Full text,  Kiemelt

A kritikától a politikáig – legújabb könyvemről a Replikában

Kiss korábbi ideológiaelméleti írásaival összhangban világos iránymutatást ad. A spekulatív kritikai ideológiától, amely ma a baloldali gondolat politizálódásának általános módja, vissza kell találnunk a társadalom saját ideológiai folyamataihoz, a létező baloldal követeléseihez. Le kell számolni a magát empirikusan megalapozottnak tételező, a tényleges szellemi-politikai folyamatokból kiszakított igazságainkkal. A radikális-forradalmi baloldalt politikai projektként kell megértenünk, amely segíti az ideológiakritikában is eredendően munkáló egyenlőség, bárkinek a megértésre való egyenlő képességének kibontakoztatását. – írja Merényi M Miklós a Replika című folyóiratban megjelent kritikájában.

Képtalálat a következőre: „replika 108-109”A marxizmus hanyatlásával az ideológia témája egyre hangsúlyosabb lett a társadalomkritikában. A posztmarxizmus teoretikus erőfeszítéseinek elvitathatatlan szerepe van abban, hogy korábban leértékelt látszatoknak is jelentőséget tulajdonítunk. A társadalmi valóság ismeretére alapozott értelmiségi intervenciók előfeltevéseit is kikezdő posztmodern dekonstrukció nyomán az ideológiakritika újraalapozásra szorult. A posztmarxisták számot vetettek a társadalom fölé szálló, a nyelv és a szimbolikus tartalmak ellentmondásaitól érintetlen nézőpont lehetetlenségével. Kiss Viktor könyvét, amely e fordulat intellektuális hátterét és politikaelméleti következményeit méri fel, különösen időszerűvé teszi, hogy a posztmarxizmus fogalmai, elemzési technikái már közkézen forognak itthon is. Ám a kötet által vállalt elméleti rekonstrukció célja nem az, hogy az értelmiségi tekintet előtt feltorlódott ideológiai tartalmakat ezekkel a technikákkal leleplezze és saját, helyes követeléseire cserélje. Bár a jobboldal ellenfeleként azonosítja a régi marxizmust felváltó, „68-as” kritikai ideológiát, mint a politikai aktivizmus eszmei hátterét, Kiss Viktor szerint ez mindössze az ideológiakritikai szituáció érzékelése, nem pedig a posztmarxizmus politikai szökésvonalainak beteljesedése. A baloldal új korszakáról gondolkodva be kell lássuk: épp ez a szituáció jelenti magát a problémát, ami politikai megoldásért kiált.

Magyarázatra szorul, hogyan lehetünk egyáltalán képesek a posztmodern kapitalizmus viszonyainak baloldali kritikájára, miután a hagyományos marxista politikai eszközkészlet elveszítette mozgósító erejét. Kiss Viktor erre az új érzékenységre koncentrálva, egyéni nézőpontból mutatja be a posztmarxizmus elméleti folyamatait. A kötet nem az ismertetett szerzők belső vitáinak szintetizálására, a pozíciók és meghatározó befolyásoltságaik eszmetörténeti igényű feldolgozására törekszik. Fejezetei különböző utakat vázolnak, melyeket végigjárva megérthetjük, miért köteleződtek el a posztmarxisták az új ideológiakritikai szituáció bizonyos problémáival és hogyan tettek kísérletet magyarázó, normatív és gyakorlati perspektívák újszerű ötvözésére ennek nyomán. Az ontológiai, fogalmi, társadalomelméleti és politikai kérdéseket érintő intervenciókat az kapcsolja össze, hogy általuk az elméletalkotás helye, feladata változik meg. Kiss értelmezése az értelmiségi stratégiák helyett az elméletalkotás módjának megváltozására koncentrál. Arra, ahogy az objektív rálátást kínáló nézőpont helyett a teoretikus reflexió alapjává az ideológiakritikai tevékenység válik, amit a posztmarxisták a társadalmi élet jelenségeként ragadnak meg és attól elválaszthatatlannak gondolnak.

A posztmodern, globális kapitalizmus ideológiakritikája már nem építhető egy, a résztvevők háta mögött érvényesülő, objektív gazdasági folyamatra, tőke és munka privilegizált logikájára. A társadalmi létet megalapozó dimenzió egy külső, igazabb valóság helyett a társadalmiság reprezentációjának történései mögé kerül, azokon keresztül jut érvényre. Ez felértékeli a reprezentáció tényleges politikai logikáit, az ideológia pedig a társadalmi artikulációjának fő tényezője lesz. Debord, Baudrillard, Kellner és mások nyomán Kiss úgy látja, ma a vágyott, élhető életformák ideológiáinak van kapitalizmusa, melyben a kielégülés ígérete megelőzi a szükségleteket. A posztmarxizmus azonban a passzív, eldologiasodott tudati formák helyett azt demonstrálja, hogy a társadalmi valóság megtapasztalása igényli az alanyok kreatív közreműködését. Az ideológia nem tetszés szerint alakítható frame-eket, a tapasztalatot manipulatív módon kontextualizáló látványokat és ezek antipolitikai elvárásait jelenti. Az ideológiakritika segít feltárni az elnyomó, manipuláló, sekélyes össztársadalmi reprezentációk ellenében kialakult, a társadalmi újraalapozását megkísérlő politikai logikákat. Ennek során nem a valóságot eltakaró ideológia kiküszöbölése, hanem a valósághoz hozzáférést teremtő ideológia birtokba vétele a cél.

