i. „Meghalt a baloldal, éljen a baloldal!”

Olyan választásra készülünk Magyarországon, amelynek eredményeként az is előfordulhat, hogy egyetlen, önmagát baloldalinak tekintő párt sem jut a parlamentbe. A világ más részein is hasonló válságtendenciák figyelhetők meg. A konzervatív és az új jobboldali pártok előretörése szinte mindenütt feltartóztathatatlannak tűnik. A tény mára megmásíthatatlan: a 2020-as évekre a modern baloldal a fejlett nyugati társadalmakban összeomlott. Általában a különböző baloldali szerzők ezt a helyzetet olyan szubjektív tényezőkkel magyarázzák, mint a vezetők rossz kiválasztása a párton belül, a szervezési és mozgósítási problémák, vagy a politikai ellenfelek sikeres mesterkedése. Vannak, akik valamiféle hullámmozgást feltételeznek, amely néha kedvez a modern baloldalnak, néha nem – és szerintük immár évtizedek óta az utóbbi áll fenn. Álláspontom szerint azonban sokkal rosszabb a helyzet: a modern baloldal térvesztése nem átmeneti, nem szerencsétlen véletlenek eredménye, hanem végleges és megváltoztathatatlan. Ahogy Shelomoh Zend, az osztrák származású szocialista történész fogalmaz: „A baloldal a 21. század elejére megfáradt és megöregedett, ideológiai fegyverei alkalmatlanná és elégtelenné váltak arra, hogy kapcsolatot teremtsen a jövővel.”

Összeomlás után

A modern baloldal marginalizálódása, átalakulása és ambícióvesztése olyan tények, amelyeket ez a könyv kiindulópontként kezel. Ennek alátámasztására érdemes öt nagy fordulatot azonosítani, amelyek egyértelművé teszik a változások mélységét és visszafordíthatatlan voltát.

1.) A baloldal korábban alapozhatott arra, hogy a világ jelentős részén éppen nagy szocialista kísérletek zajlanak; a Szovjetunió, Kuba, Jugoszlávia, vagy Kína létezése (más-más okból) egyfajta mintát jelentett, illetve világtörténelmivé tette a helyi küzdelmeket Nyugaton is. A hatvanas évek végétől azután a nyugati baloldal rákényszerült arra, hogy elforduljon ezektől a rendszerektől, majd 1989 után a szocializmus globális alternatívaként végérvényesen megszűnt. A „máig létező szocializmusról” ma már egyetlen releváns szereplő sem feltételezi, hogy modellként szolgálhat a fejlett tőkés világ számára. Enélkül a hit nélkül pedig ténylegesen a TINA (There is No Alternative – Nincs alternatíva) korszakába léptünk.

2.) Szintén az elmúlt évtizedek fejleménye, hogy a baloldal elvesztette szakszervezeti és tömegpárti bázisát – a szervezett munkásosztály, illetve annak intézményrendszere és (ellen)kultúrája már nem létezik. A szakszervezetek visszaszorultak és politikamentes fordulatot vettek, míg a pártok választási gépezetekké alakultak, tagságuk pedig gyors csökkenésnek indult. A modern baloldal mögül láthatóan éppen azok a társadalmi csoportok szivárogtak el, amelyeknek a bázisát kellene adniuk: a hagyományos „félproletár” munkások, a lecsúszó és deprimált rétegek, a képzetlenek, a nagyipar leépítése nyomán nehéz helyzetbe kerülők és a globalizációból kiszoruló és leépülő vidékek lakói. Egyre inkább úgy tűnik, hogy ezek a rétegek átsoroltak az új jobboldal mögé. Értékrendjüket tekintve bevándorlásellenes, patrióta, társadalmilag konzervatív, nacionalista, jobboldali közösségelvű, valamint autoriter politikákat támogatnak.

