetési területére. Úgyhogy két évtizeddel
később az okoseszközök az élet alapjainak számítanak, és az számít különleges pillanatnak, amikor éppen nincs wifi-kapcsolat. Az emberek a tömegközlekedési eszközökön végig a telefonjukat bújják. Extrém látvány. Ehhez persze szükséges volt, hogy a társadalmak tagjait újraformálják-átalakítsák, tehát „aládolgozzanak” a mindenkori kapitalista szituációnak és a boldog életről kidolgozott vízióknak. Az ilyesmit pedig nem árt már gyermekkorban elkezdeni és a szülőket, vagy a tanárokat használni beépített ügynöknek. Nem csoda, ha végső soron elég sokan érzik úgy, hogy valami nincs rendben azzal, amilyenné ez a rendszer változtatja az embereket.
*
A marxizmus, eszerint, képtelenné vált felvenni a versenyt azzal a posztmodern kapitalizmussal, amelyben immár a fogyasztói kód, az emberről, az életről, a boldogságról, normalitásról, a politikáról stb. szóló, soha meg nem kérdőjelezett állítások, az előre konfigurált tudattalan, manipulált vágyak, a biopolitikai kényszer, az (ön)fegyelmezési apparátusok, a kreativitás, az aktivitás, az emberi kapcsolatok stb. felhasználásával nyomnak el bennünket és állítanak a profit szolgálatába. A XXI. századra végérvényesen kiéleződnek ennek a két fogyatékosságnak a következményei. A baloldal „kedvenc” társadalmi rétegei egyre konzervatívabbá (ne adj isten rasszistábbá) válnak, egye periférikusabbak és egyre inkább azonosulnak a kapitalizmus képzeletvilágával és mindazzal a nyelvvel, amit a tágan vett fogyasztói társadalom tanított nekik. Ezzel párhuzamosan, a marxista gyökerű társadalomkritikának éppen azoknak a területeknek az analízisére nincs eszközkészlete és érzékenysége, amelyek a posztmodern kapitalizmus politikai folyamatainak megértése szempontjából lényegesek. A kapitalizmus alapvetően politikai gazdaságtani megközelítésmódjáról a hangsúlyt át kell helyezni a társadalom, a kultúra és a politika posztmodern elméleteire.
PDF letöltése:
Baloldal a posztmodern kapitalizmusban
Eszmélet, 2020. (32. évf.) 125. sz. 80-88. old.
Teljes szöveg: Elektronikus Periodika Archívum