Lacan nyomán Žižek az ideológiát a világhoz való spontán viszonyunkként írja le. Ezzel összhangban áll egy másik, markáns posztmarxista felismerés: nem igaz, hogy az egyének nem ismerik a világról a kritikai igazságot. A posztmodern kapitalizmusban a valós viszonyok közvetlenül nem jeleníthetők meg, nem alapozható rájuk értelemteli társadalmi létezés. A bizonyosság olyan külső támpontjai, mint a szabad világ, a modernizáció egyirányú utcája vagy az osztályharc történelmi állása tarthatatlanok. Az ideologikus ma az egyének oldalán jön létre. Mindenki tudja, hogy a narancsos üdítő nem kínálja a karibi nyár eksztatikus felfrissülését, ám könnyen hozzáférhető és felpörgeti a fáradt agyat a műszak végéig. Használhatóbb tehát, mint a reklám hazugságát leleplező, hangzatos kritika. A posztmarxizmus nem egy látványoktól mentes valóság nevében lép fel, hanem elfogadja, hogy az ideológia elválaszthatatlan a társadalmi szubjektumok saját, kreatív képzeletétől, amire a fennálló kritikája is alapozható. A posztmarxisták egyszerre szegődnek a rendszer számára integrálandó, bizonytalan tudati formáknak a nyomába az egyéni szubjektiváció (Foucault, Deleuze) és a társadalom teremtő elveit számukra felmutató hatalom működése felől (Lefort, Laclau). Bár nincsenek a tőkés univerzumon kívül termelődő szubjektumok, az ideológiakritika mégis esélyt kínál a politika megtalálására, olyan tudati viszonyulásokat hordozó politikai logikák azonosítására, melyek a fennálló újratermelésén túli tudattalanon alapulnak.

 Az ideológiák jelölőmozgásai és a társadalmi valóság között létesített politikai viszonyok posztmarxista feltérképezését jól illusztrálja a kötet Ernesto Laclau-t bemutató fejezete. Az ideológiakritika reorganizációja a hegemón artikulációk feltárása mentén hidat ver a kritika és a politika közé. A posztmarxizmus nem elégszik meg a megcsonkított identitások pártfogolásával, a privilegizált pozíciók kiküszöbölésével, de nyíltan megkísérel egy új politikai logikát fenntartani, átfogva a létező kritikák és autonóm megismerési, igazolási módok széles körét. Ebben a keretben képzeli el a másik megismerésének banalizálását kiküszöbölve a társadalmi viszonyok konfliktusokkal teli, emancipatorikus újrafelfedezését. A radikális demokrácia magát diszkurzív konstrukcióként is létrehozza, ami nem válik el a teremtő elveinél szüntelenül hiányt tapasztaló társadalmitól, amit a posztpolitika szétszóródása, mechanikus adminisztrációja is fenyeget identitásában. Az ideológiakritika azért válhat a politikához való visszatalálás médiumává, mert általa az értelmező beleilleszti magát a szimbolikus rendbe, feltárva az interszubjektív konfliktusok terét. Egyszerre leplezi le a depolitizáló ideológiákat és hoz létre új mozgalmi-politikai logikát, egy közösen osztott, alternatív társadalmi létezés kollektív képzetén alapulva.

A ideológiakritikai szituációt jól jellemzi, ahogy a hatalom a posztmodern kapitalizmusban elrejtőzik az újratermelés biztonságos keretének látszataiban, ahol mindenki közvetlen alakítója lehet a társadalmat megjelenítő kommunikációnak. Kiss szerint a posztmodern, „ideológiamentes” forradalmak sem szolgálnak az ideológia ellentmondásait meghaladó királyi útként azzal az ígérettel, hogy elég elköteleződni a látványos mobilizáció eseményeivel, hogy ki lehessen vívni a struktúrák megreformálását. A posztideologikus világ alternatív modelljei, kézikönyvei közti morális választás zsarolási játéka csak mélyíti politikai agóniánkat. A megsokszorozódó valóságok közepette a radikális politika újraegyesítő szerepet kell vállaljon, amihez Kiss szerint a baloldali politikai pólus újraalapozása szükséges.

Ehhez az utolsó fejezet Kiss korábbi ideológiaelméleti írásaival összhangban világos iránymutatást ad. A spekulatív kritikai ideológiától, amely ma a baloldali gondolat politizálódásának általános módja, vissza kell találnunk a társadalom saját ideológiai folyamataihoz, a létező baloldal követeléseihez. Le kell számolni a magát empirikusan megalapozottnak tételező, a tényleges szellemi-politikai folyamatokból kiszakított igazságainkkal. A radikális-forradalmi baloldalt politikai projektként kell megértenünk, amely segíti az ideológiakritikában is eredendően munkáló egyenlőség, bárkinek a megértésre való egyenlő képességének kibontakoztatását. A posztmarxizmus legfontosabb hozadéka a politikaelmélet számára az absztrakt-negatív és a reprezentációt leíró kritika szembeállításának termékeny teoretikus lehetősége, ami nem törekszik a közösségi érintkezés egészének átalakítára és nem jelöli ki a rákérdezés végső pontjait. A magyarázó és leíró formák közötti átfedések, az eszmék retorikai-mozgalmi kifejezésmódjai a megértés keresésének egy, a magyarázat fontosságát is megőrző, plurális formáját alapozzák meg. Olyan formát, amelyben az elmélet újra találkozik a társadalom igényével, hogy önmagát átalakítva valami mássá váljon.