3.) Az elmúlt időszakban a modern baloldal folyamatosan elvesztette „a tereket” is. Szubkulturális színterei, médiafelületei és intézményei elsorvadtak, így mind kevésbé volt képes uralni „az utcát”. Míg a 2010-es években jelen voltak baloldali tömegmozgalmak, a 2020-as évekre ezek szinte teljesen eltűntek. Sokan ezt a fordulatot a francia Sárgamellényesek 2017-es demonstrációjának idejére datálják. De az utca mellett a nyilvánosság is elveszett, ami esélyt adna a baloldalnak arra, hogy önmagát megformálja és saját narratíváit elbeszélje. Ma a főáramú kereskedelmi média, a liberális és jobboldali nyilvánosság határozza meg azt is, hogy mit jelent a baloldal – vagy a liberális-progresszív nézetek megfelelőjeként, vagy a kormány/ellenzék szembenállás egyik oldalára vonatkoztatva szerepel. Az online tér pedig egyértelműen az új jobboldal diadalát hozta: a modern baloldal egyszerűen képtelen volt itt domináns pozíciókat kiépíteni. A Tik-Tok, a közösségi médiák világa pedig felveti azt a kérdést, hogy szabad-e egyáltalán a baloldalnak jelen lennie ezeken, vagy éppenséggel harcolnia kell felszámolásukért.

4.) Érdemes megemlíteni, hogy a pártpolitika terén is mérhetetlen súlyvesztésnek lehetünk tanúi. Az 50-as, 60-as években nyugaton a kommunista és szociáldemokrata pártok együtt még rendre az abszolút többséget ostromolták. Amikor azután 1979-ben az első Európai Parlamenti választást megtartották, 40 százalék körüli eredményt értek el csupán – és ez kitartott végig a 80-as években. A kortársak már ekkor is súlyos válságról beszéltek. Ehhez képest a 90-es és a 2000-es évek újabb fejleménye volt, hogy a kommunisták és szociáldemokraták európai szinten a 30-35 százalék közötti eredménytartományban ragadtak. Ez azért is fontos, mert időközben mindketten jobbra tolódtak, feladták korábbi pozícióikat, hogy valamiképpen megtartsák választói bázisukat. A szocdemesedő, az identitáspolitika majd a populizmus felé forduló radikális baloldal azonban éppen úgy nem volt képes talpra állni, mint a „harmadik út”, majd a liberális progresszió receptjét kipróbáló főáram. 2019-ben és 2024-ben a két pártcsalád együtt már csak 25 százalékot ért el – még egyszer hangsúlyozva, hogy teljesen más ideológiák és célok nevében, mint ami korábban rájuk jellemző volt. Így bizonyos tekintetben ez a 25 százalék is erősen kozmetikázott adat.

5.) Végezetül érdemes kiemelni, hogy a modern baloldal helyzete a szellemi életben is átalakult. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az elmúlt időszakban megdőlt a marxizmus szellemi primátusa. Arról a változásról is, hogy a posztmodern, a (neo)liberális, a zöld és az új jobboldali eszmék, elméletek és ideológiák mellett ma már a baloldal elgondolásai alig rúgnak labdába. Kiszorulnak a főáramú médiából éppen úgy, mint a napi politikából. Mindezt alig képes ellensúlyozni, hogy az akadémiai világban továbbra is jelen van egyfajta masszív baloldali pólus – ők azonban minduntalan a piacosodó és a munkaerőpiacra termelő „praktikus egyetem”, az „empirikus tudományos fordulat” és az úgynevezett „tudományipar” támadása alatt állnak. A művészeti szcénában sem jobb a helyzet: napjainkban alig akadnak nagy baloldali írók, filmrendezők, színházi emberek, képzőművészek vagy zenekarok – a rendszerkritikát már rég integrálta Hollywood, a popipar és az influenszervilág.

A modern baloldal abból a felismerésből született, hogy a világban nem valósítható meg a szabadság, az egyenlőség és a közösségiség elégséges, vagy kívánatos szintje – ezért gyökeres változtatásokra van szükség. A modern baloldal tehát bizonyos értelemben eredendően radikális volt, ez a radikalizmus adta meg az alapvető arculatát. Ahogyan Eric Fromm megfogalmazta, baloldalinak lenni azt jelenti, hogy meg akarjuk érteni a társadalmi problémák gyökerét, és ezeket az okokat akarjuk megváltoztatni. Különösen annak fényében, hogy a 19. század közepétől olyan társadalmi konfliktusok és széles bázisú mozgalmak jelentek meg, amelyek összekapcsolódhattak az alapvető változtatás igényével. Nem véletlen, hogy egy évszázadon keresztül az volt a válaszóvonal a baloldal és a jobboldal között, hogy ki szerint van szükség alapvető változtatásokra, és ki szerint nincs – a kérdés a baloldalon belül „csupán” az volt, hogy milyen téren és milyen mértékben kell ezt véghez vinni. Az egyik végponton azok helyezkedtek el, akik szerint a kapitalizmus egészét kell felszámolni, a másikon pedig azok, akik a társadalom, a politika működésében, a gondolkodásmódban vagy a törvények elégtelenségében stb. látták az alapvető okokat. Vajon ez az alapállás idejétmúlt lenne? Aligha. Szinte végtelen azoknak a tényezőknek a sora, amelyekben változtatásra volna szükség. Mégis azt látjuk, hogy miközben a baloldali kritika (az elmélet) még soha nem volt ennyire sokpólusú, termékeny és inspiráló, a baloldali politika (a gyakorlat) – abban az értelemben, ahogy korábban értettünk – látványosan felszívódott és jelentőségét vesztette. Kár volna tagadni, hogy a baloldal alapvető eszmei tételeivel kapcsolatban újra és újra felerősödött a bizonytalanság a saját hívei között: nem lehet, hogy mindez tévedés volt? Tényleg képesek vagyunk megdönteni, vagy alapjaiban megváltoztatni (megjavítani vagy újratervezni) a kapitalizmust? Tényleg radikális újrakezdést és gyökeresen más életet kíván a társadalom többsége? Az alul lévők tényleg a szabadság, az egyenlőség és a közösségiség hívei? A 21. század elején nem lehetünk a válaszokban bizonyosak. A modern baloldal jelenlegi korszakos válsága azonban nem csak önmagában ebben az állandósult elbizonytalanodásban érhető tetten a leginkább.

A modern baloldal paradox helyzetét ma a kritikai tudás, az elmélet és a politikai gyakorlat között feszülő kirívó ellentmondás okozza: miközben az elmélet energiája túlcsordul, a politikáé elapad. Azt tapasztalhatjuk, hogy miközben a fennálló társadalmi-gazdasági-politikai viszonyokkal kapcsolatos baloldali bírálat sosem volt annyira jogos, mint napjainkban, miközben az elmúlt évtizedek elképesztő mennyiségű és minőségű kritikai tudást halmoztak fel az akadémiai és a mozgalmi világban egyaránt – a baloldali politika marginálissá, elszigeteltté és perspektívátlanná vált. Miközben a baloldalnak elméletileg szinte mindenben „igaza van”, a baloldali politika elpárolgott. Miközben morális és intellektuális téren megfellebbezhetetlen pozíciót vindikál magának, a társadalom többsége egyáltalán nem kíváncsi a baloldalra. Érteni véli a világot, de nem tudja megváltoztatni, hiszen őt magát egyáltalán nem érti a világ. Azt állítom tehát, hogy a jelenlegi posztbaloldali korszakban a modern baloldal örököseinek az elméleti túlburjánzás és a gyakorlati visszaszorulás ellentmondására kell reagálniuk – de erre a helyzetre nincs és nem is lehet jó válasz.

Miközben a baloldal válságát jelzi, hogy a kritikai elmélet soha nem látott mértékben burjánzik, a változtatni akaró politika viszont mindinkább eltűnik, számtalan szerző véli úgy, hogy akár az elmélet, akár a gyakorlat felülvizsgálata és kijavítása orvosolhatná ezt a problémát. Ennek a könyvnek az egyik fő állítása azonban éppen az, hogy ezek a törekvések hiábavalók: a modern baloldal azért omlott össze, mert mint politika vált bizonyos értelemben folytathatatlanná. Álláspontom szerint a modern baloldal politikai halála elsősorban azzal magyarázható, amit a 2006-ban alapított Platypus-csoport „a történelmi időn kívülre kerülésnek” nevez. Ameddig a baloldal belül volt a történelmi időn, valójában minden folyamat őt támogatta. Azonban ahogyan az elmúlt száz évben a kapitalizmus szőnyege mindinkább „kicsúszott” a baloldal lába alól, egyre inkább saját további útjainak kétségbeesett kutatása vált az elsődlegessé. Ma pedig már nem a szocializmus, hanem a túlélés a tét a számára. Ma már nem lehet megoldani a modern baloldal válságát – hogy megszabadítsuk magunkat tőle, ki kell jelentenünk: a baloldal halott, pontosabban: csak mi maradtunk belőle életben…